Korán keltünk, nagyon. Nem szeretjük a korán kelést. De ügyesen lecuccoltunk, újra berendeztük a Kisautót, immár három főre. Aztán elindultunk, persze richtig balra mentünk, mert Igor még nem tért magához (biztos neki is korán volt, mondtam én...), és ahogy balra mentünk, Igor richtig magához tért, és richtig jobbra ment volna a balra helyett. És akkor irány Hollandia! Ki sem lehet találni, hogy mit néztük meg, mert alig van belőle náluk. De mielőtt még a meglepetés úticél kiderülne, elmesélem azt is, hogy most, hogy már hárman voltunk, amiből egy fő a hátsó ülésen utazott, és nem mi voltunk az, hős szállásadónk hirtelen átalakult A gyerekké. („A gyerek alszik már a hátsó ülésen?” Mert muszáj. Ez van. Nálunk mindenki erre a sorsra jut.)

Kipróbáltuk a holland autópályát is. Egész jó… lenne, de hullámokat csináltak bele. Nyilván mert ezzel is növelik az ország átlagos tengerszint feletti magasságát. Út közben megálltunk egy pihenőben, hogy a világ azon lapos tájékán is megmutassuk minél több embernek: a magyarok aztán nem akármilyen pikniket tudnak csapni a motorháztetőn! És tovább indultunk, és a fiúkák megkérdezték, hogy amúgy mit is nézünk meg? Én meg mondtam, hogy a szélmalomrendszert Kinderdijknél. (Tááá-dááááá, meglepetéééés!) Kérdezték, hogy milyen? Én meg mondtam, hogy nem tudom, mert sosem láttam. És akkor le kellett lepleznem utunk ezen állomásának indokoltságát. Ugyanis ki lett találva, hogy Hollandiába is megyünk, akkor meg Gúgli barátunk majd segít, és ”hollandia szélmalom” khmm… kifejezésre történő keresés első találata nekünk éppen megfelelő lesz úticélnak.

Na így mentünk Kinderdijkbe szélmalmokat nézni. És láttunk is. Jó sokat. Meg hápikákat és verebeket, és ká sok biciklist is. És nagyon tetszett, hogy nem igazán jönnek zavarba attól, hogy a folyékonyan beszélt négy nyelv közül épp melyiket használják. Sőt, poénkodni is tudnak, legalábbis valami olyasminak számított, mikor az angolul beszélő idegenvezető csávó (nem a mienk, nekünk nem kell vezető, a malmok jobban látszanak nélküle…) mesélt valami régiről, amit az ő „grand-grand-grand-grandpa”-ja mondott. 

És ha már van szuvenír bolt, akkor épp itt az ideje valamire végre pénzt költeni. Úgyhogy gyorsan szereztünk egy bögrét (mert még nincs elég), ami ká drága volt (természetesen), de azért nagyon beleszeretés volt (nyilván). Meg hát muszáj már egy malmos hűtőmágnest, bocsánat... hüttőmágnest szerezni, mert forog rajta a forgója! :)
És mivel az 5, azaz öt ajrós parkoláshoz jár egy ingyen kávé a kiállító teremnél, ezért mindenképpen át kell menni oda is. Átmentünk, és végignéztük az oktató filmet, úgyhogy most már tudjuk, hogyan ugrottak a helyükre viccesen ezek a malmocskák, és pisiltünk is (mer' ingyé' van), és tulajdonképpen az is egy szuvenírbolt volt, ezért hát úgy alakult, hogy itt is költöttünk még kább sok pénzt. Mert természetesen amit itt vettünk, az nem volt az előző helyen. De az ember mégsem hagyhat ott egy húsz centi+farok hosszúságú plüsshódot, aminek szteppelt a farka és még bábozni is lehet vele! És ha már kettő darab a készlet, vigyük el mindkettőt, hogy a többi turistáknak ne maradjon!

Kinderdijkből kifelé ismét megszállt az ennekatelepülésneksosemleszvége érzés, ami már odamenet is kissé elhatalmasodott rajtam. Viszont láttunk egy nagy hajót, legalábbis azt hisszük, hogy azt láttunk. És mivel már mindent láttunk és éreztünk Hollandiából, amit érdemes (értsd: bocikák, hápikák, malmok, trágyaszag), ezért elindultunk Belgium felé, akkor még nem is sejtve, milyen történelmi pillanatokat fogunk ott átélni.

Az út ezen szakaszán egyértelműen az antwerpeni stau volt a legjobb. Ott volt, belementünk, kikerülni nem lehet, és egyszercsak vége. Balesetnek, elütött jószágnak, rendőrnek, útépítésnek nyoma sincs, csak azt veszed észre, hogy jéééé, innentől lehet haladni. Érdekelne a miért, de félek a választól.
A staun túl már A Nagy Sós Víz várt minket Oostendében. Kiderült, hogy este hat körül simán lehet ott is stau, mert mindenki a vízben pancsol, de a vízig mindenki autóval megy. Bár minden erőnkkel azon voltunk, hogy a számos parkolóház valamelyikében végre fizethessünk a parkolásért, nem lehetett, tízperces várakozások után még mindig csak rövidült a sor a bejáratig, így hagytuk a kilátástalan küzdelmet és követtük az egyik renitens őslakos példáját és a füvön parkoltunk, ami jó eséllyel nem parkolónak volt kijelölve. Szégyelltük magunkat, úgyhogy ezt a szégyenérzetet is felpakoltuk a törcsik mellé és irány a tenger!

Volt sok víz, sok ember, sok kagyló, még több homok, és temérdek sirály. És úgy csináltak a homokban, mint a Némó nyomában című klasszikus animációs filmben: "Táp! Táp! Táp!" és összevesztek a tápon és alacsonyan repültek és cukik voltak, csak kevésbé fotogének.

Aztán kifürödtük magunkat, emlékül lapátoltunk egy kis homokot a papucsba, cipőbe, táskába, törülközőbe, nadrág visszahajtásába, és bárhova, ahova lehetett, hogy majd később emlékeztessen minket arra, milyen jó is takarítani. A Kisautóban azóta is strand-hangulat uralkodik, bár a két (szándékkal elhozott) kiskagylót már kiköltöztettem belőle. A Kisautóhoz visszamenet azért picit tartottunk attól, mi történt, amíg oda voltunk, de más is parkolt már ott, úgyhogy mi is megtehetjük, és különben sem látnak többet.

Oostendéből Brugge felé indultunk – immár haza, hiszen innentől egyre közelebb voltunk a cicához. (A távolságnak cicától való messzeségi egységek segítségével történő számítása talán szemet szúr néhány embernek, de igen, vagyunk annyira őrültek, hogy így mérjük. Aki meg ismeri Dödöllét személyesen, az úgyis rajong érte, ergo már így méri a távolságot. Ugye?!)

Tehát Brugge. Személy szerint az In Bruges című filmből ismerem, melyet még megboldogult kollégiumi élettársaim egyike ajánlott, és most én is ajánlom. A városka központja zsúfolásig tele van cirádás téglaházakkal, és mégis, mikor benne sétálunk, akkor egyáltalán nem érződik túldíszítettnek. Kicsit olyan hangulatunk támadt tőle, mintha egy angol településen lennénk. Ez persze lehetetlen, mert angol barátaink legalább rájöttek, hogy a sült krumpli önmagában unalmas, és hozzácsaptak egy kis halat. Erre még visszatérünk…

A városközpontot helyenként kisebb csatornák szelik keresztül, oldalukban borostyánnal benőtt házfalak, bennük seggüket égnek állító hattyúhadak. Aki esetleg túl lustának érzi magát a sétához, az a fő tér közepén sorba állhat, hogy kizárólag nőnemű kocsisok által hajtott kocsin guruljon körbe. Nyilván a lovak lettek volna a legnagyobb élmény, de azért mi inkább nem fizettünk be. Még lehet, hogy erre is visszatérünk.

Volt táncház is, vagy legalábbis valahol az egyik téren sokan salsára ringtak, még többen nézték őket. És ha már a nézőkhöz könnyebb csatlakozni… Képzeljük el a téglalap alakú teret, melyre minden oldal közepén van bejárat. A tánc a téglalap egyik felére koncentrálódik, mivel a másik felét asztaloknál ülő emberek foglalják el. A két férfi nyilván beveti magát a tánchoz közelebbi oldalbejáraton, ahol ketten együtt kb nyolc embert löknek fel, majd miután átverekedték magukat, elmennek a hátsó részre, igen, a másik bejárathoz, ahol egy tank is befér, annyi hely van. Utolérem őket, majd egy perc elteltével közlik, hogy mehetünk. Köszi fiúk, szeretlek titeket. 

Brugge-ben egyébként vannak városkapuk, amiken tilos gyalogosan keresztül menni.

Vannak malmok is, de olyat már láttatok, ezért nem kaptok róla képet. Úgyis félhomály volt.

Vannak a csatorna partján fényképezkedő egerek.

És vannak olyan egerek is, akik a csatorna partján fényképezkednek úgy, hogy a szemben lévő házban lakó kutyus is látszódjon a háttérben.

Kaja. Mint azt már a fentiek alapján sejteni lehet, kipróbáltuk a belgák egyik legmenőbb nemzeti ételét, aaaaaa …….. {megint dobpergés} ……. sült krumplit is! Igen, sült krumpli. De még csak nem is sózzák. Ebből persze egyenesen következik, hogy főként forró italok mellé kapott csomagolt adag cukor és falat keksz listája kibővül a belga sült krumpli mellé kapott sóval. Szinte sajnálom, hogy nem mentettünk meg egyet és hoztuk haza emlékbe, mert soha nem fogjuk tudni bizonyítani, hogy ilyen létezik. De elég a túlzásokból, és ne írjuk le még ezt a találékony népet. Merthogy. A sült krumpli mellé lehet ám választani valami szószt is! Volt valami olyan nevű, amiben szerepelt a belga szó, így persze ezt kellett kipróbálni. Magam részéről soha többé. Valami hagymadarabos szósz volt, de olyan savanyú, hogy az állkapcsom belegörcsöl. A színe alapján pedig az óceán mélyén is világít. Viszont a halas hamburger egészen halízű volt. (Mert kb. azóta vágytam halra, hogy utazás előtt megvettük a tonhal konzervet.)

A kép homályos, tudjuk, és köszönjük az észrevételeiteket.

De mivel ránk sötétedett, és félő volt, hogy tele pocakkal már nem sokáig bírjuk ébren, visszacsattogtunk a Kisautóhoz, és elindultunk szálláshelyet lelni három főre. Addigra már kiismertük Igort, így tudtuk, hogyan trükközzünk ahhoz, hogy a megfelelő helyekre vigyen minket. Ezért ő levitt minket a főútról, át egy pici hídon, majd tovább küldött a főúttal párhuzamosan a csatorna másik oldalán, ami egyébként a táblák szerint zsákutca volt. Viszont. Olyan széles füves sáv volt az út nem csatorna felőli felén, hogy a Kisautó vígan leparkolt, ráadásul vízszintesen (mert ugye Belgiumban vagyunk), plusz még egy bő sátornyi hely is maradt a mezőig, így a Gyereknek is lett helye. Sátrat is kapott hozzá, polifoamokat és pokrócot. Külső réteget nem, mert úgysem esik és lusták vagyunk. A szépálmokat-sör belga gyártmány volt, furcsán édes és értelmetlenül alkoholos (9,8%). A forgalom egy ideig furcsán nagy volt a túloldalon, de azért köszönjük, nagyon jól aludtunk.

A hatodik nap mérlege: egy gyerek, egy bögre, egy mágnes, egy-két stau, két hód, negyed tucat ország, fél tucat hattyúsegg, legalább húsz malom, egy sereg sirály, tengernyi homok (he-he), és kb. 460 km.