Előző este nagy műgonddal összeállított és módosított tervünket németes precizitással hajtottuk végre. Vagyis vállalhatatlanul korán felkeltünk, Jafart azonnal elindítottuk, a lehető legnagyobb huzatra állítva mindenféle fűtést és légkondit, hogy az ablakokra belülről kicsapódott pára eltűnjön. Erre igen nagy szükség volt, mert az autó vízhatlan borításán kívül a szötymörgés (ennyi idő elteltével sem tudom esőnek hívni) kitartóan folytatódott, így a napocska szárító erejében nem igazán bízhattunk, ő meghúzta magát valahol a felhőtakaró mögött-fölött.
Betti megszólal és az élet rácáfol
Csaknem az egész utunkat végigkísérte az a jelenség, hogy Betti mondott valamit, majd pont abban a témában, kontextusban, értelmezésben stb. történt valami. Többnyire valami nem annyira jó.
"Úgy néz ki, esni fog." Pár percre rá jött a szötymörgés.
"Olyan rég volt útfelújítás..." Három kanyar és ott a tábla.
"Milyen jól haladunk az utóbbi két órában, senki nem tart fel minket!" Nyilván kikanyarodik elénk egy lakóautó.
Értem én Pacikám, hogy boszorkány vagy és varázserőd van, de nem használhattad volna önző módon a magunk javára?!? (Vagy ez a jóságos Északi Boszorkány műve lett volna?)
Viszonylag gyorsan összeszedtük magunkat és már úton is voltunk az első kompozásunk felé, ami nagyjából egy órányi autókázásra várt ránk. A hajnali óra ellenére remek fogócskába bonyolódtunk egy szemétszállító járművel, aki egy ponton lekanyarodott, de később a kompon azért összefutottunk vele. Mivel az egyetlen komoly vetélytárs kiállt a boxutcába, különösebb erőfeszítés nélkül elsőként értünk a komphoz. Aztán rájöttünk, hogy ez nem annyira jó, mert fogalmunk sincs, mi a rendszer, mit és hogyan kell csinálni. Ezért gyorsan kiálltunk a parkolóba, megvártuk, míg jön valaki és beálltunk mögé. (Ő egyébként lazán beállt 5 sávból a harmadikba, szóval lehet, hogy ő is turista volt, csak magabiztosabb.) Aztán jött a komp, ami olyan hajó, aminek mind a két vége felnyitható, majd még egy kis része lenyitható.
[Betti: Azért még a komp előtt is volt részünk norvég látványosságokban. Idáig már több helyen láttam a virágtartónak használt biciklit mint az újrahasznosítás propagandájának úttörőjét, a komp felé azonban Norvégia kimaxolta, amit ki lehetett. Az egyik kanyarban egy zöld színű, tartállyal is ellátott vécékagylóból meredt ránk a virágzat.]
A kompos bácsik kalimpáltak, hogy mikor ki mehet és hogy hova álljon. Mivel kevés autó volt, a komp meg tök időben beért, a rendszer az volt, hogy a hajón megálltunk egy kicsit a fedett részen álldogáló bácsi előtt, fizettünk (kártyával, mi mással?!) és utána gurultunk a helyünkre. Aztán izgatottan vártuk, hogy akkor most mi történik. Érzetre semmi, csak a háttér mozgott, amúgy nagyon sima indulásunk volt, lényegében észre sem vettük. Voltak, akik kiszálltak az autóból és eltűntek a hajó belsejében, mi 20 perc kedvéért nem láttuk értelmét kiszállni.
Komp-onált élet
Bár számunkra meglepőnek tűnt, a helyiek számára teljesen magától értetődő volt, hogy a főút egyszerre vízen folytatódik. A forgalmasabb helyeken persze 10-15-20 percenként is járnak a kompok, így nem olyan nagy kiesés. Vannak persze, akik sietnek, hogy elérjenek egy korábbit, de a többség számára ez egy magától értetődő időveszteség.
A kompon töltött időt azért próbálják kihasználni és elmennek a büfébe valami kajáért és megreggeliznek, uzsonnáznak, vacsiznak, míg átérnek a komppal.
Aztán kikötöttünk a másik parton, hajó orra fel, orrsövénye le és máris száguldottunk tovább. Eleinte tömött sorban, aztán a helyi erők jobbra-balra el, míg csak egy felvezető autó maradt előttem. Aztán egyszer ő is egy bazi nagyot fékezett, s míg leutánoztam a mozgását, láttuk, hogy két jávorszarvas-gyanús patás száguld át előtte. Nem volt nagy agancsuk, de a termetük, alakjuk és mozgásuk annyira nem rénszarvasos volt, hogy kénytelenek voltunk jávorszarvasként (elk, moose) azonosítani őket. Olyan gyorsan tűntek fel és el, hogy örömködni is alig maradt időnk, nemhogy képet készíteni, így aki jávorszarvasos képeket szeretne nézegetni, javaslom, kérjen időpontot Dr. Google-től.
Valamivel később kiálltunk egy pihenőbe enni és szusszanni, valamint a sofőrködést elcserélni. Nem tudhattuk előre, de ennél a pihenőnél is volt egy kis látni való. Egyrészt volt egy jégcsiszolta folyómeder és ártér, ami néhány helyen már elkezdett láposodni.
Másrészt pár perc sétára onnan volt kettő szarvas sziklakarca. Picit nagyobbak, mint amiket Altában láttunk, ezek kb. kétméteresek voltak, míg az altai szarvaskarcok csak kb. egy-két tenyérnyiek.
Mivel a folyó vize épp el volt terelve egy zsilip felé, az alsó részen egészen jól be lehetett sétálni a sziklákon a mederbe. Adrenalin-szintünket növelendő el is indultunk arra a mohos köveken, aztán ennyi kalandot elégségesnek ítéltünk és robogtunk tovább, hiszen várt ránk a Svartisen-gleccser!
Utunk következő része viszonylag szokványos volt, legalábbis norvég viszonyok közepette: hegyek, sokszor felhőbe bújó fejjel, róluk vízesések folynak nagyjából mindenhol a lábuknál húzódó tavakba, fjordokba. Aztán egyszercsak tartósan emelkedni kezdett a terep és egy fennsíkon találtuk magunkat, ahol már egészen nagy kiterjedésű hófoltok látszódtak, egyiket-másikat akár a Svartisen-gleccser peremének is merném nevezni.
Aztán elkezdtünk ereszkedni erről a fennsíkról, s eközben remekül meg lehetett figyelni, ahogy a víz kis erecskékből vad patakká gyűlik, majd lejjebb érve szétterül, szigetesedik, ellustul. Élveztük is e látványt egy darabig, majd egy elképesztően nagy útmunkába csöppentünk és ez erősen meghatározta a következő óráinkat. [Betti: És az idegállapotunkat is. Mivel útfelújítás, ráadásul nagy, ezért nyilván úgy hozta a sors, hogy éppen én ültem a volánnál. Tehát az autóban eluralkodó hangulatot is én határoztam meg.] [Zsolt: Lásd a "Betti megszólal és az élet rácáfol" rovatot. Amúgy általánosságban is igaznak bizonyult, hogy valahogy mindig Bettinek jutottak a szarabb részek.]
Az első 10-15 kilométeren csak annyi történt, hogy az út mellett másfél út szélességben fel volt robbantva a táj. Kövek, föld, néhol határozottan építési törmeléknek kinéző cucc hevert mindenfelé. Időnként munkagépek kotorásztak ebben, de ez csak csekély mértékben fogta vissza az előrehaladást. Aztán egy ponton már az új utat is kipróbálhattuk, nem kis zavarba hozva ezzel Igort, aki szerint a fenyőerdő kellős közepében repesztettünk 90-el.
Még lejjebb érve pedig jöttek a pótutas megoldások, lámpás vagy kézi forgalomirányítások [Betti: "Manuel dirigering". Vannak táblák, amiknek örültem az út szélén, ezt inkább csak rezignált sóhajjal vettem tudomásul, akárhányszor szembe jött. Aztán meg káromkodással.], rengeteg munkagép, sok por, még több várakozás. A dömper úthengert előz jobb kanyarban két irányú forgalomban csak egyike volt a rengeteg vidám pillanatnak, amiket itt átéltünk.
Utak, felfestések, útfelújítások menete, döntött kanyarok
A skandináv utak többsége kopott, foltozott, így magyarok számára nem okozhat meglepetést.
A felfestések sokszor hiányoznak. Vagy azért, mert már annyira lekoptak, vagy azért, mert bár az út új, még nem festették fel, csak krétaszerű jelölőket tettek rá.
A kanyarjaik döntöttek (főleg Norvégiában) a kanyar belső íve felé. Ezért jobbra kanyarodni sokkal könnyebb, jól betapad az autó. Balra kanyarodni viszont nehezebb, mert folyamatosan a kanyar belseje felé sodródsz, a kanyar külső íve felé kormányozni pedig nem is annyira könnyű és nem is annyira jó érzés. Ámbátor tény, hogy víz nem áll meg a kanyarokban.
Az útfelújítást egészen másként, mondhatni, más léptékben művelik, mint mi. Egyrészt nagyon sok nőt láttunk útépítések során. Magyarországon egyet sem tudok felidézni. Másrészt sokkal kevesebb idejük van az út felújításokra, mert rövidebb a megfelelő időjárást hozó időszak. Harmadrészt nem nagyon van alternatív útvonal, ezért alig-alig van umleitung (omkjøring). Negyedrészt az útnak el kell készülnie időre, hogy télen már lehessen rajta menni.
A gyakorlatban az útfelújítás, -bővítés úgy néz ki, hogy ahol lehet, csinálnak egy "pótutat", egy vékony aszfaltcsíkot az út mellett, ahova leküldhetik a forgalmat. Aztán fogják a felújítani kívánt 20-30-40 kilométeres szakaszt és felrobbantják. Néha szó szerint, néha csak képletesen. A lényeg, hogy az onnantól személyautó számára használhatatlan. Aztán kivonulnak a munkagépekkel és dolgoznak. Nem végig a teljes szakaszon, de valahol biztosan folyik a munka. Ahol szükséges, ott lámpás vagy kézi forgalomirányítással oldják meg a szűk szakaszokon való átjutást. A váltott irányú forgalmat legtöbbször szerintem "manuel dirigering" valósították meg, amit néha még felvezető autó is támogatott. Erre azért volt szükség, mert ezeken a szakaszokon is mozognak a munkagépek és ilyenkor extra pár percre várakoztatni kell még a forgalmat. Előfordul az is, hogy a munkagép úgy belelendül a dolgozásba, hogy nem veszi észre, hogy a mocorgása miatt már nem férnek el az autók. Szóval ilyenkor én is úgy gondolom, jobb az emberi ellenőrzés, hogy mindenki átért-e, mielőtt az okozna még nagyobb fennakadást, hogy melyik autó hova tolasson vissza.
A rövid időablak, amiben dolgozhatnak, azt eredményezi, hogy kb. egyszerre mindenhol dolgoznak. A kisebb munkák egyébként nem okoznak akkora fennakadást és ilyenkor előfordul, hogy egyszerűen ráaszfaltoznak a régi útra. Hogy ez technikailag jó-e vagy sem, azt nem tudom, de vezetéstechnikailag ilyenkor arra kell figyelni, hogy az úttest és a padka között nagyon nagy szintkülönbség is kialakulhat, szóval ilyenkor különösen kell figyelni az úttartásra. Ezek pedig nyilván épp a változó szélességű, szaggatott szegélyű utak, ahol amúgy sem egyszerű elférni pl. egy kamion mellett.
Végül nagy nehezen odaértünk a Svartisenkiosk parkolójába, ahova egy szűk, egysávos, a végén már földút vezetett befelé. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy senki nem jött befelé, de ekkor még a gleccsertámadás kihívása és öröme lebegett a szemünk előtt. A szötymörgés 24+ óra után végre abbamaradt egy kicsit, felhők ugyan voltak és szél is bőséggel, de amúgy remek túraidő volt.
Az első hibát én követtem el, még itthon, az útiterv készítésénél. Több helyen is próbáltam informálódni az úti célokról, de ez korántsem volt olyan egyszerű, mint reméltem. Erről a túráról pl. egy olyan leírást találtam, amit úgy értelmeztem, hogy a gleccsert meg lehet közelíteni egy 20 perces hajóúttal vagy egy 3 km-es túrával. A valóságban azonban egy 20 perces hajóúttal és egy 3 km-es túrával lehet eljutni a gleccserig. Utólag megnézve több weboldalt, volt ahol ez egyértelműbben le volt írva és amit én találtam annak idején, azt is lehet így értelmezni. Oké, ezt én szúrtam el.
Semmi gond, akkor nézzük, hogy mik a lehetőségek a hajókázásra. A helyszínen egy laminált papírfélére értő kezek filccel skicceltek valamit [Betti: Ez annyira balkáni megoldásnak tűnt, hogy már-már otthon éreztem magam egy pillanatra.], amiből arra tudtunk következtetni, hogy 200 NOK/fő a viteldíj. Hogy ez egy irányra vagy mindkettőre vonatkozik, az nem volt egyértelmű, legalábbis a "T/R" nekem nem az. Feltételezem, hogy "T/R" = "To and Return", de az előző pontban is az értelmezési képességeim okozták a hibát. Mert amúgy simán el tudom képzelni, hogy valaki egyik irányba hajózna, a másik irányba a tóparton túrázna. (Később direkt néztem más helyeken, hogy ezt hogyan írják ki, mindenhol máshol "T&R" szerepelt, ami szerintem sokkal egyértelműbb.) De ha az árat le is tudtuk volna tojni, akkor sem vagyunk előrébb, mert mindössze kettő hajó indul, 11:00-kor és 14:00-kor. Az eredeti úti tervünk szerint pont 14:00-ra kellett volna odaérnünk. Ám annak ellenére, hogy több mint egy órával korábbi komppal keltünk át, érkezésünk 15:00 utánra csúszott. Szóval ha rászántuk volna a pénzt, akkor sem tudtunk volna hajókázni, mert nem volt hajó.
Semmi gond, akkor elsétálunk odáig. A kioskban dolgozó bácsi szerint 8 km és 3,5 óra egy irányban. Tekintete azt sugallta, hogy ez nekünk nem fog menni. Nem hittünk egy tekintetnek és nekivágtunk, legfeljebb későn érünk a szállásra és egész éjjel megy a mosógép. A következők megértéséhez meg kell ismételnem azt a tényt, hogy a megelőző 24+ órában nagyjából folyamatosan esett, szötymörgött és összességében rettenetes mennyiségű csapadék jutott a felszínre. Az első 50 méteren még bizakodók voltunk, hogy bár sáros az ösvény, de menni fog ez [Betti: akkor is, ha 50 méter alatt háromszor próbálta marasztalni a cuppogós sár a bakancsom]. Aztán az ösvényt elkezdte megfojtani egy ad-hoc patak, a sár helyett latyak, csúszós kövek és még csúszósabb gyökerek maradtak. Előrehaladásunk botladozásba, tocsogásba és káromkodásba fordult. A startkőtől számítva 100 méterre pedig az ösvény megunta az életét és a tóba vetette magát. Csak feltételezem, hogy a vízszint emelkedett meg oly' mértékben, hogy elfedte az amúgy a tó partján futó ösvényt. Nehéz pillanatok következtek, de ki kellett mondanunk, hogy ez így nem fog menni. Nem jutunk el a Svartisen-gleccserig. [Betti: Még annyival megfejelném, hogy nincs az az isten, hogy átjutok pofára esés nélkül ezen a három [van az nyolc is, de ki számolja?!] kilométeren, de ha mégis, akkor visszafelé, szürkülésben, szötyiben hótziher, hogy iszapbirkózás lesz.]
... ... ... [Betti: Habár Zsolt ilyen kulturáltan reagálós típus, az én gondolataim inkább hasonlítottak erre: @&!%?!?!?!#$]
Tehetetlen düh, értetlenség és elkeseredettség jellemezte a következő perceket, órákat. Túlzás lenne azt mondani, hogy ezért jöttünk a Nordtripre, de azért a leginkább várt célpontok között volt. Szóval letargia. Nem kicsit, nagyon. [Betti: Totális.] Aki annyira együtt érez velünk, hogy sírna is, menjen el nyugodtan zsepiért, megvárom.
No, most, hogy mindenki kibőgte magát, még elmondom, hogy búcsúzóul azért készítettem egy-két képet. A mólóról pont el lehetett látni a felső tóból és részben a gleccserből is táplálkozó patakig, amelyik zubogva folyt a számunkra már hajózhatatlan tóba.
Bevágódtunk Jafarba és próbáltuk kizárni a külvilágot. Még az út tervezése során láttam, hogy a gleccserhez vezető út mentén van két nagy barlang, amelyek szintén kedvelt és ajánlott turistalátványosságok. Gondoltuk, hogy akkor mentsük a menthetőt és nézzük meg azokat. Visszagurultam (ja, a kiosktól én vezettem, kettőnk közül Betti volt a zaklatottabb), majd ráfordultam a barlangok felé vezető murvás-földes útra. Az elsőnél ki volt írva, hogy csak előre egyeztetve, vezetővel látogatható. És kint volt egy cetli, hogy a másik barlang még 1 km és 16-ig látogatható. Mivel ekkor 15:44 volt, elhangzott az "ott rohadjon meg az is!" felkiáltás, beintettünk mindenkinek Norvégiában és elindultunk Mo i Rana és a szállás felé. Aznap a természet zárva volt.
Nyitvatartás
A 11-16-os nyitvatartás egészen általános dolog Norvégiában biztosan, de valószínűleg egész Skandináviában. Néha vadulnak és 10-16 vagy 11-17, esetleg 10-17, de az már nagyon durva. Vannak persze kivételek, a vendéglátás, turisztika elvben 10-11 körül kezd (a gyakorlatban jó, ha egy órával a nyitás után van ott bárki is) és este tíz-tizenegy óráig is nyomják, néha éjfélig. Az élelmiszerboltok leggyakrabban 7-22 vagy 7-23-ban tolják, vasárnap mondjuk csak 8-21 vagy 9-20; a benzinkutakon pedig szinte mindig ott van a kártyás fizetési lehetőség.
Megjegyzem, hogy 11-16-os munkaidővel (norvég bérezéssel persze) én is tudnék a világ legboldogabb népe lenni, főleg, ha ehhez egy jó liechtensteini ebédszünet (alsó hangon két óra) társul. Persze az is lehet, hogy ők ennyi idő alatt elvégzik azt, amit Magyarországon széthúzunk 8-9 órára és utána már senki nem látja értelmét, hogy ott üljenek.
Mo i Rana egy csúnya, büdös iparváros, ahol az iparosodás során rengeteg munkásszállást építettek. Aztán persze ezek átépültek, megszépültek. Az ipar egy része azért maradt, de társult hozzá némi szolgáltatás és high-tech cucc. Ezzel együtt sincs ott semmi különös, ami miatt megálltunk volna. [Betti: Van egy jó kis zubogójuk a központban, de ahhoz meg nem tudom, hogyan lehet lejutni, úgyhogy nem néztük meg. Úgyis láttunk már elég vizet, mire idáig elértünk.] [Zsolt: Elvileg van egy szobruk is, a "tengerről érkezett ember"-ről. Nem néztük meg, haragudtam Ranára. Is.] De északi viszonylatban nagy városnak számít és volt olcsó Airbnb szállás. [Betti: Ezzel hivatalosan is átestünk az Airbnb tűzkeresztségen.] A szállásadókkal nem is találkoztunk, egy kódot kaptunk, amivel kivettük a kulcsot és távozáskor oda tettük vissza [ahonnan elvettük]. A sráccal amúgy nagyon gyorsan és hatékonyan lehetett kommunikálni és nagyon jól tolta az angolt. Egy kis tetőtéri lakást kaptunk az egykori munkástelepen, legalábbis a viszonylag szűk utcák, egymáshoz közeli házak és a településrész rajzolata alapján szerintem ez lehetett az. A lakás tiszta, felszerelt, modern, a szállásadóktól minden információ kikészítve. 5-ből 6 csillag. [Betti: Főleg, mert volt cicás kép és tábla is dekornak.] Pár körben becuccoltunk, majd elmentünk boltba.
Egy Rema 1000-re esett a választás, amiről kiderült, hogy kb. a helyi TESCO, legalábbis elrendezése, hangulata és megoldásai alapján ahhoz tudnám hasonlítani. Bóklásztunk egy sort, majd begyűjtöttük, amit gondoltunk (a legfontosabbak: mirelit pizza, leárazott lasagne), aztán nem volt már kedvünk megnézni a városba érkezéskor látott vízesést, hanem egyből visszamentünk a szállásra.
Tartós és félkész kaják Kánaánja
Persze tudtuk mi, hogy a természeti adottságok erősen meghatározzák a társadalmi, gazdasági és kereskedelmi életet is, de azért tudni és látni más. Hiába tudom, hogy ők akár hetekre elhavazódhatnak és ezért nyilván felhalmoznak készleteket, akkor is sokkoló, hogy bemész egy boltba és szinte mindenhol tartós és/vagy félkész ételeket és fogyasztási cikkeket látsz. Mirelit, konzerv, szárított, füstölt... durva. A félkész kajákra gondolom inkább az a magyarázat, hogy ha utaznak, ingáznak, nagyobbak a távok és az időigény, ezért pl. a főzésen így tudnak időt nyerni.
Mostunk, sütöttünk pizzát (előtte még a biztosítékszekrényben is matathattam [Betti: Történt ugyanis, hogy habár a pizzát szépen tepsibe, azt meg a sütőbe tettük, hiába próbáltuk a készüléket életre lehelni, megmakacsolta magát. Végül kértünk telefonos segítséget, ez lett a megoldás.], mondjuk az kemény volt, kb. minden konnektornak külön biztosítéka van), lefürödtünk, ettünk és tervezgettünk. Próbáltunk megoldást találni, hogy a következő napon a gleccsernél kezdve meg tudjuk-e valahogy oldani. De arról a tetves hajóról nem lehetett megtudni semmit. 2017-es dátumozású TripAdvisor hozzászólások alapján 150 NOK a viteldíj oda-vissza és este fél7-kor jön visszafelé az utolsó (a helyszínen tapasztaltak szerint 16:30-kor). Ja és a hozzászólás szerint csak készpénzben lehet fizetni. A legtöbb leírásban az volt, hogy hívjuk fel a ranai Tourinform irodát. Felmentünk a honlapjukra, ahol a legfrissebb (2018-as) információjuk a hajóról az volt, hogy 150 NOK a viteldíj. Szóval egyszerűen nem lehetett semmit megtudni erről a túráról. A felhő továbbra is szötymörgött, víz tehát nem lenne kevesebb, rohanás viszont sokkal több, így fájó szívvel meghoztuk azt a döntést, hogy tényleg kimarad a gleccser, de nem borítjuk fel az előttünk álló 7-8 napot.
Készpénz vagy kártya
A teljes Nordtrip alatt nem voltunk olyan helyen, ahol ne fizethettünk volna kártyával. Vittünk egy-két tankolásnyi készpénzt, de igazából teljesen feleslegesen. Talán a Svartisen hajókázás lett volna készpénzes, de azt ugye nem próbáltuk ki. Még a parkolóautomaták is kártyával működtek, a legtöbből a pénzbedobó részt már ki is szerelték. Utcai árusoknál nem sűrűn vásároltunk, de még náluk is többször láttam terminált felbukkanni. A kompokon pedig olyan természetességgel veszik elő kistáskából, mellényzsebből, mint más a zsebkendőt. Skandináviába utazva tényleg nem kell készpénz.
[Betti: Ha már ez a téma, megragadnám az alkalmat a reklámnak, miszerint megmaradt 250 NOK és 350 SEK készpénzünk, ha valakit érdekel, akkor szívesen elboltoljuk.]
Szomorúan konstatáltuk, hogy bár baromi korán keltünk, ezen a napon lényegében nem csináltunk semmit. Ami nem lett volna baj, ha egy semmittevős napnak tervezzük. Így viszont bátran kijelenthetem, hogy az utazás mélypontja volt. Valamennyit enyhített rajta, hogy egy otthonos helyen tölthettük az estét, kényelemben, de azért szar érzés volt.
A hetedik nap mérlege: egy darab vérforralóan korai kelés, egy kompozás, két sziklarajz, sok kilométer útmunka, nulla darab gleccser, fejenként egy darab morális mélypont és 452 km [és Betti végre kipróbálhatta a szárítógépet. Részletek a következő bejegyzésben.].
