Van ugye nekünk ez a kiváló Noé Zárkája rovatunk, amelynek keretében végre [volt,] van [és lesz] indokunk végiglátogatni a szűkebb és tágabb környék vadrezervátumait, aztán mindenki legnagyobb bánatára/örömére (a megfelelőt kérjük aláhúzni) írásba önteni élményeink, nézeteink, és ami legfontosabb: a szak(?)véleményünk. 

A Tropicariumba történő látogatást a magam részéről már Zsolt megismerése előtt is elterveztem, de hát ki a franc akar elmenni a Camponáig, mert azt tudom, hogy a Camponában van, de hogy az hol van, azt már nem, mert olyan messze van. Végül idén az idea megvalósult. Mondanám, hogy azért, mert már szétevett a fene a kíváncsiságtól, meg ha már úgyis húsz éves eme jeles intézmény, akkor jubilálása alkalmából megnézném, de valójában csakis amiatt, mert elég drága a jegy ahhoz, hogy ha hárman megyünk, akkor elhasználhassak a GyönyörKártyáról annyi játékmánit, aminek nem felhasználása esetén még én fizethetnék.

Figyelmes olvasóinknak már feltűnt az előző mondatban a létszámjelentés. Igen, hárman vágtunk bele a kalandba: Zsuzsát érte a megtiszteltetés, hogy velünk jöhet (valójában én köszönöm a pénzköltési lehetőséget és az időt, amit ránk szánt), cserébe utána elvittük ikeázni is, hogy neki is legyen valami öröme a napban.

A történet úgy kezdődött, hogy két pont között tudtunk egy hosszabbat, és ezért az új autóval (igen, már van, igen, most írunk róla először, szóval igen, ez a nemhivatalos bejelentés) - akinek rögtön kürtöljük is világgá a nevét: iNYGo Toyota - először a Campona helyett teljesen másik nagytáj felé indultunk, ahol a köztes célállomáson, amíg Zsolt és Zsuzsa megszerezték Rezsőt (róla majd Zsolt ír, neki is legyen valami köze a bejegyzéshez) [Zsolt: Rezső egy rezsó, aki tesómék nyári konyhájába költözött éppen át egy lélektelen műszaki cikk kereskedésből], addig én őriztem a parkolóautomatát, majd felnéztem, és azt hittem, hogy már le is nyúlták a szép új verdát, mert egy majdnem tök ugyanolyan ment el mellettünk. [Zsolt: Az ijedelemben én is osztoztam, mert a bolthelyiségből kitekintve én is azt láttam, hogy "ott megy az autónk!". Az első ijedelem után az jutott eszembe, hogy biztosan Betti áll vele át egy másik parkolóhelyre valamiért, amit aztán megfejelt az újabb ijedelem, hogy azt biztosan nem, mert a kulcs nálam van.] Néhány másodperc leforgása alatt azonban eljutott az agyamig, hogy (1) nincs az oldalán olyan felirat, mint nekünk, (2) nem a férjem vezeti, szóval jött a megnyugvás. Mert amúgy egy darab ilyen autót nem láttam addig, amíg a miénket meg nem vettük, azóta viszont csak ezek jönnek szembe. Mindeközben a Zsék [Zsolt: "Maga is zsé?"] a köztes megállomásnál található üzletből a kirakaton át kitekintve szintén bedőltek a látszatnak, de végül ők is megállapították, hogy nem lehettem az a jól megtermett úriember a vezetőülésben, aki máris vezeti a jószágot.

Na akkor eme teljesen feleslegesen hosszúra nyúlt felvezető után érkezzünk meg a Camponába, vegyünk jegyet és induljunk el befelé. Látszatra rendkívül illusztris társaság gyűlt össze tiszteletünkre, előre tartottam attól, hogy hogyan is fogom én kibírni bárkinek történő beszólás nélkül az elkövetkező néhány órát, de végül sikerült. Továbbá a gondolkodásomat átállítva felhívtam figyelmem arra, hogy ezek az emberek mehettek volna bárhova máshova is levegőt rontani, mégis azt választották, hogy állatokat néznek, szóval ne legyen velük bajom.

Már a látogatói térbe menet biztossá vált, hogy a végén nem ússzuk meg felesleges pénzköltés nélkül a szuvenyírsoppot, mert olyan jó dolgokat láttunk, hogy mindből muszáj lenne egy példányt beszerezni. A végeredményről majd a végén. [Zsolt: Szpojleralert: ahhoz képest, amit befelé menet sejtettem, egészen keveset és kevésért zsákmányoltunk.]

Az első terembe érve közepes zsúfoltságban találtuk magunkat. Nem kevés idő kellett hozzá, hogy megszokjuk a tartályok üvegének torzítását, de aztán ráállt a szemünk. Itt voltak benti tartályok, amikben kisebb halak úszkáltak, az aljzaton meg sárgarépának tűnő azonosítatlan dolgok. Továbbá néhány akvárium, amik tele voltak icipici csigákkal, illetve volt két szabadtéri tartály is, amibe bentről ki lehetett látni. Ezekben harcsák, tokok, pontyok voltak. Engem se a vízminőség, sem a jószágok nem nagyon nyűgöztek le. A többi medencénél viszont újra megtanultuk használni a fényképezőt (olyan rég volt rá szükség, hogy már idejét sem tudom), úgyhogy jöjjön rögtön egy versenyző, aki az úszkálás ellenére üvegen keresztül is egészen fotogénnek bizonyult:

[Zsolt: Ez a halas terem engem picit el is kedvetlenített, mert egyfelől sokkal izgalmasabb és egzotikusabb halakra számítottam, ha már halak, másfelől szerintem a FÁNK Pákásztanyája is érdekesebb volt ennél ez első teremnél.]

A következő terembe egy ilyen igazi sarki minicébéás ipari PVC függönyön át lehetett bejutni. Ez persze volt, amikor csak segítséggel ment, mint például annak az anyukának, aki a babakocsit tolta, a másik gyereket közben próbálta koordinálni, mindeközben apuka mint egy pillangó, átslisszant a függönyön eszébe sem jutva, hogy anyának segíthetne. Persze az is lehet, hogy csak beijedt a kifüggesztett tájékoztatótól:

[Zsolt: Igen, jól látod, Kedves Olvasó, a tábla- és feliratmániánk megmaradt.]

A következő teremben az emberi faj túl nagy arányban képviseltette magát, így viszonylag sok időbe telt, amíg sikerült úgy helyezkednünk, hogy csodálhassuk a röpde berendezésébe profi módon beolvadó leguánt. Mivel ő kevésbé volt fotogén, viszont annál többen akarták megnézni, ezért inkább a terem másik sarka felé vettük az irány, ahol a kígyók alrendjének színes és termetes képviselőivel találkozhattunk, illetve egy keselyűteknős botladozását követhettük nyomon. Az egyre közeledő trópusi eső hangja azonban hamarosan beljebb csalt minket az erdőbe. 

A trópusi esőerdő részleg kialakítása nekem speciel nagyon tetszett. [Zsolt: A kialakítása, hangulata nekem is, a forgalomirányításon szerintem még lehetne javítani. Pl. egy pici tábla elhelyezésével, ami felhívja a figyelmet, hogy az útelágazásnál az egyik irányban egy zsákutcának számító terem van, ezért talán érdemes oda benézni, mielőtt a másik irányban továbbhaladsz.] Kicsit keskeny, de a hely adottságait figyelembe véve tökéletesen funkcionális kis deszkajárdán hatolhattunk az ismeretlenbe, mely már attól is izgalmassá vált (a villámláson és dörgésen túl), hogy alant a pancsoldában kedves kis tátott szájú aligátorok próbálták magukba szívni az infralámpák hőjét. Madarak is repkedtek itt, de őket inkább az esőerdő utáni teremből lehetett [meglesni] [Betti: Zsoltnak külön köszönöm, hogy kiegészítette főnévi igenévvel a mondatom, így legalább értelmes.] [Zsolt: Mert mi már befejezzük egymás...] [...szendvicseit.], mert annak szintje egyrészt jóval feljebb volt, másrészt nem takarták a kilátást a méteres hosszúságú falevelek (amiket egyébként díjazok, csak épp nem madárlesbarát).

Ebben a fenti teremben [Zsolt: ahova amúgy csak a jeles műintézmény egészének bejárása után tértünk vissza, a fent jelzett forgalomtechnikai hiányosságok miatt.] [Betti: Jó, de erre ki emlékszik már? Fél éve volt ez az egész, csak az elején ezt nem vallottam be, nehogy trehánynak tűnjünk...] aztán ott volt minden, ami ijesztő lehet. Sáskák, békák, mérgező békák, majmok, egy skorpió, amit sosem láttunk (pedig többször is megnéztük a röpdéjét), tengerimalacok. Meg persze emberek, sok, akik tolakodnak, és csakis kamerán át nézik a világot. Kitúrnak a vitrinüveg elől, hogy lefényképezzenek egy halom zöld levelet, miközben nem veszik észre, hogy a színváltós madár a földön kotlik. A terem sztárja mondjuk a törpekajmán volt, akit egy T-Rexet megszégyenítő pózban találtunk otthonában, nem tudjuk, hogy mióta lehetett mozdulatlan, és fogalmunk sincs meddig volt még az, de annyira jól csinálta, hogy komolyan el kellett gondolkodni azon a lehetőségen, miszerint ő valójában csak díszlet.

A mosolya mindenesetre rendkívül megnyerő volt.

Ezen a galéria szinten tőlem már csak annyi telt, hogy alapos körülnézés és annak megállapítása után, hogy a megzavarandó pár szelfizik, ezért igazából mégsem zavarom meg őket, annak rendje és módja szerint belesétáltam a képkészítésbe, mert kiderült, hogy egy másik ember illetlenül távolról fényképezné őket. Nagy mosolygás [, pukedli] , aztán mindenki el a dolgára. Mi például vissza az esőerdőbe, mert azon keresztül vezetett az út a Tropicarium még meg nem tekintett felébe: {... hatásszünet ... rejtélyes zene ...} az alagsorbaaaaaaaaa!

Lent volt jó pár olyan tartály, amelynek üvege szédülést biztosan és gyengébb gyomorral megáldottak esetében tengeri betegséget is okozóan torzította a mögötte lebegő valóságot. Sötét volt, és csak a kék neon fények vezették az embert tovább, a halak nagynak tűntek és néha vérszomjasnak. Ha mégsem, akkor viszont nehéz volt őket megörökíteni. Málta után itt is találkoztunk a neonos medúzamegoldással. Sőt, volt egy külön sötét fülke is, ahova be lehett állni és amennyiben megfelelő ruházatban és cicomában érkezett az ember, akkor a világos részei világítottak az UV lámpának köszönhetően. [Zsolt: Kiváló verekedős zug a szelfizni vágyók számára, akik kicsit nehezen értették meg a fluoreszcencia és a villanófény összeférhetetlenségét, és bőszen vakuzgatták a sötét fülkét.]

Végül elértünk az Attrakcióhoz, a cáparöpdéhez. Ez végre tényleg elég nagy volt, jó sok minden úszkált benne, üvegalagútban lehet átmenni az alján, úgyhogy Hófehérke-rajongók akár az üvegkoporsó feelinget is megpróbálhatják szimulálni benne. Természetesen tolongás ezerrel, mindenki ugyanazzal a cápával akar szelfizni, csak a cápának felejtettek el szólni, hogy egy pillanatra ugyan álljon má' meg. A folyosó túlvége persze jóval szellősebb volt, ott is úszkáltak cápák, meg ráják, meg bazi halak. Volt egy depis cápa is. Ő csak ott búslakodott a fal mentén a medence alján. Először arra gondoltam, hogy szabálytalanság miatt kétpercest kapott, de a végére már inkább remetének tűnt. [Zsolt: Vagy utolérte a paleomelankólia.]

A cáparöpde kialakítása olyan szempontból nagyon kis praktikus volt, hogy elég hosszan körbe lehetett járni az oldalát, és közben a folyosón más élőlényekkel is találkozhattunk még. Persze a cápák mellett már senki nem emlékszik rájuk, csak arra, hogy egyetlen éles képet sem sikerült róluk lőni. Továbbhaladva volt még egy költői látkép:

Az utolsó teremben még a fáradalmak kipihenésére és az ajándékboltozáshoz erőgyűjtésre le lehetett ülni és az erős szedáltság állapotának eléréséig bámulni Palit és Petit. [Zsolt: És ha valaki nagyon figyelt, akkor az üvegalagútban szájtátókat, mert ez ugyanannak a medencének a másik oldala volt.] Érdeklődők még mini korallzátonyokat is tanulmányozhattak a körben elhelyezett korallröpdékben. [Zsolt: Közben senkitől nem zavartatva és láthatóan senki érdeklődésére számot nem tartva ment egy mindössze párperces dokumentumfilm a cápahalászat helyzetéről, a cápauszony felhasználásáról, a hozzá kapcsolódó tévhitekről. Szerintem nagyon érdekes és jól ábrázolt film volt, hang nélkül is élvezhető. Valószínűleg kerülhetett volna szembeszökőbb helyre is az a tévé, hogy többen észrevegyék. Bár valószínűleg a hatalmas kékségben úszkáló ragadozók látványa túlzottan hipnotikus, szóval lehet, hogy egy másik teremben kellene inkább elhelyezni.] Bevállalósok ezen az utolsó előtti ponton még dönthettek úgy, hogy az oldalsó csapóajtón keresztül visszamennek-e a start mezőre és megnézik-e még egyszer az egészet, vagy legalább azt, ami kimaradt elsőre. Mi bevállaltuk, mert meg kellett tudnunk, hogy az első esőerdei túrán látott hátára borult teknős vajon visszajutott-e már a négy lábára, vagy még mindig szenved és méltósággal viseli, ahogy az emberek kiröhögik, de szerencsére már talpon volt. A skorpió sem jött elő, úgyhogy végül egész hamar végigcsattogtunk, aztán irány a szuvenyírsopp!

Begyűjtöttük a legfontosabbat: a hűtőmágnest. Begyűjtöttük a legértékesebbet: a polipos bögrét. Annyira cuki, hogy nem lehetett otthagyni. És az egyik lába rövidebb, de ha úgy csinál, akkor nem is lehet látni.

Összességében várható volt, hogy nem fogok szerelembe esni a Tropicariummal, mert habár volt néhány egészen különleges látnivalók is, azért csak beköszönt a magyar valóság és épületfenntartás, meg hát valljuk be, hogy a tavaly ősszel látott máltai akvárium színvonalától nem nehéz elmaradni itt a Kárpát-medencében.