Ahogy egymás után teltek máltai napjaink, úgy lettek a reggelik egyre szerényebbek és "na, lássuk mi van még?" tematikájúak. Éhezésre persze nem került sor, de ezen a reggelen már nem tartott túl sokáig, míg mindent kiraktunk az asztalra. Míg ettünk, még egyszer átbeszéltük az aznapi programot, ami bizonyos értelemben rémesen egyszerű volt, másik oldalról roppant bonyolult. Vallettát és környékét terveztük megtekinteni, keletről nyugatra haladva, ami persze öblök folyamatos kerülgetésével valósítható csak meg, de otthonunk kényelmes és naiv biztonságából ezt könnyű volt kijelenteni, amikor még csak tervezgettük az útvonalat. Az elmúlt 4 nap azonban nemcsak megedzett bennünket, hanem bölcsebbé is tett. Neolitikus rom túladagolásunkból okulva az erre a napra tervezett 4-5 erődből csak egyet (na jó, másfelet) tartottunk meg, mondván, hogy ha nem is tök ugyanaz, de azért nem is fog gyökeresen különbözni egyik a másiktól. Ez olyan szempontból is bölcs döntésnek bizonyult, hogy így nem kellett annyit autókáznunk a főváros és agglomerációjának intenzív forgalmú útjain. A parkolási lehetőségekből is tanultunk, valamint elkezdtük jó szemmel kiválogatni, mely internetes tanácsokra érdemes hallgatni és melyekre nem, így kinéztünk a Valletta kapujához közel található parkolóházat és két nagy parkolót tartalék gyanánt.
Ennyi tudással felvértezve már igazán semmi nem állhatott az utunkba, összepakoltuk magunkat, bevágódtunk Otto jól ismert belsejébe és elindultunk. Rohamosan fejlődő "máltai közlekedés" nevű készségünknek köszönhetően gond nélkül kanyarogtunk, váltottunk sávot, kerültünk el életveszélyes helyzeteket. Gyanúsan sikeres előretörésünket végül egy bagatell hiba miatt szakítottuk meg, egy botrányosan félreérhető elhelyezésű behajtani tilos tábla miatt visszafordultunk és a 21,3 méterrel odébb lévő parkolóban megálltunk, konkrétan egy öböl és mint kiszállás után kiderült, egy városi strand mellett. Innen tehát gyalog baktattunk tovább, máltai léptékben rengeteget. Ez alatt ismét volt lehetőségünk szörnyülködni azon, mennyire szemetes is ez az ország. Végül aztán csak odaértünk első állomásunkhoz, a Fort Rinellához, egész pontosan nyitásra. Szerencsére itt felkészültebb volt a néni és nem csupán fel volt öltözve, de már a kis fülkéjében is rendezkedett nagy erőkkel. Vettünk jegyet, bementünk. Az erődig kellett még egy kicsit sétálnunk, s ezzel épp elég időt adtunk a katonaruhás (na jó, inkább milícia) muki haptákba vághassa magát, s katonásan köszönthessen minket és elmondhassa, hogy vannak fix programjaik, vezetéseik, a következő egy óra múlva lesz és lényegében egy őrjárat az erdőben. Tudomásul vettük, majd elkezdtük a magunk bölcs feje után bebarangolni. (Hogy bölcs fejem mennyire az, megsúgom, hogy második megmozdulásával majdnem besétáltam egy "staff only" feliratú helyiségbe.) [Betti: Védelmedre legyen írva, elég szerencsétlen módon volt jelezve.] [Zsolt: Ez tetszik, védjünk még engem! A szobában ráadásul kiállítási tárgynak látszó katonamaskarák is voltak, szóval totál nem az én hibám!]
A máltai lufi
Ezen a ponton érdemes megjegyeznem, hogy Máltán szinte minden programra igaz, hogy sokkal többet írnak, dumálnak, fotóznak és lelkendeznek róla, mint amennyit aztán valójában ott találsz. Fort Rinella esetében is több helyről tájékozódtam, többek közt a TripAdvisor véleményeit is átpörgettem. Mindenhol kiemelkedően jó, "must see" látnivalóként emlegették, ahova érdemes több órás programot tervezni, mert annyi a látnivaló meg a program, sőt, érdemes ebéd előtt érkezni, részt venni a programon, ebédelni, majd a délutáni programon is részt venni, amikor többek közt korabeli puskákkal lehet lődözni. Az ilyen leírásokban az a zseniális, hogy míg minden szava igaz, nagyon távol áll a valóságtól.
Valóban volt látnivaló, de kicsi helyen rengeteg aránylag unalmas kacat, hacsak nem kattog valaki átlagon felül a katonai egyenruhákra. Voltak programok, de egy őrjárat alatt mi mást csinálsz, mint még egyszer bejárod az erődöt? Lehet ebédelni, érdekesnek is tűnt, hogy egy katonai menüt kapsz (elvileg korabelit, de annyira nem lehet tartós az akkor készített étel, hogy még manapság is azt tálalják) és a fegyvereket és a célpontot is láttam, amire lőni lehet, de ha mindezzel képes valaki kettőnél több órát eltölteni, akkor az meg is érdemli.
Ez amúgy nem csak a Fort Rinellára igaz, hanem tényleg majd' minden helyre, ahova ellátogattunk, szóval ha valaki Máltára készül, akkor számoljon ezzel a kis optikai csalódással.
A kiállítás számomra kevésbé volt érdekes, az egyenruhák szinte sosem kötöttek le huzamosabb ideig és főleg azokból volt itt rengeteg. Fegyvereket szívesen nézegettem volna, de azok szinte csak egyetlen vitrinben bukkantak fel. A tábori körülményeket bemutató fülkék még érdekesek voltak, ezen kívül pedig szinte már csak a sok-sok információt megosztó plakátok maradtak. Ezek egyikéről szereztünk tudomást a világ (állítólag) legrövidebb háborújáról (Anglo-Zanzibar War), amely egy szép augusztusi napon 09:00 és 09:45 között zajlott, ám jelentősége hatalmas, legalábbis így tippelem, ha már az Epic Battles of Queen Victoria táblán kapott helyet.
A kiállítás után kimentünk az udvarra, ahol Málta kettő [darab] [Zsolt: Na ide mi a tyúkpitymallatnak kellett a "darab"?] [Betti: ... ] 100 tonnás ágyúinak egyike kapott helyet, amellyel az angolok oly' nagy sikerrel védték a szigetet a tenger felől támadók ellenében. Sajnos az ágyú nem működik, nem mozog, de nagyon gyűjtenek rá, hogy ismét működőképes állapotba hozzák. [Betti: Mint a szigeten bárhol és bármiért, adományokat itt is elfogadnak.]
Az erőd faláról remek rálátásunk nyílt a méltán híres Malta Film Studios területére, ahol éppen egy vízi jelenethez készülődtek feszített tükrű medencével, kék vászonnal, darukkal és minden egyéb berendezkedéssel.
Az erőd számomra legérdekesebb része az ágyú alatti terület volt, ahol meg lehetett nézni, hol tárolták az akár egy tonnás lövegeket, hogyan csörlőzték fel az ágyúig, toltak mellé kb. 200 kg puskaport és lőttek át vele akár 60 cm vastag páncélt is.
A lőszerraktárba is utánunk jött a milícia-muki, hogy szeretnénk-e a járőrözésen részt venni, de illedelmesen elhajtottuk, hogy kösz nem. Nem sok volt már hátra az erődből, a szivattyú- és gőzmotorterem, az udvaron kiállított kardok, puskák és szuronyok, programunk meg bőven volt még, úgyhogy inkább nem jártunk körbe még egyszer. Megittunk viszont egy-egy kávét a büfében (Ildi és én, Betti nem vetemedett ilyesmire) és szereztünk egy-két apró szuvenyírt is. [Betti: Az arcukat elnézve hihetetlennek találtam, hogyan képesek kávénak így örülni. Persze egy elolvasztott kávéfőző és egy kompon vásárolt kávénak csúfolt lötty után meg tudtam őket érteni még úgy is, hogy én csak nagyon indokolt esetben kávézom.] [Zsolt: Ez volt a legjobb kávé, amit Máltán ittunk. De komolyan.] Csetresz téren eléggé szorultunk, mert ha teljesíteni akartuk az 5 napos tervet és mindenkinek hozni valami hellyel-közzel értelmeset és esetleg autentikusat, akkor ezen a napon bele kellett húznunk, mert nagyon el voltunk maradva!
Mielőtt visszaindultunk volna Otto-hoz, jó turista módjára még fényképezkedtünk az őrbódéval.
Zseniális navigátorom ügyesen kalauzolt Málta legzsúfoltabb városias területében, de ő sem tudott felkészülni Igor és az úthálózat minden csalafintaságára, ezért egy eléggé sokértelmű kereszteződésnél rossz felé térültem és egy pillanat múlva már egy iskola udvarán rutinoztam, hogy minél előbb kijussak onnan. Ez egy mókás baki volt, amin még felhúzni sem tudtam magam, aztán megérkeztünk a parkolóházba, amit kinéztünk. Egy kiváló munkaerő közölte, hogy a -5 szintre álljunk be, ami rémisztően mélynek tűnt... volna, ha nem a -2 állunk. A talajszinten. (Semmi, de semmi logika nem volt a számozásban.)
A -5 szinten tényleg találtunk helyet, leparkoltunk és irány Valletta!
Mit kell tudni Vallettáról? Először is, hogy valamiért állandóan egy L betűvel akarom írni és mondani. [Betti: Én is!] Nem tudom, miért van így, lehet, hogy simán gyökér vagyok. [Betti: Én is!] [Zsolt: A Macskarisztokraták Marie-ját idézném: "Ez olyan romantikus!"] [Betti: ... ] Másodszor, hogy magas és vastag fal veszi körbe, bástyákkal meg mindennel. Ennek megfelelően zsúfolt, autóval nem igazán járható város. (Legalábbis a látogatni érdemes része.) Harmadrészt, hogy aránylag kicsi! [Betti: Meglepetéééés!] Kb. 20 látnivalót szedtem össze, de ezek gyakran olyan közel estek egymáshoz, hogy Igor térképen a lehető legjobban belenagyítva sem tudtam úgy a helyükre tenni őket, hogy Igor ne akarja folyton összevonni egy már lehelyezett ponttal. A látnivalók közelségének másik eredménye az volt, hogy a gondosan megtervezett útvonalamat Betti és Ildi állandóan felrúgták, mert pl. egy térre kiérve képesek voltak előbb jobbra nézni és nem balra! Botrány. [Betti: Tudjátok, milyen nehéz után úgy tenni, mintha nem is láttál volna semmit?] [Zsolt: És tudjátok, mennyire nem ment nekik?!?]
De akkor mesélek már arról is, hogy miket láttunk. Egye ragya.
Nulladik állomásunk egy Krisztus szobor volt, amelynek a Google szerint a neve Christ The King.
Aztán a városkapu előtti hatalmas téren a Triton Fountain-t jártuk körbe, amelyen három férfisellő tartott egy hatalmas tányért a tenyerein, ami nem lehetett könnyű, mert az arcuk elég groteszk grimaszba torzult.
Utána átmentünk a városkapun ...
... (és a várárok feletti hídon is, persze), ...
... és a kapu belső oldalán álló téren már ott is állt a nagyon modern kinézetű parlament! [Betti: Mikor átmentünk a városkapun, pont mondtam Zsoltnak, hogy a parlamentet aztán mindenképpen keressük meg, nehogy úgy járjunk, mint a boldog időkben Liechtensteinben, ahol láttuk a parlamentet, csak nem tudtuk, hogy azt látjuk, és utólag itthon az internetet böngészve derült ki az épület eredeti rendeltetése számunkra.] [Zsolt: Jó férj vagyok, boldoggá teszem a feleségem.] [Zsolt: Betti azt mondta, nem szeretne kommentálni.]
A parlamenttől 10 méterre a régi operaház romja. Szegénynek elég sanyarú sorsa volt, háborús pusztítás után újjáépítették, majd nemsokára leégett, jelenleg kültéri színpadot raktak össze a belsejében.
Egy laza kanyar után megérkeztünk Valletta névadójának szobrához, és meg is állapítottam, hogy ha Jean de Valette is egy L-el írja a nevét, akkor talán mégsem vagyok akkora gyökér, amiért én is így akarom írni a várost. [Betti: Én sem!] [Zsolt: Lelkitársak vagyunk, Parip! Gyökerek, de lelkitársak. (A gyökérségünk kapcsán kialakult némi vita a trollkodás közben, aminek minden részletét nem közvetíteném, a lényeg, hogy de-gyökerek vagyunk.)] [Betti: De te gyökerebb vagy. És áthúztalak, mert belebeszélek a gondolataidba.] [Zsolt: Csak ne zökkentsd ki a királyt!!]
Erről a térről nyílt a Our Lady Of Victories Chapel, amely Valletta legrégebbi temploma. (Nini, mekkora surmó voltam, hogy rövidnadrágban császkáltam a templomban...) [Betti: Ha az erkölcsfenntartó helyi erőt annyira zavarta volna, akkor adott volna neked szoknyának felköthető anyagot. Vagy megkaphattad volna az én kendőm.]
Ezután jött az az állomás, amelyet teljes egészében Ildinek köszönhetünk, én valahogy elsiklottam felette, nem rémlik, hogy bármelyik látnivalókat listázó oldal említette volna. A St. John Co-Cathedral-ról van szó, amelyben még Caravaggio festmények is ki vannak állítva.
Co-cathedral avagy társszékesegyház
Ha Kedves Olvasóink között is akad esetleg hozzám hasonló tuskótapló, akkor először is: ne mondja el senkinek! [Betti: Ahogy most én sem. :)]
A többiek pedig nyilván tudják, hogy mi is az a társszékesegyház. Nekem azonban Zsuzsa tesóm és Wiki barátnője súgott:
A társszékesegyház kettős központú egyházmegyékben (Magyarországon ilyen az Esztergom-Budapesti főegyházmegye, a Kalocsa-Kecskeméti főegyházmegye, a Szeged-Csanádi egyházmegye és a Debrecen-Nyíregyházi egyházmegye) a másodrendű egyházmegyei központban található fontos épület, mely kiemelkedik a többi templom közül azzal, hogy a megyés püspöknek ott is van egy széke, de a templom ettől még nem emelkedett teljes jogú székesegyházi rangra. Társszékesegyház például a budapesti Szent István-bazilika és a kecskeméti nagytemplom is.
A bejáratot áthelyezték a templom oldalára, ott pedig már egy elég kackiás kis sor állt, de még nem kanyargott és ránézésre is vállalható sebességgel haladt. Beálltunk mi is és nem telt el sok idő, már a két marcona kinézetű biztonsági ember ellenőrizte a cuccainkat, azt már csak halkan teszem hozzá, hogy alaposabban, mint a reptéren. Megkérdezte tőlem, hogy van-e nálam hegyes-éles tárgy, én meg nem akartam füllenteni, hát megmondtam, hogy van nálam egy bicska. Rögtön kijelentem, hogy 1) eszembe sem jutott elővenni és bármi csinálni vele 2) ha nem szólok neki, sosem találja meg a táskám eldugott zsebében. Abban maradtunk, hogy elkéri, kapok egy számot, s az alapján a kijáratnál visszakapom. A szám végül nem egy ruhatári biléta lett, hanem egy Coop áruházi szintű árcédulára nyomtatott sans serif betűtípusú szám. Gondoltam, ráragasztom a táskámra, azt úgyis pocakra kellett venni, így szem előtt is volt, szóval jó ötletnek tűnt. Most, hogy már a közre és a vagyontárgyakra nézve sem lehettünk veszélyesek, vehettünk belépőt és kaptunk audio guide-ot is. Ezután pedig már a templomba is bemehettünk, ahol rögtön a bejárat kellős közepén meg is torpantunk és megpróbáltuk feloldani valahogy a kezek és kütyük (audio guide, telefon, fényképező) száma közötti ellentmondást. Próbálkozásainkat nem koronázta siker, feszültség viszont lett, úgyhogy én inkább elkezdtem hallgatni az audio guide-ot, ami rengeteget szövegelt, azonban még abban a szellemben próbálta körbevezetni a látogatót, amikor a főbejáraton érkeztek meg a templomba, nem oldalról. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, miért nem látom azt, amiről beszél a kacat a fülembe, de amikor rájöttem, vissza is mentem szépen az elejére. Ebben mondjuk szerepe volt annak a kb. 100 tolongó ázsiai turistának is, akik a nyakamra estek és kulturált pogózásra invitáltak, miközben kattogtak a fényképezők (vaku nem villant, elvégre nem szabad).
Közben észleltem, hogy a bicskám számcetliját már nem észlelem a helyén. Ez nem hangolt igazán jó kedvre, de fejben már készültem az angol magyarázkodásra, hogy "igen, én vagyok a hülyegyerek...". [Betti: Én meg a következő svájci túrára, hogy újat vehessek neki. Meg akkor már magamnak is, mert megérdemlem, akkor is, ha már van egy másik király pengém.]
A templom belső díszítése egyébként számomra már a giccses kategóriába sem fért bele, rengeteg arany, szobor, festmény mindenfelé. [Betti: Ez szerintem úgy alapból jellemző volt végül minden templomra, amit megnéztünk. Főleg az arany. Meg a szobor. Meg a festmény is. Na jó, tényleg mind. Viszont orgonákban nem igazán jeleskednek. Ez egy hatalmas és hangsúlyos épület, mégis csak egy átlagos orgonája van.]
A padlón pedig a mdinai katedrálisban már látott sírlapok, amelyekből rengeteg nem volt látható a szőnyegek miatt, amiket leterítettek. A túlburjánzó díszítő szándékhoz persze itt sem társult mérnöki precizitás. Az egyik szobornál gondolom már csak elkészülte után vették észre, hogy nem fér be oda, ahova megálmodták, ezért mediterrán lazasággal kivágtak egy darabot a templomból, hogy mégis elférjen.
Aránylag hosszan külön mászkáltam, aztán az egyik oldalhajóban összefutottunk ismét, onnantól nagyjából együtt jártuk be a hátralévő oltárokat, termeket. Megnéztük a Caravaggio festményeket is, azonban immár nem először kellett megállapítanunk, hogy a máltai kiállítástervezők nem tudják normálisan megvilágítani a festményeket.
Felmentünk sok, magas, de legalább keskeny lépcsőn az erkélyre is, ahol felhívták a figyelmünket, hogy itt mindenki csak 5 percet tölthet. Ennek ellenőrzésére ott ült egy bácsi (egy ventillátor társaságában), gondolom atomórával a fejében. Talán innen volt a legszebb a templom, így lehetett látni rendesen, hogyan is fest az összkép, nem takarta ki a körülötted tolongó tömeg.
Miután lementünk, Bettiék még megnézték, ami nekik kimaradt. Közben nagy megnyugvásomra megtaláltam a bicskacetlimet, a táskám és a pólóm között volt, gondolom egy táskapakolászás közben lecsúszott és ott tapadt meg. A kigondolt magyarázkodást kidobtam az ablakon, mikor Betti és Ildi végeztek és kimentünk, gond nélkül visszakaptam a bicskámat. [Betti: Külön piros pont nekünk, amiért nem felejtettük el leadni az audio guide-ot úgy, mint az a sok másik hülye, akik miatt folyton csipogott a lopásgátlós kapu a katedrálisban.]
Ittunk egy kicsit, majd az Upper Barakka Gardens felé vettük az irányt. A kertet körbejártuk, megmosolyogtuk az oroszlános szobor mögött alvó cicát ...
... és véletlenül észrevettük, hogy közvetlenül a kert szélén lévő erkély alatt van a Saluting Battery. (Mondtam, hogy egymás hegyén-hátán van minden látnivaló!)
A bástyán három nyikhaj, katonának / milicistának öltözött kamasz parádézott fel s alá. A menetelést, megállást, fordulást gyakorolták, egy negyedik atyai gondoskodást sugárzó tekintetének fényében fürödve.
Aztán az említett negyedik (valamivel díszesebb egyenruhás [Betti: csak épp irritálóan bokalegyező volt a nadrághossza]) kiállt egy mikrofonnal a közönség elé és elhadart valamit, ami
- nem volt katonás sem szövegében, sem hangzásában
- alig volt érthető
- röhejessé vált, látva a derék katonaember nyegle tartását [és a már említett nadrághosszát] [Zsolt: Ez a nadrághossz nagyon beakadt nálad.].
A mondandójának lényege az volt, hogy nem most, hanem majd egy óra múlva lesz műsor, tehát nem fogunk ágyúlövést látni, bármennyire szeretnénk is. Pech. Otthagytuk az egészet. A szintén itt található War Museum-ot közös megegyezéssel kihagytuk és inkább a Lower Barakka Gardens felé sétáltunk. Ez volt talán a leghosszabb sétánk két állomás között, ekkor már majdnem a város másik végén voltunk. Nagyon nagy távra azért ne gondoljon senki, Google Térkép alapján 650 méterről van szó. Ebben a kertben megint megakadt a szemem egy magyar nyelvű feliraton: az 1956. október 23-i eseményeknek állítottak egy táblát.
A kert végéből jó kilátás nyílt az egész öbölre, az öböl túlpartján fekvő három városra és az azokban lévő erődökre. Innen már azt is lefigyelhettük, hogy a vágyva vágyott St. Elmo világítótorony ennél sokkal közelebbről nem lesz megtekinthető, mert egyáltalán nem láttunk embert mozogni a világítótoronynál, de még a közelében sem.
A kilátás része volt a következő állomásunk, ami az alattunk futó út túloldalán állt és War Siege Bell Memorial névre hallgatott. A neve és az első kép alapján egy harangtoronyra számítottam, amit olyankor kongattak meg, amikor a város támadás alatt áll, ezzel hívva fel a védők figyelmét a támadókra. A valóságban ez egy nagy harangtorony, pár emléktábla és egy szoborba álmodott ravatal, mindezt a második világháború áldozatainak emlékére emelték, szóval nagyon rosszul gondoltam.
Bár elvileg semmire szabad felmászni, többen figyelmen kívül hagyták ezt és volt egy jó képességű csajszi, aki konkrétan a ravatalon térdelve vlogozott nagy vagányan. Nem szokásom az "ezek a mai fiatalok" nótát énekelni, de életkortól függetlenül ennél nagyobb tudatosságot várnék egy magát felnőttnek valló embertől.
Ha már a félsziget végében jártunk, tettünk egy kitérőt az itt álló Fort St. Elmo felé, amelynek egy részét szabadon be lehet járni. Az erőd közvetlen előterében volt egy űrhajó leszállócsarnok, amelyről van, aki azt mondaná, hogy oszlopok maradványai, de hát ki látott már ilyen idiótán elszórt oszlopokat? [Betti: Én! Amúgy az elszórtság látszólagos volt, valójában olyan rendezett volt, mint egy autentikus ültetett erdő Magyarországon bármelyik főút mentén.] [Zsolt: Ahogy n pontra is tökéletesen illeszthető egy n-1-ed fokú függvény...]
Ha valaki azt gondolta, ez volt az egyetlen furcsaság, hát tévedett! Ugyanis itt annyira jófejek voltak, hogy még az ágyúval érkezőknek is alakítottak ki parkolóhelyeket. Gondolom a Máltai Varázsló- és Boszorkányképző tanoncai használják ezt seprű helyett. [Betti: De az is lehet, hogy cirkuszi kilövős mutatvány kellékei.] [Zsolt: Vitalii ugrik tűzkarikán!]
És találjátok ki, kivel találkoztunk itt? Betti legjobb barinőjével, a [Kis] Kalapos Kreténnel! Épp egy leszállóhelyen bugra-ugrált, mi meg gyorsan eltűntünk a színről. A félsziget másik oldalán terveztünk visszasétálni, ami egyrészt jó ötlet volt, mert
1) így láthattuk a cicák által megszállt lépcsőt, ...
2) nagyon jó kilátásunk nyílt az itt hullámzó öbölre és a víz túlpartján álló erődökre (Fort Tigné és Fort Manoel), ...
3) megtaláltuk a Google StreetView-n már lefigyelt cicás-lovaggekkós házat, ...
4) és láthattuk az Érkezésből jól ismert ábrákat egy parkolóban.
Másrészt nem volt annyira jó ötlet, mert a közlekedés errefelé jóval bonyolultabbnak bizonyult, járda vagy nem volt vagy le volt zárva, autók viszont sokkal többen mozogtak.
Persze Máltán voltunk, sokat nem kellett mennünk következő programpontunkig, így egy lépcsőn felosontunk az Our Lady of Mount Carmel felé, amúgy a St Paul's Pro-Cathedral mellett.
Máltai nyelv
Máltán nem emlékszem senki helyire, aki ne beszélt volna angolul. Viszont általában szebb angolságot vártam volna, mint amit aztán hallottam. Úgy vettem ki, hogy szívesebben beszélnek máltai nyelven, ami leginkább olyan volt, mintha sok-sok nyelvet összedaráltak volna egy turmixgépben. Néha felbukkantak benne angol szavak, amiket értettem, majd jött néhány szó, amiről fogalmam sem volt, aztán pár franciának hangzó, egy-két olaszos hangzású, megint egy kis karatty... azonban amikor angolul szóltak hozzájuk, azonnal váltottak és beszéltek angolul.
Az angolt viszont nagyon érdekesen művelik, különösen írásban. Semmit sem képesek "csak úgy simán" elmondani, mindenhez jelzőt tesznek. Pl. No parking helyett Strictly no parking; Garage in use helyett Garage in constant use; We ask our visitors... helyett We kindly ask our visitors...; Forbidden helyett Strictly forbidden; stb.
Az összes meglátogatott templom közül ez volt a kedvencem. Elég sajátos elrendezése volt, lényegében egy kör vagy ovális alakú tér, tetején egy kupolával. Belső díszítése jóval visszafogottabb, ugyanakkor rengeteg fény volt bent és szerintem egészen barátságos légkör lengte be.
Körbesétáltunk, elköszöntünk, mentünk tovább, emésztgetve egy kicsit a tűsarkú cipő angol stiletto heels-ként való megfogalmazását.
Megálltunk egy picit a San Gorg téren, de miután megcsodáltam a kicsavart nyakú vízköpő madarat, bízva abban, hogy 10 perc múlva is itt lesz még a tér, bevetődtünk a Grandmaster's Palace udvarára, amíg még megtehettük. Ez egyébként nem tudott sokkal többet, mint amit a neve ígért: egy udvar. Szép növények, oroszlános szobrok, ennyi. Úgyhogy visszamentünk a térre és kicsit bámészkodtunk és konstatáltuk, hogy egyetlen látnivalónk maradt, a városkapu melletti kert, szóval lehet bármit csinálni. Ezért elsőként is megkerestük a Triq Republikát, ami a leg-leg-legsétálóbb és csetreszes utca hírében állt. Nem volt nehéz, azon álltunk, csak átmenetileg térré szélesedett. Elindultunk rajta, de nem mentünk messzire, szereztünk inkább fagyit. Sajnos a választott helyen nem a vásárló áll a középpontban, mert amikor szóltunk, hogy Ildinek mégis inkább 3 "gombócot" (scoop-ot) kérünk, nem kettőt, közölte, hogy azt nem lehet, mert ez kétgombócos pohár. Aha. Jó. Azért a fagyi finom volt, bár semmi rendkívüli. Paripám emlegette még utazás előtt, hogy majd Vallettában ennünk kell rózsa ízű fagyit [Betti: Vagy legalábbis valami ehhez hasonló hangzású rózsás dolgot. Süket vagyok, és nem mindig kérdezek vissza. De így sokkal viccesebb, nem? Nem. Értem.], amit már akkor is és azóta is kétkedő arccal fogadok. Szerintem a rózsának pocsék íze van, fagyiban sem lehet jobb vagy ha az, akkor az nem rózsaíz. Ez nem az a hely volt, ahol ilyet árultak, úgyhogy végül úgy jöttünk haza a szigetről, hogy nem vettünk magunkhoz ebből a kétes megítélésű mannából.
A fagyit amúgy pont a co-cathedral mellett ülve eszegettük meg, ekkor már zárva volt, ezért sor sem volt, egészen nyugodalmas hely lett így. Aztán persze bevetődtünk pár csetreszboltba is, nagyon sokat javítottunk a listánk helyzetén, még Kínából érkezett valódi máltai selyemsálakat is sikerült szereznünk jutányos áron. Egyes ajándékboltok oly' mértékben felkészültek a turisták igen magas igényeire, hogy még a blokkon is udvariasak:
Please forgive us is we forget to smile when we're busy
Közben kénytelenek voltunk belátni, hogy a dánok nem egészen igazodnak ki a nagymacskák között.
A városkapu mellett továbbra is a parlament állt, azonban legutolsó ottjártunk óta székeket pakoltak ki, egy szószéket helyeztek el és a sajtó munkatársai sürögtek-forogtak, úgy tűnt tehát, hogy egy sajtótájékoztató készül. Számomra az esemény főszereplője az a cica volt, aki a sok mászkáló ember közepette komótosan besétált a szószékhez és leült mögé. [Betti: Habár a képen már tisztes távolságból méricskéli a terepet, de tényleg besétált a szószékhez. Közvetlenül azután, hogy elzavarták a kameraállvány tövéből, ahol láthatóan az ébrenlét és alvás közötti vékony mezsgyén tengődött.]
Mivel a tájékoztató csak nem akart elkezdődni, elmentünk a Hastings Garden felé és sétálgattunk benne a naplementében.
Találtunk itt is csicsergő fát, madarat nem nagyon láttunk rajta, de a hangerejük elképesztő volt.
Ezzel lényegében véget ért a fővárosi napunk. Visszatértünk a parkolóházba, ami ekkorra már szinte teljesen kiürült. Nagyjából eseménymentes utunk volt hazáig, ahol vacsiztunk, szajrét ellenőriztünk, osztozkodtunk és megterveztük az utolsó napot.
Az ötödik nap mérlege: 46 km, egy 100 tonnás ágyú [Betti: nevezzük Brünhildának], egy főváros, nagy kupac szajré, két L betű a Valletta nevében.
