PaciKaPacitás

NordTrip - Északi mitológia

avagy az üdvtörténeti összefoglalás

2018. augusztus 30. - betya

Elég sokat morfondíroztunk azon, hogy szükség van-e még egy értelmetlenül hosszú bejegyzésre a NordTripről, de aztán meggyőztem magunkat, ennek pedig több oka van, és egyik sem a folyó. (Na Paci, most büszke vagy rám?) [Zsolt: Hajaj! Erre talán még Viktor is felkapja a fejét, ha egyszer valaha eljut idáig...] Aztán miután ennyit morfondíroztunk, végül csak az előbbi két mondatot írtam meg, és azóta is eltelt már vagy két hét. Viszont pótolnunk kell néhány hiányosságot, hangsúlyoznunk kell néhány hangsúlyozandót, és meg kell cáfolnunk a megcáfolandókat, úgyhogy nézzük a tényeket. [Zsolt: Szófosásunk van, na.]

Az Első Tény
Az eddigi tizenhat bejegyzés alatt nem jutott eszembe, hogy belinkeljem az út himnuszának kikiáltott dalt. Nem véletlenül ez a szöveg, nem véletlenül a sárkányos vikinges meséből. Egyáltalán nem véletlenül.

Amennyiben valaki ezt az tényt megcáfolja, akkor a tények listáját kiegészítjük a következővel:
Az Első Per A Tény
Még csak egy hónap telt el a bejegyzések megírása óta, de már most nem emlékszem arra, miről szövegeltünk. (Amúgy itt a bizonyíték arra, miért írunk blogot.) [Zsolt: Rémlik, hogy volt valami... FA!]

A Második Tény
Habár már dicsekedtünk azzal, hogy milyen jól lehetett kommunikálni még azokkal is, akik nem akartak azon a  nyelven kommunikálni, mint mi, arról nem számoltunk be, hogy mi milyen nagy nyelvtudásra tettünk szert. Álljon itt mementóként az általunk megtanult leghosszabb és kétség kívül legtöbbet látott norvég mondat:

20180627_131226.jpg

A kontextusból nyilván mindenki sejti, mit jelent.

A Harmadik Tény
Sokan kérdezték, hogy milyen volt az út, a válaszul kapott "Hosszú." pedig még többeknél azt a következtetést eredményezte, hogy akkor biztos szar volt. NEM. Nem volt az. Csak hosszú volt.

Képzeld el, hogy két hét alatt annyit autózol, mint máskor egy év alatt (6643 kilométert egész pontosan). Képzeld el, hogy ennek az útnak a felét éjszaka is nappali (vagy közel nappali) fénymennyiségben töltöd. Képzeld el, hogy ezt az utat nem a bejáratott útvonaladon, hanem egy teljesen ismeretlen vidéken teszed meg, más éghajlat, más szokások, és nem is a saját autódat vezeted. És mivel ezek után is azt gondoljátok, hogy ezt negatív hangsúllyal kell gondolni, szólok, hogy nem. Nem rossz volt, hanem más volt. (Nyilván voltak olyan pillanatok, amiket legközelebb kihagynánk, de jelentkezzen az, akinek sikerült már valaha úgy nyaralnia, hogy egyetlen gikszer sem csúszott közbe. [Zsolt: Vigyázat, csapda! Senki ne jelentkezzen!] Nincs ilyen. Gondoltam.)

A Negyedik Tény
Megint gyűjtöttünk egy csomó tapasztalatot autózás témakörben. Kipróbáltuk, milyen egy zsír új autó. Kipróbáltuk az automata váltós autót. Zsolt nevében nem beszélhetek, de nekem ez mind nagy élmény volt [Zsolt: Nekem is. Főleg a hibrid rendszer.], és ha valaki megkér, hogy meséljek az útról, akkor készüljön fel egy félórás monológra a témában. Én szóltam.

Az Ötödik Tény
Csodás helyeken jártunk, csodás emberekkel találkoztunk, csodákat láttunk. Jártunk például Asgardban, ahová halandók általában nem szoktak csak úgy eljutni. Találkoztunk a Mikulással (a magam részéről másodszorra, szerencsés én) és a manóival. Találkoztunk Rudolffal, valamint Rudolf rokonaival és üzletfeleivel. Láttunk trollokat. Trollok vannak. Ellopják a zoknit. Bizonyítékot találtunk az időutazásra. Jártunk a Pokolban is (nekem ismerős volt). Láttunk északi fényt nyáron. Vikingek is lettünk. Szagoltunk templomot. Kétszer is jártunk Dániában úgy, hogy valójában nem is voltunk még ott soha. [Zsolt. Autóztunk tenger alatt és felett is.] Soroljam még? Látjátok? Egy csomó klassz dolog történt!

Valójában csak azt tudnám tanácsolni, hogy ne legyetek hülyék és ne csináljátok ezt ugyanígy végig. Vagy legyetek vele tisztában, mennyire nyugdíjasok vagytok. De azért menjetek el északra, mert az élmény!

NordTrip 15. nap

avagy Márton, vigyél haza!

2018. augusztus 01. - Zsott

Valószínűleg nem is voltunk igazán fáradtak, hiszen még az ébresztő megszólalása előtt felébredtünk. Nagyon jót aludtunk, éjjel nem is éreztük, hogy hajón vagyunk. Meleg az viszont volt, hiszen egyetlen falon volt csak két pici ablak. Az előző este elvégzett logisztikai reallokáció eredményeképpen csomagjaink perceken belül rajtkészek voltak, a szoba minden négyzetcentiméterét átvizsgáltuk, hogy maradt-e ott valami. Dolgunk végeztével pedig átmentünk a vörös hajóra reggelizni.

Miután meghamiztunk, kiürítettük a szobát, még egyszer utoljára megtömtük Jafar gyomrát és bevágódtunk az életünknek két hétig otthont adó autóba még egy utolsó negyvenpár kilométerre. Mivel elég felhős idő volt, a napszemüvegem a hátsó ülésre tettem a kis hátizsákok mellé. [Betti: Vigyázat, spoilerveszély!] Ennek később még lesz jelentősége. Szívfacsaró, léleksajdító jelentősége. De ne rohanjunk ennyire előre!

Stockholmból [Betti: Koppenhágából.] kifelé menet csak abban a sávban volt dugó, amiben nekünk kellett haladni, de ezzel együtt is gyorsan haladtunk. A kölcsönzőtől kb. 5 kilométerre megálltunk tankolni, hogy Jafart tele pocakkal vigyük vissza, aztán azt hittük, innen már csak be kell gurulni az utolsó szakaszon. Hehe. Valójában még belefutottunk egy átkozott elterelésbe: a közelben található egyetlen felhajtó volt lezárva. Az úton, amelyre áttereltek minket, csak a kritikus pontokon nem helyeztek ki észlelhető módon táblákat, így egy 3 kilométeres kört még beletettünk Jafar kerekeibe teljesen feleslegesen. Nem, Igor sem segített. [Betti: Nahát!]

Aztán varázsigék hosszas kántálásával (magyar fülek akár káromkodásözönnek is hallhatták volna) a megfelelő útra varázsoltam magunkat, eljutottunk a kölcsönzőig és beálltunk a sorba. Mire kiszálltam Jafarból, a srác már előkereste a mobilján Jafar adatlapját és félig már át is nézte, hogy minden rendben van-e vele. Gyorsan kipakoltunk, felcuccoltunk, visszaadtuk a kulcsot. A srác közölte, hogy Jafar kifogástalan állapotban van, mi megköszöntük, hogy velünk töltötte a két hetet és könnyeinkkel küszködve elbúcsúztunk tőle. Legyen bármilyen csúnyácska, én nagyon megszerettem. [Betti: Egyrészt annyira csúnya, hogy az már szép. Másrészt annyira gonoszul fest az eleje, hogy nem lehet nem szeretni. Harmadrészt meg na, igazi családtag lett, ha csak átmenetileg is. Én megsirattam, mert egy érzelgős p*csa vagyok.]

A reptéri busz hamar jött, szinte üres volt, hamar oda is értünk a terminálhoz. Bent lepakoltunk, s míg Betti megpróbált bejutni egy mosdóba, én kiderítettem, hogyan is működik a rendszer. Kiderült, hogy self-check-in van és a csomagoknak is egy személyzet nélküli bag drop zone-t alakítottak ki. Észrevettem, hogy nincs meg a napszemüvegem. Jafar átadásakor elfelejtettem kivenni a kis hátizsák mellől. Több is veszett Mohácsnál, de azért nem örültem a fejleménynek. [Betti: Óóóó, jééé, dráma, dráma dráma.] Betti visszatért, hogy a mosdó bevehetetlen erőd, amibe képtelenség bejutni. Javasolta, hogy jussunk át a check-inen és a biztonsági ellenőrzésen és majd bent mosdózzunk. [Betti: Nem mintha túl lényeges lenne a történet szempontjából, de a történeti hűség kedvéért elmondanám, hogy a földszinti mosdó volt használhatatlanul túlzsúfolt, ezért visszaprancsoltam Zsoltra a cuccokat, felmentünk a check-in szintjére, és ott mentem el mosdóba. Még a check-in előtt. Az csak azért volt izgi, mert mikor bementem a fülkébe, akkor még nők keringtek a mosdóban, mikor kijöttem, akkor meg már csak férfiak.] [Zsolt: Lehet, hogy így történt, én a napszemüvegem elvesztése okozta sokkban voltam.]

Gond nélkül zajlott mindez, a biztonsági ellenőrzésnél kíváncsian vártuk, kit szednek ki. Az én táskámat egyszer megforgatva visszaküldték második átvilágításra, de aztán nem kellett kipakolnom. A terminál, legalábbis az ötös számú, ahonnan mi indultunk, nagyon kicsi, nagyon zsúfolt és Ferihegy minden tekintetben jobb. [Betti: Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen kicsúszik valamelyikünk száján, de Ferihegy tényleg jobb.] Külön érdekessége, hogy az érkező és (biztonsági ellenőrzésen túljutott) induló utasok ugyanazt a teret használják, így persze leszállás után is lehet duty-free shoppingolni. Nekem azért Ferihegy jobban tetszik.

Szereztünk innivalót, aztán ücsörögtünk a padon, aztán ücsörögtünk széken, aztán felbukkantak magyarok, akik teljesen magyarosan viselkedtek, csak épp elszoktunk ettől két hét alatt. Mindenesetre míg anya és gyerek az ablak mellett is foglalnak két helyet, addig apa azért csak pakolja szét jól a cuccokat, hogy ott is meglegyen mindenkinek a helye. Mondjuk erre biztosan szükség is volt, mert a váró tök üres volt éppen akkor.

Aztán vártunk, várakoztunk. Olvasgattunk, a veszteségeinket vettük számba (egy pár kidobott zokni, egy darab kidobott nadrág, egy darab autóban felejtett napszemüveg), ami nem is volt olyan vészes. Aztán átraktak minket egy másik kapura, úgyhogy hatalmas versenyfutás kezdődött, hogy mindenki le tudjon ülni. Le tudott, futás nélkül is. Szerencsénkre az előbbi magyar család a közelünkben bokszolt ki magának három egymás melletti helyet, így meghallgathattuk apuka okfejtését, miszerint éppen egyik országban sem vagyunk. Valamiért felrémlett bennem a "Figyelsz?, figyelj!, figyejjé! Apa most elmondja a mágnest!" eszmefuttatás. [Betti: Nettó hülyeség dőlt a szájukon. Esküszöm, én szégyelltem magam. Szerencsére (értsd a hangsúlyt) le tudtam foglalni magam azzal, hogy néztem, ahogy versenytolongás alakul ki amiatt, hogy ki fér még be a dohányzófülkébe (mert ilyen is van a reptéren), illetve az is egészen bájos jelenet volt, amikor a padokon cuccok nélkül alvó csávót felébresztették és elkísérték melegebb éghajlat irányába a marcona tekintetű reptéri gárdok.] [Zsolt: A reptéri szekusokról egyébként az jutott eszembe, hogy ha nem akarsz azon aggódni, hogy kiszúrod-e a tömegben a terroristagyanús embereket, vedd fel őket biztonsági őrnek, mert akkor egyenruhát kell hordaniuk láthatósági mellénnyel, így könnyű követni a mozgásukat.]

Aztán begördült a vadlúd, aki azért jött, hogy hazavigyen minket, s én az ablakra tapadva bámultam, mert hát a kisfiúk és a gépek, különösen a járművek kozmikus kapcsolata az évek múltán sem enyészhet el.

d15s01_vadlud_002.jpg

Amikor nem a gépet bámultam, akkor a dohányzófülke működését vizsgálgattam, amelyben nagyon komoly elszívórendszer működhetett, mert egy gramm füst nem jött ki a plexin vágott lyukakon keresztül. Ekkor döbbentünk rá arra is, hogy milyen kevés dohányzó emberrel találkoztunk, s ez milyen kellemes volt. S amikor (főleg városokban) mégis belefutottunk egy-egy dohányzóba, nagyon figyeltek rá, hogy másokat ne zavarjanak. Még Osloban történt, hogy Betti egy hangosabb szusszanással (kb. mint egy orkán) fújta szét az arcunk előtt lebegő füstöt, amit az előttünk sétálók eregettek. [Betti: Értsd: szokásos bájos stílusomban éreztettem, hogy nem kívánok cigarettafüstöt fogyasztani.] Erre ők egy grimasz nélkül félreálltak, elengedtek előre és mögöttünk jöttek tovább.

A felszállás persze késett, kiderült, hogy csak egy kifutót használhatnak a szokott kettő helyett, így hatalmas dugó volt még a kifutón is, 6-7 gép állt sorba, hogy felszállhasson és közben folyamatosan érkeztek is a gépek. Maga az utazás kellemes volt, Betti valami főzőműsort is élvezhetett a fedélzeti videón, de pont a csattanó előtt leszálltunk és már sosem tudjuk meg, mit is kell csinálni a mindenfélével megtöltött almával. [Betti: Tényleg kellemes volt az út. Te végigaludtad, én meg időnként sírásig pusztultam a rosszulléttől, de azért ja, lehetett volna még szarabb is.] [Zsolt: A tanulság az, hogy fapadoson aludni kell és akkor egészen jó.]

Magyarország igazán magyarosan köszöntött minket, kutyagoltunk a reptéren, tülekedtünk a csomagokért, mert az muszáj, kerülgettük az út kellős közepén ok nélkül megtorpanó bambákat. A buszon aztán több megállón keresztül élvezhettük egy HVCS mindenhez értő eszmefuttatásait, amelyben leendő reptéri büfés kolléganőit szédítette. Eszmecseréjüket csak annyival jellemezném, hogy intelligencia tekintetében kereslet és kínálat egymásra talált. A metrózás ehhez képest dögunalom volt, s végül hazaértünk az üres, de öcsémnek hála kiszellőztetett és hűvös lakásba. Dödölle hiányát ekkor éreztük meg igazán. A nap maradékában kipakoltunk, elkészítettük a szokásos "szajré" képet. Úgy 20-szor, mert valamit mindig kifelejtettünk. [Betti: A Nordkappos hűtőmágnesről például csak a sokadik képkészítés után jutott eszünkbe, hogy létezik. A következő pánik tárgya a "de akkor hol van???". Aztán úgy negyed óra után bevillant, hogy a Rovaniemiben kapott szemellenzők közé csúsztattam be Hellesyltben, nehogy elvesszen...] [Zsolt: Új szolgáltatásunk: ha valaki szeretne valamit biztos helyen tudni, de soha a büdös életben meg nem találni, adja nekünk, mi elrejtjük! Az ár miatt senki se aggódjon, garantáltan sokat kérünk!]

blog_d15s02_szajre_026.jpg

[Betti: Mindenki megtalálta a képen, amit kapott?] [Zsolt: Feltéve, hogy már megkapta?]

A tizenötödik nap mérlege: 46 km Jafarral [még egy utolsó omkjøringgel], pár száz km Mártonnal, a vadlúddal, egy darab elhagyott napszemüveg, megszámlálhatatlan magyar sokk, egy darab otthon-édes-otthon, nulla cicaszeretés.

NordTrip 14. nap

avagy nem Koppenhágában

2018. augusztus 01. - betya

Még fel sem keltünk az utolsó autóban töltött éjszaka után, nekem szinte máris hiányozni kezdett, hogy sokáig nem lesz részem ebben az élményben. Na jó, mégsem. Reggel iszonytató melegre és fényre ébredtünk már az ébresztő megszólalása előtt. Ebből a fény így két hét után már kevésbé volt szokatlan, a meleg viszont még igen, hiszen nem is volt az olyan rég, amikor oda akartam fagyni Steinvikholm mellett... Szépen összeszedtük magunkat, nekiálltunk reggelit készíteni, ismét megettünk egy csomó falut. Közben kaptunk társaságot is egy idősebb bácsi, és egy a bácsira kicsit sem hasonlító ázsiai kislány társaságában. Vagy nagylány. Fene se tudja. Ritkán jövök zavarba, de róla azóta sem tudtam eldönteni, hogy mennyi idős volt. [Zsolt: Kinézetre 12-14, viselkedésre és megszólalásai alapján 5-7.] Ennél azonban még jobban lekötötte a figyelmünket az a fesztivál, amit a pihenőben parkoló kamionok rendeztek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha összebeszéltek volna. Hetet kukorékolt a kakas, és ezek egyszerre megindultak. Elképzelhető, hogy ennek valami szabályozási háttere van arrafelé, ennek végül nem néztünk utána. Mindenesetre a túlzsúfolt pihenő egyik percről a másikra totál kiessé vált [Zsolt: Vagy kietlenné, attól függ, mennyire lényeges a gépek jelenléte a komfortérzethez.]. Mondjuk aztán mi is elindultunk, elvégre a határ már nagyon közel, szinte már éreztük a svéd húsgolyó szagát a szélben... Na jó, előtte még kötelező jelleggel megörökítettük a csodás helyet, ahol este majdnem megettek minket a békák.

blog_d14s01_alvohely_003.JPG

A határ végül tényleg egészen közel volt. Én vezettem, ezért Zsoltra bíztam a határátlépés ünnepélyes pillanatának megörökítését. Kár volt. [Zsolt: Nem mentegetni kívánom magam, de aki azt gondolja, hogy neki jobban menne, próbálja meg úgy, hogy Betti közben folyamatosan instruálja, hogy "azt, azt fotózd le!" "mit?" "azt a táblát!"... Gondolom, senkinek nem tűnt még fel, hogy a határátkelőkön több a tábla, mint fa a Százholdas pagonyban... amúgy meg ezt a feladatot teljesítettem és kész.] [Betti: Valóban. Szerencsére nem ötfokozatú skálán értékelem a teljesítményed.] [Zsolt: Persze, hiszen számos skála kipróbálása után kiderült, hogy a teljesítményem értékéleséhez mindig csak egy fokozatot, a legjobbat kell és lehet használni. Ez van.] [Betti: Na dugulj el!] [Zsolt: És ezt is tökéletesen végre tudom hajtani: ...]

blog_d14s02_utkozben_001.jpg

Az elbénázott fényképezését külön sajnáltam, mert a sebességet korlátozó tábla annyira percizésen volt elhelyezve az unióstól balramögött, hogy gyakorlatilag úgy tűnt, mintha Svédországra kompletten kirakták volna a harmincast.
A dolognak két tanulsága lehet:
1. Zsoltnak legközelebb többet kell vezetnie, de minimum, hogy a kritikus helyeken én ülök a navigátori ülésben, mert sokkal jobb képeket lövök mozgó járműből. Jobb=Művészibb. Természetesen. [Zsolt: Természetesen.]
2. Nekem kell legközelebb többet vezetnem, hogy Zsoltnak legyen alkalma elsajátítani a mozgó járműből művészi képek készítésének tudományát.
3. Nem kellene mozgó járműből fényképeket készítenünk.
(Három lett, maradhat?) [Zsolt: Kész szerencse, hogy a három között semmiféle ellentmondást nem találni!]

A svéd E18-as jelölésű főút pontosan annyi élményt nyújtott, mint az E4-es, amikor még Koppenhágától Stockholmtól távolodni akartunk. Háromsávos [Zsolt: Váltva 1+2 és 2+1, mielőtt valaki előtt egy 3+3 sávos szörnyűség jelenne meg.] svéd kuriózum, az E4-eshez képest azzal a különbséggel, hogy TELE van, és az előzéshez felhasználható kétsávosított szakaszok ritkábbak, de legalább rövidebbek is. Volt egy-két olyan visszatérésem, amikor azt éreztem, hogy ilyet soha többet. Sosem öröm az autót egy száguldó dömpermonstrum elé visszarántani, mert egyszercsak elfogy az út. elég stresszes is lettem ezektől, úgyhogy végül visszaadtam Zsoltnak a kormányt. Ő úgyis jobban ért az idegen nagyvárosokba behajtáshoz. [Zsolt: Itt megint kiütközött a skandinávok patópáluras reakciója... Sokszor akkor jutott eszükbe, hogy akkor kihasználnák az előzésre a "hirtelen" jött kétsávot, amikor már az a tábla bukkant fel, hogy 400 méter múlva ismét egy sávra szűkül a mi oldalunk.]

Út közben ismét megszaporodtak az útszéli, ennek megfelelően sajnos halott halmazállapotú borzsomákok is. A hatalmas forgalom alapján mondjuk ez nem meglepő. Olyan is történt, hogy - habár az életben nem jártunk még sivatag közelében, de Svédországban - sikerült homokviharba keverednünk. Egy előttünk haladó homokviharszállító volt az elkövető. Ki is álltunk, hogy kieresszük a gőzt. Meg a gázt is, merthogy a kempingfőzőben sajnos még lötyögött egy kevés, márpedig nem akartunk tőle így megválni. A pihenőben, ami szerencsére véletlenül sem volt egy száraz, fenyőtűvel borított nagy placc, és véletlenül sem fújt mindenfelől tekeregve a szél, végül elégettük a maradék gázt. Nem volt jó érzés a körülmények miatt. [Zsolt: Eleinte féltem a zombiként csoszogó papik megvető tekintetétől is, de aztán rájöttem, hogy nem csak járni, de látni is képtelenek már szegények. Így valószínűleg észre sem vették, mit csinálunk. Annak mondjuk már kevésbé örültem, mikor ugyanezek a papik a volán mögé szálltak be.]

Koppenhága Stockholm felé haladva már alig találkoztunk más látványossággal, valójában csak a Volvo egyik gyára érdemel említést, ahol - az általam megalkotott szakszó alapján - a cicavolvókat gyártják. Tudjátok, ezek azok a bobcicák, amik nem (bob)cicák, hanem volvók. Ha férfi vagy, és ezt elolvastad és nem kaptál infarktust, akkor gratulálok, továbbra is férfinak tekintelek.

Koppenhágába Stockholmba beérve örömmel tapasztaltuk, hogy nem kell az oslóihoz hasonló közlekedési dugóval megbirkóznunk. Aki ezek után azt hiszi, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, az nem számolt Igorral. Egy helyen azért csak feltorlódtunk, és csak nagyon lassan araszolva lehetett haladni. Aztán miután már percek óta szidtuk a közlekedést, hogy mer' a sok köcsög elhúz a belső sávban, mi meg itt kivárjuk a sorunkat, Igor gondolt egyet, és közölte, hogy legyünk mi is köcsögök, na nem azért, hogy ne álljuk ki a sorunkat, hanem mert nekünk a sorbaállós sáv nem is jó. Gratulálunk. Ezek után már csak arra kellett figyelni, hogy a városi káoszban hogyan ne maradjunk benn a kereszteződés közepén, miközben hogyan ne csapjuk el a mindenfelől érkező bicikliseket, miközben valahol jobbra kellene kanyarodnunk egy olyan helyen, ami rohadtul nem utcának néz ki, és csak azért hittük el, hogy ott bemehetünk, mert egy másik kocsi meg onnan próbált kikanyarodni. Végül meglett a folyópart, a szállás, a szálláshoz közeli parkoló, ahol translate-tel megértettük a táblát, aztán a parkolóautomatát, aztán majdnem odébb álltunk egy másik helyre, de aztán inkább visszaálltunk az eredetire.

Becsekkoltunk a szálláson. A szállás az pedig a Den Röda Båten névre hallgató kipofozott hajócska volt. Lagalábbis ezt hittük. A kabinunk végül a mellette horgonyzó másik hajón volt, ami pont ugyanolyan, csak nem röda, hanem fehér. Számkóddal lehetett feljutni a fedélzetre, aztán kulcs a rácshoz, meg szűk lépcső, meg rálátás mindenre, ami számít Koppenhágában Stockholmban...

blog_d14s04_stockholm_089.JPG

... és végül bejutottunk a kabinunkba is. Nagyon csecse, nagyon hangulatos, nagyon hajós, nagyon meleg.

blog_d14s03_the_red_boat_001.jpg

Szépen lassan és megfontoltan behordtunk minden létező dolgot Dzsafarból, aztán nem fértünk el a káosztól. Ennek örömére mindketten vettünk egy naaaagy zuhanyt, és csak ez után voltunk hajlandóak nyakunkba venni a várost.

A szállástól nem is messze rögtön találtunk egy csiricsáré épület, a Kisegérnek annyira meg is tetszett, hogy rögtön pózolt vele. Az sem érdekelte, hogy villanyoszlop csúfítja a hátteret.

blog_d14s04_stockholm_001.jpg

Hamar kiderült, hogy a központba annyira nem is lesz egyszerű bejutni, mert egyrészt millió biciklis próbál minket elütni, másrészt millió biciklis próbál minket elütni az építkezés miatt átmenetileg gyalogosok által is használt bicikliúton, harmadrészt, miután ezt megúsztuk, hajtűkanyarból is el akartak ütni minket. Végül sikerült épségben áthömpölyögnünk a hídon, aminek a másik oldalán lévő elágazóban balkáni szemünknek igen szokatlan látványt nyújtott, ahogy a biciklis horda legyorsulja és letaszítja az autókat az útról. Jó, ebben nyilván volt némi barokkos túlzás, de az, hogy dugó volt a bicikliúton, az megállja a helyét.

blog_d14s04_stockholm_021.jpg

Koppenhága Stockholm rögtön magasra rakta a lécet Oslonak, ugyanis itt már a szálláson kaptunk egy elég jó kis térképet, ami alapján majd kavirnyálhatunk a belvárosban, míg Osloval szemben ugye az volt az egyik legnagyobb kritika, hogy ott képtelenség volt ilyet szerezni. A térkép ellenére először kevésbé tudatosan barangoltunk az utcákon. Érzésre nekem egyébként Prágát idézte ez a belvárosi rész. Szűk utcácskák, hömpölygő turistahordák, gombamód kinőtt szuvenyírsoppok, kirakatok, épületekről lógó zászlók...

blog_d14s04_stockholm_006.jpg

blog_d14s04_stockholm_007.jpg

blog_d14s04_stockholm_010.jpg

A találomra mászkálás ebben a városban nagyon bejött. Valahogy mindig jókor voltunk jó helyen, a jó épületek és a jó szobrok ugrottak elénk. A legjobb időzítés az egyértelműen a királyi palotához érkezésünk volt, pont elkaptuk az őrségváltást.

Koppenhága Stockholm azért is a mi városunk, mert tele van lovas szobrokkal, lovas táblákkal, és mindenféle lovas dolgokkal, így a Pacim és én nagyon élveztük a nyihogást. [Zsolt: Az alátámasztott lovasszobor azért picit erős volt.]

blog_d14s04_stockholm_018.jpg

Zsoltnak ráadásul külön kedveskedett a város, mert oroszlánok is dögivel előfordultak.

blog_d14s04_stockholm_009.jpg

blog_d14s04_stockholm_023.jpg

Tulajdonképpen továbbra sem tervezett módon csavarogtunk tovább. Így volt például olyan szerencsénk, hogy láttunk durván erőszakosan kukázó madarakat (így utólag akár zombirigóknak is nevezhetjük őket, az Ónodi-féle rendszertan elbírja ezt is)...

blog_d14s04_stockholm_033.jpg

[Zsolt: ... Petőfi távolba szakadt szobrát...]

blog_d14s04_stockholm_027.jpg

... fej és test nélkül árválkodó harci öltözetet...

blog_d14s04_stockholm_038.jpg

... táblát, ami arra figyelmeztet, hogy erős pápaszemre ne rakj 12 tonnás háromszöget csúcsára állítva... [Zsolt: Vagy: 12 óránál hosszabban összenőtt szemöldök tilos.]

blog_d14s04_stockholm_041.jpg

... meg nemzeti bankot, felújítás alatt álló múzeumot, operát, és még sorolhatnánk. Végül elértünk a városházához, ami első pillantásra szintén tűnhetne vaskohónak, de szerencsére bármily nagy is az a félsziget, két ilyen városházát nem bírna el, ezért erről kiderült, hogy sokkal jobb, közelebbről meg még inkább. Az épületet alkotó téglák számára már nem emlékszem, de valami nyolcmilliós szám rémlik. [Zsolt: Nekem is ennyi rémlik, Parip és nem csak azért, mert egy csapat vagyunk!] [Betti: Ökölpacsi!] [Zsolt: Utána pedig a titkos kézfogás!] Akit érdekel, nézzen utána. A belső udvar alapján engem inkább egy katedrálisra emlékeztetett, aztán egy udvarházra, attól függően, merre fordítottam a fejem. Zsolt csinált róla szép képeket is, biztos mutat majd belőlük.

blog_d14s04_stockholm_050.JPG

blog_d14s04_stockholm_052.jpg

A városházánál ki lehetett menni a vízpartra is, ami azért jó, mert kellemes, meg a meleg ellenére elég jól jár a levegő, meg látszik majdnem mindennek a teteje, amit már láttunk, és pont látni a szállásul szolgáló ladikot is.

blog_d14s04_stockholm_057.jpg

blog_d14s04_stockholm_065.JPG

Ja, és vannak récék is!!!

Visszafelé indulva még megtekintettük Birger jarlt, illetve nem őt, hanem egy arany(ozott?) szarkofágot, és láttuk a világ leglapítottabb tetőszerkezetét is. 

blog_d14s04_stockholm_076.jpg

Hazafelé haladva ismételten egy felújítás áldozatai lettünk, így még gyalogosként is eltereltek minket. Úgy tűnik, ez a végzetünk. Így viszont véletlenül megtaláltuk a Normalhöjdpunkt-ot, aminek igazi és majdnem igazi geográfusokként nagyon tudtunk örülni. Ez gyakorlatilag az ország térképészeti alappontja volt az előző század elején.

blog_d14s04_stockholm_078.jpg

A szállás felé haladva ismételten láttunk egy kisebb csordányi oldtimert, és mivel már két hét is eltelt az elsők óta, ezért hivatalosan is megállapíthattuk, hogy itt egy hobbiról, nem pedig egy fesztiválról van szó. Hazafelé még betértünk egy igazi 7elevenbe, mert megint az volt a baj, hogy beülni nem akartunk sehová, más helyen viszont nem nagyon találtunk már élelmet. Szereztünk két calzonét, mert az ugye echte sverige, aztán hazacammogtunk.  A forró calzonék mellé Zsolt még kapott egy nagy fagyit is. [Zsolt: Mert ügyes voltam és okos és így megérdemeltem.] [Betti: Hát persze.] Szerencsére hazafelé sem ütöttek el minket a bicajosok.

Mivel már két hete éltünk együtt Dzsafarral (vagyis inkább Dzsafarban), ezért még megragadtuk az alkalmat és benéztünk a motorháztető alá is. Utána felmásztunk a hajóra, a fedélzetről még egy utolsó előtti gyönyörködtünk a kilátásban, aztán bevonultunk a kabinba, ahol továbbra is dög meleg volt, és legalább a másik oldalra egy közlekedési csomópontra és a mögötte magasodó sziklafalra nézett. Este már csak pakoltunk, hogy másnap reggel csak reggelizni és indulni kelljen. Közben kerekedett egy kisebb égi özönvíz, de legalább kellemesebb lett az idő. Még megpróbáltuk megérteni, hogy az agyam miért mond mindig Koppenhágát Stockholm helyett, amikor tudom, hogy Stockholmban vagyunk. [Zsolt: Ekkor már napok óta azt mondta, helytől függetlenül.] Nem sikerült. Végül elraktuk magunkat aludni egy, az eddigieknél is puhább ágyba. 

A tizennegyedik nap mérlege: 1 határátkelés, 1 hajókabin, 1 város, amiben biztos nem voltunk (Koppenhága) és 1, amiben viszont biztosan igen (Stockholm), megszámlálhatatlan biciklis, útdíjmentes utazás, 444 megtett kilométer.

NordTrip 13. nap

avagy fából vasművet

2018. augusztus 01. - Zsott

Hűvös reggel köszöntött bennünket a pihenőben, a bisztró persze továbbra is zárva. Oké, mondjuk nem vártam csodát és ha nyitva lett volna, se megyünk be. Gondoltam, felmegyek a lépcsőn, ami a pihenő oldalát jelentő dombon vezetett felfelé, hátha valami hatalmas madárrezervátumra láthatok rá, az előző esti és reggel is folytatódó madárricsaj legalábbis ezt sejtette. A mászás persze nem érte meg, egy szántó volt ott és a távolban egy házikó. A hatalmas ricsajt pedig egy gázlómadár és fészkének lakói csinálták, akik a bisztró mögötti erdősávban laktak. Egyszer láttam felröppenni az egyik szülőt. [Betti: Rejtély megoldva.]

Reggelizés közben kicsit beszélgettünk, hogy mit is csináljunk aznap. Rákerestem neten, hogy hol találhatók dongatemplomok (stave church) és valahogy meg tudtuk volna oldani, hogy útba ejtsünk egyet. Kényelmesen azonban csak akkor férhetett ez bele, ha kihagyjuk Kristiansand meglátogatását és az ottani városnézést. Úgy döntöttünk, ez nem nagy ár és mert amúgy is szerettem volna egyet autózni egy kicsit az ország belsejében (távolabb a tengertől és a turistáktól), hogy lássam, arrafelé milyen az élet az útitervet módosítottuk. Új úticélunk így Heddal lett, amiről kiderült, hogy ha már van ott egy templom, akkor amúgy a legnagyobb egész Norvégiában.

blog_d13s01_utkozben_001.jpg

A kép csak azt mutatja be, hogy még mindig nem fogyott el... a FA! [Betti: A kép alján befigyel azért egy troll is...]

Igornak megadtuk az új irányt, ő pedig elkezdett vezetni minket kicsi, kanyargós utakon. Ámde ezek sem voltak mentesek az útmunkától! Ki is írták, hogy manuell dirigering van, ám nem volt ott sem a manuell, sem a dirigering. Ezért aztán Betti óvatosan elkezdett gurulni a munkagép és a nagy pocakos, nagyon magyarázó bácsi mellett, kikerülve minden akadályt. A munkagép mellől már láttuk a szembe forgalmat is, két autó várakozott a zöld jelzésre, amit a munkagép takarásában álló, felénk véletlenül sem néző manuell dirigering (legalább ezen az oldalon megvolt, bár szerintem így nem sokat ér) meg is adott neki. Széles, határozott karmozdulattal jelezte, hogy az autó elindulhat. Bár nem hangzott el konkrét beszélgetés, nagyjából így tudnám leírni a jelenetet dialógus formájában:

Dirigering: (életunt, rezignált hangon) Mehet.
Sofőr: Elnézést, jönnek szemből, itt valami nem klappol.
Dirigering: Mehet.
Sofőr: Jönnek, szembe, értse már meg!
Dirigering: Mehet.
Sofőr (nevetve): Hát ez hülye, inkább megvárom.
Dirigering: Mehet.
Betti (nevetve a Sofőrnek): Hát ez hülye, kösz, hogy megvártál!
Dirigering (Megijedve elhaladásunktól): Bakker ez meg honnan jött?!? (Majd visszatalálva szerepébe.) Mehet.

[Betti: Ez ismételten egy kiváló példa arra a listára, ami azt bizonyítja, hogy nagyon sok mindent meg lehet csinálni nagyon okosan vagy legalább szervezetten, de az emberi hülyeséget mint tényezőt lehetetlen kiküszöbölni.]

Ezt a korai sokkot még néhány kisebb tetézte, például az autóban már két hete párálló, száradó cipőknek és zokniknak köszönhető irdatlan lábszag formájában [Betti: Mindegyik szagkibocsátó manifesztum Zsolt tulajdona. Hölgyeknek nincs lábszaga. Se.] [Zsolt: Mivel köztudott, hogy a lányok nem izzadnak, nem pukiznak, nem kakilnak és mindig minden körülmények között illatosak, fel sem merült bennem, hogy bárki Bettinek tulajdonított volna a szagforrásokat.], ami a meleg hatására sűrűsödni kezdett, mígnem szinte már testet öltött, a klíma keringette levegő pedig életet nem lehelt belé. Csak a villámlás és az őrült tudós üvöltése hiányzott, hogy "ÉLETRE KELT!!!". Persze időnként leengedtük az ablakot, s a kis büdiszörny elillant és kezdődött az egész elölről.

blog_d13s01_utkozben_004.jpg

De említhetném még a rengeteg kecskét és birkát is, akik olyan számban és gyakoriságban ténferegtek mindenfelé, hogy már nem a biciklisek esetleges jelenlétére figyelmeztettek a KRESZ táblák az alagút előtt, hanem a derék négylábú patásokéra. Ténylegesen mondjuk nem futottunk össze velük alagútban, de ezek szerint volt már rá példa. [Betti: Már egészen megszerettem ezeket az állatos táblákat, de amikor az alagút előtt a háromszögben csámborgó birkák alá direkt ki is írják kiegészítő táblára, hogy "az alagútban", akkor azt azért fel kell dolgoznom.]

blog_d13s01_utkozben_008.jpg

A térbeli modellek (mű)kedvelőinek nagy örömére büszkén jelenthetem, hogy a Stavanger-Oslo tengelytől délre drámaian megugrik a sikeres közúti öngyilkosságot elkövető madarak száma.

Öngyilkos madarak

Skandinávia útjain egy nagyon furcsa jelenséggel szembesültünk lényegében az első naptól az utolsóig. Ezek az öngyilkos [hajlamú] madarak. Viszonylag kistestű énekes madarak láthatóan zéró életösztön által (nem) vezérelve előszeretettel rohangáltak az úttesten az utolsó (sokszor az utolsó utáni) pillanatig várva a felreppenéssel. Vagy egyszerűen direkt az autó szélvédője előtt akartak átrepülni, pedig előttünk-mögöttünk minimum 10-10 kilométeren belül nem volt senki. Többségük azért megúszta, az autót simogató légáramlat eldobta őket és így elkerülhették az ütközést, de bizony szép számmal akadtak gyakorlott öngyilkosok is, akik az úttest vagy a padka díszeivé váltak. Mi is elütöttünk így 3 vagy 4 kismadarat, de higgyétek el, ebben semmi szándékosság nem volt: a semmiből bukkantak fel és már koppantak, mire egyáltalán reagálhattunk volna.

Eddig a napig már több Kontrollstasjont láttunk, egyikbe még majdnem be is gurultunk, mert a Google StreetView alapján potenciális alvóhelynek véltem. Ezeken a helyeken a forgalom egy tetszőleges szeletét, jellemzően a teherforgalmat van módja a lelkes hatósági szakembereknek átvizsgálni. Eddig egy sem működött, de ezen a napon láthattunk egyet működés közben. Több kilométerrel korábban kitáblázták, hogy a teherforgalom legyen kedves majd a megfelelő helyen kigurulni ellenőrzés céljából. A stasjon területén pedig több kamiont is láttunk, mindegyik körül több sürgölődő fényvisszaverő mellényes szakival. Láthatóan nem akarták a szükségesnél tovább feltartani a fuvarosokat, ezért igen nagy létszámban vonultak fel.

Az úton amúgy ismét Bettinek jutott a szarabb rész. Keskeny, változó szélességű, szerpentinező úton vitt minket olyan magabiztossággal és lendülettel, hogy az számomra már-már túlzottan is optimistának tűnt. Viszont eszemben tartottam, hogy az anyósülésről minden másként fest és hát mind Betti, mind Jafar láthatóan tudták mit csinálnak és így is volt, mert gond nélkül eljutottunk a parkolóig, ahol aztán cseréltünk, mert Betti már kezdett fáradni.

Amint átvettem a volánt, az út megszelídült, szélesebb, simább és unalmasabb lett. Mindössze annyi történt, hogy utolértünk és lehagytunk egy fura járművet is, amely elöl busz volt, hátul meg teherautó. Az internet szerint ezt bruck-nak hívják, ami "half bus, half truck". Ma is tanultunk valamit. [Betti: Laikus szememnek enyhén öszvér megoldásnak tűnt, de hát gondolom, hogy nem olyan haszontalan, mint amilyennek tűnik, ha már járatják.]

Aztán megérkeztünk Heddal településre, átgurultunk rajta, s egy utolsó kanyarral már a templom parkolójában is voltunk.

blog_d13s02_heddal_stave_church_035.jpg

A templom már messziről látszott, de a visitor center és jegypénztár még közelebbről. Szereztünk jegyet és megbeszéltük, hogy a kiállítást és a szuvenyírsoppot a végére hagyjuk a látogatásnak, irány a templom. Itt is matricát kaptunk, mint az Alta múzeumban, felragasztottuk és irány a templom!

blog_d13s02_heddal_stave_church_001.jpg

A templom a temetőben található, annak a szélén. [Betti: Vagy a templom körül van a templomkert a sírhelyekkel, nézőpont kérdése.] Egy kis kapun lehetett bejutni a temetőkertbe, a kaput azonban a falatnyi árnyék miatt 10-15 hűsszomjas turista védte, átlagéletkor 65 felett. Valahogy azért átjutottunk közöttük és megközelítettük a mostani főbejárat felől, ami amúgy a nyugati bejárat. Mint kiderült, ezt a bejáratot használták legritkábban a templom működése során. Innen főleg az idegenek és bűnösök léphettek a templomba. A férfiak számára a déli bejárat, a nők számára az északi bejárat volt fenntartva. A papok pedig a szintén déli oldalon található külön ajtón (művészbejáró?) léphettek a templomba.

blog_d13s02_heddal_stave_church_018.jpg

A bejáratok burjánzásából már mindenki sejtheti, hogy be is lehet menni a templomba. A bejáratnál két fiatalember üldögélt, beszélgettek és csak egy pillantással ellenőrizték, hogy van-e rajtunk matrica. Bár szerintem nem bonyolult a rendszer, főleg, hogy több helyre ki volt írva, hogy jegyet hol lehet venni, mégis volt olyan, akit meg kellett kérniük, hogy ugyan vegyen már jegyet. Magyarországon gúnyos röhögés és "gyatra próbálkozás volt nyanya, na takaroggyá' innen!" megjegyzés kíséretében penderítették volna ki, itt a két srác szépen tagolt angolsággal küldte el a nénit a főépülethez. Ugyanilyen szépen ejtett, tagolt angolsággal válaszoltak egy másik nő kérdésére, hogy lehet-e fényképezni. Még arra is kitértek, hogy nem csak fényképezni szabad, de akár vakuzni is, ha szeretne. A két srácnak sok-sok pirospont. (Gondolom, mennyit jelent ez nekik.)

blog_d13s02_heddal_stave_church_006.jpg

Először kívülről jártuk körbe és ámultunk a rengeteg tető, torony, kereszt és sárkányfej láttán.

blog_d13s02_heddal_stave_church_009.jpg

A templom eléggé illatos volt. Egyrészt fa, gyanta és kor illata volt, másrészt füst, mert az északi oldalon több fa elem szinte teljesen kormos volt. [Betti: Ezt nem úgy kell érteni, hogy amikor odahajoltál megszagolni az épületet, akkor érezhetted, hanem úgy, hogy a templom körül konkrétan többméteres aurában keringett a füstölt szag.] Legjobban azonban déli oldaláról festett, alig fért bele a kerítés tövéből. Itt egyébként a "Kérjük, a kerítésre ne másszanak fel!" tábla volt kihelyezve. Gondolom páran annyira lelkesen fotóztak, hogy leestek róla. Hiába, az evolúció sosem pihen.

blog_d13s02_heddal_stave_church_008.jpg

Végül bementünk a templomba is. Ez a "be" egyébként meglepően nem egyértelmű, a templom ugyanis egy épület az épületben vagy inkább épület az épület körül. A külső és belső fal között egy bő embernyi széles folyosó húzódik. Persze néhány statikailag fontos ponton összeér a belső és külső fal, de egyébként úgy működik, mint egy két rétegű sátor. Ha a külső fafal el is ázik, esetleg megszívja magát vízzel, a belső még mindig (viszonylag) száraz maradhat. A zseniális(an egyszerű) ötlet előtt szájtátva adóztam elismeréssel.

blog_d13s02_heddal_stave_church_024.jpg

A templom legbelseje egyébként elég kicsi, mármint ahhoz képest, hogy a stave church Norvégia legnagyobbja.

blog_d13s02_heddal_stave_church_011.jpg

Néhány padsor után már az oltár következett, ahol további szépen faragott bútorokat helyeztek el. Mint később kiderült, ezek egy része felújított, renovált, tehát nem teljesen eredeti, de ettől még szép.

blog_d13s02_heddal_stave_church_013.jpg

A falakon nonfiguratív festés (indák és levelek?), az oszlopok díszítetlenek, de a fának nem is feltétlen kell dísz, szép az önmagában is. Egy pici orgona is elfért valahogy, bár ez gyanúsan nem korabeli. Viszont alátámasztani látszik az állítást, hogy a templomot a mai napig használják.

blog_d13s02_heddal_stave_church_017.jpg

Végül körbesétáltunk a két fal között is, megcsodálva a korábban leírt ajtókat. Mindegyik körül kígyók és sárkányok tekeregtek sűrű összevisszaságban, valamint domborszobrok mutattak be embereket, lényeket, amelyek valamilyen (számomra értelmezhetetlen) módon többnyire a jó és rossz küzdelmére utaltak. A másik gyakori (számomra szintén rejtett) jelentéstartalom az volt, hogy a templomba belépve megtisztul bűneitől az ember. Az egyes ajtóknál erről hosszú magyarázó szövegek voltak, azért vagyok csak ilyen okos, én az alakokat sem mindig ismertem volna fel, nem hogy beazonosítsam, hogy az egy pap, amaz meg egy ördög...

blog_d13s02_heddal_stave_church_021.jpg

blog_d13s02_heddal_stave_church_022.jpg

Nyilván senkit nem lep meg az a tudományos alaposságú kijelentés, hogy a férfiaknak könnyebben megy a bűnüktől való megszabadulás, mint a nőknek. Ott olvastam, szóval mindenki törődjön bele. Ja, és a férfiaknál templomi napon is lehetett fegyver, de a bejáratnál le kellett rakniuk. És persze nem volt mindegy, kinek milyen és mekkora és mennyire díszes. Eltelt pár száz év és a férfiak még mindig ugyanezt csinálják, csak mobilokkal és kocsikkal. Van, ami nem változik.

A templom háromszori körbejárása után (kint, középen és bent) után visszatértünk a főépülethez és megnéztük a szuvenyírsoppot, de semmi érdekes. Aztán a múzeumot, de sajnos itt sem volt semmi érdekes. Egyfelől nagyrészt norvégül volt kiírva csak és kizárólag, a múzeumi norvégünk pedig sajnos nem fejlődött olyan ütemben, mint reméltük. Másfelől nem volt sok minden és az is főleg fotó dolgokról, nem maguk a dolgok. A férfiak és fegyvereik dolog mondjuk itt volt leírva. [Betti: Hiába, a legfontosabb információkat azért mégis lefordították angolra.]

Aztán lassú búcsút vettünk a templomtól és visszamentünk Jafarhoz. A búcsú azért is lassú volt, mert maradtunk még a parkolóban ebédelni, mert hát van-e jobb, mit 30 fokban a tűző napon baconkrémes szendvicset majszolni?!? Igen, 30 fokban a tűző napon baconkrémes szendvicset majszolni egy dongatemplomra bámulva közben! Majszolás közben még arra is ráértünk, hogy megfigyeljük, vannak azért, akik csak megállnak autóval, kívülről lefotózzák és lépnek is. Nem emlékszem már, mennyi volt a jegy, de nem volt egy borzasztó összeg, így nem nagyon értettük a jelenséget, de hát ahány ház, annyi szokás. [Betti: Ők biztos azok a turisták, akik azt nem értik, hogy mi miért érjük be azzal, hogy két órát sétálunk egy városban anélkül, hogy bárhova is bemennénk, majd elégnek ítéljük a látottakat.] [Zsolt: Belegondolva, hogy Narvikot például úgy néztük meg, hogy autóval végiggurultunk rajta, igazából nem illenék belebeszélnünk más turisztikai szokásaiba.]

Persze nem tudom megmondani, milyen lett volna Kristiansand, de úgy érzem, jó választás volt a templomot megnézni, így ismét köszönet Vikinek és Kurinak, hogy elültették a bogarat a fülünkbe!

Következő állomásunk Oslo, amihez azért még le kellett gyűrnünk egy jelentékeny távot. Ezen az úton már újra feltünedeztek az oldtimerek és persze az úton, útfélen és körforgalmakban is a művészet!

blog_d13s03_utkozben_001.jpg

A művészetet leszámítva annyi történt még, hogy eltérítettük Igort, de erre csak a jegyzetek emlékeznek, én nem. Ha Bettinek beugrik, hogy miként, akkor majd ő elmeséli. [Betti: Nem ugrik be, úgyhogy biztos nem volt fontos. A tanulság: túl sok feleslegeset jegyzeteltünk le. A következmény: az olvasók még több baromságot olvashatnak, mint eddig.] [Zsolt: Muhahaha!] Történt még az is, hogy még Oslo előtt meglett a hatezer megtett skandináv kilométer és nem sokkal később egy baromi nagy stau is. Az egyik dinamikus jelzőtábla szerint a központtól 16 kilométer és 48 perc választott el minket. Ezt 18:31-kor írta.

blog_d13s04_oslo_002.jpg

Pacikám lelkesen fotózgatott a dugóban is, mikor néha látott egy-egy kibukkanó valamit. Az alacsony sebesség ellenére persze így is beugráltak elé az oszlopok és fák, de hát erről nem ő tehet. Amire még volt időnk, az a nagyvárosi norvég forgalom elemzése. Amiről röviden annyit tudnék mondani, hogy dugóban a norvégok hülyébbek, mint mi. A buss és taxi sáv lényegében tele volt, természetesen nem buss-okkal és taxikkal. Az álló kocsisor mellett 80-100-as tempóval repesztettek el az autók folyamatosan és még nekik állt feljebb, mikor egy hozzájuk hasonló parasztocska szintén kiállt eléjük. Volt pár csikorgó fékezés, dolgoztak a fékrásegítők és blokkolásgátlók rendesen. Törés szerencsére nem volt. A kamionok, akik eddig kb. mindig a türelem kerékre állított szobrainak tűntek, itt ledobták a láncot és simán berántották a gépet a belső sávba, aminek kimondottan örülhettek a kabriók utasai, mikor megkapták a finom kipufogó löketeket. Azért persze nem volt mindenki agyament, a többség szépen csorgott a sorral, mögöttünk pl. többnyire egy méregdrága autó araszolt hatalmas türelemmel, míg el nem érte a megfelelő lehajtót.

blog_d13s04_oslo_004.jpg

[Betti: Az ilyen fotókat kitörölni kellett volna, nem nyilvánossá tenni.] [Zsolt: Ha az ilyen fotókat kitörölted volna, nem tudnám nyilvánossá tenni... :P]

Végül kb. fél óra volt beérni, egészkor kaptuk meg a parkolóház bilétáját. Életem legszerencsétlenebb elrendezésű és jelölésű parkolóháza volt, de legalább tágas és közlekedni is kényelmesen lehetett benne. Felvergődtünk a felszínre és elindultunk Oslonézőbe. [Betti: Ja. Tágas. Pont ez volt az első szó, amivel jellemezni tudtam volna.] [Zsolt: A bergenihez képest szerintem baromi széles helyet hagytak mindenhol. Kuntun.]

Kár lenne sokáig várni a rossz hírrel, ezért kezdem rögtön ezzel: sajnos azt kell mondanom, hogy nekünk nem jött be a város. Bocs, Oslorajongók. Nálam különösen sokat rontott a saját helyzetén azzal, hogy sehol nem találtam egy térképet. A városnézéshez nekem kell az a komfortérzet, hogy tudom, éppen merre járok. Legszívesebben mindenhonnan hoznék egy professzionális várostérképet, de ezt azért elég nagy luxusnak érzem, ritkán adok rá ennyi pénzt, ahhoz legalább egy teljes napot el kell töltenem az adott helyen, hogy ez komolyan felmerüljön bennem. Többnyire beérem egy tizenkettőegytucat-televanreklámmal tourinformos térképpel is. Ha ilyen nincs, akkor legalább az utcasarkokon, forgalmasabb helyeken legyen egy-egy térkép, legalább a tábla környékéről. Ha már ilyen sincs, akkor legalább nyilak legyenek meg táblák, hogy mi merre, esetleg hogy hány méter. Nos, Osloban egyik sem volt. Kicsit sem. Ezért nálam nem nulláról, hanem mínuszból indult.

További mínusz pontokat szerzett, amikor kiérve a parkolóházból lényegében fel volt robbantva. [Betti: A város, nem a parkolóház.] [Zsolt: Ööö... igen, a város. Valóban lehet másként is érteni.] Kereszteződésen ennyire nehezen még nem vergődtünk át, mint itt rögtön az elsőn. De legalább volt időm Google térképen betájolni magunkat és az öblöt.

blog_d13s04_oslo_005.jpg

Elég jó utcát választottunk, mert hamarosan a Norvég Parlament épülete előtt állhattunk. Ahogy még pár száz (,ezer?) másik ember is, akik a helyi Pride-on vettek részt, amely rögtön a Parlament előtt kezdődött. Hiába no, annak is van hagyománya, hogy megérkezésünkkor valami olyan rendezvény kerüljön megrendezésre, amely a várossal kapcsolatos asszociációs lista legvégén kullog. Pl. corki jazz fesztivál.

A rendezvény azonban elkerített részen zajlott, komolynak látszó beengedési rituáléval, így a norvég Pride-ról egyebet nem tudunk elmondani. Na jó, még annyit, hogy nagyjából minden vendéglátóhely reagált rá. Volt aki csak zászlóval, volt aki speciális kínálattal. Szóval mi bóklásztunk tovább az öböl felé és ezen rövid út alatt találtunk vagy féltucat szobrot. Merthogy szobor itt is volt, nagyjából minden utcasarkon vagy gyakrabban. Az alábbiakban csak néhány a jobbak közül.

blog_d13s04_oslo_010.jpg

blog_d13s04_oslo_026.jpg

blog_d13s04_oslo_029.jpg

Egy másik érdekessége a városnak, hogy a behajtani tilos tábláik hajlítottak, így gondolom laposabb szögből is jobban láthatók. Elsőre legalább olyan viccesnek tűnt, mint a lezsákolt táblák (amúgy olyat is láttunk a fővárosban is), de aztán belegondolva ez is elég praktikus, mivel így kevesebben járnak úgy pórul, mint a Coimbrákat üldöző rosszéletű fickók.

blog_d13s04_oslo_008.jpg

Oké, hajlandó vagyok elismerni, hogy a KRESZ táblák nem számítanak a klasszikus értelemben vett látnivalók közé, ezért rátérek végre arra a részre, ahol a "soha ilyen kép még nem készült" sorozatunk kezdődik. Elsőként említem talán a városházát, amelyhez foghatót Ostravaban láttam és ott is azt mondták, hogy a jelen kor igényeihez mérten feleslegesen baromi nagy. Azt már csak halkabban tették hozzá, hogy amúgy randa is. Itt nem beszélgettünk helyi erőkkel a városházáról, csak Betti csattant fel csodálkozva, mikor mutattam, hogy az ott az, hogy "Az? Az egy vasmű!". Alább tehát az osloi vasmű látható. [Betti: Ha nem vasműhöz, akkor az almásfüzitői kiadó raktárépületekhez kellene hasonlítanom, ami azért már sértésszámba menne.] [Zsolt: Melyikre nézve sértés? Ne feledd, hogy Almásfüzitőn ott van a Plé Büfé!]

blog_d13s04_oslo_017.jpg

Rögtön ezután belevetettük magunkat a kikötői életbe. Fel szerettünk volna menni a várba is, de az onnan leszűrődő hangzavart és felfelé tartó embertömeg viselkedésmintáit elemezve arra jutottunk, hogy meccsközvetítés történhetik, ami miatt valószínűleg sem bámészkodni, sem lépni nem lehet ott, így maradtak a hajók. Voltak klasszikus példányok, volt egy aknászhajó és az egyikre Betti azt hitte, hogy talán a Fekete Gyöngy, de aztán rázoomoltunk és nem. [Betti: Mi van?! Ez szerintem nem történt meg.] [Zsolt: Ciki vagy sem, ez volt. Folyamatosan fekete vitorlát láttál mindenhol.]

blog_d13s04_oslo_013.jpg

blog_d13s04_oslo_014.jpg

blog_d13s04_oslo_015.jpg

blog_d13s04_oslo_016.jpg

A kikötőben és környékén nagyon sok ember volt, köztük rengeteg turista is. Mondjuk, hogy mit is csináltak pontosan, az nem volt világos, mert sem a búvárszobrot (úgy tűnt,hogy ez a helyi kabalafigura, amit több helyen is lehet látni, mindig más-más színekben és mintákkal)...

blog_d13s04_oslo_018.jpg

... sem a Béke Nobel-díj épületét nem nagyon fotózták vagy bámulták. [Betti: Legyen inkább Nobel Peace Center, az kevésbé hangzik viccesen.] [Zsolt: Kukacoskodsz itt állandóan...]

blog_d13s04_oslo_020.jpg

Úgy tűnt, [hogy az emberek] inkább a felújított, kicsit Dokknegyed hangulatú városrész burzsuj és nagyvilági hangulatát keresik és méregdrága éttermeiben szeretik lógatni a lábukat. Kaját éppen mi is kerestünk, bálnaszendvics lett volna az ideális, később már egy tonhalassal is beértük volna. Itt azonban csak fagyit lehetett elvitelre kapni, minden máshoz le kellett ülni, de annyira elit helyeken, hogy még az ültetésre is várni kellett. Kicsit feszélyezett minket a hely, egyrészt nem a mi világunk, másrészt nem ez érdekel Osloból, harmadrészt nagyon, nagyon hangos volt. Így visszafordultunk és az öböl partján a másik irányba indultunk. Rögtön csendesebb és kihaltabb lett, már a vár mellett haladva is. És ott, a semmi kellős közepén volt egy Tourinform iroda, persze úgy zárva, ahogy kell. De az oldalában végre volt egy térkép, amit lefényképezhettem és szinte már olyan volt, mintha lenne egy térképem a városról! Azok számára, akik hozzám hasonlóan térképőrültek és a komfortérzetük enélkül nem lehet teljes, berakom ide, hátha jól jön még.

blog_d13s04_oslo_027.jpg

A várról próbáltunk valami képet is készíteni, de amerről kerültük, nem akarta igazán érdekes arcát mutatni, de nehogy szó érje a ház elejét, ez itt az osloi vár.

blog_d13s04_oslo_028.jpg

Hamarosan elértünk egy mind áraiban, mind hangulatában kellemesebb egykor-kikötői-raktárépületet, amelyben kis kifőzdék és italmérések szolgálták ki a bohém szórakozni vágyókat. Sajnos a kaját itt is csak helyben lehetett fogyasztani, így itt sem szereztünk étket. Valamivel odébb aztán kopottabb raktárépületek és az öböl vize közötti sávban horgászással idejüket múlató emberek tucatjaival találkoztunk. Jó volt látni, hogy nemtől, kortól, rassztól és úgy általában mindentől függetlenül emberek csendesen, nyugodtan el tudják tölteni az idejüket egymás mellett egyazon hobbi élvezetének hódolva. Ezzel egyébként egészen határozottan prolibb környékre érkeztünk. Az öböl persze ugyanaz volt, mint valamivel odébb burzsujéknál, így innen is látszott az öböl közepén álló világítótorony, amibe egy nagyon-de-nagyon-lezárt időkapszulát helyeztek el (azt már elfelejtettem, hogy benne mi van), amit csak 3000-ben nyitnak majd fel. Még nem sikerült meg tudnom, hogy ki volt a világítótorony kivitelezője, de ha sikerült meg tudnom, az én házamat is ő építi fel, az fix! Így legalább ezer évig lakható lesz a vityillónk! Zsír, nem?

blog_d13s04_oslo_031.jpg

Pár száz méterrel, némi útmunkával és egy bazi nagy, kikerülendő kompállomással odébb egy hatalmas hálószárító és -javító állványra bukkantunk, ami alatt sétálva hátborzongató, sőt ijesztő zajok szűrődtek elő a hangszórókból, igazából nem tudom, hogy miért. Be is menekültünk a mellette álló kajálós-kiülős részre, de itt is csak gyorskaják voltak, halas szendvicsek nem.

blog_d13s04_oslo_032.jpg

Láttunk viszont lángosost. Komolyan. Nem, nem beszéltünk vele és nem, nem bánjuk, hogy kihagytuk. Számomra kimondottan élvezetes volt, hogy ekkor már tizedik napja nem vagy alig hallottunk magyar szót. (A Nordtripen nem vagyunk biztosak, hogy magyar szavak reppentek-e, de Bergenben már biztosan volt egy magyarul telefonáló ember.)

blog_d13s04_oslo_034.jpg

Az öböl partján tovább haladva végre felbukkant az Operaház, amely sajátos építészeti megoldásaival nem csak a művészetnek ad otthont, de gyakorlatilag ajtónyitás nélkül is remek közösségi hely. Oldalában és rajta is sokan üldögéltek a késő esti napsütésben.

blog_d13s04_oslo_043.jpg

Ám még ennél is fontosabb volt, hogy megtaláltuk az Operaház előtt a vízben A Művészetet. Még az út tervezésekor bukkantam rá eme gyöngyszemre és a lehető legszarabb véleményeket olvastam róla mindenhol. A benyomásaim alapján a helyiek utálják, mint a szart, a turisták meg nem értik, amit viszont én értek. Rettenetesen ronda és talán épp ezért zseniális. És persze művészet.

blog_d13s04_oslo_044.jpg

A Művészet kábító erejével el is szipkázta maradék erőnket és lendületünket, és innentől kicsit már inkább afféle kötelességtudat hajtott minket, mint valódi lelkesedés. Elsétáltunk azért az egyik nagy és szép templom felé, ami egyébként nagynak nagy volt, szépnek annyira nem tetszett. Az ajtaja kivételével, az rendben volt.

blog_d13s04_oslo_048.jpg

Aztán végig kellett sétálnunk egy hosszú sugárúton, hogy eljussunk a királyi palotához. Odaértünk, a Kisegér be is akart költözni, de mondtam, hogy a fegyveres díszőrséggel egyedül kell megbirkóznia és akkor visszaminősítette hétvégi háznak, amit majd csak egy jövőbeli hétvégén keres fel. [Betti: True story.]

blog_d13s04_oslo_052.jpg

Innentől már visszafelé indultunk, s bár elhaladtunk a patinás egyetemi épületek, a régi Operaház épülete, sőt egy budapesti parlamentkoppintás mellett,

blog_d13s04_oslo_058.jpg

fáradtságunkat mi sem mutatja jobban, hogy ezen a környéken legjobban ez a szökőkút tetszett.

blog_d13s04_oslo_051.jpg

Ugye, hogy ideje továbbállnunk? Ugye. Gond nélkül visszataláltunk a parkolóházhoz, ami azonban nem akart beengedni minket. Pedig nagyon próbálkoztunk. Jött egy bácsi, őt se akarta beengedni a parkolóház. Aztán valaki megszánhatott minket, mert egyszer csak nyílt az ajtó. Becsusszantunk, fizettünk, távoztunk. 

A városból kifelé vezető úton már nem volt dugó, hamar el is értük a kinézett, jól felszerelt pihenőt. Amiben személyautó nem állhat meg (elvileg még pisilni sem), de ezt persze már csak akkor közli egy tábla, amikor már lehajtottál az autópályáról. Így aztán lassítás nélkül áthajtottunk a pihenőn és mentünk tovább. Gyakorlatilag majdnem a svéd határig, bár azt még éppen nem léptük át. Egy autópálya melletti pihenőben találtunk alvóhelyet, ami elég messze esett az úttól ahhoz, hogy a pihenő melletti tó és élővilágának zajai legyenek az esti muzsika. Vacsiztunk, mosdóztunk, s közben előkerültek a békák is, kisebb békainvázió indult meg a tóból a köszöntésünkre. Csendes ninjabékák voltak, brekegést nem lehetett hallani, csak sötét árnyak ugráltak a járdán ide-oda. Tudtuk, hogy ilyen őrséggel nem eshet bajunk, így a legnagyobb nyugalommal tértünk nyugovóra, utolsó éjszakánkat töltve Jafar ölelő karjaiban. 

A tizenharmadik nap mérlege: egy darab újratervezés, egy darab stavkyrkja (de abból a legnagyobb!), a reggeli 8-ból délutánra 32 fok, 578 megtett km, egy darab Pride, 90 perc meg-nem-nézett meccs a várban, A Művészet, egy darab királyi hétvégi ház, nulla darab bálnaszendvics.

NordTrip 12. nap

avagy viking vagyok!

2018. július 23. - betya

Az előző estét ugye úgy zártuk, hogy habár még haladtunk volna, de igazából nem mertünk, mert tudtuk, hogy valahol nem sokára előttünk le van zárva az út. Így a szóba jöhető pihenők közül álltunk meg az egyetlenben, ami kimondottan rekreációs céllal épült és mosdót is tartalmaz. Azt meg ugye Igor sem tudhatta, hogy viking barátaink angol vécé nélkül is boldogulnak… Így amikor reggel ránk köszöntött a napsütés, még nem is sejtettük, mi lesz az első nevetség tárgya. 

Reggeli közben megállt egy autó a pihenőben, a hátsó ülésről a gyerekek láthatóan sürgősen pattantak ki, majd elkezdtek rohanni a mosdó felé. Én már el is kezdtem mosolyogni, és már majdnem ki is csúszott a számon, hogy „hajrá, sok sikert”, amikor is a kisebbik srác (termetre és életkorra is maximum a negyede Zsoltnak) egy könnyű mozdulattal kinyitotta a mosdó ajtaját. Ha nem láttam volna este, ahogy Zsolt ugyanezt az ajtót moderált vadállat módjára próbálta feltépni sikertelenül, akkor nem röhögtem volna magamban egy jót. De mivel láttam, ezért mégis... [Zsolt: Kicsit sem volt megalázó, á, neeeem...] Persze jó feleség módjára csak kijelentő módban, egyszerűen közöltem, hogy már tudunk mosdózni civilizált körülmények között is. A jókedv indexünk már így is az egekbe szökött, az már csak még egy lapáttal tudott rátenni, hogy a birkák [és kolompjaik] hangja visszhangzott a völgyben megállás nélkül. 

A mai napunk alcíméből remélem, már most is mindenki sejti, hogy most egy igazán nagyon… nagyon nap történetét olvashatja majd el. Emiatt rendhagyó módon úgy döntöttem, hogy előre ajánlok hozzá zenét is, akkor is, ha dán, és akkor is ha eurovíziós dal, mert szerintem nagyon jó, és hátha más fejébe is belemászik néhány órára, nem csak az enyémbe. Egyúttal ajánlom mindenkinek figyelmébe a komoly koreográfiát, később még visszatérünk rá.

Viking napunk egyébként nem igazán vikingesen indult. Elindultunk vissza a hegybe épített körforgalom felé, hogy most végre azon a kijáraton mehessünk ki, amelyiken este szerettünk volna. A körforgalom még mindig megvolt, még mindig a hegyben volt, és még mindig lila fényben világított, de ennél többet tényleg nem tudok róla elmondani. 

Kiderült, hogy az éjszakára lezárt útszakaszig még viszonylag sokat autózhattunk volna, viszont megállni nem lett volna lehetőségünk, így kicsit örültünk magunknak, hogy milyen okosak voltunk. Ez a rész látványra egyébként egészen nem norvégiás volt. [Zsolt: Volt persze norvégiás-vízeséses rész is, de sokkal kevesebb. Az olvasósereg megtévesztésére be is rakok egy ilyen képet.]

blog_d12s01_utkozben_007.jpg

Gyakorlatilag – eltekintve a környező hegyek méretétől – olyan volt, mintha az ember a Balaton-felvidéken autókázna. Gyümölcsösök, útra rálógó/ránövő gyümölcsösök, szűk, kanyargós utacskák, virágok, napsütés. Egészen mint valami gyümölcsriviéra. Az út mentén nagyon sok helyen voltak becsületkasszás gyümölcsvásárok, amit úgy kell elképzelni, hogy egy pottyantós vécényi méretű nyitott bódéban voltak kirakva pici dobozban frissen szedett gyümölcsök, és annyiért vihetted, amiért jutányosnak gondoltad a vásárlást. [Zsolt: Egyik-másiknál volt azért irányár is, de még ezzel együtt is magyar környezetben életképtelen üzleti modellnek tűnik.]

Az Odda nevű városon áthaladva az egyik völgy felé vettük az irányt. Itt egy elragadóan szűk, éppen autónyi csapáson kellett behatolnunk egy sorompós parkolóig, ahonnan aztán elindulhattunk a tervek szerint második gleccserünk felé. Mivel az első meglátogatása korábban meghiúsult, ezért ide különös feszültséggel érkeztünk, mert olyan nincs, hogy gleccser nélkül megyünk haza, ha már két hétig északon csavargunk. Ráadásul azok után, hogy a Trollkyrkja látogatásán oly’ csúfos kudarcot vallottam, nekem külön fenntartásaim is voltak azt illetően, hogy hogyan is fog ez végződni. Még ráadásul pedig egész nap izgultam amiatt is, mert nagyon ügyesen úgy terveztük meg, hogy délelőtt lenyomjuk ezt a túrát, aztán haladunk pár száz kilométert autóval, végül pedig lenyomunk még egy túrát levezetésnek. 

A parkolóban már tudtuk, hogy nem lesz ez egy csúnya dolog. Egyrészt látszott maga a gleccsernyelv is (a gleccser maga a Folgefonna névre hallgat, a megközelítendő gleccsernyelv pedig a Buerbreen vagy Buarbreen elnevezést kapta) [Zsolt: A parkolóból amúgy nem az a nyelv látszott, aminek a közelébe igyekeztünk, de ezt akkor még inkább csak sejtettük, mint tudtuk.], másrészt a parkoló maga is egy hatalmas vízesés mellett terült el.

blog_d12s02_buerbreen_001.jpg

Akkora robajjal zúgott a víz, hogy igazából egymással is csak jó hangosan sikerült beszélgetnünk. [Zsolt: A parkolóban volt egy toi-toiszerű mosdó is, amit fényes napvilágnál is csak elemlámpával lehetett használni, annyira sötét volt bent. És itt sem volt papír, hát nekik is adományoztunk, mert ennyire jófejek vagyunk.] Elindulva az ösvény felé elmentünk az itt élő család háza mellett, a külön lakókocsiknak kialakított parkoló mellett, majd szembe találtuk magunkat egy kapuval. [Zsolt: Az ösvényen található összes kapu önzáródó volt, fotocella és elektromos áram nélkül is. Kellett hozzá madzag, gravitáció és minimálfizika. Zseniális megoldások voltak, komolyan.] Ezen átjutva indult az igazi kaland. [Zsolt: Szerintem a kaland már a jakoknál elkezdődött. Mert itt már nem is csak sima bocik voltak, hanem rasztabocik, amik valójában jakok. Nagyon nagy arcok, főleg az a kicsi, aki annyira akart szopizni, hogy még az sem zavarta, hogy az anyja letapossa. A többség legelt, de a fotón szereplő már a chill out fázisban tartott.] [Betti: Aki esetleg elbizonytalanodna azt illetően, hogy a képen milyen állat található, annak alternatívaként felajánlom, hogy érje be az Ónodi-féle rendszertanba hivatalosan nem bekerült "norvég gyapjas marha" megjelöléssel. Aki pedig biztosan tudja, hogy se nem jak, se nem norvég gyapjas marha, ÉS tudja is, hogy mi látható a képen, az próbáljon meg kommentelni. Ha tud. Nem fog.]

blog_d12s02_buerbreen_008.jpg

Az ösvény egészen változatos volt abban a tekintetben is, milyen terepen vezetett, és abban is, hogy milyen akadályokat kellett leküzdeni. Az eleje enyhébb emelkedésű volt, és hol a vízparton, hol az erdő mélyén vezetett.

blog_d12s02_buerbreen_017.JPG

Viszonylag hamar találkoztunk is az első patakon átkelős hellyel. Később már inkább végig a víz felett haladtunk a parton vagy ahhoz nagyon közel, hatalmas, sima felületű sziklatömbök és bokrok, kisebb fák között csalingázva.

blog_d12s02_buerbreen_038.jpg

A Nap szerencsére nagyon sütött, a víz szerencsére nagyon hangos volt, és ez csak fokozódott. A gázosabb helyeken, ahol a megmászandó sziklákon már nem lett volna elég a négykézláb, ott kötelek is voltak, amik segítségével az ember feljebb és feljebb küzdhette magát. Összességében magamat is meglepve egészen jól és jókedvűen haladtam felfelé. Zsolt szerint csak dolgozott az adrenalin, legalábbis egyszer valami hasonlót mondott. (Ha most letagadja, akkor azt fogom mondani, hogy akkora volt a zaj, hogy nem értettem jól.) [Zsolt: A köteleknél valóban mondtam ilyesmit is. Persze a sokkal fontosabb dolgok az egyenletes tempóról, légzésről, stb. azok nyilván nem maradtak meg így.] [Betti: De persze, hogy megmaradtak, csak nem gondoltam itt megemlíteni. Vagy úgy egyáltalán, az is lehet, hogy eddig nem emlékeztem rá, de most már hirtelen mégis. Vagy az is lehet, hogy akkora volt a zaj, hogy nem értettem jól. Ugye?!] [Zsolt: Egyre inkább úgy érzem, hogy én mondhattam rosszul, esetleg időzítve, hogy csak nem régiben hallhattad meg. A hiba mindenesetre semmiképp sem a Te készülékedben van!]

Bármennyire is élveztem a természetes kalandparkot, volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy ha délután még egy túrát végig akarok csinálni, akkor most nem megyek tovább. Így félrehúzódtam és elhelyezkedtem a napsütötte sziklafelületen, Zsoltot pedig útjára engedtem, hogy menjen még nyugodtan közelebb a gleccserhez. Ha szerencsénk van, elmeséli majd, hogy mit látott még.

blog_d12s02_buerbreen_018.jpg

Itt nekem félóra semmit tevés és gyönyörködés volt a program, ami közben csak annyi történt, hogy borzasztó ocsmány németséggel németül beszélő lányokat hallgathattam egy ideig, és akárhányszor feljebb vizslattam, sosem láttam a férjem. Ebből következően volt némi csendes fohász is azt illetően, hogy élje túl a dolgot. Aztán egyszercsak mégis láttam egy idiótát integetni fentről, úgyhogy megnyugodhattam, hogy nem egyedül megyek haza. Zsolt beszámolója alapján az a döntésem utólag is egészen megalapozottnak tűnt, hogy ne menjek tovább.

[Zsolt: A gleccser messzebb volt, mint látszott és elég sok szintet le kellett még küzdeni. Kötél- és létramászás is volt még, de aztán felértem addig a pontig, ahol először írták ki, hogy eddig és ne tovább.]

blog_d12s02_buerbreen_025.jpg

[Zsolt: A gleccserre, sőt, igazából a gleccserig sem szabad elmenni, mert a gleccser (és a rajta lévő törmelék) mozog. Ezt egyébként nem tiltják meg kerek-perec, csak azt írják ki, hogy veszélyes. Ezt viszont többször is.]

blog_d12s02_buerbreen_030.JPG

[Zsolt: Az utolsó jelzés környékén megálltam és csak csodáltam a helyet, a gleccsert. A nyelv vége, ahol kiszabadult alóla a gleccsertej, nagyjából 50 méterre lehetett, de a zúgó patak túlpartján és amúgy sem a veszélyt keresni jöttem. Leültem pár percre kifújni magam és élvezni a látványt és a vízesések és patak harsogásával együtt is csendes környezetet.]

blog_d12s02_buerbreen_036.jpg

[Zsolt: Aztán feltápászkodtam, ittam a gleccservízből és elindultam visszafelé. Összesen kb. 40 percig voltam távol, ebből kb. 10 percet üldögéltem fent.  Az ösvényről néhány helyen leláttam oda, ahol Betti ült, s valóban próbáltam jelezni neki, igazából már felfelé is, de akkor még nem figyelt rám.] [Betti: Majd legközelebb viszünk bozótlátót is, hogy kiszúrjalak.] [Zsolt: Esetleg infraszemüveg?] [Betti: Szerintem a bozótlátó viccesebben hangzik, mert ilyen szó egészen eddig nem is létezett.]

Mindenesetre íme a bizonyíték, hogy végre láttunk gleccsert:

blog_d12s02_buerbreen_047.jpg

Elindultunk visszafelé. A köteles részek a visszaúton nagyjából két halmazba sorolódtak a fejemben: a jó-hogy-van-kötél-különben-itt-halnék-meg halmazba, vagy a ha-kötéllel-megyek-le-biztos-belehalok halmazba. A halmazok közötti keresztmetszetre szerencsére nem találtam példát. Ittunk patakvizet is, nagyon finom és tápláló volt, szinte éreztem, ahogy a vikingekre jellemző vörös varkocsok is kinőnek a fejemen. [Zsolt: A patakból víz merítés, majd ennek elfogyasztása fura kifejezéseket csalt a szembejövő turisták arcára. Egy részükön azt láttam, hogy "hm, ez még sosem jutott eszembe", a másik részükön pedig azt, hogy "fúúúúúj!". Néha mindkettő megjelent egymás után.]
A túra közben egyébként nagyon sok kutyás kirándulóval találkoztunk, és ezek a négylábúak hihetetlenül élvezték a mozgást! Úgy alapvetően jellemző volt erre a területre (értsd: Skandinávia), hogy nagyon sokan kutyussal vágnak neki a kisebb-nagyobb túráknak.

A visszaút végén még egy dolgunk volt: az ösvény bejáratát jelző zárt kapuk mellett volt kirakva két oldalon is kitölthető kérdőív. Gyakorlatilag közvéleménykutatás folyik a természetben. Rákérdezett, hogy honnan jöttél, milyen céllal, hogy tetszett, mit vársz általában az ilyen ösvényektől, miben lehetne szerinted fejlődni, stb. Még arra is figyelt, hogy a túra előtt, vagy a túra után töltöd-e ki a papírost. Ha van valami, amit nálunk nem tudok elképzelni, akkor ez pont az. [Zsolt: Zárható ládában, kitöltési útmutatóval, toll, ceruza és persze a kérdőívek kihelyezésével képzeljétek mindezt. A kitöltött űrlapot pedig egy ládán belüli ládába kellett csúsztatni.]
Mire leértünk, addigra már sokkal többen voltak a parkolóban, mint érkeztünkkor, de minket ez nem nagyon zavart. Végül kis lazítás után behuppantunk az autóba és elindultunk vissza Odda felé. Kifelé menni a szűk úton már izgalmasabb volt, mert most már akadt szembeforgalom is, de azért mindenki kulturáltan megoldotta, amit meg kellett.

Az irányt a Preikestolen felé vettük, amit a plebs csak úgy ismer mint Prédikálószék. Ez az a nagy sziklaplató, ami belóg egy fjord fölé és ki lehet rá menni. Kötelező turistalátványosság. Amíg odaérünk, addig viszont még egy egészen nagy távolságot kell leküzdenünk. Az út egy völgyben vezetett, ami állítólag néhány hatalmas vízesésről híres.

blog_d12s03_utkozben_019.jpg

A néhány tulajdonképpen megint olyan lesz, hogy ezek így bárhonnan kinőnek a hegyből, időnként egybe is nőnek, és mindezt elég sűrűn.

blog_d12s03_utkozben_021.jpg

Szóval a néhány nagy vízesés valójában n darab, ahol n tart a megszámlálhatatlanhoz.

blog_d12s03_utkozben_026.jpg

Ennek megfelelően sok kisebb parkoló van kialakítva, ahová a mindent lefényképezni vágyó turisták ki is állhatnak. Mi ennél profibbak vagyunk, és szerényen tisztában is vagyunk azzal, hogy a legjobb képeinket menet közben tudjuk lőni, így inkább ilyet mutatunk:

blog_d12s03_utkozben_027.jpg

blog_d12s03_utkozben_031.jpg

Az út egy részen ismét átfordult szerpentinezésbe, majd még durvább szerpentinezésbe. Emlékeim szerint kétszer másztunk fel megint a hófolthatárig. A kedvencem mondjuk egyértelműen a sziklába vájt 360 fokos alagút volt. Ez az, ami úgy működik, hogy kényelmetlen íven kell autózni egészen addig, amíg már elhiszed, hogy a kanyarnak sosem lesz vége. Végül könnyítésként egy hajtűvel ráfordulhatsz egy újabb európai jelentőségű útra, melynek európai jelentőségét az is mutatja, hogy (Zsoltot idézném) "kerékpacsival élére állítva sem fér el két autó egymás mellett". Na meg hát az útmunkák.

Végül megérkeztünk a Preikestolen parkolójába. Beletoppantunk a legjobb bakancsunkba, felpakoltunk vízzel, aztán uccu neki! Elvégre még csak délután 5 óra múlt... Azt, hogy mi vár ránk a következő négy órában, az információs tábláról meg is tudhattuk és most el is áruljuk. (Aki arra a következtetésre jutna, hogy nem érdekli a következő négy óra története, tekerjen az utána aktuális bekezdéshez. Nem tudom, melyik lesz az.) [Zsolt: Az információs tábla amúgy is nagyon fenyegetően próbált ránk ijeszteni, hogy legyen nálunk elég enni- és innivaló, hagyjunk elég időt a túrára, hogy elegendő fényben érjünk vissza és tűsarkúban véletlenül se induljunk neki. Ez utóbbi fenyegetett minket leginkább az összes közül.]

blog_d12s04_preikestolen_002.jpg

Tehát. A sematikus ábrának megfelelően indítottunk egy nagyon kaptatóval. Én az elején meg is haltam, de azért csak felértem. Előttem egy néni és egy bácsi szuperbotokkal diktálták a tempót, ciki lett volna lemaradni. [Zsolt: A Néni (szerintem későbbi szerepe miatt megérdemli a nagybetűt) és a bácsi amúgy később indultak mint mi és az első 300 méteren hagytak el minket. Szóval volt már ott egy kevés ciki.] A második etapon [értsd: meredek emelkedőn] is velük kerülgettük egymást [Zsolt: Igazából végig előttünk voltak.], végül ők voltak a gyorsabbak. Ott aztán kicsit megálltunk pihenni, de a néni [Néni] olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy nem mertem tovább maradni, és gyorsan haladásra fogtam magunkat. A harmadik kaptató volt a legdurvább, de olyan szinten, hogy ott még a lefelé haladók sem restelltek félreállni pihenni. Engem nagyon hajtott a [N]énitől való félelem [Zsolt: Többször kaptam válaszul a javaslatomra ("Parip, pihenj még nyugodtan!"), hogy "Nem lehet, mert a Néni utolér és megvet!"] [Betti: Nem igaz. "Menjünk, mert a Néni megint utolér és csúnyán fog rám nézni!"], meg a tudat, hogy végre acélpopóm lehet. Tulajdonképpen egészen jó kardio edzés volt, csak attól tartottam, hogy a végére nem lesz kardio, ami dobogna. Aztán volt olyan pont is, amikor attól tartottam, hogy valójában nem is a Prédikálószékhez mászunk, hanem Cirith Ungolon próbálok áthatolni, és ha végre sikerül, akkor majd Mordort fogom megpillantani. [Zsolt: Hohó! Előbb át kell jutnod a Banyapókon! Hm... Lehet, hogy a Néni volt az?] 

blog_d12s04_preikestolen_055.jpg

Egyébként ez a hármas számú kaptató volt, ahol folyamatosan azt hajtogattam, hogy "B*ssza meg, ha ezt is megmászom, akkor ká nagy viking leszek vagy még annál is nagyobb." Amikor meg nem ezt hajtogattam magamban (vagy Zsoltnak, fennhangon lihegve), akkor pedig ment a DJ a fejemben. Biztosan mindenki emlékszik a bejegyzés elején ajánlott zenére. Mert egész nap mást sem csináltunk, csak rohadtul felfelé haladtunk. Higher ground, ugye?! Na és ezért volt fontos a koreográfia is. Most sem volt más dolgom, csak a fejemben szóló zene ütemére egyik lépcsőfokról a másikra pakolni a lábaim. [Zsolt: Heh. Azért itt megjegyzem, hogy a második emelkedő végén és az egész harmadik kaptatón a szintkülönbség két lépcsőfok között kb. térdmagasságú volt. Így azért a lépcsőzés is egészen fárasztó tud lenni.]

A lépcsőkről egyébként annyit, hogy nepáli sherpák segítettek az ösvény kialakításában. Ez azt hiszem, mindent megmagyaráz. Leginkább az én puhányságom. A kaptatók közötti lankásabb részek egyébként egész jók voltak. Volt egy enyhén mocsaras rész, ahol gyakorlatilag egy stégen gyalogoltunk. Volt olyan is, ahol a lanka azt jelentette, hogy csak kisebb kaptatót kellett megmászni. Meg volt olyan is, ahol lejjebb ereszkedtünk, mint ahova előtte felértünk. Ez különösen jó érzés volt visszafelé, mert így akkor is lehetett hegyet mászni.

blog_d12s04_preikestolen_008.jpg

Az út egyébként nagyon tisztességesem volt jelölve [Zsolt: Egészen konkrétan 50 méterenként van egy pózna és köztük is több felfestett piros T jel. Feltételezem azért, mert "Túraút".], bár igazából még így késő délután is annyian voltak, hogy nem lehetett eltévedni. Egyszer találkoztunk egy ázsiai bácsival is, ő nagyon cuki volt. Mi odafelé tartva álltunk egy nagyobb sziklatömb szélén, hogy most miakukiholazút, ő meg már visszafelé tartott és erre a sziklára kellett felmásznia. Szerintem észrevette enyhe tanácstalanságunk, és nagyon kedvesen elmutogatta, hogy mi a szitu, majd mikor nem indultunk el, akkor ő úgy döntött, hogy akkor megmutatja. Hát... látni őt felmászni felért egy kisebb megvilágosodással, hogy "ahháá, ott a lábunk helye!".

blog_d12s04_preikestolen_009.jpg

blog_d12s04_preikestolen_013.jpg

Az egyik lankásabb rész egy tavacska partján vezetett. Emlékeztek a kilencvenes évek Artúr-őrületére? Artúr volt a fűfej, akit öntözni kellett és cserébe füvet növesztett hajnak. Sosem gondoltam volna, de élőben találkozhattunk vele.

blog_d12s04_preikestolen_012.jpg

Na de, már csak egy nagyon lapos, nagyon töredezett felület...

blog_d12s04_preikestolen_017.jpg

... néhány kanyar...

blog_d12s04_preikestolen_016.JPG

... és végre odaértünk!

blog_d12s04_preikestolen_025.jpg

A plató szerintem inkább lentről vagy a túlpartról lehet látványos, mi tulajdonképpen rajta álltunk, úgyhogy annyira nem érzékeltem. A tövében lévő repedést elnézve azért annak örültem, hogy mi már voltunk ott, mert biztos lesznek olyanok, akik már nem így fogják látni.

blog_d12s04_preikestolen_041.jpg

Mivel ilyen késői órán érkeztünk, így már tülekedni sem nagyon kellett egy-egy jó kilátóhelyért. A kilátás egyébként tényleg gyönyörű, és ijesztően magasan éreztem magam. [Zsolt: 604 méterrel a fjord víztükrétől. Csak úgy mondom.] [Betti: És ha lefúj a szél a szikláról, vagy az ilyen csakmondomjaid miatt véletlenül az én segítségemmel fúj le a szél a szikláról, akkor 604 métered lesz elmélkedni azon, hogy hol rontottad el. Mu-ha-ha.] [Zsolt: A Kedves Olvasóknak mondtam csak úgy, épületes okulásuk üdvéért, de persze, lökdössé' rögtön lefelé a Prédikálószékről!!!] Nem is mertem nagyon a szélére menni, a lábam csak bokáig kapott engedélyt a kihajolásra.

blog_d12s04_preikestolen_059.jpg

blog_d12s04_preikestolen_058.jpg

Ha már itt voltunk, és ha már Zsolt volt az operatőr az elmúlt két hétben (kivéve, amikor vezetett), akkor itt a kiváló alkalom, hogy végre szerepet cseréljünk. Csodáljátok a férjem! [Zsolt: Rajongói leveleket postán, virágokat az öltözőbe, a csokit helyben fogyasztom. Köszi!]

blog_d12s04_preikestolen_033.jpg

Végül, jó sok bámészkodás után visszafelé vettük az irányt. Még sokan jöttek így is szemben, bár az a gyanúm, hogy egy részük azért tartott ilyenkor szemben, mert a hegyen éjszakázást tervezett. És ami a legfontosabb, most már VIKINGEK VAGYUNK!!!!

Újabb kaptatók és újabb lépcsők után nagyjából fél tíz körül értünk vissza az autóhoz emlékeim szerint. Mivel épp ráértünk, és volt hozzá infrastruktúra is, meg a hegymászás(ok) is egészen jó indoknak tűntek, bevettük magunkat a mosdókomplexumba, rendeztünk egy cicamosdást. Aztán megpróbáltunk visszavánszorogni a kocsiig, behajtogatni magunkat Dzsafarba és tovább indulni. Mondanám, hogy bekapcsoltuk a robotpilótát, hunytunk egyet, és az alvóhelyen ébredtünk, de nem így történt. Addig még el kellett jutnunk egy kompig. Ez például olyan jól sikerült, hogy mi voltunk a legelsők a sorban úgy, hogy amúgy ez volt az utolsó kompozásunk. A hajókázás után folytattuk az utat a potenciális alvóhely felé. 

Az alvóhelyünk kivételesen ott volt, ahol vártuk, és pont annyit tudott, amennyit vártunk tőle. Eltekintve attól, hogy a bisztrót nem rég bezárták, nem mintha be akartunk volna menni. Így legalább tényleg senkit nem zavart, hogy a kempingfőzőn a Svédiában vásárolt gulyáskonzervet melegítjük. Gulyáskonzervet, igen. Adunk időt, hogy feldolgozzátok. .... Kész? Akkor jó. Amúgy egészen finom volt. Enyhén csípett, sokkal paradicsomosabb volt, mint vártuk volna, és az íze chillis babosabb, gondolom a sok fűszer miatt. Viszont meleg volt és jól esett.

A pihenő szélén hatalmas fenyők álltak, és valamilyen madarak fészkeltek is benne, irtózatos zajosak voltak. Ami viszont még ennél is csodálatosabb volt, hogy láttunk naplementét, és éjfélkor már-már sötétnek mondható volt a hely. Elszoktunk már az ilyen déli javaktól.

[Betti: Ezt a képet nem tudom, minek raktuk be.] [Zsolt: Mert ezen már majdnem látszik, hogy majdnem sötét volt. Idézem a költőt: "éjfélkor már-már sötétnek mondható volt" (Forrás: Betti, két mondattal korábban).]

blog_d12s05_utkozben_004.jpg

A tizenmásodik nap mérlege: végre egy gleccser, egy kalandpark, egy mordor, [egy Néni,] fogalmam sincs hány lépcsőfok és még több szikla, két teljesített túra, egy jó vacsora és 319 megtett kilométer.

NordTrip 11. nap

avagy nem eshet örökké!

2018. július 23. - Zsott

Pihe-puha ágyikóban ébredtünk (de komolyan, ezek az északi népek miért szeretnek elsüllyedni az ágyban?) kevésnek tűnő alvás után. Ám mivel a nyaraláson pihenni hitvallásunk szerint felesleges fényűzés, ezért gyorsan kipattantunk az ágyból, összerámoltuk, amit este még nem lehetett, búcsút vettünk Betti cafatokra szakadt nadrágjától, a tegnap este elfogyasztott alkoholos italok dobozaitól és lementünk reggelizni, mert itt már a reggeli is belefért az árba. Habzsi-dőzsi!

Csendben fohászkodtunk, hogy 1) ne a tegnap látott egerekkel kelljen megosztani az ételt, 2) ne a tegnap látott egerek legyenek az étel. A viking istenek óvó keze kísért bennünket a földszinti étkezdébe, ami nem volt azonos a tegnap kipróbált konyhával/egértanyával. Egyszerű, szedd-magad kontinentális reggeli volt. Én kávét töltöttem és almalevet, Betti a teával próbálkozott, de amint a csészébe pillantott, elment tőle a kedve. Az ivóalkalmatosság alján tekintélyes méretű vízkődarabok lubickoltak bonyolult szinkronúszó koreográfiát bemutatva. Így aztán már a filtert sem tette bele, s kitartó buzdításom ellenére sem vágta zsebre, hanem visszavitte a helyére. [Betti: Mentségemre legyen, hogy ki volt írva, hogy kaját ne vigyünk el. Meg hát amúgy sem vagyok az a fajta igazi magyar, aki a táskájába borítja a megkent kenyeret, nehogy valami is ott maradjon, ha már kifizette. Eleget ettem, teafilterünk is volt még, akkor meg minek vigyem magammal?] [Zsolt: Mert az egy jobb teafilter annál a szarnál, ami nekünk volt?!] Az egyetlen, amit hiányoltam, a tej volt, aztán arra is rájöttünk, hogy a harmadik ivólé adagoló nem valami bizarr rózsaszín gyümölcs nektárját adagolja, hanem a tejet. Búcsúzóul ittam még egy tejes kávét is, ha már lehetett, aztán felmálháztuk Jafart, aki halkan megsúgta nekem, hogy bár nincs velünk semmi baja, azért jobban tud pihenni, ha nem benne fekszünk. Biztosítottam érzéseink kölcsönösségéről, behajítottam a szobakulcsot a portára egy dobozba, mert a tegnapi bácsi nemcsak recepciós, hanem konyhás néni szerepben is üzemelt, így nem volt ideje könnyes búcsúra. [Betti: Meg hát ki sem öltözött az alkalomhoz. Ugyanaz a mackónaci volt rajta, ami érkezésünkkor is.]

Bevetődtem az autóba, mert Betti talpa alatt már izzott a pedál. Ülést érésem pillanatában már füstölgő kerekekkel mozgásba is hozta Jafart és száguldottunk úticélunk, a Jostedalsbreen nemzeti park felé. Az út igazán csodásnak ígérkezett mind minőségében, mind látványvilágában. Csalatkoztunk mindkettőben. Az aszfalt rémes volt, az útszélesség a szokottnál is változékonyabb, a vonalvezetés pedig egy vidámpark érzetét keltette bennem.  A táj biztosan szép volt, csak nem láttuk a kb. 30-40 méter magasságban kezdődő felhőktől.

blog_d11s02_glomnes_004.JPG

Pacikám rendíthetetlenül darálta a kilométereket, a lágy szötymörgéssel és a meglepően intenzív forgalommal mit sem törődve, míg meg nem érkeztünk a Jostedalsbreen National Park Centerbe, ahol reményeim szerint találunk egy térképet vagy valami kis támpontot az aznapi túránkhoz. A remény csalfa jószág, mert bár a bejárat túloldaláról egy igazán jól fésült medve integetett felénk, ennyi erővel be is mutathatott volna, mert a "természet zárva", a National Park Center 10 előtt nem nyit ki, időmérő eszközeink pedig még csak fél 10 körüli időt mutattak. Ezek a hétfők! [Betti: Esküszöm, a strasbourgi franciáink jutottak eszembe, akik hétfő és eső lévén konkrétan úgy döntöttek, hogy zárva tartanak.]

blog_d11s02_glomnes_001.jpg

Nem baj, megoldjuk! Átvettem a kormányt és átautóztunk egy pár kilométerre lévő faluba, Hjelle-be, ahonnan az aznapra kiszemelt rövid kis kirándulást a legcélszerűbbnek tűnt megkezdeni. Találtunk egy kis parkolót is, még hely is volt benne. Először azt hittük, a sportpályához tartozik, de aztán rá kellett jönnünk, hogy az ovihoz tartozik a parkoló is és a sportpálya is. Utólag elgondolkodtató, miért volt ott annyi autó... vagy minden 3 éves kocsival jár óvodába, vagy ott minden gyerekre 1,1 felnőtt jut, ez esetben szeretnék norvég óvodapedagógus lenni, mert bár nincs rosszul fizető munkám, egy darabig nem lesz olyan autóm, mint amik ott parkoltak. [Betti: Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a Balkán Bécs keleti határán kezdődik.]

Útnak indultunk a Glomnesfall irányába, s ezen a kb. 20 perces úton történt meg az, hogy a nyílegyenes aszfaltúton is sikerült eltévednem. Mentségeim persze vannak, de még nem voltam képes úgy fűzni a szavakat, hogy ez ne legyen rém kínos, így maradjunk a nyers verziónál. Szóval haladunk a tó partján futó aszfaltcsíkon, közben felidézek mindent, amit a vízesésről az internet információs dömpingjébe fulladva megtudtam: Hjelle felől a legkönnyebb megközelíteni, nem kell sok szintet mászni, viszonylag egyenes az út, kb. 20-30 perces túra. Ennyi. Tábla amúgy nem volt sehol. Aztán egy ponton kiszélesedett az út és maga mellett egy murvás parkolónak is helyet adott. Két tábla állt benne a két végében. A közelebbit megnéztük, kiderült, hogy ez a javasolt parkoló a vízeséshez, de ha itt állnál meg, akkor önkéntes alapon fizess. Mivel autó úgysem volt nálunk, ez nem tűnt érdekesnek, s mivel feltételeztem, hogy a másik táblán is ugyanez az infó van. Főleg mivel az út másik oldalán találtam túrautakat jelző táblákat. Ugyan nem pont a Glomnesfall volt rajtuk, de mindegyik cél Glomnes kezdetű volt. [Betti: Viszont egyik nevében sem volt semmi olyan, ami vízesés idegen nyelvű megfogalmazására utalt volna. Én úgy voltam vele, hogy szóvá teszem, de aztán valószínű nem a szokott bűbájos modoromban csináltam, így nem is hozta meg a kellő eredményt.] [Zsolt: Ha volt is ilyen szándokod, nem tetted. Különben hallgattam volna rád, mivel eddigre már bebizonyosodott, hogy az útvonalakat illetően jobbak a megérzéseid vikinghonban.]  [Betti: Tehát az én hibám. Értem.] [Zsolt: Nem így gondoltam, de ha szeretnéd, legyen!] Az utat is hosszabbnak jelölték mindegyikhez, de gondoltam, biztos elmennek a vízesés mellett. Menjünk hát arra! Egy idős norvég bácsi, aki a letört ágakat szedegette le az útról, magyarázott valamit, de mivel ő norvégül beszélt, én meg úgy biztosan nem, rámosolyogtam és mentünk tovább.

blog_d11s02_glomnes_009.jpg

Kellemes erdei ösvényen haladtunk egy darabig, ami azonban egy ponton galád módon elkezdett felfelé mászni a hegyre. Hé-hé-hé! Erről nem volt szó! Semmi baj, találtam egy kis ösvényt, amin haladhattunk és ekkor már hallottuk a vízesés hangját is, menjünk hát arra! Az ösvényről persze kiderült, hogy csak egy vadul végigkakált vadcsapás, ami egy ponton emberi szem számára követhetetlen módon folytatódott. Javaslatomra visszafordultunk, s a széles ösvényen is visszamentünk kb. 20 métert, ahol volt egy kapu, amin kilépve a mezőn vissza tudtunk menni az aszfaltútra. Jó terv volt, csak a tökig érő, tökig vizes fű volt a gond. Mire az út mellett lévő házhoz értünk, már cuppogtunk a cipőnkben, a nadrágunk szára pedig egy-egy kilóval nehezebb lett. [Betti: Ezen a ponton - no nem azért, hogy sajnáltassam magam, de akkor is - felhívnám lelkes olvasóink figyelmét a tényre, miszerint reggel kidobtam az egyik nadrágomat. A könnyen száradósat.] [Zsolt: Béke szálaira.] A házból az idős norvég bácsi próbált nem pofán röhögni minket. Próbáltam hálás lenni az igyekezetéért, de csak utálni tudtam. Az aszfaltútra kiérve már látszott, hogy csak simán végig kellett volna sétálnunk rajta (negyedannyit, szárazon) és erről a pontról már a vízesés is látszott.

blog_d11s02_glomnes_014.jpg

Zseniális manőverem a fénynél is gyorsabban erodálta lelkesedésünket, amiből 6 nap vízben létezés után amúgy sem volt már sok. A dologra még rátett egy lapáttal, hogy következett egy emelkedő, ami amúgy nem volt túl hosszú, de akkor és ott senkinek nem hiányzott, higgyétek el. Főleg, hogy egy troll úgy röhögött közben rajtunk, hogy a mellkasa is belefájdult.

blog_d11s02_glomnes_015.jpg

Aztán jött az utolsó akadály, egy füves dombocska a vízesés mellett, hogy igazán jól rálássunk. Itt azonban a vízesés már annyi vizet szórt a levegőbe, hogy

  1. fényképezni nem lehetett, mert még a tokból nem vettem ki a gépet, máris csupa víz lett az objektív
  2. minden fűszálon kb. egy-egy liter víz csüngött
  3. a talaj sáros latyakká ázott.

Korábban szembejött egy idősekből álló csoport, bennük még vagy már (?) tombolt a lelkesedés, de ők is szépen összesározták magukat. Nekünk meg már úgyis mindegy volt, hiszen vizesebbek aligha lehettünk. Felküzdöttük magunkat a vízesés mellé és bámészkodtunk. Persze egy dolog vizes ruhában lenni, és egy másik annyira még jobban elázni, hogy már folyik rajtad a víz, így sokáig nem maradtunk, mert a vízesés rendületlenül permetezett ránk. Lefelé Bettiből ismét kiszakadt egy nagy adag keserűség és hiába próbáltam bármit is mondani. Nem is nagyon volt hozzá kedvem, haragudtam magamra, amiért így elrontottam a mai napot (is), ráadásul egy ilyen banális hülyeséggel. Nem segített az sem, hogy amikor visszaértünk arra a pontra, ahol sikeresen rossz irányt választottam, kiderült, hogy a másik táblán egy térkép volt. Tehát ha egy eltévedéssel korábban nem vagyok olyan lusta, hogy megtegyem a tábláig vezető 12,3 métert, akkor mindezt kihagyhattuk volna és nem is ázunk el. Bár szerintem akkor a vízesés mellett áztunk volna szét, de ezt már sosem tudjuk meg. Mogorva hangulatomat tetézte, amikor az idős norvég bácsi harmadszor is megmosolygott minket. [Betti: Nos... valóban nem voltam túl szívélyes, amikor véleményt nyilvánítottam, de aztán olyan kitűnően sétáltunk egymás mellett szótlanul, hogy házasságunk békés rendje egészen hamar helyreállt. És csak úgy húsz évig fogom emlegetni a dolgot.] [Zsolt: A húsz év utáni első napon, amikor ezzel piszkálsz az orrod alá fogom dörgölni a fent leírtakat!]

blog_d11s02_glomnes_019.jpg

Jafarig eléggé feszült csendben haladtunk. Pacikám dühöngött, morgott, nekem pedig ekkorra fogyott el a magammal hozott plusz lendület. Magamat is nehéz volt mozgásban tartanom, nem tudtam még Bettit is vinni előre, így hagytam, hadd fortyogjon és magamban pöfögtem. Harmadik mélypont. [Zsolt: Miért van, hogy ezek valahogy mind nekem jutottak az elmeséléskor? Totál úgy jön le, mintha egy hisztis tyúk lennék, aki minden adandó alkalommal mélypontot fog...] [Betti: Nekem inkább úgy jönnek le ezek, hogy a férj elmeséli, hogy a feleség milyen hisztis tyúk. De ez igaz, úgyhogy erről ennyit.]

Visszaértünk az autóhoz, ahol az óvoda udvarán a gyerekek kint foglalatoskodtak valamivel. Fényvisszaverő mellényben, mintha nem egy icipici kis faluban lennének [és kerítés mögött], hanem legalább egy autópálya közepén. De ők legalább látszottak, remélem, felnőtt korukra is megőrzik ezt a jó szokásukat és nem mászkálnak csak úgy az úton.

Utunk a National Park Center felé vezetett és mivel ismét már a szállás utáni napon szétáztunk, nem bántunk volna egy kis civilizációt. Hát, aki ilyesmit keres, az ne menjen a Jostedalsbreen National Park Centernek még a közelébe se! Egy hatalmas pénzlehúzós hely az egész. Egy baromi nagy szuvenyírsopp, egy vetítőterem (ami amúgy nem működött) és kész. Egész Norvégiában kb. sehol nem kell fizetni azért, hogy pisilhess, itt igen, 10 NOK-ra akartak lehúzni minket. A macinak azért köszöntünk, de aztán leléptünk. Ajándékba otthagytam nekik a túra során kilyukadt vizes, büdös zoknimat. Ár-érték arányban még így is túlfizettem őket.

Aztán lehet, hogy Norvégia is úgy érezte, hogy most már túltolta ezt az eső témát, mert a felhők feljebb emelkedtek, a nap elkezdett kisütni. Persze a következő pár száz kilométeren keresztül autóban ültünk, de nem mertünk panaszkodni, örültünk, hogy végre jó idő kezd lenni. Így azért sokkal élvezetesebb volt megmászni egy szerpentines emelkedőt, aminek a tetején kicsit meg is tudtunk állni bámészkodni.

blog_d11s03_utkozben_009.JPG

Maga az út is jobban élvezhető volt, köszönhetően a napsütésnek. A jó időnek örvendezve az állatvilág apraja-nagyja is útra kelt, képletesen és szó szerint is. Például az előbbi kilátóponttól még néhány kanyar erejéig felfelé vezetett az út, s az egyik hajtűkanyarban egy derék birkafamília szaporázta lépteit felfelé, éppen csak a sávom  [mintha lenne saját sávod a norvég utakon...] negyedét foglalva el. És ez még a korhatárra tekintet nélkül megtekinthető kategória volt. Valamivel később egy szűk völgyben egy hatalmas kecskebandita csapat foglalta el az úttestet szinte teljes szélességében. Ha nincs az előttünk 100-al (sebességkorlát 80) repesztő busz, aki termetét kihasználva sikeresen szétrebbentette soraikat, talán ki sem jutunk abból az elátkozott völgyből.

blog_d11s03_utkozben_026.jpg

A táj szépségén sokat javított, hogy látszott. Az előző napokban aláhullott vízmennyiségnek köszönhetően mindenfelé vízesések, patakok folytak és csillogtak a napfényben.

blog_d11s03_utkozben_012.jpg

Az erre a napra jutó komp elég gyakran indult, köszönhetően annak, hogy kettő hajó siklott egyszerre. Azt gondoltuk (ó, mily' naivak és ártatlanok voltunk még akkor!), hogy egy kompozás már nem tartogathat számunkra semmi újat. Sokáig úgy tűnt, hogy nem is lesz semmi rendkívüli, gond nélkül elértük, begurultunk, fizettünk, hajókáztunk. Amikor azonban elkövetkezett az a pillanat, amikor a hajó orra már felemelkedett és a rámpa is lenyílt, hiába vártuk, hogy a komp személyzetéből optimális pozícióban elhelyezkedő kolléga megkezdje a hajón várakozó gépjármű-állomány szakszerű forgalomirányítását. Számára láthatóan nem volt lényeges, hogy az esetleges koccanásos balesetek ne a hajón, hanem inkább a szárazföldön következzenek be, illetve hogy a hajó minél előbb kiürüljön és elkezdhessék a beszállást a parton várakozók. Így aztán egy csipet tanácstalanság, egy kis kanál türelmetlenség, egy késhegynyi túlzott önbizalom és rengeteg jármű elegyeként kisebb forgalmi dugó alakult ki számolhatatlan majdnem-koccanással, mérgelődéssel és szerintem jelentős időveszteséggel.

blog_d11s03_utkozben_015.jpg

blog_d11s03_utkozben_018.jpg

Újabb kilométerhalmok maradtak a hátunk mögött, míg megérkeztünk az aznapi kiadós útfelújításhoz. Itt egy jelentős forgalmat lebonyolítani hivatott út olyan szakaszát túrták fel, ami nyílt ég alatt és alagutakban is egyaránt halad, de legalább meredeken felfelé. Ennél lassabban talán csak Mo i Rana és a Svartisen-gleccser előtti szakaszon haladtunk, de elképzelhető, hogy ez még annál is lassabb volt. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi lassította le a forgalmat, de 5 km/h-nál (Bocsánat, a helyiek km/t mértékegységet használnak. Ha esetleg hozzám hasonlóan felmerül valakiben, hogy akkor a tonna helyett mit használnak, ha nem "t"-t, akkor azoknak megsúgom: "tonn". [Betti: Szigorúan dupla mássalhangzóval a végén. Ezt úgy általában is imádják norvég barátaink. Buss. Stopp. Takk. Flagg. Butikk.]) nagyobb sebességgel alig-alig mentünk. Az alagútban mondjuk csak egyik oldalon volt ideiglenes világítás, amihez számtalan égő és pár száz méter hosszabbító biztosan kellett, de ettől még mehettünk volna gyorsabban is. Mindegy, így is megtettük ezen a napon az ötezredik kilométert is!

A benzinárak rejtélye
A legtöbb országban, ahol megfordulunk, próbáljuk megérteni a természet, társadalom és gazdaság törvényszerűségeit. Tudományos igényességgel persze. Norvégiában kiemelt alanyunk volt a benzinkutak árképzése, mely először érdekes kihívásnak, végül megfejthetetlen rejtélynek bizonyult. Legdrágábban északon, Finnországból érkezve tudtunk tankolni, 17,0 NOK/liter áron. Aztán dél felé az árak valamelyest mérséklődtek, leggyakrabban a 15,5 és 16,0 közötti árakkal találkoztunk. Viszont néhány helyen előfordult 14,5 NOK/liter is. Ez egyrészt hatalmas árkülönbség (kb.80-90 HUF), ráadásul igazából semmihez sem tudtuk kötni. Mintha valami sorsoláson véletlenszerűen kiválasztottak volna egy-egy területet az országban, ahol olcsóbban lehet tankolni, függetlenül attól, milyen kútra gurul be az ember. Ami szabályszerűségre felfigyeltünk, hogy a Shell kutak valamivel olcsóbbak voltak a társaiknál. [Betti: Az Esso-k meg drágábbak.]

Mikor végre kiértünk a feltúrt részről, gyorsan félre is álltunk egy pihenőbe, mert elszoktunk a nagy száguldozástól. Így legalább láthattunk Tesla mögé kötött utánfutót. Szerettem volna tetőcsomagtartós Teslát is látni, de sajnos olyan nem akadt az utunkba. A pihenő egyébként elég magasan helyezkedett el, lényegében egy felhőben. Így szerencsére legalább átmenetileg utolért minket jóbarátunk, Szötymörgés. Ha már ott volt, meghívtuk ebédre, toastkenyér volt felvágottal. Nagy étvággyal ettünk, én még 3 falut is bezabáltam. [Betti: Mivel a Pacikám iderakta nekem előre - gondolom jelzés értékkel - ezt a szögletes zárójelet, ezért feltételezem, hogy most azt kell kifejtenem, hogy milyen vicces az, hogy ő megevett három falut is. Tényleg az. Senki ne ijedjen meg, ennyire még nem lettünk vikingek. A falu az tulajdonképpen olyasmi, mint az abonett nálunk, csak még szárazabb, és ez be is van perforálva kis négyszögekre, hogy könnyebb legyen elharapni. A perforáció viszont hullámos, így tulajdonképpen még többet morzsálsz, mint az abonettel. Amúgy a svéd Lidl-ben vettük, azóta cipeltük magunkkal.] Aztán a pihenő mosdójában ismét megtörtént, amiről nem hittük, hogy bekövetkezhet: Norvégia kifogyott a wc-papírból! Mivel baromi jófejek és rettenetesen tehetősek vagyunk, kisegítettük egy gurigával. Mivel Jafar nagyon ügyesen tüntette el minden reggel az éjszaka belelihegett párát, és így nem kellett 0,87 tekercs/reggel mennyiséget párátlanításra elhasználni, túlzottan jól álltunk wc-papír fronton, megtehettük hát. [Betti: Valójában két okból volt nálunk ipari mennyiségű vécépapír. Egyrészt a boltban csak 10 tekercses kiszerelés volt Uppsalában első este, másrészt meg tényleg arra voltunk felkészülve, hogy az autót minden reggel ki kell törölgetni belülről. Eddigi utazásainkon ez a reggeli rutin része volt. Mondjuk az eddigi utazásainkon nem Dzsafarral volt dolgunk.]

A nap és a felhők csatája
Bizonyára mindenkit meglep a kijelentés, hogy ha felhők takarják a napot, hűvösebb van. Norvégiában azonban sokkal többet számított, hogy süt-e a nap vagy sem. Míg Magyarországon egy felhős nyári napon is simán lehet 30 fok közeli a hőmérséklet, Skandináviában felhő takaró alatt, jó esetben elértük a 20 fokot. "Éjszaka" pedig simán lehűlt az idő 8-10 fokra az idő. Az alacsonyabb beesési szög miatt a felhők sokkal jobban megszűrték a fényt is, így felhős időben nagyjából szürkületi fényviszonyok uralkodtak, vastag felhőtakaró esetén akár délben is. Ha azonban tiszta idő volt, akkor (főleg délen) simán elértük, sőt megugrottuk a 30 fokot, ami éjszaka is csak 15-20 fok közé esett vissza és a vezetés napszemüveg nélkül nem esett kimondottan jól.

Az erre a napra tervezett második célpontunk Bergen volt, azon belül is [főleg] a Bryggen Hansa kereskedők által használt régi faházai. Igor jóvoltából ezt még a városba befelé gurulva láthattuk és... nos, lényegében mindent. Igor tud, ha akar, na! Kerestünk gyorsan egy parkolóházat. Találtunk. Szűk volt. Én meg ügyes. Felcuccoltunk és irány az öböl!

Bergenről legelőször is azt kell elmondanom, hogy egy nagyváros. Nem nagyon nagy, de nagy. (A statisztika szerelmeseinek: Norvégia második legnagyobb városa.) Ez számunkra abban nyilvánult meg, hogy a késői időpont ellenére is rengeteg ember hömpölygött az utcákon. Tehették, hiszen a vendéglátó helyek, de egyes boltok is 22, sőt, akár 23 óráig is nyitva voltak. [Betti: Norvégia egyetlen normális nagyvárosa.] A "nem nagyon nagy" jellege viszont abban nyilvánult meg, hogy ezt a hömpölygést és sokáig nyitva tartást területileg koncentráltan, néhány utcában produkálta csupán. Aki tehát nyugalomra vágyott, annak csak két-három utcával kellett távolabb mennie, ahol csendes kisvárosi hangulat fogadta. Na de, irány a Bryggen!

blog_d11s04_bergen_001.jpg

Az előbbi felkiáltás ott csengett még ajkunkon, amikor elhaladtunk a halpiac mellett, ahol a halak és a tenger egyéb teremtményeinek szerelmesei mindenfélét megtalálhattak, ami szem-szájnak ingere. Nekem a kedvencem a kis tartályokban pankrálódó rákok voltak. Abban maradtunk, hogy mielőtt Bergennek búcsút intünk, még szerzünk valami halas-és-per-vagy-tengeres kaját.

blog_d11s04_bergen_003.jpg

De most már jussunk el a nyamvadt Bryggenig! ... Jó, mindenki nyugodjon meg, épp az következik. 

blog_d11s04_bergen_030.JPG

A Bryggen egy kb. tucatnyi házból álló házsor, amely abból az időből maradt fent valahogy, amikor még a Hansa kereskedők lakták és használták őket. A házak között keskeny sikátorok indulnak, amelyek meglehetősen hosszúak, rámutatva ezzel arra, hogy ami elölről csak egy háznak látszik, valójában egymás mögé épített, folyamatosan bővített épületek sora.

blog_d11s04_bergen_014.jpg

Az épületek közül volt olyan, amely éppen felújítás alatt állt (mivel Világörökség a Bryggen, ez korántsem lehet egyszerű), de volt olyan is, amelynél azt mondta a felirat, hogy nem egykorú a többivel, jóval fiatalabb, viszont azért épülhetett ide és működhet, mert stílusban, utcaképben stílusos módon épült vagy épült újra. (A sor szélén volt ilyen, természetesen.) Maguk az épületek nem üresek, boltok, vendéglátóhelyek működnek bennük, de láttunk egy-két számunkra nem nyilvánvaló funkciót ellátó, inkább irodának tűnő helyiséghasználatot is.

blog_d11s04_bergen_008.jpg

A sikátorok néhány helyen az emeletek magasságában is folytatódnak, ahol az épület használói megengedik, fel is lehet menni ezekre a folyosókra.

blog_d11s04_bergen_012.jpg

Nem lepett meg minket, hogy még itt, ezen a sűrűn beépült részen is találkozunk szobrokkal. Mondjuk ennek a halnak a méretei megdöbbentettek, de állítólag a horgászok és halászok mindig is hajlamosak voltak a túlzásokra, szóval lehet, hogy ez áll a háttérben. Nekem nagyon tetszett, a baj csak az volt, hogy ezzel nem egyedül voltam így, egy rakás ázsiai turistának nálam még jobban tetszett, így viszonylag sokára maradtunk kettesben, hogy a fotó elkészülhessen.

blog_d11s04_bergen_013.jpg

A szobrok természetesen itt fából készültek, egy részük pedig a hely szűke miatt felmászott az épületek sarkára, homlokzatára. A fejszés csávó szobrát még valahol értem, a barna duokornis azonban már erősen összezavart. Egyfelől mindig is úgy tudtam, az unikornis fehér. Másfelől bár nem gondoltam, hogy nemtelenek, de ennek a hasa alatt lógó második szarvát méretei alapján akár primernek is tekinthetjük.

blog_d11s04_bergen_018.jpg

A Bryggen házai, lépcsői között tekeregve futottunk össze Bergen valódi urával is. Egy fogalmam-sincs-mit áruló bolt előtt volt vagy négy köbméter kacat kirakva. Köztük egy szánféleség, ülése kecskebőrrel leterítve, felette pedig egy hatalmas preparált rénszarvasfej. Én azonnal azzal kezdtem lekötni magam, hogy a készülő fotón minden agancsvég látszódjon, Betti azonban elkezdett böködni (sokat segítve a képkomponálási folyamat előremozdításán). Bökdösése oka pedig az a koromfekete cica volt, aki a szarvasfej alatt, a kecskebőrön aludta az igazak álmát. Nem igazán zavartatta magát a világörökségi helyszíntől és a köszöntésünktől sem jött igazán lázba. Őfelségét egyébként még akkor sem vette észre rajtunk kívül senki, amikor lustán ránk emelte tekintetét, majd visszakucolt. [Betti: A fotó világosabb fényviszonyokat mutat, mint amilyen valójában ott volt. És én is már vagy tizenöt-húsz másodperce néztem a szarvast, mikor feltűnt, hogy a sötétben lévő sötét folt valójában lélegzik. Néha szeretnék cica lenni, és így leszarni a világot.]

blog_d11s04_bergen_025.jpg

Lassanként aztán elfogyott a Bryggen. A közelben azonban találtunk egy fagyizdát, így asszimilációnk fokozása érdekében (csak és kizárólag ezért) szereztünk magunknak. Baromi nagy gombócokat adtak és nagyon finom is volt. Betti banános csoki és mangó, én medvecukor és menta kombinációt választottam. [Betti: A fagyi egyébként olyan kemény volt, hogy az eladók szabályos fizikai harcot folytattak egy-egy gombóc kilapátolásáért.] Paripám aztán ismételten rácáfolt a hiedelemre, miszerint a nők többfelé is képesek figyelni. Mert bár hatalmas betűkkel volt kiírva az épületre, ami mellett sétáltunk és aminek ablakain bebámultunk, ő ezt észre sem véve közölte: "ez talán valami múzeum lehet...". Talán. Sosem tudjuk meg. [Betti: Biztosan el voltam foglalva azzal, hogyan mentsem meg a fagyimat a mellettem sétáló fagyiszörnytől.] [Zsolt: Ha lett volna ott fagyiszörny, biztosan lecsapom, hogy ne ehesse meg az enyémet!]

blog_d11s04_bergen_037.JPG

Fagyival megtett útvonalunk jórészt a Bryggen épületei mögött vezetett. Innen nézve nem volt olyan egységes az utcafront vagy akár csak a tetők vonala, viszont színekben itt sem volt hiány.

blog_d11s04_bergen_038.jpg

Elsétáltunk a híres-neves felvonó rajtállomása előtt is, de ellentétben felderítőinkkel (név nélkül Viki és Gábor, akik áprilisban tudtukon kívül végeztek terepmunkát hírügynökségünk számára [és akikről a Nordkappról visszafelé jövet az is kiderült, hogy időutazók...]) nem vettük igénybe őket és így nem jutottunk el Bergen egyik dombjának/hegyének tetejére sem. Ennél jobban lekötött a középen alkartámasszal ellátott köztéri pad, a Rosenkrantz utca és a rengeteg sirály. Szóval csupa olyan dolog, ami amúgy senkit (sem helyit, sem turistát) nem érdekel. [Betti: Erről készült kép is, amihez statisztálnom is kellett, de mivel már az egyik előbbi képen is botrányosan nézek ki a bal szememen lévő monoklival és a torzított fejemmel, ezért a kartámaszos padról készült képet nem engedtem feltenni a világhálóra. Azon ráadásnak még vagy negyven évvel öregebb is vagyok.] [Zsolt: "1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését."]

A következőkben a "Szerezzünk kaját!" fedőnévű titkos küldetés kapcsán kellett cselekednünk, így részleteket nem oszthatok meg. Talán ha annyit elmondok, hogy a halpiacra mentünk, akkor nem lesz baj. Elvitelre kértünk két szendvicset és helyi viszonylatban jutányos áron szereztük meg őket, de ennél többet már tényleg nem mondhatok! Az egyik garnéla-, a másik tarisznyarákos volt, de ez titok, okés?

Távolról lefigyeltünk még egy mólót, amin egy félgömb-forma emlékmű díszelgett, ami a Kisegérnek nagyon tetszett, ezért oda még természetesen kimentünk. Nem tudhattuk, honnan is tudhattuk volna?!?, hogy ez a kegyetlen bűnözőpáros, Koldus-sirály és Rémisztő Gólya-sirály területe. Koldus-sirály épp két lány előtt álldogált, mikor odaértünk. A lányok egy padon ülve halas szendvicset majszoltak, Koldus-sirály pedig válogatott fenyegetésekkel akarta kicsikarni tőlük minden vagyonukat. Sajnos a botor járókelők (nem mi!) nem igazán érezték át a helyzetet, folyton megakasztották Koldust a téblábolásukkal. Ezért aztán Rémisztő Gólya-sirály, aki a járókelők mellett, fej magasságban álldogált féllábon valami cölöpön egyszerre megmoccant, amitől a járókelők, akik eddig (fogalmam sincs, miért nem) nem vették észre őt, majd' összepisilték magukat ijedtükben. Szerencsére a sirályduót úgy lefoglalta a bűncselekmény, amit elkövetni készültek, hogy mi sértetlenül átjutottunk a móló túl végére (rákos szendviccsel a táskánkban!), igaz, olyan messzire kerültük őket, amennyire csak lehetett. Kisegér felmászott a vágyva vágyott művészetre, ami egyébként tele volt írva és elkezdett csúszdázni rajta. [Betti: Mondom a rövidebb változatot, ha valaki esetleg nem tudta volna követni Zsolt leírását. Kimentünk a mólóra, ahol láttunk egy sirályt, amelyik közelről kinézte a kaját egy csaj szájából, meg láttunk egy másikat, aki sikításig ijesztegetett egy másik csajt. Mindeközben a Kisegér fotózkodott.] [Zsolt: Szerintem az én tálalásom jobb volt. De bízzuk a közönségre! Hívja a 06-90-12345-BETTI számot, ha Betti történetére szeretne szavazni! Vagy ha van ízlése és ép esze, hívja a 06-90-123456-ZSOLT számot, mint mindenki más!] [Betti: "Legyen béke, szabadság és egyetértés." Továbbá ugyaninnen: "1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését."] [Még mindig én (Betti): Tudod, mi ez, Pacikám? Sötét gúny. De nem olyan sötét, mint te.] [Még mindig én (Betti): Mielőtt bárki azt hinné, hogy épp a házasságom alapjait pusztítom, nézze meg az Eszeveszett birodalom című Disney klasszikust. Aki már látta, az illő módon tudja, hogy abból idéztem. Aki még nem látta, annak ajánlom az egészet, de főként az 1:00:06 pillanattól.] [Már nem Betti, hanem Zsolt: Én sajnos tehénné változtam. Hazamehetnék?]

blog_d11s04_bergen_054.jpg

Mivel a helyzet elég feszült volt, nem engedtünk neki túl sok csúszást, inkább megpróbáltunk visszajutni a városba. Szerencsére a sirályok még mindig a két lánnyal voltak elfoglalva, így épségben el tudtunk haladni mellettük. A két lányról sajnos azóta sem hallottunk semmit.

Későre járt, így a parkolóház felé indultunk, de másik útvonalon, mint amin az öbölhöz lejöttünk. Egy sétáló-bevásárló utcára tévedtünk, ahol felismerni véltem a Tizenkét vezér szoborkomplexumot. Persze lehet, hogy ők nem pontosan így hívják, mindenesetre volt rajta 12 muki, felettük pedig mindenféle izgi jelenet: bálnavadászat, vikinghajó viharban, nem-viking hajó viharban és hasonlók.

blog_d11s04_bergen_059.jpg

Az utolsó kanyarban pedig az is kiderült, hogy a bergeni meki nem annyira gyors mint étterem, legalábbis van olyan, aki elég régóta szobrozik a bejáratnál a kajájára várva.

blog_d11s04_bergen_067.jpg

A parkolóházban Betti ült a kormányhoz, én pedig a navigátori ülésbe. Kiderült, hogy mindkettőnknek hosszú volt a kihagyás. Paripám nekidörgölte a kerekünket a kijárati sorompó  járdaszegélyéhez lényegében teljes hosszában [Betti: Amúgy nagyon szűk volt a parkolóház, de tényleg.], én pedig Igor ébredésére várva (műhold jel keresése) ösztönösen rossz irányt jelöltem meg a kikanyarodáskor. A következő 15-20 percben a főszereplő Igor volt, fontosságát és hősiességét tekintve pedig Pacikám következett rögtön utána.

Igor ugyanis elvitt minket egy kis városnézésre, ami nem meglepő módon útmunkába és így zsákutcába torkollt. Hogy igazán szar legyen a megfordulás, volt ott még egy autó, ami az aktuálisan járművek áthaladásának lebonyolítására alkalmatlan útszakasz egy pukliján feküdt fel és nem mozdult se té, se tova. Szerencsére ilyen helyzetekben Igornak hatalmas a lélekjelenléte és mindig előrukkol néhány ötlettel. Az első például az volt, hogy bevitt minket egy olyan lakó- és pihenőövezetbe, ahol az 1,01 autó széles, kockaköves utat időnként bazi nagy cserepekben éldegélő dísznövények is szűkítették. Rendben, elismerem, hogy a növényeket nem fair felróni neki. Azt viszont már annál inkább, hogy erről az útról lépten-nyomon keskenysége miatt észrevehetetlen utcákba akart befordítani minket, szigorúan olyan helyeken, ahol 100-180 fokot kellett volna fordulni. Nem hallgattunk rá, így visszakeveregtünk arra az útra, amin már egyszer elhaladtunk, csak akkor ellenkező irányba, a zsákutca felé és innentől már viszonylag könnyedén eljutottunk ahhoz a csomóponthoz, amit Betti már előre lefigyelt térképen és sem akkor, sem azóta nem találtunk rá jobb hasonlatot a szétcsúszott [óriás] hagymakarikáknál.

Pacikám szépen eloldalgott a szélén, ahogy amúgy kellett is és szinte már kint voltunk Bergenből. Pár kilométer alagút, le- és felhajtók ugyan még hátravoltak, de aztán csak elértük azt az utat, ami egy folyóvölgyben vezetett és amiben eredetileg aludni terveztünk. A kiszemelt alvóhelyet rendben el is értük, azonban nem maradtunk ott. Leginkább azért, mert kitaláltuk, hogy mivel jó az idő, elég jól látni még ennyi fénynél és nem vagyunk fáradtak, megyünk tovább, hogy a következő napon minél hamarabb kezdhessük meg a gleccsertúrát. Ezenkívül azonban volt egy kisbusznyi szerencsétlen keleti turista, akik egyrészt szintén ott készültek aludni, másrészt megszállták a mosdót, harmadrészt olyan állapotban hagyták ott maguk után, hogy ennyi erővel a folyóba is mehettünk volna a dolgunkat végezni.

Pár tucat kilométerrel arrébb találtuk a következő alvóhely-jelöltet. Le kellett egy picit térni az útról, de nem bántuk meg, mert szép helyre kerültünk. A pihenő egyben egy kilátópont is volt egy hatalmas vízeséshez (Skjervfossen).

blog_d11s06_skjervfossen_003.jpg

Elsétáltunk a kilátópontig, s közben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, még közelebb a gleccserhez. Azért a mosdóba még elszaladtunk, hiszen ki tudja, milyen pihenőhelyet találunk majd? Amikor a mosdóba beléptem, az első gondolatom nem is az volt, hogy "bakker, itt maradunk!", hanem a "bakker, ide beköltözünk!". Egy nevenincs út melletti autós pihenőben egy olyan mosdó fogadott, ami a Szép házak oldalairól is rám kacsinthatna. A patakra és vízesésre néző panorámás kilátás mellett a padlófűtést már csak futólag említem meg.

blog_d11s06_skjervfossen_005.jpg

Utólag visszanézve nem volt a legjobb ötlet innen tovább menni, de annyi baj legyen! Alig néhány kilométer múlva ugyanis kiderült, hogy 22:45-kor is működik még a manuel [vagyis inkább manueLL] [Zsolt: Ha te mondod... de akkor most visszamenőleg is javítjuk a korábbi napokon? Hátha nem veszi észre senki?] dirigering és furikázik fel-alá a felvezető autó, ha erre van szükség. Volt. Nem kellett sokat várnunk, elkezdhettünk araszolni a Ledebil után a Hardangertunnelen szája felé. [Betti: Azt még hozzá kell tennem, hogy itt én vezettem, sikerült a sor elejére érkeznem, így abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy úgy mehettünk a ledebil autó után, hogy tulajdonképpen alig láttunk valamit a ká sok fényének villágosától. Majd ledebil barátunk mindenféle jelzés nélkül állt ki balra, mi meg azt sem tudtuk, hogy most akkor merre a fenébe kövessük, mert amúgy az út egyenesen ment volna tovább, és még csak le sem volt zárva egyértelműen. Mindenesetre befordultunk balra, majd jött egy kisebb kaptató, majd ahol jobbra kellett volna menni, ott én balra rántottam a kormányt, aminek következtében valami világvégi elhagyatott úton csalingáztunk egy kilométert, mire visszaértünk a főútra. Így mondjuk legalább nem én voltam a mazsola a sor elején.] [Zsolt: Habár tényleg volt ilyen mókázás, szerintem az nem itt történt, mert itt az alagútban húzódott csak félre.] [Betti: Hát akkor bocs mindenkitől.] Nem sokkal az alagút bejárata előtt láttunk egy táblát, amin azt közölték velünk (igen, ekkora már profik voltunk KRESZ-norvégból, főleg, ha alatta volt angolul is), hogy 23:00 és 05:00 között két település közötti útszakaszt teljesen lezárnak. Gyors útvonal ellenőrzés: nyilván a mi útvonalunkon van a lezárás. Gyors pihenőhely ellenőrzés: nyilván minden kiszemelt és szóba jöhető pihenő a lezárás után van. Gyors idő ellenőrzés: 22:53. Gyors távolság ellenőrzés: még legalább fél óra, de inkább több kellene odáig. Gyors konklúzió: ezt megszívtuk. Főleg, mert éppen egy olyan útvonalon haladtunk, aminek a második legkomolyabb útdíja volt, tehát az, hogy "menjünk vissza" nem igazán jöhetett szóba. De ekkora legalább a Ledebil kiállt előlünk az alagútban és immár sokkal gyorsabban száguldhattunk az útlezárás és az ismeretlen felé.

Annyira lefoglalt a megoldás keresése, hogy majdnem elfelejtettem meglepődni az alagútban felbukkanó körforgalom láttán. Pedig a Hardanger-híd-alagút-híd komplexum nem is egyet rejt!

blog_d11s07_utkozben_006.jpg

Az alagútból rögtön a hídra hajtottunk (sajnos csak utólag derült ki, hogy kizárólag az a fizetős), majd a hídról rögtön egy alagútba. Ebben ismét egy körforgalom következett, ahol hirtelen feltűnt a fény az alagút végén. Képletesen azért, mert jelölt egy pihenőt, szó szerint meg azért, mert ez egy rövid alagút volt. Ahogy kihajtottunk, rögtön ott is volt a pihenő. Volt pár autó, de azért akadt bőven szabad hely is és még mosdó is volt! Nem lehet ilyen szerencsénk! Nem is volt. A mosdóra ugyanis ki volt írva, hogy zárva, cserébe megsúgták, merre a legközelebbi. Megpróbáltam azért, hátha csak viccelnek, de nem, tényleg zárva volt. Elgurultunk a javasolt pihenőhöz is, ám arról kiderült, hogy mosdó ugyan van, de az egy kompállomás, ott meg ugye nem ildomos aludni. Ezért visszatértünk a lezárt mosdós pihenőbe, csendben elmajszoltuk a rákos szendvicseket és eltettük magunkat aludni.

A tizenegyedik nap mérlege: egy darab orbitális eltévedés (csodálkozom, hogy még semmilyen díjra nem jelöltek miatta), egy világörökség, egy világörökségi  szundítóhely, 541 megtett km, több napsütés, mint az elmúlt öt napban összesen és egy kényszer szülte alvóhely estére.

NordTrip 10. nap

avagy trollok vannak!

2018. július 19. - betya

Az előző esti alakításom után nyilván mindenki jól aludt. Reggel - dacára a szélnek és szötymörgésnek - bevállaltunk egy teafőzést. Az eredmény elég érdekes lett. A tea, amit még Uppsalában vettünk, amúgy is elég nagy mellényúlásnak bizonyult, de maradjunk annyiban, hogy nem segített rajta az sem, hogy csak közepesen felforrni készülő vízbe áztattuk, mert szerencsétlen gázfőző nem tudott ennél jobban dacolni a természet kegyetlenségével. Azért valahogy legyűrtük, kivéve azt a pár kortyot (értsd: fél bögrét), amit végül minden alkalommal kiborítottunk, mert ihatatlan volt.

A parkolóban a még rajtunk kívül alvó lakókocsiból közben előbújt egy enyhén loncsos bácsi, aztán előbújt az enyhén loncsos kutyusa is. Így visszagondolva ők is alátámasztották a 101 kiskutyából már jól ismert elméletet, miszerint valamennyire azért kutyák és gazdáik mégis hasonlítanak egymásra. Amúgy a kutyus nagyon aranyos volt. Az már viszont feldolgozhatatlan volt számomra, hogy miért jó egy akkora kutyának, hogy éjjelre a lakókocsiba zárják be, reggel meg kiengedik, raknak rá egy hét méteres madzagot póráznak, aztán visszamennek a lakókocsiba, a kutya meg csináljon, amit akar. Például lefekhet a hideg aszfaltra a metsző szélben. [Zsolt: Mielőtt a bácsi visszamászott volna a lakókocsiba, kaptunk egy használati utasítást is a kutyushoz, amit eredetileg németül akart prezentálni, de azért angolul is elég jól összeszedte: "It's a lovely dog."]

blog_d10s01_utkozben_004.JPG

Na de. Végül elbúcsúztunk ideiglenes négylábú társaságunktól, és elindultunk a komp felé. Én már eléggé izgultam, mert eddig még nem vittem az autót kompra. Mondhatnám, hogy alaptalan volt a feszültségem, de nyilván ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor úgy kellett beállnunk, hogy az ötödik sorban én mehettem legelőre. Az ötödik sor meg gyakorlatilag a félemelet volt. Szóval rámpán fel, aztán a vízszint végén én megálltam, mert én ugyan le nem gurulok előre, amíg valaki azt nem mondja. Ha legurulnék előre, és kiderül, hogy mégsem szabadott volna, sokkal szarabb lesz visszatolatni. Szerencsére svéd rendszámmal és Hertz matricával a seggemen nyugodtan mondhatom, hogy úgysem látnak többet... Végül szóltak, hogy guruljak le előre. Ezzel nem volt túl sok bajom, csak annyi, hogy ká szűk helyen vaskorlátok között kellett megtenni lejtőn, és mindenki el tudja képzelni, hogy mennyit láttam Dzsafar orrából lejtőnek lefelé, ha még vízszintben sem láttam sosem a motorháztetőt a kormány mögül. Ráadásul a hely a végére össze is szűkült. Jobbról hajó rézsút, balról meg tehergépjármű. Egyébként ez volt az a híres kompozás is, amiről már néhány bejegyzéssel ezelőtt értekeztem: az elhíresült kétnyelvű dialógus, amikor a kompos bácsi norvég nyelven beszélt hozzám, én meg angolul válaszolgattam.

blog_d10s02_andalsnes_002.JPG

A komp után az első állomásunk a Rampestreken lett volna Andalsnes városánál. Azért lett volna, mert egyrészt ott volt az előző napi Könnyű Esti Félórás Séta, másrészt ismételten esett, harmadrészt mikor odaértünk a parkolójába, ami amúgy tele volt és feltúrva is volt, [Zsolt: negyedrészt előző este eldöntöttük, hogy pihenünk egy nagyot, sokáig alszunk és akármilyen idő lesz, kihagyjuk a Rampestrekent, aminél rövidebb távon kellett volna magasabbra mászni, mint a Trollkyrkja esetében, ] akkor Zsolt kiszállt, hogy azért rákukkant az információs táblára és megnézi az ösvény állapotát, ami viszont nem indokolta a rajta haladást. [Zsolt: A vasrámpa felfelé egészen jól járható volt, hála a keresztbe hegesztett vasdaraboknak, amiken megtapadt a bakancs talpa. Lefelé azonban még ezek sem segítettek, a vizes vas úgy csúszott, hogy a korlátba kapaszkodva is csak betrottyolt nagypapa módjára mertem lejönni. Pedig ezt is [Betti: Vigyázat, spoilerveszély!] nepáli serpák segítettek összerakni, gondolom ők itt gatyafékkel jönnek le.] Szóval a Rampestreken kimaradt. Ha nem maradt volna ki, akkor ilyen képeket csináltunk volna. Helyette csak azt nézhetitek meg, hogy milyen az "ösvény":

blog_d10s02_andalsnes_009.jpg

Annak érdekében, nehogy valaki azt gondolja, hogy csak átgurultunk egy ilyen nagy városon, alaposan körbenéztünk. Egyrészt tankoltunk, mert néha Dzsafarnak is kell enni adni. És ha már a benzinkút szomszédságában van egy Bunnpris, akkor vásároltunk is. A Bunnpris az egy ilyen érzetre lerobbant CBA hangulatú üzlet, amiben meglepően sok nélkülözhetetlent tudtunk végül venni. Rénszarvaskolbászt. Jávorszarvaskolbászt. Norvég zászlót. [Zsolt: Elméletem, miszerint norvég zászlót csak és kizárólag "flaggbutikk"-ban lehet kapni, itt megdőlt. Mindenféle alakú és méretű norvég zászlójuk volt, min egy két méter hosszú, háromszög alakúval távoztunk.] Borsos csipszet. (Igen, csével.) Emellett rendelkezik hatalmas mosdóval, ami reggel [a pihenőben] nem állt rendelkezésünkre, és meg tudtuk nézni a moziműsort is. Ennyi pozitívum után viszont azért mindenképpen el kell mondanom, hogy ez a Bunnpris egy újabb bizonyíték volt arra, hogy külföldön miért is nem fogunk többet alkoholvásárlással próbálkozni. A részletek kifejtését meghagyom a Pacimnak. [Zsolt: Délelőtt nem lehet alkoholt venni. Ami már azért is vicces, mert bornál töményebb alkoholt élelmiszer boltokban nem is lehet kapni. Én egy sört szerettem volna estére, nem kaptam. Nem álltam le vitatkozni, nem a pénztáros tehet róla. Értelmét továbbra sem látom a dolognak, de majd valaki egyszer elmagyarázza, miért lesznek kevésbé alkoholisták azok az emberek, akik délelőtt nem vehetnek sört.]

A nem tervezett Bunnpris után következett az út egyik legjobban várt szakasza: autóstul megmászni a Trollstigent. A zsolt mögött a Volán, akarom mondani fordítva, merthogy a szerpentint mégiscsak meghagyom neki, hadd élvezze. Élvezte annak minden jellegzetességével együtt, mondhatom. Volt útszűkület, meg szembe jövő busz, meg minden hasonló nyalánkság, ami ilyen helyeken kijuthat az embernek. Én meg ideiglenesen szüneteltettem navigátori pozíciómat és átmentem ázsiai turistába és mindent lefotóztam. Ez nagyjából úgy értendő, hogy ugyanazt a hegyet minden létező szögből és magasságból. De nagyon élveztem! Szerencsére túl sok hasznosítható kép nem született, mert azért itt is volt szötymörgés. Ez a kép például akár az egész Nordtrip jellemzése is lehetne: hegyek, szötymörgéskibocsátó felhők és az ezeket kitakaró fák.

blog_d10s03_utkozben_005.jpg

[Zsolt: Mellé tenném ezt is, mert ezen nagyon éles, ám senkit nem érdeklő vízcseppek láthatók a vélhetően szép, de teljesen homályba vesző háttér előtt.]

blog_d10s03_utkozben_010.jpg

Az úton felfelé egyszer megálltunk, mert páratlan lehetőség csillant fel arra, hogy egy szuvenyírsopbirodalomba is betegyük a lábunk. Ez ráadásul nem is akármilyen ajándékbolt volt, hanem egy igazi trollshop!

blog_d10s04_trollstigen_003.jpg

És mivel egy trollboltot nyilván a trollok csinálnak más trolloknak, ezért végre találtunk magunknak tökéletes ajándékot (mert megérdemeljük), amivel az amúgy trollkodásra hajazó gyűjteményünk gyarapíthatjuk. Ennyi troll után már muszáj megmondanom: itt végre lehetett kapni jávorszarvasveszélyre figyelmeztető közlekedési tábla utánzatot. Gyorsan szereztünk is, mert nagyon jól fog jönni az itthon már a falat díszítő eredeti "Umleitung" táblához, a tavaly zsákmányolt "No kangaroos in Austria" táblához, valamint az IreTripről hazahozott "Why worry?" témakörben felvonultatott bölcsességhez...

Amúgy nem tudom, ki tudta, mert én nem, de a trollok szeretik a fagylaltot is, és úgy tűnik, hogy jól tele is tudják magukat enni, mint ez a példány, amelyiknek enyhén túl formás a pocakja. (Így jobban belegondolva, ez a leírás egészen illik Zsoltra is...) [Zsolt: {nyelvet ölt} {haragszik} {"Puffadj meg, Parip!" buborék jelenik meg a feje felett}]

blog_d10s04_trollstigen_007.jpg

A szarvasos tábla a birtokunkban jelentős kedélyjavítónak és motivátornak bizonyult, így továbbindultunk felfelé, hogy a szerpentin még szerpentinebb részét is letudjuk. Tulajdonképpen nem kellett nagyon magasra másznunk, éppen csak annyira, hogy ezen a képen még épp elég távolinak tűnik az amúgy fél úton lévő hidacska is:

blog_d10s04_trollstigen_027.jpg

A képen szereplő vízeséssel is sikerült még többször találkoznunk útközben.

blog_d10s04_trollstigen_038.jpg

Számomra nagyon érdekes volt, hogy a nagy hajtűkanyarok egy része még el is volt nevezve, úgy mint ez itt:

blog_d10s04_trollstigen_046.jpg

[Zsolt: Arra számítottam, hogy nehezebb lesz feljutni, nem az út, hanem a rajta haladó bamba és/vagy böszme forgalom miatt. Végül egyetlen egyszer kellett tolatnom egy picit, hogy egy busz kényelmesen elférjen a hajtű kanyarból kirobbanva. Az egésznek a levét egy biciklis itta meg, akit nem sokkal előtte kerültem ki, ám ezen a ponton már nem tudott elhaladni mellettem, mert sem a korlát és köztem, sem a busz és köztem nem volt elegendő hely. Nagyon sajnáltam szerencsétlen csajt, mert nagyon kitartóan tekert és tudom, milyen szar ilyenkor újra kezdeni és felvenni a tempót. Ha olvasnád a blogot: bocsi!]

A csúcson végül egy komplett vizitorcenter várt minket. Meg jó nagy szél. És habár voltunk már sokkal északabban is, ez volt az a hely, ahol előkerült a téli sapkám is, és nem is bántam meg. A központ mellett volt egy kisebb medence. Gondolom, csak azért, hogy a napsütésben érkezők nehogy hiányolják a vizet. Néhányan dobáltak bele aprót is, úgyhogy remélem, hogy sok boldogságot és kényelmes életet kívántak nekünk, hadd teljesüljön. Volt több kiépített kilátópont is, amik között egy betonjárdán lehetett közlekedni és bármely pontján rácsodálkozni arra, milyen magasan vagyunk, milyen sok hófolt maradt meg, mennyire durva az út felfelé, és ehhez hasonló lenyűgöző jelenségekre.

blog_d10s04_trollstigen_057.JPG

blog_d10s04_trollstigen_058.jpg

A legmesszebbi kilátóból lehetett a legjobban belátni a völgyet, amiből feljöttünk. Ebből következően itt lehetett a legjobban megszakérteni azt is, hogy a lentről feljönni igyekvő járművek mit bénáznak azokkal karöltve, akik meg fentről lefelé mennek. A kedvencem egyértelműen az a két busz volt, akik odaértünkkor már egy ideje próbáltak Kóbor Grimbusszá válni, már ami a keskeny helyen éppen elférést illeti, csak láthatóan kevesebb sikerrel ment nekik. Egy jó tíz percig biztosan elszöszöltek még addig, amíg rájuk láttunk, mert az összes létező képünkön rajta vannak (az előzőn is)... Végül mondtam Zsoltnak, hogy ráncigáljon el bármikor, amikor úgy gondolja, hogy eleget látott, mert órákig el tudom nézegetni a közlekedést.

blog_d10s04_trollstigen_076.jpg

A hely további különleges élményeket tartogatott még nekünk. Összefutottunk még például egy magányosan közlekedő ázsiai nénivel, aki azon túl, hogy nagyon cuki volt, nagyon szépen kérte meg Zsoltot, hogy készítsen róla képet. Remélem, mindenkinek hamar leesik, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy a néni egy olyan ázsiai turista, akinek nincsen szelfibotja. [Zsolt: Sem mindent elsöprő igénye a szelfire.]

Igazából az egész hely annyira gyönyörű volt! Egy helyen lehetett látni a jég munkáját, a víz munkáját, az ember munkáját. Tudom, hogy nem vagyunk az épített környezet hívei, viszont egészen lenyűgöző, hogy olyan helyekre milyen utat tudunk rittyenteni, ahol néhány száz évvel ezelőtt még valószínűleg minimális volt a közlekedési lehetőség.

Meglátogattuk még az itteni ajándékboltot is (kezdem azt gondolni, hogy olyan turisták lettünk, akik folyton csak ilyen helyeken szórják a pénzt tök feleslegesen), ... [Zsolt: Még hogy feleslegesen! Itt csatlakozott hozzánk Røff, a kancsal mosolyú kismalac, akinek megígértük, hogy kerül róla kép a blogba. hát tessék:]

20180718_230538.jpg

... aztán végül elindultunk lefelé a másik oldalon. Aztán meg félreálltunk a legelső kanyarban, mert végre! itt volt a lehetőség arra, hogy hófolttal pólóban fényképezkedjünk. Nem mondom, hogy itt nagyon melegünk volt, de elkészültek a képek. Tulajdonképpen én ezt csak azért csinálom, hogy a fagyos kollégáimat megbotránkoztassam... :)

blog_d10s04_trollstigen_071.jpg

blog_d10s04_trollstigen_074.jpg

A hegy másik oldala közlekedéstechnikailag már kevésbé bizonyult izgalmasnak, de azért látványra egészen kielégítő volt. Összefutottunk még pár birkával is, aminek már épp ideje volt, mert ezen a napon még nem igazán találkoztunk egyetlen négylábú őslakossal sem.

blog_d10s05_utkozben_011.JPG

Emellett ismételten felmerült az örök kérdés is: mi az egy darab vízesés? Az út mellett időről időre felbukkant egy-egy vízáramlás, hol kisebb, hol nagyobb, hol zuhanó üzemmódban üzemelő, meg akadt azért állóvíz is. De például ezen a képen hány vízesés látható?

blog_d10s05_utkozben_029.jpg

[Zsolt: Érdekesség autó műszaki paramétereit kedvelőknek. Jafar minden pillanatban mutatta, mennyi az aktuális fogyasztás és szakaszonként kumulálta is ezt. A Trollstigen 11 hajtűkanyarja nem volt egészen 10 km, erre a szakaszra 13,8 liter / 100 km fogyasztást számolt, tehát mondjuk 1,5 liter benzinbe került feljutnunk. Az onnan következő 48 km-en 2,8 liter / 100 km fogyasztással sikerült. Nyilván itt főleg lefelé mentünk, de azért kellett kanyarogni, néha pedig emelkedett is rövid távon. Lényegében ugyanannyi benzin kellett a 10 km-es felfelé vezető szakaszhoz, mint a lefelé vezető 50 km-eshez. Ugye, milyen érdekes volt?
Kérem, az alábbi ötfokozatú skálán karikázással jelölje, mennyire tartja jó ötletnek, hogy elolvasta a fenti érdekességet!

5    5    5    5    5

Válaszát köszönöm!]

[Zsolt: Úgy döntöttem, nem engedem, hogy véget érjen ez a nap! Elmesélem még a napi marhaságot is: bár egész nap (és ekkor már ugye sok napja) szötymörgött és esett, esett és szötymörgött, valamilyen megfontolásból norvég barátaink úgy gondolták, fontos lenne egy pár köbméter rönkfát folyamatos öntözés alatt tartani és komplett öntöző rendszerrel vittek fel a felületére a csapadékon felül 3 köbméter/szekundum többletvizet.]

A nagy autókázás egyébként újra egy komp felé tartott. Ezt a kompot is éppen elértük. Itt is szélső sorba tereltek minket, de Zsoltnak nem volt olyan szerencséje, hogy kipróbálja azt, amit én reggel. A komp után még egy kis szötymörgéssel kísért autókázás következett, majd végül elértük Hellesylt települést és ezzel a következő civilizációs bázisunk helyszínét is.

blog_d10s07_hellesylt_004.jpg

A választásunk azért esett erre a helyre, mert egyrészt norvég viszonyok között olcsó szállást találtunk, másrészt a környéken nem volt nagyon máshol szállás, vagy ha volt is, akkor kétszer ennyinél kezdődik. Itt viszont van egy nagyon ... motel&hostel (mert nem tudok rá jobb jelzőt). A megérkezés úgy kezdődött, hogy a szálláshoz kapcsolódó térképen és Igoron is bejelöltük a helyet, majd amikor egy kanyarban feltűnt az épület a tövében egy jobbra felfelé vezető murvás út, ami gyanúsan oda vezetett, de mivel a bejelölt hely a következő kanyar utáni hajtűbe befordulva volt elérhető, ezért elmentünk tovább. Kiderült, hogy így csak egy kört tudunk menni a családi házas övezetben [Zsolt: Szerintem nyaralók voltak, de nem értek a norvég építészethez.], és kénytelenek leszünk mégis visszamenni valahogy a murvával behintett csalingához. Visszamentünk, majdnem elsüllyedt az autó egy kráterben, de azért feljutottunk. Bementünk a recepcióra, ahol egy középkorú fószer csücsörgött, majd a nevemet hallva előkapta a kézzel rajzolt és kitöltött táblázatot tartalmazó A4-es fehér papírját, felkapta a kulcsot, majd mackónaciban megmutatta, hogy merre találjuk a szobánkat, továbbá hogy hol van a konyha.

A szállástól pont azt kaptuk, amit vártunk: egy éjszakára civilizációs bázist. Az épülettől olyan érzésem volt, mintha egy átlagos magyar irodaház építésénél konténerekből kialakított ideiglenes szálláson lennénk. Belülről egy fokkal mindenképpen kulturáltabbnak mondható, mert a szobákban linóleum volt. Olyan magyar panelgyerekeknek, mint mi, ez ugye már-már otthonosnak mondható. A szoba amúgy nem csak két egymás mellé tolt ágyat, hanem egy emeletes ágyat is tartalmazott. Volt egy nagy fürdője, amit zuhanyfüggöny ellenére is kiválóan tocsogósra lehetett áztatni. Továbbá volt belőle ocsmány kilátás is:

blog_d10s06_motel_004.jpg

A cuccok leszórása után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk még most este "városnézésre". [Zsolt: Na ez sem ment olyan könnyen, mert ahogy elindulnék lefelé a murvás bigyón, kikerülve egy munkagépet, egyszerre egy busz popsija jön felénk igen vad tempóval. Igen, megérkezett az ázsiai turistacsoport! Rövid rutinozás után a busz eltolatott, mi jelentősen növelve a levegő murva tartalmát, kipörgő kerekekkel száguldottunk tova.] Félreértés ne essék, egy olyan településről beszélünk, ahol a lakosság [száma] nem éri el a 300 főt sem. Ennek ellenére van egy méretes jacht kikötő, kompjárat, két nagy élelmiszerbolt és egész Norvégia legnagyobb ajándékboltja. Mindezekhez természetesen a hajtűkanyarokat csomópontosító elágazóban történt eligazodást követően egy alagúton keresztül tehetjük meg az utat. Leérve van egy elég nagy parkoló is, merthogy olyan metropoliszban járunk, ahol amúgy a fentieken felsoroltakon túl van még egy Peer Gynt múzeum is. [Zsolt: Ami amúgy aznap nyitott. Eredetileg úgy volt, hogy úgysem érünk oda nyitvatartási időben, de amikor megálltunk, még nyitva volt, ezért naaaaagyoooooon, laaaaaassssssaaaaaan...] Leraktuk az autót, Zsolt lefényképezhette végre a napok óta vadászott madárkát [... ekkorra már bezárt a múzeum, így felpöröghettünk, ezért...], aztán elcsattogtunk a helyi látványossághoz, ami egy aprócska vízesésecske:

blog_d10s07_hellesylt_008.jpg

A Kisegér rögtön talált magának játszópajtást is:

blog_d10s07_hellesylt_007.jpg

Kisétáltunk a komphoz, aztán le egészen a strandra, beletapicskoltunk a vízbe (még a kisujjam is belefagyott, kisujjeskü rá), megrohamoztuk az ajándékboltot, aztán felsétáltunk a templomhoz. Közben összebarátkoztunk a helyi macskavezérrel is. [Zsolt: A templomtól lefelé sétálgatva találkoztunk A trollal. Ott volt egy tábla, ami ezt bizonyította.]

blog_d10s07_hellesylt_023.jpg

Végül szép komótosan visszaszüttyögtünk az autóhoz, és aztán újra át az alagúton visszamentünk a szállásra. Azt hiszem, turistaként kimaxoltunk mindent egy olyan helyből, aminek hosszabb az alagútja méterben mérve, mint a lakossága főben megadva. (Statisztika!)

A szálláson elérkezettnek láttuk az időt, hogy elfogyasszuk a még Uppsalában vásárolt ravioli konzervet, így a vendégek részére használható konyha felé vettük az irányt. Ez egy külön épület volt, amiben belépve egy egészen érdekes szag fogadott bennünket, no meg a korábban busszal érkezett ázsiai turistacsoport egyik tagja. Másik kettő volt a konyhában is. Meg az egész épületben átható borsos káposztás tésztára hasonlító szag. 

A konyha nagyon érdekes volt, olyan volt, mint egy ipari konyha, amiből kispórolták a berendezést. A kedvencem az a felirat volt, ami arra figyelmeztetett, hogy ha főzni akarsz, akkor kapcsold is be a tűzhelyet. Pontosabban a felette lévő elszívót. Csak szerintem azt a feliratot úgy is lehetett értelmezni, ahogy én írtam. Ami meg azért viccesebb, mert azt hiszem, nálunk inkább az lenne kiírva, hogy ha már nem főzöl, akkor kapcsold le a tűzhelyet, te marha. Főzés közben még izgalom is akadt, ugyanis a kis fjordunkat megrohamozta egy hatalmas cruise ship is. Nem értem, hogyan fért be oda, de befért, nem akadt fenn, és végül utascsere után el is evezett. [Zsolt: Betti meglepő tömörséggel foglalta össze a hajó érkezését, de sajnos a Trollstigen forgalmának bámulása kapcsán leírt megkapó lelkesedése után már mindenki sejtheti, hogy az a hajó nagyobb érzelmi hullámokat keltett életünkben, mint valódiakat a fjord vizén. A hajó észlelésétől kezdve kb. kettő óra 12 perc 31 másodpercen keresztül Bettivel megszűnt a magasabb szintű kommunikáció, alapvető szükségletei kapcsán (pl. éhség, szomjúság) még lehetett vele valahogy kapcsolatot teremteni, de így a főzés, étkezés, mosogatás, pakolás, szobába visszatérés műveletei mind rám maradtak. Ráadásul úgy, hogy ezekbe rövidebb-hosszabb ideig Bettit is próbáltam bevonni. Igyekeztem a max. 2-3 perces józan időszakokat kihasználni a fontosabb lépések megtételéhez, de amúgy hagytam, hadd élvezze a transzt.]

blog_d10s08_musoros_vacsi_010.jpg

Amíg én a hajóval voltam elfoglalva, Zsolt felhívta rá a figyelmem, hogy találkozott egy egérrel. Utóbb kiderült, hogy nem egy, de legalább kettő is van, mindegyik darabonként kellemesen kikerekedve. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a borsos káposzta tészta az valójában egérirtó szer szaga. [Zsolt: Csodálkoztam, hogy a két ázsiai csaj, aki beszélgetést mímelve végigordítozta a vacsinkat nem kezdett sikítozni a láttán, de gondolom nem vették észre. Vagy az egér menekült előlük. Az sem lehetetlen, mert a végére már én is futottam az életemért, csak őket ne kelljen hallgatni.]

Az estéből már csak annyi maradt, hogy megszámoltuk minden vagyonunkat, lajstromba vettük a szerzett ajándékokat, és a maradék útvonalat tervezgettük. Nem számítottunk rá, de 23:24-kor elég fura zaj ütötte meg a fülünket. Kiderült, hogy épp az ablakunk haladt haladt el a szalagkorlát mellett füvet nyíró traktor. Senki ne kérdezze, magyarázat nincs. Szerencsére eddigre már jókedvünk volt, mert Zsolt megivott egy sört [Zsolt: Nem azt, amit a Bunnprisban nem vettem meg, hanem egy korábban szerzettet.], én meg az Aloha nevű fémdobozos koktélomat (svéd találmány), ami egyszerre volt ijesztő és finom. Jó éjszakát!

A tizedik nap mérlege: két komp, egy nem megmászott hegy, egy szerpentin, 180 megtett kilométer, két egér (a Gonosz Szürkén kívül) [, egy Bettit transzba taszító cruise ship.] [és mielőtt elfelejtenénk: egy világörökségi helyszínen található szállás]

NordTrip 9. nap

avagy megjártuk a Poklot: azt hittem, valamivel szárazabb

2018. július 18. - Zsott

Egy hosszú napot követő rövid alvást mi más koronázhatna, mint egy hideg, szötymörgő reggel? Esetleg egy meleg tea! Jó ötlet, csináljuk meg! Meg is csináltuk volna, ha nem lett volna olyan veszett hideg és metsző szél, hogy a kis gázfőzőnk sehogy sem tudta megmelengetni a vizet. Így aztán adtunk a salakanyagnak egy arcra mért ütést és hideg teát szürcsölgetve fáztunk. Közben elhúzott mellettünk egy Tesla, ami taxiként üzemelt. Magyar szemmel felfoghatatlan látvány volt.

Norvégiában töltött napjaink alatt elég sokféle hőmérsékletet megtapasztalhattunk, ekkortájt éppen a 8-10 fokok domináltak. Amelyekhez azonban nagyon sokféle hőérzet társult, attól függően, hogy sütött-e a nap, felhős volt-e az idő, milyen szél fújt, tenger mellett voltunk-e, barna kiskutyát láttunk-e utoljára és milyen szögben állt a következő közlekedési tábla. [Betti: De tényleg.] Az erre a reggelre jutó 8-10 fok kimondottan hideg volt, kezünk-lábunk kihűlt és erősen cidriztünk. Szerencsére gondoltunk arra is, hogy esetleg hideg lesz és a Decathlon termékkínálatából magunkkal utaztattunk kéz- és lábmelegítő tappancsokat. Betti egy lábravalót választott, én a kezemre kerestem hőforrást. Eleinte elég szkeptikus voltam, mert nem adott sok meleget, de aztán megérezhette a Pokol közelségét és elkezdett izzani elég rendesen és amúgy meglepően sokáig.

Ja, mert hogy aznapra az első programunk a Pokol volt. Eredetileg a Hegra Fortress-t akartuk megnézni, de az előzetes kutatómunkám eredményeként csak a hely honlapja és Mr. Google közötti ellentmondást találtam, egyikük (honlap) 11-16 közötti, másikuk (Google) 12-20 közötti nyitva tartásról tudott. Habozás nélkül elhittük, hogy a honlapnak van igaza (a skandináv nyitva tartásokról már írtunk egy szürke dobozban, frissítsétek fel bátran az emlékeket), így viszonylag gyorsan úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk, hiszen mi kb. 8:21-re ott tudtunk volna lenni, ha nem előbb. A tervünk az volt, hogy inkább haladunk ezen a sok programpontban bővelkedő napon és ha nagyon jól állunk, akkor a nap végén kényelmesen megpróbálhatjuk a Trollkyrkja barlangjához vezető túrát. Jó terv volt. Nyugodjék békében. [Betti: Ámen.]

Így a gyakorlatban első állomásunk az úti könyvünk szerinti harmadik állomás: Hell. A nevén kívül semmit sem érdemes tudni a helyről. Angolul beszélő turisták által kedvelt hely, kiváltképp a vasútállomás, de a biztonság kedvéért Hollywood után szabadon került egy felirat is a hegyoldalba, hogy mindenki tudja, Hellbe érkezett. A norvég nyelvben amúgy hel vagy helvete a pokol, a falu neve valószínűleg az ősi északi nyelv hellir szavából származik, ami barlangot jelent. Ettől függetlenül nekünk el kellett ide jutnunk, mert vicces. A Gods-Expedition is, ami amúgy rakománykezelést jelent (úgy nagyjából).

blog_d09s01_hell_004.jpg

Megtalálni könnyű volt, odajutni nem annyira. Aztán volt egy 10 soros szöveg a parkoló kiegészítő tábláján, mire azonban felfejtettük, hogy mit is jelent, már végeztünk. Szötymörgött ugyan rendületlenül, de kipattantunk az autóból, lőttünk néhány képet és visszaültünk. Ekkorra derült ki, hogy a parkoló szövegében az is benne van, hogy fizetős a parkolás. Ezek után azonban már nem fizettünk, elblicceltük. Pokoli balhé. [Betti: Az.] [Zsolt: Kedves Olvasóink! Bemutatom a Tartalmas Hozzászólások Úrnőjét, akinek kommentjeiben több leütést kíván a név, mint a tartalom!] [Betti: Igen.]

Következő állomásunk Trondheim volt. A viszonylag rövid autózás eredményeképpen a szötymörgés valahol mögöttünk maradt, Igor bekalauzolt minket a központ közelébe, ahol már a Sentrum táblákat követtük. Találtunk parkolóhelyet, ahol persze fizetni kellett. Az automata közölte, hogy "Insert coin or card", azonban az érme bedobására szolgáló nyílás már nem volt elérhető, kiszerelték, a helyét egy lemezzel fedték le. Bő két órára neveztünk be, aztán gyorsan útnak is indultunk.

Elsétáltunk a tengerészeti múzeum mellett, amelynek a közelében rengeteg szobor volt. Amúgy majd' minden norvég városban rengeteg szobor van. Imádják a szobrokat. A múzeumról egészen addig azt sem tudtuk, hogy létezik, így bemenni sem akartunk, csak a Kisegér akart mindenáron felmászni egy aknának kinéző gömböcre.

blog_d09s02_trondheim_004.jpg

Kicsit idébb a Tourinform iroda és a szokásos térkép utáni hajszában bekeveregtünk egy sétálóutcás részre, ahol persze volt művészet (ennek én örültem) és kacsa (ennek Betti örült, meg egy norvég kisfiú).

blog_d09s02_trondheim_008.jpg

Aztán meglett az iroda, szereztem térképet, ami alapján gyorsan meg is terveztük a kb. két óra alatt bejárható útvonalat. Ezért aztán első utunk a halpiacra vezetett, ami mellett egy halász viking szobra állt (sem sárkányölő vikingről nem láttam szobrot, sem kisgépszerelő vikingről...), valamint egy mini óratorony. A halpiac nyitva volt, de azért nagy élet nem volt bent. Óvatosan mertünk csak beljebb óvakodni, nem volt világos, hogy itt bámészkodni is lehet, vagy "ha-nem-veszel-semmit-takaroggyá-kifelé-kiskötsög"-típusú a hely. Úgy döntöttünk, az előbbinek nézzük és ha az utóbbinak bizonyul, majd játsszuk a magyar turistát. Éhesek nem voltunk, nem sokkal korábban reggeliztünk, szóval maradt a diszkrét, félszeg bámészkodás. A halpiac egyik kis zugában volt egy kis múzeum jellegű lomtár. [Betti: Vagy lomtár jellegű múzeum. Ki tudja?] Egyik-másik kiállítási tárgyon felirat is volt, de a többsége csak le volt rakva. A kedvencem egyértelműen ez a szőrös jószág volt, elég szimpatikus kinézettel bírt.

blog_d09s02_trondheim_018.jpg

További ténfergésünket már megfűszerezte némi szötymörgés, amit eleinte még hősiesen tűrtünk. Láttunk közben teherautó üvegfalú rakterébe telepített pizzériát kemencével meg mindennel, kis parkban kalapos bácsi szobrát, aki fontos embernek tűnt, ezért a Kisegér is lépcsőzni akart vele, Betti meg jó testőrként ügyelt mindkettejük, de főleg a Gonosz Szürke Kisegér testi épségére.

blog_d09s02_trondheim_024.jpg

A legeslegfőbb főtér úgy fel volt túrva, mint a pinty, de bakker még ennek is megadják a módját, a gyalogosok útvonalait szőnyegekkel jelölték ki, nehogy sáros legyen a cipőcskénk vagy elbotoljunk egy kavicskában. [Betti: Félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy nem vörös szőnyeg volt, csak ilyen ipari szörnyeteg, de azért jól esett a törődés.] A főtér legfőbb látványossága szerencsére elég magasra mászott, így a városalapító (h)ős így is látszott.

blog_d09s02_trondheim_025.jpg

A világi vigadalmak után az egyházi elmélkedés következett. Először a Miasszonyunk templomba futottunk bele, ahol elég nagy élet volt, ugyanis egy egyházi-civil segítő szervezet pikniket tartott a templomban. Ettől vagy igazából épp emiatt bárki bemehetett. Mi csak körülnéztünk és próbáltuk megérteni, mi is zajlik. Én speciel ritkán találkozom terített asztalokkal, teát főző, szendvicseket kenegető emberekkel templomban. Mivel amúgy nem vagyok templomjáró ember, lehet, hogy ez teljesen szokványos, ez esetben örülök neki. Tetszett, hogy közösségi térként használják a templomot, ahol tudnak segíteni az arra rászorulókon és akár ők, akár bárki más talál egy kis társaságot, melegséget. A templom belseje is ezt erősítette meg: egyszerű volt (templomhoz mérten) és meghitt.

blog_d09s02_trondheim_027.jpg

Éles kontrasztot alkotott a néhány utcányira álló székesegyházzal összevetve, ahol hatalmas hömpölygő turistatömeg, Visitor Center, horribilis árú belépő és csak-és-kizárólag vezetővel történő megtekintés volt a módi.

 

blog_d09s02_trondheim_031.jpg

blog_d09s02_trondheim_032.jpg

A Visitor Center nyújtotta fedezéket kihasználtuk, átmenetileg mentesítettük magunkat az erősödő szötymörgés nyújtotta luxus alól, de a székesegyházat kihagytuk. Elkezdtem kiolvasni egy útikönyvet a dongatemplomokról, amiknek a megtekintését Viki és Kurtán úr is ajánlották, gondoltam, tájékozódom kicsit, de erre majd később visszatérek. A fedezéket elhagyva újult erővel támadt a víz. Fentről. Felvetettem, hogy esetleg az eddig hiábavalóan himbálózó esernyőt is használhatnánk, legalább a fotóapparátot megvédené. Használtuk is, de Pacikám olyan mérhetetlen gyűlölettel viseltetett irányába és annyiszor adott hangot nem tetszésének, hogy nagyjából 3,56 perc után azon gondolkoztam, miként vessek véget eme hitvány, haszontalan holmi életének. A püspöki palota egyik ágyúját újra működésre bírva lőjem-e a sztratoszférába? Felhajítsam a palota utáni park egyik égre törő gesztenyefájának ágai közé? Fojtsam a folyóba? Hajítsam le a hídról? ... Bocsánat, kicsit előreszaladtam a helyszínekkel, vitt a gyilkos lendület. Az ernyő egyébként egy kíméletlen dorgálással és a "sohatöbbetnemveszünkelőteszar" felkiáltással megúszta. Hazaérkezésünk óta sarokba van állítva. [Betti: Valóban tudok szörnyen viselkedni, de szerintem ezt rosszabb volt végigolvasni, mint engem elviselni az ernyő miatt.] Közben talán ott tartottam, hogy a székesegyháztól gyors és érzelemmentes búcsút véve átsétáltunk a püspöki palotán, ahol nagyban készülődtek valami este induló bulira. Egy villástargonca még egy sporttáskát is keresztül vitt az egész udvaron.

blog_d09s02_trondheim_034.JPG

Még egy kósza említést kell tennem a norvégok azon ötletes megoldásáról, ahogy egyik-másik táblájukat tartalmukban dinamizálják. Például egy várakozni tilosnál szeretnéd módosítani a várakozási tilalom időtartamát? Nem kell ide fémlemez, csavarkulcs és más huncutságok! A norvég recept így néz ki:

  • Végy egy megfelelő méretű nejlonzsákot
  • Nyomtasd rá a tábla szimbólumát és a kiegészítő táblát, de az értékeket hagyd üresen!
  • Végy egy jóképű filctollat!
  • Írd rá a kiegészítő táblára a számokat!
  • 5-10 percig hagyjuk pihenni.
  • Menj oda a módosítani kívánt táblára és húzd rá a zsákot a fejére!
  • Dolgod végeztével vedd le róla a zsákot és távozz!

Feltételezem, hogy ezt csak az önkormányzat teszi meg, pl. rendezvények esetében, de azért nagyon mókás és később máshol is láttunk ilyen megoldásokat.

blog_d09s02_trondheim_030.jpg

Innentől kb. visszafelé haladtunk. A palota után egy kis folyóparti parkban sétáltunk az egyre hevesebben nekieredő szötymörgésben. [Betti: Valójában itt már annyira nem szötymörgés volt, sokkal inkább eső.] Távolról és némiképp felhősen megcsodáltuk az erődöt, közben pedig kitartóan haladtunk a híd és a régi folyóparti házak felé. Mielőtt azonban odaértünk volna, először egy madár bohóckodására lettünk figyelmesek, majd jött két nagytestű és jó erőben lévő kutyus, akik után csak úgy repültek a gazdik és ők kezdtek önfeledt játszadozásba. Velük az autóig még legalább kétszer találkoztunk, a kutyusok nem lankadtak, gazdáik azonban egyre fáradtabbnak tűntek.

 

blog_d09s02_trondheim_045.jpg

blog_d09s02_trondheim_046.jpg

A félig vízre épült házak sorait megtekintve Trondheim, legalábbis számunkra megmutatta, amit megmutathatott. A folyó másik oldalán sétáltunk vissza, eddigre lényegében lucskosra ázva, elértünk az autóhoz, bevetődtünk és indítottunk. (Előtte azért még jól megmondtam a magamét az esetlen esernyőnek.) [Betti: Pacikám, ezt már régen túltoltad.]

Amilyen könnyű volt bejutni a városban, annyira nehéz is volt elhagyni azt. Városokban rengeteg lámpát használnak, amelyek a világ minden kincséért sincsenek összehangolva, a zöld hullám Norvégiában legfeljebb egy hínárosabb öbölben fordulhat elő. A gyalogosok ostobák és életuntak, minden körülnézés és életösztön nélkül lépnek le a járdáról, gyakorlatilag bárhol. Még a buszok is fosszínűek, s talán a bizodízeles működésnek, talán másnak köszönhetően a szaguk is egészen olyan, mint a színük. Ha mindez nem lenne elegendő, akkor persze van egy kis útépítés, aminek köszönhetően Igor útvonalkalkulációja végtelen ciklusba kerül, mi meg ugyanilyen pánikba. Egymást követő 4-5-6-... körforgalom-gyöngysor és Igor másodpercenként változó instrukciói alapján 2x15 NOK útdíjat csaptunk hozzá a többihez teljesen feleslegesen, mert derék navigációs kütyünk visszafordított a város felé, szerencsére egy útdíjas szakasz igénybe vételével. A hibát kb. 67 méteren belül korrigáltuk, de ha már áthaladtál az Autopass pont alatt, akkor már mindegy, fizetsz. [Betti: És ha vissza akarsz térni a jó útra, akkor is.] Éljen! Higgyétek el, ennyi elég volt Trondheimből.

Következett egy kis autókázás a kitartó szötymörgésben, áthaladtunk néhány igazán büdös alagúton, aztán egyszer csak ott volt előttünk az Atlanterhavstunnelen 5,7 km-es hosszával és a túloldalán az egyetlen útdíjjal, amiről tudtuk, hogy nem automatizált.

blog_d09s03_utkozben_005.jpg

Az alagút sajátossága, mondhatni egyedisége, hogy lemegy az Atlanti-óceán (jó, a Norvég-tenger) alá, hogy aztán egy szigeten dugja majd ki a fejét. Teszi ezt 10%-os lejtéssel és emelkedéssel. Ez egy tágas (3 széles sávot magába foglaló), jól kiépített alagút volt, ami (gondolom a viszonylag magas útdíjnak köszönhetően) nem bonyolított le hatalmas forgalmat. Kényelmesen le- és felgurultunk, a kapunál kedvesen elcsacsogtunk a hölggyel, aki kivételesen nem kérdezte meg, honnan jöttünk.

Honnan jöttünk?

Ez egy viszonylag gyakori kérdés volt. Hogy statisztikák miatt kérdezik, vagy náluk ez része az udvariassági formuláknak, ahogy az angoloknál a há'árjú?, az nem derült ki, de a választ biztosan sokkal jobban érdekelte őket, mint mondjuk egy rád szává?-zó franciát. Magyarország hallatán sem estek ki a szerepből, az nagyjából megvolt, hogy az messze van. Nem volt mindenki olyan tájékozott, mint a Mikulás, de mindenki szeretettel üdvözölt minket. A második-harmadik ilyen párbeszédnél azért leesett, hogy a "Wow, that's far! Great you're here!" vagy valami hasonló gyakorlatilag univerzális válasz, bárhonnan jöttem is (kivéve a szomszéd falut, de arra lehet, hogy volt egy titkos kacsintásuk). Mindenesetre más országokban annyira nem érdekelte a népeket, hogy minket honnan szalajtottak.

A fizető kapu után egy rövid futamatnyira [Betti: Azon olvasóink kedvéért, akik hozzám hasonlóan nem ismerték ezt a szót, szólnék, hogy ez az egy futamodásnyira mértékegységet jelenti. Bármi is legyen az. Vagy bármekkora.]  [Zsolt: Pacikám, a mélyen tisztelt olvasóink művelt emberek, rendkívül gazdag szókinccsel, csak mi vagyunk szófukar parasztok.] volt egy autós pihenő, ahol terveztünk megállni és volt olyan vészforgatókönyv is, hogy abban az autós pihenőben töltjük az éjszakát, ha nagyon megcsúsznánk időben. Mivel ennek épp az ellenkezője állt fenn, ezért csak kiszálltunk és lesétáltunk a tengerhez. Persze ez nem volt olyan egyszerű, mert olyan erősen fújt a szél, hogy még a szötymörgést is elfújta (vagy csak olyan apró szeműre porlasztotta, hogy nem is éreztük).

blog_d09s04_tengerparti_piheno_002.JPG

A tenger amúgy tengerszerű volt, a kövek mohosak, nyirkosak és rettentő csúszósak.

blog_d09s04_tengerparti_piheno_003.jpg

A víz közelébe vezető út majdhogynem érdekesebb volt, mint a tengerpart, mert a sziklás-mohos felszínen egyrészt nagyon érdekes volt járni, másrészt nagyon változatos növényzet terjeszkedett, itt találkoztunk többek közt az árvalány-rövid-haj nevű virággal, amit később még máshol is láttunk. [Betti: De ugye én ki lettem röhögve anno, amikor megálmodtam az Ónodi-féle rendszertant.] [Zsolt: A kollektív emlékezet semmilyen kiröhögésről nem tud...]

blog_d09s04_tengerparti_piheno_010.jpg

A szeles tengerpart után csak egy rövid időre vetődtünk vissza az autóba, mert a következő állomás, a Bremsnes-barlang egészen közel volt, csak a településre kellett begurulnunk. Az utazás előtt, amikor otthon az útvonalat tervezgettem, elég sokára leltem meg azt a helyet, ahonnan a barlanghoz jelzett úton fel lehet menni, de indulás előtt pár nappal végre ráakadtam. Ezért aztán külön mókás volt, hogy még két-háromszáz méterrel a megjegyzett cél előtt volt egy parkoló, ami azt mondta magáról (egy térképpel megerősítve), hogy innen indul az útvonal. Persze a térkép azt is elárulta, hogy megy máshonnan is, így a rövid tanakodás után mégsem az új parkolóból mentünk fel, hanem a régiből.

Ennek annyi hátránya volt, hogy eleinte nem akarták annyira jelezni az útvonalat, de Bettire hallgattam és így jó felé mentünk minden esetben. Aztán amikor elértük a jelzett útvonalat, akkor meg már nem tudtunk volna eltévedni, mert konkrétan két kerítés között kellett mennünk, szóval legfeljebb a 3 méter széles sávban tudtunk volna kóvályogni, de ez sem volt jó ötlet, mert valamilyen lény (nyilván jávorszarvas, ha mégsem, akkor troll) kaviccsal nagyon könnyen összetéveszthető [sötétzöld] kakikupacokat hagyott... nos, mindenhol.

Azért ahogy egyre magasabbra másztunk a dombra, már ráláthattunk a sziget egyik öblére, ahol egy aranyos monstrum magasodott, minimálisan csökkentve a természeti környezet szépségbesorolását.

blog_d09s05_bremsnes_cave_003.jpg

Az útvonal viszonylag hamar odaért egy hasadékhoz, akár azt is hihettük volna, hogy ez már a Bremsnes cave, de 4-5 tábla makacsul arról akart meggyőzni minket, hogy az még odébb van és célunk eléréséhez balra kell fordulnunk.

blog_d09s05_bremsnes_cave_006.jpg

A magasra mászás velejárójának bizonyult, hogy a domb már nem védett minket a széltől, a barlangig hátralévő néhány száz métert iszonyú nagy szélben és az általa hordott vízben gyalogolva kellett megtennünk. Közben azon morfondíroztunk, hogy ha odaérünk Norvégia legnagyobb barlangjához, ami összesen 80 méter hosszú, vajon lesz-e benne borzsomák. Előreszaladok: nem volt.

blog_d09s05_bremsnes_cave_009.jpg

Törmeléklejtő volt, egy információs tábla is egy alapvetően unalmas sztorival, hogy a barlangban talált emberi csontokról sokáig azt hitték, hogy bűnözők és hajótöröttek csontjai, de nem, hanem egy pár ezer évvel ezelőtti népcsoport maradványai. Még valami gagyi legenda is volt egymást gyilkolászó óriásokról, de az sem ragadott magával.

blog_d09s05_bremsnes_cave_029.jpg

A barlangban viszonylag könnyű volt mozogni, amiben sokat segített, hogy nem volt szél és az esős szötymörgés is megkímélt minket, míg bent voltunk. A barlang végében egy létrán lehetett volna még egy felső terembe mászni, de annyira nem voltunk barlangászáshoz öltözve, így oda nem mentünk fel. A barlangban viszonylag sötét volt, de lámpa nélkül is el lehetett boldogulni, csak a falakat nem lehetett mindenhol látni. A fény országaiba utazván ostobaságnak tűnt egy elemlámpát hozni, én mégis megtettem, ami egyetlen kivételtől eltekintve minden kiszállásnál a táskámban volt. Ki tudjátok találni, melyik kiszállásnál nem volt velem? Maradt a telefonok nyújtotta és a természetes fény. (Utóbbi annyira elkápráztatott, hogy még művészkedni is támadt kedvem egy kicsit. Szívesen.

blog_d09s05_bremsnes_cave_022.jpg

Visszatértünk az autóhoz, ahol még mindig fújt a szél és vizes volt minden, földön, vízen és levegőben egyaránt. Jó, ebből a második viszonylag evidens. Bettiben felhorgadt valami, lehet, hogy düh, lehet, hogy dac, a térdére csapott és elkezdte nagyon komolyan venni időjárás-felelősi teendőit. Összeszedte minden Gonosz Boszorkányos erejét és valahogy legyűrte a Jóságos Északi Boszorkány bűbáját. Nem sikerült tökéletesen, de azért mire az Atlanterhavsveien elejére értünk, már nem szötymörgött, néha-néha a nap is előbújt, de az orkán erejű szél azért megmaradt. Ebből gondolom, már sokan kitaláltátok, hogy következő állomásunk az Atlantic Ocean Road nevű aszfaltcsík volt. Ez a kis útszakasz pár szigeten halad keresztül, de a Norvég-tenger hullámai nincsenek messze, viharosabb időben akár az útra is feljön egy picit a tenger. [Betti: Az utazás előtti fél évben annyit kértem csak a gondviseléstől, hogy ezen a szakaszon legyen jó idő. Mire ideértünk, már beértem azzal is, hogy ne essen.]

 

blog_d09s07_atlantic_ocean_road_001.JPG

Több helyen meg lehet állni, kiszállni, sétálgatni. A legtöbb leírás 4 vagy 5 nagyobb pihenőt említ, mi kettőnél álltunk meg. Az első helyen megzavartunk egy horgászó bácsit, majd felmásztunk egy kis magaslatra. Közben azon morfondíroztunk, melyik kicsi szigeten lehet az a szállás, amelynek lakói abban a parkolóban parkolnak, ahol mi is, de külön hajó hozza-viszi őket.

d09s07_atlantic_ocean_road_004.JPG

A második megálló közvetlenül a legnagyobb híd előtt volt és ez volt mind közül a legnagyobb. Először körbejártuk a kiépített úton a szigetnek ezt a felét.

blog_d09s07_atlantic_ocean_road_008.jpg

blog_d09s07_atlantic_ocean_road_034.jpg

Ekkor már egészen határozottan elkezdett kisütni a nap, így olyan jó képeket is sikerült készíteni, mint a lenti.

blog_d09s07_atlantic_ocean_road_010.jpg

Nézegettük egy darabig a tengert, a hullámokat, a fröcskölő vizet, aztán csak betértünk a szigetet alkotó szikla belsejébe vájt kávézóba és megajándékoztuk magunkat egy-egy forró itallal. Miután kicsit átmelegedve és az aznapi utunk hátralévő részét átbeszélve ismét útra készek voltunk, még egy szivárvány is feltűnt, hogy bizonyítsa mindenki számára: tényleg sütött a nap és Betti a legnagyobb boszorkány! [Betti: Ezen a ponton szeretném jelezni, hogy szerintem a boszorkányság és az időjárásfelelősség két külön dolog. Lehet, hogy vannak véletlen egybeesések, de az csakis szó szerint értendő, és csak akkor, ha éppen valaki felbőszített.]

blog_d09s07_atlantic_ocean_road_022.jpg

Ahogy folytattuk utunkat, az Atlanterhavsveien legnagyobb hídja következett, amelynek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílt. Mivel megállni nem lehetett, csak szép lassan átgurultunk rajta, s lendületből a tengeri út maradékán is.

Volt olyan elképzelésünk, hogy esetleg még egyszer végigmegyünk rajta oda-vissza, de Betti nem akart annyira vezetni rajta, így inkább mentünk tovább. Illetve mentünk volna, de valamiért (már nem emlékszem, miért) megálltunk még egy bolt parkolójában, ahol volt egy nagy adag művészet, ami nélkül nem jöhettünk el. [Betti: A művészetért. Szívesen.]

blog_d09s08_utkozben_004.jpg

Eztán bénáztunk egy sort, hogy merre is kell menni, [köszöntünk a bociknak,] ipszilonoztunk az úton, másodszor is köszöntünk a derék norvég bociknak, majd ismét megálltunk, megfordultunk és harmadszor is köszöntünk, ezúttal hozzátéve, hogy bár ők a tehenek, mi vagyunk a marhák.

Állattartás és egyéb hobbik

Autóból tekintve nehéz megállapítani, pontosan milyen hóbortoknak hódolnak egyes területek lakói, de azért valamennyi még így is kiderül. Északon például nem nagyon tartanak olyan klasszikus háziállatot, mint a macska vagy a kutya. Macskát amúgy sem nagyon láttunk, kutyát délebbre azért már bőven. Van viszont majd' mindenhol ló. Rengeteg olyan közlekedési táblát látni az utakon, amelyek lovasok esetleges jelenlétére hívja fel a figyelmet.

Elég sok helyen találkoztunk bocikkal is, akik nagyon jó húsban lévő és nagyon vöröses árnyalatú jószágok voltak, szóval valódi viking bocik.

A szabadtéri sportok közül a kosárlabda örvend (számomra) meglepően nagy népszerűségnek, bár tény, hogy a magasságuk elvileg adott hozzá. Sokkal több és jobb kosárpályát láttunk út közben, mint bármilyen más sport művelésére alkalmas helyszínt.

Ismét jött egy nagy adag eső és szötymörgés, a helyieket azonban ez sem tartotta vissza, hogy mindenki égessen. Lehet, hogy csak Szentivánéjre készültek és ott is lelkesen ugrálnak a tűz felett, lehet, hogy csak aznap lehetett elégetni a felesleges cuccaikat, mindenesetre a vízzel teli levegő vízzel és füsttel teli levegővé változott.

Közben elértük a parkolót, amit egyrészt alvóhelyként szemeltünk ki még itthon ülve, másrészt a Trollkyrkja nevű barlangig vezető út kiinduló pontja volt. Bár már este 8 óra körül volt, s vastag felhő lepel takarta el az eget (meg a földet), elég világos volt, hogy megpróbáljuk. Eleinte jól indult, patakot követtünk, hídon átmentünk rajta. [Betti: Valójában már az elején volt patakos köveken átkelés, itt kellett volna gyanússá válnia a dolognak.] [Zsolt: Az még laza volt. A későbbiekhez képest mindenképp.]

blog_d09s09_trollkyrkja_002.jpg

Jöttek szembe is páran, nem is voltak nyakig sárosak és kezük-lábuk is egyben volt. Aztán beértünk az erdőbe, ami sötétebb volt, de még mindig nem vészesen. Kövek, gyökerek voltak az ösvényen, amelyek ha vizesek voltak, csúsztak és a terep elkezdett emelkedni.

blog_d09s09_trollkyrkja_003.jpg

Aztán egyre jobban kezdtünk emelkedni, szépen belemásztunk a felhőbe. A patak mellettünk zubogni kezdett, több helyen vízesni is.

blog_d09s09_trollkyrkja_004.jpg

blog_d09s09_trollkyrkja_008.jpg

A meredekség stabilizálódott, sajnos a "baromi meredek" kategóriában. Betti elég szarul viselte a megpróbáltatást, fáradt volt már akkor is, amikor elindultunk, a hirtelen szintemelkedés pedig elkezdett a vérnyomásával játszani. Pihenni sem volt olyan jóleső, mert alig volt sík kiálló, minden vizes volt alattunk és felettünk is. [Betti: Ne szépítsük, nyominger vagyok.] [Zsolt: Meg is mondtam, hogy a következő túrázós utazásunkra előtte fel kell edzened magad.]

blog_d09s09_trollkyrkja_011.jpg

Apránként az ösvény is átváltozott egy kisebb csermellyé és aztán eljött a pont, amikor Bettinek elege lett. Talán ennyi idő után már nem lesz nagy baj belőle, ha azt mondom: rendezett egy hisztit. Értettem, most is értem, hogy miért lett ebből hiszti, de racionális szemmel a hiszti ritkán old meg bármit is. A feszültséget részben elvezeti, de azt se mindig és ennél több jó pontot nem is tudok adni neki. Betti erősködött, hogy én csak menjek felfelé, de eszemben sem volt otthagyni egy meredek domboldalban, ahol még leülni sem tud, este fél tíz és tíz óra között egy norvég erdőben. Főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, milyen messze a cél. Ezért aztán visszafordultunk. Lehet, hogy 5 perc múlva elértük volna a barlangot, lehet, hogy még egy órát kellett volna másznunk felfelé, fene se tudja. Így aztán a trollok templomát sem láttuk, maradnak az interneten elérhető képek róla. [Betti: A jegyzőkönyv kedvéért azért azt szeretném felhozni, hogy lehet, hogy egy trollhölgy (vagy Zsolt) tud akkora b*szott nagyokat lépni, amekkora ennek az ösvénynek a megjárásához kell, de én nem. És ez egy idő után még elviselhetetlenebbé teszi a dolgot.] [Zsolt: Nekem a vízből volt baromira elegem és hogy már napok óta vizes voltam. Ez azért elég lélekölő egy ponton túl. Később is mentünk nehéz terepen, olyan helyen is, ahol nagyokat kellet lépni. Nehéz terep volt az is, de azért jó időben sokkal élvezhetőbb volt.]

blog_d09s09_trollkyrkja_012.jpg

Lefelé sem volt sokkal jobb menni, meredek volt és már ott is vizes volt és csúszott, ahol felfelé még nem. Találkoztunk trollokkal is, de ők sem tudtak sokkal jobb kedvre deríteni minket, pedig nagyon sokféle és váratlan alakban ugrottak elénk.

blog_d09s09_trollkyrkja_013.jpg

Búcsúzóul még visszanéztünk a hegyre. De nem láttuk, mert egy felhőben rejtőzött. Jó volt látni, hogy miben túráztunk.

blog_d09s09_trollkyrkja_016.jpg

Az autónál próbáltunk még valami szárazat találni, amibe átöltözhetünk, közben azt is megvitattuk, hogy bár elveinkkel alapvetően ellenkezik, mégis visszafelé indulunk az egyik pihenőbe, amit idefelé láttunk. Ebben sem volt mosdó, de legalább egy félreeső, kis forgalmú helyen volt és sokkal nagyobb volt, mint az a kis murvás parkoló, amiben éppen áztunk. Ha valaki nagyon megszeretné nézni, Eide közelében keresse.

Autós pihenők

E tekintetben skandináv barátaink egészen elkényeztettek bennünket és másokat is. Nagyon sok autós pihenőt talál a megállni vágyó autós, főleg északon. Ott lényegében kilométerenként volt egy legalább akkora, amiben egy kamion elfér, így nem nagyon kell aggódni a teherfuvarozóknak sem, hogy megtudnak-e állni éjszakára. Mi jobban kedveljük az úttesttől elválasztott típusú pihenőket és szerencsére alapvetően ők is.

A padok, kukák alapfelszereltségnek számítanak és a hozzánk hasonló utazást kedvelők legnagyobb örömére a mosdók is. Itt is északon jobb a helyzet, de délen is lehetett találni mosdóval ellátott pihenőt. Ezeket főutak, európai jelentőségű utak mentén érdemes keresni, alacsonyabb rendű utakon már nem jellemző. A mosdók kialakítása, felszereltsége kommune-ről kommune-ra változik, de elég ritka volt, hogy ne lett volna mondjuk papír a mosdóban. [Betti: Azért két esetet legalább tudok, amikor Norvégia kifogyott a vécépapírból. Botrány.]

Helyekben sincs nagy szűkösség, egészen extrém helyzetekben fordult csak elő, hogy nem találtunk helyet egy pihenőben, jellemzően akkor, amikor több közeli pihenőt lezártak. Ez a lezárás legtöbbször az útfelújítások miatt fordul elő, s ilyenkor az építőmunkások használják vegyesen pihenőhelyként és lerakatként.

Volt egy lakóautó már ott, de nem zavart minket. Ettünk pár falatot, aztán lényegében beájultunk a fáradtságtól.

A kilencedik nap mérlege: 325 km, kezdés és befejezés a Pokolban, mérhetetlen mennyiségű víz, egy darab út az Atlanti-óceán alatt, egy darab út az Atlanti-óceán felett, egy darab legnagyobb barlang, nulla darab barlanglakó borzsomák, egy darab kifejlett szivárvány [bizonyítékul arra, hogy akkor is süt a nap, ha te nem látod], vállalhatatlan mennyiségű káromkodás, jócskán megzuhant morál (egy darab per fő) és a második mélypont.

NordTrip 8. nap

avagy amikor Norvégia raVaszkodik hozzánk

2018. július 11. - betya

Éjjel aludtunk egy hatalmasat, legalábbis ami engem illet. Arra sem emlékszem, hogy Zsolt mikor oltotta le a villanyt. Mindenesetre reggel megint időben fel kellett kelni, és mivel az előző este megbeszéltek alapján eldobtuk a lehetőségét annak, hogy újra próbálkozzunk a Svartisen gleccsernél, ezért úgy gondoltuk, hogy akkor reggel még gyorsan megcsináljuk az előző nap vásárolt lasagnét, közben adunk még egy utolsó esélyt a ruháknak megszáradni, összepakolunk, és aztán egy kényelmes indulással újra nyakunkba vesszük az országot.

És akkor most nézzük (kis kitekintéssel az előző estére), hogy mi sikeredett ebből. Először is: száradó ruhák. Este nagy műgonddal kimostam az egy hétre elegendő szennyesünket. Zsolt szerint a mosógépek úgy vannak megszerkesztve, hogy bármilyen nőt bármilyen mosógép elé odaállítasz, és két perc múlva működik a megfelelő program. Eddig osztottam ezt az elméletét, de Norvégia végül elkergette az ábrándjaim. Volt egy nagyon pöpec Samsung mosó- és szárítógép, elöltöltős (pont, amilyet amúgy utálok), sötétített üveges, hogy még véletlenül se lássam, mi történik. Esküszöm, hogy megpróbáltam a használati útmutató nélkül működésre bírni, de nem ment, mert ez a megátalkodott északi nép nem ikonokkal és számokkal látja el a mosógép tekerőgombjának fokozatait, hanem norvég szöveggel. Úgyhogy előkerült a használati útmutató, meg a google translate is, mert az útmutatóban meg ikonok és számok voltak, de szerencsére nem megegyező számban azzal, ami a szerkezeten látható volt. Röpke húsz perc alatt mindent dekódoltam és beüzemeltem a masinát. [Zsolt: Soha, egyetlen mosógéppel sem láttam még Bettit ennyit vacakolni. Összehasonlításképpen: amikor az otthoni gép még új volt és először csodáltuk meg a helyén, én még a rajta lévő gombok és tekerők darabszámát leltároztam, ő már elindított egy mosást.] Ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy megijedtem a gépszörnytől, mert az elkezdett zenélni. Ki az a vadállat, aki zenélős mosógépet tervez?! Na mindegy. [Zsolt: Dehogy mindegy! Úgy megijedtem, hogy csak na!] Este lement a mosás, aztán fifikásan indítottam egy szárítást is. Tudom, szégyen, de eddig sosem volt dolgom szárítógéppel. Ennek megfelelően egészen szkeptikusan fogadtam ajánlatát este fél tízkor, miszerint akkor ő most szeretne kettő óra harmincnégy percet szárítani. Anyád. Elég lesz a fél óra is. Utána kiteregettem és lefekvés előtt gondolatban bőszen fohászkodtam, hogy a ruhák majd száradjanak meg. Nem száradtak. [Zsolt: Hát, ilyenek ezek a Skandináv éjszakák... ] Így reggel azt a taktikát választottuk, hogy újra beraktunk egy félórás szárítóprogramot. Aztán még egyet. Meg még egyet. Akkor már csak annyira voltak vizesek a ruhák, hogy be mertem vágni őket egy szatyorba addig, amíg az autóba levisszük a cumót, ott meg majd kiteregetek, mert nyilván van ennyi hely Dzsafarban. Szóval a tanulság: amikor a szárítógép azt mondja, hogy kettő óra harmincvalahány percet ajánl, akkor azt fogadd el, mert utána nagyobb eséllyel lesz reggelre száraz ruhád. A reggeli szárítós etapnak azért volt haszna is, nevezetesen három program is zenélt induláskor és a végén is. Komolyan úgy éreztem, hogy a fürdőből mindjárt kigurul egy Family Frost autó, teljesen olyan hangja volt a gépnek.

Mindeközben. Lasagne. Mert ugye előző este megettük a pizzát, és gondoltuk, most, hogy már a sütő is működik, a lasagnét majd reggel bedobjuk és akkor erre a napra is lesz meleg kajánk. De ha nem is meleg, akkor is jobb, mint a toast kenyér szalámival, amit valljunk be, eddigre már elkezdtünk megunni. Tehát lasagne. Én nagyban rendezem a szárítógépet a fürdőben, amikor a konyha irányából irdatlan röhögés üti meg a fülem. Zsolt magyarázattal is szolgált: amíg mi nagy naivan úgy hittük, hogy vettünk egy alutálcányi csak-rakd-a-sütőbe-és-kész lasagnét, addig valójában az történt, hogy mi egy lasagne készletet vettünk. Elnézést, "Lasagne KIT"-et. Így talán jobban visszaadja a valóságot. Merthogy a tálcát kicsomagolva kiderült, hogy kaptunk benne zacskóban lasagne tésztát, meg zacskóban lasagne szószt, meg zacskóban besamel szószt. Úgyhogy Betti és Zsolt reggel fél nyolckor nekiállt és lasagnét burogatott össze, hogy aztán a sütőbe rakhassa. Igen, most lehet nevetni.

blog_d08s01_airbnb_001.jpg

Na de, miután elkészült az aznapi ínyenc kajánk, és feladtam a szárítógépesdit, és összepakoltunk és lepakoltunk és bezártuk a házat magunk mögött, a kulcsot visszarejtve a tárolójába, végre elindultunk aznapi célunk, a Torghatten felé. A városnak most a másik oldalán is volt szerencsénk autózni, de jelentem, hogy Rana ettől nem lett szebb. [Zsolt: De legalább itt is volt útfelújítás és omkjøring (bakker, hogy magyar billentyűzettel mennyire nehéz ezeket az ostoba karaktereket leírni...). Jippí!] Út közben, indulás után viszonylag hamar megálltunk egy pihenőben, ahol végre kiteregethettem a kocsiban. Aztán újabb tempós haladás következett, miközben Zsolt néha még mindig a reggeli aranyköpésemen mosolygott. Arról beszélgettünk ugyanis, hogy más férfiaknak annyi a dolga, hogy időről időre elvigyék az imádott nőszemélyt mindenféle wellnessre, meg fitnessre, és gyógyfürdőzzenek vele, és istenítsék. Én meg azt találtam mondani, hogy nem kell nekem wellness, inkább Loch Ness. És ezt azóta is komolyan gondolom. [Zsolt: Bocs srácok, már foglalt a csaj...] [Betti: {nagyonszerelmes}]

Torghatten felé ismét belefutottunk a norvégok kedvenc nyári elfoglaltságába, melynek eredményeként jól letereltek minket az eredeti útvonalunkról (omkjøring [Zsolt: Duplabakker, innen lemásolhattam volna a szót, ha előbb észreveszem!], ha még esetleg emlékeztek a terminusz teknikuszra), de cserébe legalább voltak olyan jófejek, és mindezt úgy csinálták, hogy fizetős útszakaszon kellett kerülni. Szerencsére azért nem csúnya helyeken autókázhattunk, úgyhogy lenyeltük ezt a békát (is). Meg aztán olyan csodálatos jelenségekre lettünk figyelmesek, miszerint náluk nem csak fehér bálázófólia van, hanem rózsaszínű is. Meg kék is. Egy ideig tartotta magát az az elméletünk, miszerint a kisfiú bociknak, bariknak, paciknak, meg minden egyéb négylábúnak a kékből, a kislányoknak meg a fehérből adnak, de aztán találkoztunk zöld [később pedig még sárga] fóliával is, és nem akartuk jobban bonyolítani az amúgy sem biztos lábakon álló elméletünket.  [Zsolt: Napokkal később felhoztam azt az elméletet, hogy a szín esetleg azt mutatja, hogy mi van benne: széna, szalma, lucerna, stb. De mivel egyetlen bálához sem kerültünk bontási közelségbe, az elméletet sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.]

Lakóautók és elemi udvariasság

[Zsolt: Norvégiában sok lakóautóval találkozhat az ember, ez szerintem mostanra már kiderült a korábbi napok beszámolóiból. Ennek valószínűleg az (is) az oka, hogy kb. minden ház mellett láttunk egyet. Ahol nem, ott valószínűleg csak egy volt a családnak és azzal éppen úton voltak. A lakóautókra elég jól fel is vannak készülve, számos kimondottan számukra kijelölt parkolóhely, tartályürítő-hely és egyéb infrastruktúra áll rendelkezésükre és szerintem ezek elég jól táblázottak is.

Viszont a lakóautó nagyobb és ezzel együtt többnyire lassabb, mint a személyautó. Ezzel nincs is semmi baj, ha olyan utakon haladunk, ahol viszonylag rövid távon le tudom előzni őket, mert az útviszonyok ezt lehetővé teszik. Norvégiában ez azonban ritka luxus, ezért van egy íratlan szabály (bár én leírva is láttam egy weboldalon), hogy ha összegyűjtöttél 4-5-6 követőt, akkor ideje félreállnod és elengedned őket az útjukra. A jó hírem, hogy ez nagyjából így is működik, lakóautók szinte mindig, de olykor személyautók, sőt teherautók, kamionok is követik ezt az elvet! [Betti: Például én is, mert rühellem, mikor a seggembe mászva jönnek utánam. Továbbá, ha kiállok és elengedem, akkor megúszhatom azt is, hogy ezek az őrültek jobb kanyarban előzzenek meg.] Kivételt képeznek a hollandok, svájciak és (számomra meglepő módon) a németek. Az előbbi kettőről azt feltételezem, hogy ha tisztában is vannak vele, hogy jönnek mögöttük, akkor nagy ívben leszarják, utóbbiról azt, hogy hozzászokott a német autópályákhoz és a "ha menni akarsz, előzz le!" mentalitáshoz. Persze lehet, hogy tévedek.

A jó hír, hogy az elengedéshez szükséges számú és méretű kiálló is adott, bár néha jelezhetnék korábban is, de ha figyelsz, akkor észre lehet venni.] [Betti: Vagy egy intenzívebb fékezés kíséretében lehúzódni.] [Zsolt: Esetleg vérbeli norvég módjára először állóra fékezni az autót az úttesten és csak utána kigurulni a kiállóba vagy a pihenőbe.]

Volt egy elágazó, ahol megálltunk egy pihenőben, megcsodáltunk néhány kamiont és lakókocsit, meg a pihenő melletti szikla túloldalán húzódó sziklahasadékot is. Utána viszont az alacsonyabb rendű úton folytattuk utunkat. [Zsolt: Az itt folyó útmunkánál debileztek le minket először. Közlekedési táblán! Amúgy nagyjából annyit tesz, hogy felvezető autó segít át minket a nehezített terepen. Az autón többnyire a "Ledebil følg meg" felirat szerepel, ami jelentheti azt, hogy "én vagyok a felvezető autó, kövess" vagy azt is, hogy "na te debil, fogj meg!". Meg kellett volna kérdeznünk, melyik a jó megoldás, míg volt rá módunk...]

blog_d08s02_utkozben_002.jpg

Örök barátságot kötöttünk az előttünk haladó kék csodával, melynek hátulját büszkén díszítette a "Proud of Boxer" felirat. Jött egy kis baustelle is, így közelről is kitapasztalhattuk azt, milyen amikor egy Subaru (boxer-barátunk) valójában úgy megy, mint egy fosubaru. Volt aztán útközben még egy kis izgalom, mert egy egészen erdészetesnek kinéző járgánnyal gyök kettővel úgy kanyarodott ki elénk egy balfék, hogy kicsit örültünk, amiért a mi fékünk nem balfék. [Zsolt: Pedig a két pedálból a baloldali volt a fék.] [Betti: Jájj, bocs mindenkitől, ebbe a pofonba én szaladtam bele.] Persze nyilván neki nem kell körülnézni sem, mert sokkal fontosabb, hogy ezt a kicsit sem veszélyes mutatványát úgy hajtsa végre, hogy közben telefont szorít a fülére. Ja, és volt egy kis sci-fi is, mert az egyik alagútban valaki előttünk haladó felnyomta a reflektort, amitől a nyers szikla egészen érdekes formákat öltött haladásunk közben, jól nézett ki. [Zsolt: Mint egy energiapajzs pl. a Csillagok Háborújából.]

A tér is relatív!

[Zsolt: Hosszabb utazásokon sofőrként azzal szoktam magamat szórakoztatni, hogy a kilométeróra aktuális állása és a közlekedési táblákon szereplő távolságok alapján számolom, milyen kilométeróra állásnál fogunk odaérni. Különösen hasznos ez akkor, ha a navigátor esetleg beszunnyad. Amiért egyébként nem tudok neheztelni, a "164 kilométer múlva menj tovább egyenesen" nem igényel állandó, aktív figyelmet a navigátortól és az adrenalinszint sincs a plafonon. Szóval pihenjen nyugodtan, így pontosan tudom, mikor kell majd szólnom neki, hogy most azért már mondjon valami újabb instrukciót.

Ez a tevékenység azonban elég hamar felhívja a figyelmet arra, hogy a tér és így a távolságok bizony relatívak. Nem volt ritka az az eset, hogy A pontban a cél mondjuk 75 kilométerre volt, majd megtettünk 10 kilométert, amikor is 67 kilométer volt még a célig. Aztán haladtunk még 23 kilométert és már csak 38 kilométer volt hátra.

Norvégiában tehát az egyes helyek egymáshoz viszonyított távolsága dinamikusan változik!] [Betti: Nem, kerülő út nincs. Bár lehet [biztos], hogy Igor két pont között tud egy rövidebb utat, mint az egyenes.]

Végre már látszott az úticél, eléréséhez pedig már csak egy újra teljesen jobbkezes városon kellett átjutnunk. Ezt sikerrel megtettük, és egy utolsó néhány kilométeres szűk úton beláthatatlan kanyargós szakaszt is teljesítve elérkeztünk a parkolóig, ahonnan aztán felmászhattunk az áhított Torghattenre. Ez egy hatalmas gránit szikla, aminek a közepén van egy bájos kis lukacska. [Zsolt: Amióta először láttam ezt a sziklát, csak "Az Ördög segglyuka"-ként emlegetem a helyet. Írországban biztosan valami ilyesmi nevet aggattak volna rá.] A keletkezését illetően mindenféle mendék és mondák járnak szájhagyomány útján, [Zsolt: Az egyik ilyen szerint egy derék trolllegény szerelmével egy gyönyörű emberlyányt üldözött, ám amikor rájött, hogy a szerelme sosem találhat utat a lány szívébe, elővette az íját, hogy hátha egy nyílvessző nagyobb sikerrel jár. Megszánta a lyányt a trollok királya és kalapját a nyílvessző útjába hajította. A lövés így nem talált, de a lyukas kalap a földre érve kővé vált (ez amolyan troll feature, nem bug) és így lett a Torghatten. Hogy hőseinkkel eztán mi lett, az nem derült ki.] de valamiért az a sanda gyanúm, hogy ez a szigetnyi szikla csak azért lett ilyen, hogy profi fotósok nagyon jó képeket csinálhassanak, amint a nap sugarai átszöknek a lukon. Mi nem vagyunk profi fotósok, és a nap sem annyira sütött, úgyhogy tőlünk ilyet ne várjatok. [Zsolt: Nem is jó oldalról néztük a hegyet, nem is egy szigetről vagy hajóról, esetleg a levegőből.] De aki szeretne, az itt nézhet.

[Zsolt: Norvégia rövid időre elszégyellhette magát, mert amíg kirándultunk, egészen szép időt kaptunk.] A hegyre egy igazi norvég ösvény vezet fel. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy ideiglenes vízmeder szikláin edzheti minden arra vágyó az acélpopóját egy kb. egy kilométeres szakaszon. Nagyon trükkös, mert mindig ott jönnek szembe, ahol nem nagyon tudsz félreállni, vagy ahol csak vízbe tudnál félreállni. De legalább mindig mindenki elfelejti megköszönni, hogy elengeded.

blog_d08s03_torghatten_004.jpg

Ezen a helyen arra is találtunk bizonyítékot, hogy viking modor ide, viking terep oda, norvég barátaink mégis kedvelnek minket. Nagyon kedvesen figyelmeztettek arra, hogy ne csodálkozzunk, ha a fejünkre esik egy ház nagyságú sziklatömb. Majd jó utat kívántak. Csak előtte még tisztázták, hogy minden a mi felelősségünk. [Zsolt: a hegy másik oldalán lévő tábláról már az angol szöveget is lespórolták. Ha valaki odáig eljut, úgyis tudja, mi vár rá.]

blog_d08s03_torghatten_006.jpg

Végül felértünk a sziklában lévő lyukhoz. Gondolom, hogy a "bájos kis lukacska" felvezető után a legtöbben azt hiszitek, hogy egy maximum 2-3 méter átmérőjű nyílást kell elképzelni.

blog_d08s03_torghatten_013.jpg

Nem. Igazából egy négy-öt emeletes ház szerintem simán elférne a likban, amin egyébként átkelhetsz a szikla egyik oldaláról a másikra is. És ha még nem lenne elég acélpopó, akkor vannak lépcsők is hozzá, úgy kb. 110 lépcsőfok.

blog_d08s03_torghatten_025.jpg

A képek persze ebből semmit nem adnak vissza, de azért csodáljátok:

blog_d08s03_torghatten_016.jpg

Ennél a képnél jelezném, hogy a világos folt alján az ott egy kórus, akik épp énekelnek, csak kicsit messze voltak és picinek tűnnek:

blog_d08s03_torghatten_034.jpg

Szerencsére a kilátás nem volt ocsmány:

blog_d08s03_torghatten_035.jpg

Úgy döntöttünk, hogy lefelé a szikla másik oldalán megyünk. Jutalmul biztos, hogy
(1) lett még jobb acélpopónk,
(2) megcsodálhattunk egy halom követ, ami azt hiszem, hogy eső idején folyómederkitöltőként is funkcionál [Zsolt: Vagy trollkaki.] [Betti: Ilyenkor mindig alább hagy a szerelmem.],

blog_d08s03_torghatten_039.jpg

(3) találkoztunk egy csomó trollal.

A legjobban talán az ürgék tetszettek. Már a hegy lába mellett gyalogoltunk sík terepen, amikor hirtelen nagy visítvacsipogást hallottunk, majd felfedeztünk két kicsi ürgét az egyik laposabb sziklán. Nagyon fontos dolguk lehetett, mert nagyon siettek, és nagyon sok megbeszélnivalójuk volt. Cukiságfaktor kimaxolva. Zsoltnak sikerült még lekapnia egy landoló sirályt is a fotóapparáttal.

blog_d08s03_torghatten_045.jpg

Az ösvény egy ponton háromfelé ágazott, itt egy kicsit töketlenkedtünk, de aztán meglett a jó út. (Az volt az, amelyiket elsőre is mondtam, csak Zsolt nem hitt nekem.) [Zsolt: Az összes túránkra igaz volt, hogy arra kellett menni, amerre Betti mondta. Egyedül akkor szívtuk meg, amikor nem mondta, mert akkor garantáltan rossz felé vittem magunkat.] A parkoló felé gyalogolva még arra is volt lehetőségünk, hogy megállapítsuk: norvég barátaink imádnak magasfeszültséget hegyeken átvezetni. Elnézve az országot, szerintem igazából nem veszik észre a szintemelkedést. Vagy direkt a leggázosabb terepen akarnak mindent megoldani. Mindenesetre megoldják. 
[Zsolt: A norvég közműhálózat-tervezést egy kétmondatos drámaszerűségben tudnám összefoglalni:
Első közműhálózat-tervező: (aggodalmasan) "Te, várjá' má', ott egy hegy*!"
*A hegy helyébe nagyjából bármilyen természet vagy ember alkotta akadály kerülhet: tó, fjord, szakadék, stb.
Második közműhálózat-tervező: (higgadtan, vikinges felhanggal) "És?"
]

blog_d08s03_torghatten_047.jpg

A parkolóba visszaérve megállapításra került az is, hogy habár volt itt egy csini látogatóközpont, azonban épp annak lehettünk tanúi, ahogy ezt elbontják. Ezek szerint mégsem olyan felkapott a hely, mint hittük. 

Eredetileg azt terveztük, hogy majd itt jól megesszük a reggel nagy műgonddal elkészített lasagnét, azonban a komp lenyomozása után úgy alakult, hogy a ritkán járó kompunktól 48 kilométerre és saccperkábé 41 percre vagyunk úgy, hogy 45 perc múlva indul [Zsolt: 65 km, ami 1 óra 15 perc alatt tehető meg Igor szerint és 1 óra 14 percünk volt az indulásig, de kár lenne elveszni a részletekben.] [Betti: Kár lenne, valóban, úgyhogy átfogalmazom. A komptól pont olyan messze voltunk mind távolságban, mind időben, hogy egészen nagy esélye volt mind az éppenlekésésnek, mind az éppenelérésnek.], úgyhogy a kulináris élvezetek helyett Zsolt inkább a sebességet választotta. A kompot végül elértük, annak ellenére, hogy újra át kellett jutnunk a jobbkezes településen, és a forgalom többi résztvevője kicsit sem könnyítette meg a dolgunk. [Zsolt: És a bocit vontató traktor sem, bár azt szerencsésen el tudtam kerülni. Azért nagyjából sikerült minden 10 percen 1 percet nyernem.] Ezen a ponton elgondolkodtam azon, hogy milyen nagyszerű lenne valami pusztító fegyver az autóra, aminek használata közben a "Shoot to thrill" szólna dobhártya szaggatóan. [Zsolt: A félsziget másik oldalán autózva egy darabig jó rálátás nyílt a Torghattenre, Pacim próbált is nagyon látványos képet lőni, de eddigre visszatért a szötymörgés és nem is jó oldalán voltunk a hegynek, immár tudván tudva, hogy a lyuk a másik irányba lejt, a rajta átsütő fényt aligha tudjuk lencsevégre kapni. Azért próbálkoztunk.]

blog_d08s04_utkozben_011.jpg

A kompra sietve út közben találkoztunk egy farkas alakú sziklával, valamint Optimus Fővezérrel is [Zsolt: Egy kamion éppen minden lehetséges helyen nyitotta ki magát, mintha éppen felállni készülne. Olvastam sok képregényt és láttam a filmeket, csak ő lehetett.]. Végül még várnunk is kellett arra, hogy a vízivasszörny gyomra elnyelhessen minket. Várakozás közben pedig elnéztem balra, ahol egy kis faházas kemping terült el a lankán, és néztem hunyorogva, hogy te jó ég, mekkora állat, aztán közelebb jött az autókhoz, és kiderült, hogy egy bazi nagy rókát látunk akcióban...

blog_d08s04_utkozben_020.jpg

[Zsolt: A kompozásnál itt az a taktika volt, hogy a kompra hajtás előtt végigrohant egy csóka az autók mentén és előre kellett fizetni. Utána egy fedett térben kellett hagyni az autót, az utazás időtartamára pedig ki kellett szállni. a Kisegér nagyon élvezte a hajózásnak ezt a formáját, már azon töprengett, hol és merre térítse el a kompot. Szerencsére gyorsan célba értünk, így nem maradt ideje a megvalósításra.]

blog_d08s04_utkozben_025.jpg

Kompozás után nem sokkal megálltunk egy pihenőben, és végre elfogyasztottuk a lasagnét is. Ritkán esik olyan jól a bolti főtt kaja, mint most.

Ez a nap egyébként vízválasztó volt abban a tekintetben, hogy visszaértünk a sarkkör déli oldalára, és a településhálózat ezzel együtt hirtelen sűrűsödésnek indult. Az autóállomány is megváltozott: eddig egy darabot sem láttunk, innentől azonban elkezdtek áradni a Teslák. Tényleg az volt az érzésem, mintha a sarkkör nem csak egy képzeletbeli dolog lenne, hanem valami éles határ. Emellett kipróbálhattuk a kétszer egy sáv osztott pályát mint kuriózumot is, és nap közben átléptük a bűvös 4000 megtett kilométert is, így már egyértelműen túl voltunk a fél úton.

Roncsderbi

[Zsolt: Norvégiában igazán elhanyagolt autót nem láttunk. Északon még elő-elő fordult egy-két régebbi típus, bár a 21 éves Kisautóm [Betti: A KisautóNK, drágám, a KisautóNK!] [Zsolt: Elnézést kérek, megzavart, hogy "Jött a róka és elvitte a Marcimat!"] még ott is korelnök lehetett volna. Dél felé haladva ezek már nem nagyon kerültek a szemünk elé. Törött, összetákolt autót sem látni az utakon, lehet, hogy erre szigorúbb szabályaik vannak, ezt nem igazán tudom. Van viszont bőven az út szélén álló totálkáros autó. Gondolom egy-egy baleset után nem akartak fizetni a roncs elszállításáért. Ezek néha kiégve, néha kibelezve, néha csak úgy magányosan depresszálva állnak árokparton, pihenőkben vagy csak úgy a mező szélén.

A házak sincsenek mindig a legjobb állapotban, északon viszonylag sok olyan épületet láttunk, amit nem használtak, de nem is bontottak el. Mintha a régi faház mellé építettek volna egy újat, a régit meg majd szépen apránként el akarnák tüzelni. Viszont még a legrozogább viskó mellett is állt egy, de inkább kettő autó, egy lakóautó, egy quad és egy vízijármű (lehet, hogy csak egy lyukas csónak, lehet, hogy egy vitorlás, de yacht is akadt bőven). Úgy tűnt, hogy ha ez a szett nincs meg, akkor buzievagy.]

blog_d08s04_utkozben_028.jpg

[Zsolt: Láttunk még valamit az út során, amiről fogalmunk sincs, mit, miért és miért pont úgy csinált, de ott volt a szeren.] [Betti: Ez, kérlek alássan, egy MIVAGY.] [Zsolt: Esetleg kettő?]

blog_d08s04_utkozben_033.jpg

Este még befigyelt egy pihenőkrízis, mert amit előre kinéztünk, az még túl korán volt, és mivel [Zsolt kinézett még három alternatívát és] Igor [is] jelölt még pihenőket, úgy döntöttünk, hogy továbbhaladunk, így is megadva a lehetőséget annak, hogy a következő napunkon kevesebbet csússzunk meg, mert az alapból egy nagyon sok programpontos napnak volt szánva. Szóval gyakorlatilag a nyolcadik napon elkezdtük a kilencediket is. Ebben persze sokat segített, hogy az Igor által jelölt pihenők vagy nem is léteztek, vagy használhatatlanok voltak. [Zsolt: Természetesen egy útfelújítás játszott közre, aminek köszönhetően egy kivételével az összes kinézett alternatív pihenőhely nem létezett. Ami igen, az meg nem az volt, hanem egy teherforgalom ellenőrzésére szolgáló kontrollállomás.]

Nagyjából fél éjfél körül érkeztünk még a Steinvikholm kastélyhoz. [Zsolt: Amit amúgy a kilencedik nap reggelén szerettünk volna megtekinteni.] Habár a képen sokkal világosabbnak tűnik, azért már egészen meglepően sötét volt a korábbi éjszakáinkhoz képest.

blog_d08s05_steinvikholm_004.jpg

A kastély amúgy nem nagy szám, arról viszont mindenképpen emlékezetes marad a hely, hogy ennél hidegebbet nem tapasztaltam az összes két hét kinn töltött idő alatt. Dzsafar szerint 9 fok volt, de olyan jeges szél fújt a tenger felől, hogy majd odafagytam. [Zsolt: Alhattunk volna amúgy ott is, de nem egészen láttuk át a becsületkasszás fizetés mellé kitöltendő norvég nyelvű űrlapot, emellett hideg volt és az autót mozgatta a szél, olyan erővel fújt.] A főútra visszafelé azért még itt is sikerült összefutnunk két rókával, az egyik ráadásul egy picúr volt. Teljesen arra emlékeztetett a szitu, mint amikor Karak és Vuk vadászni megy!

Alvóhelyet végül a másnapra kitűzött második állomásunktól nem messze találtunk. Jó késő volt már, úgyhogy gyorsan elvackoltunk, és beszundiztunk.

A nyolcadik nap mérlege: négylábú kavalkád, egy trolllegenda, fejenként egy acélpopó, 634 megtett kilométer és egy kicsi a kilencedik napból.

NordTrip 7. nap

avagy Norvégia bekeményít

2018. július 08. - Zsott

Előző este nagy műgonddal összeállított és módosított tervünket németes precizitással hajtottuk végre. Vagyis vállalhatatlanul korán felkeltünk, Jafart azonnal elindítottuk, a lehető legnagyobb huzatra állítva mindenféle fűtést és légkondit, hogy az ablakokra belülről kicsapódott pára eltűnjön. Erre igen nagy szükség volt, mert az autó vízhatlan borításán kívül a szötymörgés (ennyi idő elteltével sem tudom esőnek hívni) kitartóan folytatódott, így a napocska szárító erejében nem igazán bízhattunk, ő meghúzta magát valahol a felhőtakaró mögött-fölött.

Betti megszólal és az élet rácáfol

Csaknem az egész utunkat végigkísérte az a jelenség, hogy Betti mondott valamit, majd pont abban a témában, kontextusban, értelmezésben stb. történt valami. Többnyire valami nem annyira jó.

"Úgy néz ki, esni fog." Pár percre rá jött a szötymörgés.
"Olyan rég volt útfelújítás..." Három kanyar és ott a tábla.
"Milyen jól haladunk az utóbbi két órában, senki nem tart fel minket!" Nyilván kikanyarodik elénk egy lakóautó.

Értem én Pacikám, hogy boszorkány vagy és varázserőd van, de nem használhattad volna önző módon a magunk javára?!? (Vagy ez a jóságos Északi Boszorkány műve lett volna?)

blog_d07s01_utkozben_005.jpg

Viszonylag gyorsan összeszedtük magunkat és már úton is voltunk az első kompozásunk felé, ami nagyjából egy órányi autókázásra várt ránk. A hajnali óra ellenére remek fogócskába bonyolódtunk egy szemétszállító járművel, aki egy ponton lekanyarodott, de később a kompon azért összefutottunk vele. Mivel az egyetlen komoly vetélytárs kiállt a boxutcába, különösebb erőfeszítés nélkül elsőként értünk a komphoz. Aztán rájöttünk, hogy ez nem annyira jó, mert fogalmunk sincs, mi a rendszer, mit és hogyan kell csinálni. Ezért gyorsan kiálltunk a parkolóba, megvártuk, míg jön valaki és beálltunk mögé. (Ő egyébként lazán beállt 5 sávból a harmadikba, szóval lehet, hogy ő is turista volt, csak magabiztosabb.) Aztán jött a komp, ami olyan hajó, aminek mind a két vége felnyitható, majd még egy kis része lenyitható.

[Betti: Azért még a komp előtt is volt részünk norvég látványosságokban. Idáig már több helyen láttam a virágtartónak használt biciklit mint az újrahasznosítás propagandájának úttörőjét, a komp felé azonban Norvégia kimaxolta, amit ki lehetett. Az egyik kanyarban egy zöld színű, tartállyal is ellátott vécékagylóból meredt ránk a virágzat.]

blog_d07s01_utkozben_008.jpg

A kompos bácsik kalimpáltak, hogy mikor ki mehet és hogy hova álljon. Mivel kevés autó volt, a komp meg tök időben beért, a rendszer az volt, hogy a hajón megálltunk egy kicsit a fedett részen álldogáló bácsi előtt, fizettünk (kártyával, mi mással?!) és utána gurultunk a helyünkre. Aztán izgatottan vártuk, hogy akkor most mi történik. Érzetre semmi, csak a háttér mozgott, amúgy nagyon sima indulásunk volt, lényegében észre sem vettük. Voltak, akik kiszálltak az autóból és eltűntek a hajó belsejében, mi 20 perc kedvéért nem láttuk értelmét kiszállni.

Komp-onált élet

Bár számunkra meglepőnek tűnt, a helyiek számára teljesen magától értetődő volt, hogy a főút egyszerre vízen folytatódik. A forgalmasabb helyeken persze 10-15-20 percenként is járnak a kompok, így nem olyan nagy kiesés. Vannak persze, akik sietnek, hogy elérjenek egy korábbit, de a többség számára ez egy magától értetődő időveszteség.

A kompon töltött időt azért próbálják kihasználni és elmennek a büfébe valami kajáért és megreggeliznek, uzsonnáznak, vacsiznak, míg átérnek a komppal.

Aztán kikötöttünk a másik parton, hajó orra fel, orrsövénye le és máris száguldottunk tovább. Eleinte tömött sorban, aztán a helyi erők jobbra-balra el, míg csak egy felvezető autó maradt előttem. Aztán egyszer ő is egy bazi nagyot fékezett, s míg leutánoztam a mozgását, láttuk, hogy két jávorszarvas-gyanús patás száguld át előtte. Nem volt nagy agancsuk, de a termetük, alakjuk és mozgásuk annyira nem rénszarvasos volt, hogy kénytelenek voltunk jávorszarvasként (elk, moose) azonosítani őket. Olyan gyorsan tűntek fel és el, hogy örömködni is alig maradt időnk, nemhogy képet készíteni, így aki jávorszarvasos képeket szeretne nézegetni, javaslom, kérjen időpontot Dr. Google-től.

Valamivel később kiálltunk egy pihenőbe enni és szusszanni, valamint a sofőrködést elcserélni. Nem tudhattuk előre, de ennél a pihenőnél is volt egy kis látni való. Egyrészt volt egy jégcsiszolta folyómeder és ártér, ami néhány helyen már elkezdett láposodni.

blog_d07s02_rock_carving_a_pihenoben_001.JPG

Másrészt pár perc sétára onnan volt kettő szarvas sziklakarca. Picit nagyobbak, mint amiket Altában láttunk, ezek kb. kétméteresek voltak, míg az altai szarvaskarcok csak kb. egy-két tenyérnyiek.

blog_d07s02_rock_carving_a_pihenoben_004.jpg

Mivel a folyó vize épp el volt terelve egy zsilip felé, az alsó részen egészen jól be lehetett sétálni a sziklákon a mederbe. Adrenalin-szintünket növelendő el is indultunk arra a mohos köveken, aztán ennyi kalandot elégségesnek ítéltünk és robogtunk tovább, hiszen várt ránk a Svartisen-gleccser!

blog_d07s02_rock_carving_a_pihenoben_008.jpg

Utunk következő része viszonylag szokványos volt, legalábbis norvég viszonyok közepette: hegyek, sokszor felhőbe bújó fejjel, róluk vízesések folynak nagyjából mindenhol a lábuknál húzódó tavakba, fjordokba. Aztán egyszercsak tartósan emelkedni kezdett a terep és egy fennsíkon találtuk magunkat, ahol már egészen nagy kiterjedésű hófoltok látszódtak, egyiket-másikat akár a Svartisen-gleccser peremének is merném nevezni.

blog_d07s03_utkozben_005.jpg

Aztán elkezdtünk ereszkedni erről a fennsíkról, s eközben remekül meg lehetett figyelni, ahogy a víz kis erecskékből vad patakká gyűlik, majd lejjebb érve szétterül, szigetesedik, ellustul. Élveztük is e látványt egy darabig, majd egy elképesztően nagy útmunkába csöppentünk és ez erősen meghatározta a következő óráinkat. [Betti: És az idegállapotunkat is. Mivel útfelújítás, ráadásul nagy, ezért nyilván úgy hozta a sors, hogy éppen én ültem a volánnál. Tehát az autóban eluralkodó hangulatot is én határoztam meg.] [Zsolt: Lásd a "Betti megszólal és az élet rácáfol" rovatot. Amúgy általánosságban is igaznak bizonyult, hogy valahogy mindig Bettinek jutottak a szarabb részek.]

blog_d07s03_utkozben_012.jpg

Az első 10-15 kilométeren csak annyi történt, hogy az út mellett másfél út szélességben fel volt robbantva a táj. Kövek, föld, néhol határozottan építési törmeléknek kinéző cucc hevert mindenfelé. Időnként munkagépek kotorásztak ebben, de ez csak csekély mértékben fogta vissza az előrehaladást. Aztán egy ponton már az új utat is kipróbálhattuk, nem kis zavarba hozva ezzel Igort, aki szerint a fenyőerdő kellős közepében repesztettünk 90-el.

blog_d07s03_utkozben_014.jpg

Még lejjebb érve pedig jöttek a pótutas megoldások, lámpás vagy kézi forgalomirányítások [Betti: "Manuel dirigering". Vannak táblák, amiknek örültem az út szélén, ezt inkább csak rezignált sóhajjal vettem tudomásul, akárhányszor szembe jött. Aztán meg káromkodással.], rengeteg munkagép, sok por, még több várakozás. A dömper úthengert előz jobb kanyarban két irányú forgalomban csak egyike volt a rengeteg vidám pillanatnak, amiket itt átéltünk.

blog_d07s03_utkozben_015.jpg

Utak, felfestések, útfelújítások menete, döntött kanyarok

A skandináv utak többsége kopott, foltozott, így magyarok számára nem okozhat meglepetést.

A felfestések sokszor hiányoznak. Vagy azért, mert már annyira lekoptak, vagy azért, mert bár az út új, még nem festették fel, csak krétaszerű jelölőket tettek rá.

A kanyarjaik döntöttek (főleg Norvégiában) a kanyar belső íve felé. Ezért jobbra kanyarodni sokkal könnyebb, jól betapad az autó. Balra kanyarodni viszont nehezebb, mert folyamatosan a kanyar belseje felé sodródsz, a kanyar külső íve felé kormányozni pedig nem is annyira könnyű és nem is annyira jó érzés. Ámbátor tény, hogy víz nem áll meg a kanyarokban.

Az útfelújítást egészen másként, mondhatni, más léptékben művelik, mint mi. Egyrészt nagyon sok nőt láttunk útépítések során. Magyarországon egyet sem tudok felidézni. Másrészt sokkal kevesebb idejük van az út felújításokra, mert rövidebb a megfelelő időjárást hozó időszak. Harmadrészt nem nagyon van alternatív útvonal, ezért alig-alig van umleitung (omkjøring). Negyedrészt az útnak el kell készülnie időre, hogy télen már lehessen rajta menni.

A gyakorlatban az útfelújítás, -bővítés úgy néz ki, hogy ahol lehet, csinálnak egy "pótutat", egy vékony aszfaltcsíkot az út mellett, ahova leküldhetik a forgalmat. Aztán fogják a felújítani kívánt 20-30-40 kilométeres szakaszt és felrobbantják. Néha szó szerint, néha csak képletesen. A lényeg, hogy az onnantól személyautó számára használhatatlan. Aztán kivonulnak a munkagépekkel és dolgoznak. Nem végig a teljes szakaszon, de valahol biztosan folyik a munka. Ahol szükséges, ott lámpás vagy kézi forgalomirányítással oldják meg a szűk szakaszokon való átjutást. A váltott irányú forgalmat legtöbbször szerintem "manuel dirigering" valósították meg, amit néha még felvezető autó is támogatott. Erre azért volt szükség, mert ezeken a szakaszokon is mozognak a munkagépek és ilyenkor extra pár percre várakoztatni kell még a forgalmat. Előfordul az is, hogy a munkagép úgy belelendül a dolgozásba, hogy nem veszi észre, hogy a mocorgása miatt már nem férnek el az autók. Szóval ilyenkor én is úgy gondolom, jobb az emberi ellenőrzés, hogy mindenki átért-e, mielőtt az okozna még nagyobb fennakadást, hogy melyik autó hova tolasson vissza.

A rövid időablak, amiben dolgozhatnak, azt eredményezi, hogy kb. egyszerre mindenhol dolgoznak. A kisebb munkák egyébként nem okoznak akkora fennakadást és ilyenkor előfordul, hogy egyszerűen ráaszfaltoznak a régi útra. Hogy ez technikailag jó-e vagy sem, azt nem tudom, de vezetéstechnikailag ilyenkor arra kell figyelni, hogy az úttest és a padka között nagyon nagy szintkülönbség is kialakulhat, szóval ilyenkor különösen kell figyelni az úttartásra. Ezek pedig nyilván épp a változó szélességű, szaggatott szegélyű utak, ahol amúgy sem egyszerű elférni pl. egy kamion mellett.

Végül nagy nehezen odaértünk a Svartisenkiosk parkolójába, ahova egy szűk, egysávos, a végén már földút vezetett befelé. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy senki nem jött befelé, de ekkor még a gleccsertámadás kihívása és öröme lebegett a szemünk előtt. A szötymörgés 24+ óra után végre abbamaradt egy kicsit, felhők ugyan voltak és szél is bőséggel, de amúgy remek túraidő volt.

Az első hibát én követtem el, még itthon, az útiterv készítésénél. Több helyen is próbáltam informálódni az úti célokról, de ez korántsem volt olyan egyszerű, mint reméltem. Erről a túráról pl. egy olyan leírást találtam, amit úgy értelmeztem, hogy a gleccsert meg lehet közelíteni egy 20 perces hajóúttal vagy egy 3 km-es túrával. A valóságban azonban egy 20 perces hajóúttal és egy 3 km-es túrával lehet eljutni a gleccserig. Utólag megnézve több weboldalt, volt ahol ez egyértelműbben le volt írva és amit én találtam annak idején, azt is lehet így értelmezni. Oké, ezt én szúrtam el.

Semmi gond, akkor nézzük, hogy mik a lehetőségek a hajókázásra. A helyszínen egy laminált papírfélére értő kezek filccel skicceltek valamit [Betti: Ez annyira balkáni megoldásnak tűnt, hogy már-már otthon éreztem magam egy pillanatra.], amiből arra tudtunk következtetni, hogy 200 NOK/fő a viteldíj. Hogy ez egy irányra vagy mindkettőre vonatkozik, az nem volt egyértelmű, legalábbis a "T/R" nekem nem az. Feltételezem, hogy "T/R" = "To and Return", de az előző pontban is az értelmezési képességeim okozták a hibát. Mert amúgy simán el tudom képzelni, hogy valaki egyik irányba hajózna, a másik irányba a tóparton túrázna. (Később direkt néztem más helyeken, hogy ezt hogyan írják ki, mindenhol máshol "T&R" szerepelt, ami szerintem sokkal egyértelműbb.) De ha az árat le is tudtuk volna tojni, akkor sem vagyunk előrébb, mert mindössze kettő hajó indul, 11:00-kor és 14:00-kor. Az eredeti úti tervünk szerint pont 14:00-ra kellett volna odaérnünk. Ám annak ellenére, hogy több mint egy órával korábbi komppal keltünk át, érkezésünk 15:00 utánra csúszott. Szóval ha rászántuk volna a pénzt, akkor sem tudtunk volna hajókázni, mert nem volt hajó.

Semmi gond, akkor elsétálunk odáig. A kioskban dolgozó bácsi szerint 8 km és 3,5 óra egy irányban. Tekintete azt sugallta, hogy ez nekünk nem fog menni. Nem hittünk egy tekintetnek és nekivágtunk, legfeljebb későn érünk a szállásra és egész éjjel megy a mosógép. A következők megértéséhez meg kell ismételnem azt a tényt, hogy a megelőző 24+ órában nagyjából folyamatosan esett, szötymörgött és összességében rettenetes mennyiségű csapadék jutott a felszínre. Az első 50 méteren még bizakodók voltunk, hogy bár sáros az ösvény, de menni fog ez [Betti: akkor is, ha 50 méter alatt háromszor próbálta marasztalni a cuppogós sár a bakancsom]. Aztán az ösvényt elkezdte megfojtani egy ad-hoc patak, a sár helyett latyak, csúszós kövek és még csúszósabb gyökerek maradtak. Előrehaladásunk botladozásba, tocsogásba és káromkodásba fordult. A startkőtől számítva 100 méterre pedig az ösvény megunta az életét és a tóba vetette magát. Csak feltételezem, hogy a vízszint emelkedett meg oly' mértékben, hogy elfedte az amúgy a tó partján futó ösvényt. Nehéz pillanatok következtek, de ki kellett mondanunk, hogy ez így nem fog menni. Nem jutunk el a Svartisen-gleccserig. [Betti: Még annyival megfejelném, hogy nincs az az isten, hogy átjutok pofára esés nélkül ezen a három [van az nyolc is, de ki számolja?!] kilométeren, de ha mégis, akkor visszafelé, szürkülésben, szötyiben hótziher, hogy iszapbirkózás lesz.]

... ... ... [Betti: Habár Zsolt ilyen kulturáltan reagálós típus, az én gondolataim inkább hasonlítottak erre: @&!%?!?!?!#$]

Tehetetlen düh, értetlenség és elkeseredettség jellemezte a következő perceket, órákat. Túlzás lenne azt mondani, hogy ezért jöttünk a Nordtripre, de azért a leginkább várt célpontok között volt. Szóval letargia. Nem kicsit, nagyon. [Betti: Totális.] Aki annyira együtt érez velünk, hogy sírna is, menjen el nyugodtan zsepiért, megvárom.

No, most, hogy mindenki kibőgte magát, még elmondom, hogy búcsúzóul azért készítettem egy-két képet. A mólóról pont el lehetett látni a felső tóból és részben a gleccserből is táplálkozó patakig, amelyik zubogva folyt a számunkra már hajózhatatlan tóba.

blog_d07s04_svartisen_003.jpg

blog_d07s04_svartisen_004.JPG

Bevágódtunk Jafarba és próbáltuk kizárni a külvilágot. Még az út tervezése során láttam, hogy a gleccserhez vezető út mentén van két nagy barlang, amelyek szintén kedvelt és ajánlott turistalátványosságok. Gondoltuk, hogy akkor mentsük a menthetőt és nézzük meg azokat. Visszagurultam (ja, a kiosktól én vezettem, kettőnk közül Betti volt a zaklatottabb), majd ráfordultam a barlangok felé vezető murvás-földes útra. Az elsőnél ki volt írva, hogy csak előre egyeztetve, vezetővel látogatható. És kint volt egy cetli, hogy a másik barlang még 1 km és 16-ig látogatható. Mivel ekkor 15:44 volt, elhangzott az "ott rohadjon meg az is!" felkiáltás, beintettünk mindenkinek Norvégiában és elindultunk Mo i Rana és a szállás felé. Aznap a természet zárva volt.

Nyitvatartás

A 11-16-os nyitvatartás egészen általános dolog Norvégiában biztosan, de valószínűleg egész Skandináviában. Néha vadulnak és 10-16 vagy 11-17, esetleg 10-17, de az már nagyon durva. Vannak persze kivételek, a vendéglátás, turisztika elvben 10-11 körül kezd (a gyakorlatban jó, ha egy órával a nyitás után van ott bárki is) és este tíz-tizenegy óráig is nyomják, néha éjfélig. Az élelmiszerboltok leggyakrabban 7-22 vagy 7-23-ban tolják, vasárnap mondjuk csak 8-21 vagy 9-20; a benzinkutakon pedig szinte mindig ott van a kártyás fizetési lehetőség.

Megjegyzem, hogy 11-16-os munkaidővel (norvég bérezéssel persze) én is tudnék a világ legboldogabb népe lenni, főleg, ha ehhez egy jó liechtensteini ebédszünet (alsó hangon két óra) társul. Persze az is lehet, hogy ők ennyi idő alatt elvégzik azt, amit Magyarországon széthúzunk 8-9 órára és utána már senki nem látja értelmét, hogy ott üljenek.

Mo i Rana egy csúnya, büdös iparváros, ahol az iparosodás során rengeteg munkásszállást építettek. Aztán persze ezek átépültek, megszépültek. Az ipar egy része azért maradt, de társult hozzá némi szolgáltatás és high-tech cucc. Ezzel együtt sincs ott semmi különös, ami miatt megálltunk volna. [Betti: Van egy jó kis zubogójuk a központban, de ahhoz meg nem tudom, hogyan lehet lejutni, úgyhogy nem néztük meg. Úgyis láttunk már elég vizet, mire idáig elértünk.] [Zsolt: Elvileg van egy szobruk is, a "tengerről érkezett ember"-ről. Nem néztük meg, haragudtam Ranára. Is.] De északi viszonylatban nagy városnak számít és volt olcsó Airbnb szállás. [Betti: Ezzel hivatalosan is átestünk az Airbnb tűzkeresztségen.] A szállásadókkal nem is találkoztunk, egy kódot kaptunk, amivel kivettük a kulcsot és távozáskor oda tettük vissza [ahonnan elvettük]. A sráccal amúgy nagyon gyorsan és hatékonyan lehetett kommunikálni és nagyon jól tolta az angolt. Egy kis tetőtéri lakást kaptunk az egykori munkástelepen, legalábbis a viszonylag szűk utcák, egymáshoz közeli házak és a településrész rajzolata alapján szerintem ez lehetett az. A lakás tiszta, felszerelt, modern, a szállásadóktól minden információ kikészítve. 5-ből 6 csillag. [Betti: Főleg, mert volt cicás kép és tábla is dekornak.] Pár körben becuccoltunk, majd elmentünk boltba.

blog_d07s05_airbnb_001.jpg

Egy Rema 1000-re esett a választás, amiről kiderült, hogy kb. a helyi TESCO, legalábbis elrendezése, hangulata és megoldásai alapján ahhoz tudnám hasonlítani. Bóklásztunk egy sort, majd begyűjtöttük, amit gondoltunk (a legfontosabbak: mirelit pizza, leárazott lasagne), aztán nem volt már kedvünk megnézni a városba érkezéskor látott vízesést, hanem egyből visszamentünk a szállásra.

Tartós és félkész kaják Kánaánja

Persze tudtuk mi, hogy a természeti adottságok erősen meghatározzák a társadalmi, gazdasági és kereskedelmi életet is, de azért tudni és látni más. Hiába tudom, hogy ők akár hetekre elhavazódhatnak és ezért nyilván felhalmoznak készleteket, akkor is sokkoló, hogy bemész egy boltba és szinte mindenhol tartós és/vagy félkész ételeket és fogyasztási cikkeket látsz. Mirelit, konzerv, szárított, füstölt... durva. A félkész kajákra gondolom inkább az a magyarázat, hogy ha utaznak, ingáznak, nagyobbak a távok és az időigény, ezért pl. a főzésen így tudnak időt nyerni.

Mostunk, sütöttünk pizzát (előtte még a biztosítékszekrényben is matathattam [Betti: Történt ugyanis, hogy habár a pizzát szépen tepsibe, azt meg a sütőbe tettük, hiába próbáltuk a készüléket életre lehelni, megmakacsolta magát. Végül kértünk telefonos segítséget, ez lett a megoldás.], mondjuk az kemény volt, kb. minden konnektornak külön biztosítéka van), lefürödtünk, ettünk és tervezgettünk. Próbáltunk megoldást találni, hogy a következő napon a gleccsernél kezdve meg tudjuk-e valahogy oldani. De arról a tetves hajóról nem lehetett megtudni semmit. 2017-es dátumozású TripAdvisor hozzászólások alapján 150 NOK a viteldíj oda-vissza és este fél7-kor jön visszafelé az utolsó (a helyszínen tapasztaltak szerint 16:30-kor). Ja és a hozzászólás szerint csak készpénzben lehet fizetni. A legtöbb leírásban az volt, hogy hívjuk fel a ranai Tourinform irodát. Felmentünk a honlapjukra, ahol a legfrissebb (2018-as) információjuk a hajóról az volt, hogy 150 NOK a viteldíj. Szóval egyszerűen nem lehetett semmit megtudni erről a túráról. A felhő továbbra is szötymörgött, víz tehát nem lenne kevesebb, rohanás viszont sokkal több, így fájó szívvel meghoztuk azt a döntést, hogy tényleg kimarad a gleccser, de nem borítjuk fel az előttünk álló 7-8 napot.

Készpénz vagy kártya

A teljes Nordtrip alatt nem voltunk olyan helyen, ahol ne fizethettünk volna kártyával. Vittünk egy-két tankolásnyi készpénzt, de igazából teljesen feleslegesen. Talán a Svartisen hajókázás lett volna készpénzes, de azt ugye nem próbáltuk ki. Még a parkolóautomaták is kártyával működtek, a legtöbből a pénzbedobó részt már ki is szerelték. Utcai árusoknál nem sűrűn vásároltunk, de még náluk is többször láttam terminált felbukkanni. A kompokon pedig olyan természetességgel veszik elő kistáskából, mellényzsebből, mint más a zsebkendőt. Skandináviába utazva tényleg nem kell készpénz.

[Betti: Ha már ez a téma, megragadnám az alkalmat a reklámnak, miszerint megmaradt 250 NOK és 350 SEK készpénzünk, ha valakit érdekel, akkor szívesen elboltoljuk.]

Szomorúan konstatáltuk, hogy bár baromi korán keltünk, ezen a napon lényegében nem csináltunk semmit. Ami nem lett volna baj, ha egy semmittevős napnak tervezzük. Így viszont bátran kijelenthetem, hogy az utazás mélypontja volt. Valamennyit enyhített rajta, hogy egy otthonos helyen tölthettük az estét, kényelemben, de azért szar érzés volt.

A hetedik nap mérlege: egy darab vérforralóan korai kelés, egy kompozás, két sziklarajz, sok kilométer útmunka, nulla darab gleccser, fejenként egy darab morális mélypont és 452 km [és Betti végre kipróbálhatta a szárítógépet. Részletek a következő bejegyzésben.].