A reggelt rögtön egy tanulság levonásával kezdtük, ugyanis az első Máltán töltött éjszaka beigazolta, hogy a mediterrán környéken untig elegendő a vékony ágytakarót használni alváshoz, minden egyébtől megsülnénk. Egyébként verőfényes napreggel virradt ránk mindenféle madárcsiviteléssel, kakaskukorékolással (nem, mi nem pereltük be a kakast), valamint valami olyan nyekergő állathanggal, amiről egy hét alatt sem sikerült végül megállapítani, hogy egy falka birka vagy egy csorda kecske adja-e ki magából.

Mivel a felkelés elég komótosra sikeredett (nyilván nem miattam, khmmm) [Zsolt: khhmmm, de, miattad], ezért a tervezettnél eggyel későbbi kompot értünk csak el. [Zsolt: Pedig én mondtam, hogy nyolc órakor kezdődik a szórakozás!] A komphoz eljutni egyébként már merő izgalom volt, szerpentineztünk, meg körforgalmaztunk, meg indokolatlanul araszoltunk egy szakaszon. Aztán Igor megpróbált átb*szni minket [Zsolt: Pedig ekkor már az új térképet használta, de mondtam, hogy nem lett jobb.], de tekintve, hogy az általa javasolt út használatára csak egy monster truckkal lettünk volna képesek, így maradt az ésszerűnek tűnő megoldás, és követtük a táblákat, no meg a többieket. Az a jó Máltán, hogy szinte mindig van felvezető autó, mert valaki mindig arra megy, amerre mi. Kivéve, amikor már csak szembeforgalom van egy isten háta mögötti szakaszon, ahova Igor becsalt minket és nincs hely félreállni. Az útvonal megkoronázásaként találtunk még egy emeletes buszt is, melynek dísztárcsáit épp a leállósávon kellett fényesre mosni. Hol máshol? (Ismét felmerül a gyanú, hogy direkt csinálják ezt, vagy a területi korlátoltság miatt itt mindent ott csinálnak, ahol épp találnak helyet hozzá?) [Zsolt: Szerintem a helyes válasz az "Igen!".] Végül begurultunk a komphoz, ahol a közepesen rosszul (vagy direkt kopottra?) felfestett sávokat és feliratukat nem, ellenben az előttünk haladót követtük. Az összes olyan hivatalos ember, akinek az irányt kellett volna mutogatni - hiszen ezért kapja a pénzét -, az egy másik emberrel trécselt, de végül meglett a hajó gyomra. Leparkoltunk egy lift előtti helyre [Zsolt: Nem tahóságból vagy lustaságból, hanem pont oda irányítottak minket, szóval nevezhetjük szerencsének is.], így legalább az egyik oldalunkon kényelmesen ki lehetett szállni. Utána lifttel felmentünk a negyedikre, ahonnan még egy emelet lépcsőzéssel és a küszöbben nemhasraeséssel abszolváltuk a fedélzetre való kijutást.

Komprajongó olvasóink, [és per] vagy a NordTripet követők joggal tehetnék fel a kérdést, hogy "Jegy nem kell?", hiszen arról nem írtunk. Nos, de, jegy kell. De mivel eme csodálatos államban a két sziget közötti közlekedés garantálja, hogy ha az egyik irányba átmentél, akkor vissza is jössz, ezért jegyet venni csak a gozitán oldalon lehet. Tehát aki Gozoról indul és oda tér vissza, az megveszi a jegyet induláskor, aki meg Málta szigetéről indul és oda tér vissza, az meg a hazafelé útnál veszi meg a jegyet. Ennyi. Logika van benne, csak elsőre furcsán hat a megoldás. [Zsolt: No meg a helyszínen ezt semmilyen módon nem adják tudtodra. Mi is csak azért tudtuk, mert előre elolvastuk a komp weboldalán a legfontosabbtól (mint a menetrend) eggyel jelentéktelenebb infókat is.]
Az elért komp egyébként tutira valami fantomjárat volt, mert elvileg 45 percenként megy, és a mienk az telibe a két indulási időpont között hagyta el a kikötőt. Persze az is lehet, hogy a menetrend olyan mediterránosan precíz, hogy megtévesztettek minket.

[Zsolt: Míg a komp Olvasónk képzeletében a Mediterrán-tenger habjait szeli, elárulom, hogy reggel Mgarr (ejtsd: mádzsár) településen keltünk fel és a kompról pedig Mgarr (ejtsd: mádzsár) településen készültünk leszállni. Nem, nem tévedés, nem elírás, kettő darab azonos nevű településük van. És ez nem egyedi, több olyan településnévvel is találkoztunk, amely Máltán (a főszigeten) és Gozon is megtalálható. Ezen megállapításunkat már első nap az Avis-hölgy is alátámasztotta, mikor kérdezte, hogy hol szálltunk meg, s amikor mondtuk, hogy Mgarr, megkérdezte, hogy jó, de melyikben, merthogy kettő van.] [Betti: Továbbá. Ez úton is hadd mondjak köszönetet Zsófinak, aki elmondta nekem, hogy hogyan is kell ezt a településnevet kiejteni. Nyilván nem úgy, ahogy leírtuk, de ennél jobb tőlünk nem futja, viszont az Avis-hölgy megértette. A probléma velünk van.] [Zsolt: Tagadom. Mármint hogy a probléma velünk van.]

Nagyjából húsz perces hajókázás után partot értünk Gozo [ejtsd: Gózo] szigetén és utunkat rögtön egy Xagħraban található újabb kőkori megalitikus ikertemplom felé folytattuk, mely a Ġgantija névre hallgat. Igor kisebb viccelődését követően ideális parkolóhelyet találtunk a látogatók számára kialakított parkoló helyett az utcán, de így legalább 50 méterrel kevesebbet kellett gyalogolnunk a.... Visitor Centerig! Végre itt is egy! [Zsolt: Juhúúú!] Gyorsan vettünk is mindhármunknak egy Discover Gozo jegyet, ami azért jó, mert egészen olcsó és relatíve sok helyre be lehet vele menni, és így meg lehet úszni egy csomó macerát. [Zsolt: Nekem szimpatikus megoldásnak tűnt, hogy viszonylag gyakran alkalmazták az ilyen kötegelt jegyeket, amit egyszer megveszel és X helyre jó. A megvalósítás persze megint mókás: kapsz egy vonalkódos jegyet, amit a fejlettebb helyszíneken vonalkód-leolvasóval pittyentenek le, másutt bepötyögik a számokat és így ellenőrzik, hogy járt-e már a jegy azon a helyen. A mi 7 helyszínünkből azért több esett az utóbbi kategóriába.]

Elsőként át kellett jutni egy nagyon hosszú, nagyon magas, nagyon keskeny folyosón, majd a beltéri kiállítóterembe jutottunk. Ekkor rajtunk kívül csak három ember volt ott, akik közül egy alapból idegenvezető volt. Az első termen sem sikerült még végigrágni magunkat, amikor bezuhant utánunk egy német csoport, így oda lett a békének és nyugalomnak. Ez egyébként alapból nagyon jellemző volt, elképesztően sok német turista mászkált a szigeteken, talán még a távol-keleti hordákat is túlszárnyalták. Hangosak, csordában közlekednek, és a sátán nyelvét beszélik. Nem fényképeznek annyit, ellenben a mozgásuk sokkal határozatlanabb, így gyakorlatilag lehetetlenség kikerülni őket. [Zsolt: Az is elég tipikus volt, hogy ha nyitás környékén mentünk valahova, még aránylag jól lehetett mozogni, azonban nyitás után egy-másfél órával úgy feltöltődött minden helyszín, hogy az már jelentősen túllépte a kényelmesség határát.]
A kiállítás egyébként kimaxolta azt, amit egy ilyen helyből ki lehet. Láttunk sokezer éves cserépedényeket, éles használati eszközöket. A kiállításhoz a szöveges táblákra bájos rajzok kerültek rá, ettől szerintem kicsiknek és nagyoknak is könnyebben emészthető lett az ott közölt információhalmaz.

[Zsolt: A rajzok nagyon, nagyon szépek voltak, nekem ez volt az egyik kedvencem:]

Lehetett fényképezkedni az ősökkel, és volt kirakva egy szobor is kimondottan azzal a céllal, hogy taperolhassa a látogató. A Gonosz Szürke Egér meg is tette, a kis szégyentelen! [Zsolt: Meg persze Betti és Ildi is. Én a családi béke érdekében inkább távol tartottam magam még ily' rideg nőszemélyek taperolásától is.] [Betti: Jegyzőkönyvbe vetetném, hogy én csak odaálltam a szobor mellé, tapi nem volt.] [Zsolt: A feltárt bizonyítékok tükrében a bíróság kijelenti, hogy a vádlott ártatlan az ellene felhozott vádpontokban.]

Utána a szabad ég alatt folytattuk a bámészkodást. Egy méretes placc kellős közepén ott állt maga a Ġgantija templom. Körbejárható, és a belsejébe is be lehet sétálni. Az odáig vezető sétány egyébként tele volt olajfákkal, földművelés alá vont kisebb területek váltakoztak, melyekhez költőien illett a sétány kialakításához használt rozsdás vaselemek repertoárja (naaaagyon modern), valamint a minden öt méteren kitáblázott "CCTV in operation". Ezen idill kellős közepén pedig mindenhol gyíkok napoztak. Ők úgy általában véve ott vannak bárhol. Arról lehet észrevenni őket, hogy a lábad előtti talaj hirtelen futni kezd. Néha farokkal, néha farok nélkül. Néha zöldebb, néha barnásvörösesebb, de mindenképpen talajszínű.

A templom bejáratát több minden őrzi. Van például egy gárd, aki szerencsétlennek más dolga sincs, mint a tűző napon ácsorogni és attól tartani, hogy valamelyik látogató nehogy elemeljen egy néhány tonnás kődarabot a templomból. Aztán ott vannak a tornasorban sorakozó pálmafák. És akkor a templom falába befészkelt madárkákról még nem is beszéltünk! Egyértelműen ők voltak a legjobb arcok. [Zsolt: Az Ónodi-féle rendszertan szerint Gozoi Neolit Veréb.]

Az ikertemplom két ikrébe külön bejárat vezet. Amikor bemennél, akkor garantáltan kerülgetned kell a nálad később érkezett német csoportot, de cserébe beletrollkodhatsz az összes fotójukba. A templombelsőben egyébként megcsodálhatók a kőkori és újkori graffiti maradványai is, a néhány évtizedes rögzítő állványzat korrodálódási képessége, és úgy egyébként érdemes rácsodálkozni ama tényre, hogy manapság ilyet már csak gépekkel építünk, viszont abból biztos nem lesz UNESCO Világörökség.

[Zsolt: Kedves Olvasóink közül biztosan van néhány szemfüles, akinek feltűnt az, ami nekem is: egyetlen kép sincs a neolitikus templom gyönyörű köveiről. Ennek a rém egyszerű oka, hogy nincs igazán jó képünk róla. Mindössze három dolgot tudok felhozni mentségünkre: 1) még eléggé reggel volt, kómásak voltunk, 2) a templombelsőben nagyon szűk helyek voltak, ahonnan nehéz kívülállók számára is élvezhető képet készíteni, 3) hát ezt már elfelejtettem, miközben írtam, szóval gyaníthatóan csak kifogás volt.

Kárpótlásul hadd mondjam el, hogy a neolitikus rom nem minden része egyformán régi, az alábbi képen szereplő fülkéket például a romok feltárásakor megörökítették, ám később mindenféle természeti és antropogén események hatására összeomlottak, de a feltáráskori ábrák alapján visszaállították őket eredetihez megtévesztően hasonló állapotukba.]

[Zsolt: Ha ez a kárpótlás sem elég, Kedves Olvasó, javaslom, fordulj Dr. Google-hoz további képtalálatokért. Ha pedig ez sem segít, akkor könyörögve kérlek, ebbéli csalódásodat sose mondd el nekünk! (Ha mégis így teszel, puffadj meg!) ] [Betti: Mindenesetre a kommentezést letiltottuk. Biztos, ami biztos.]

A sétány végén még megakadályoztuk édesanyámat a szomszédos telekről történő gránátalmacsórásban [Zsolt: Alig lehetett lerángatni a kerítésről...], majd meglátogattuk a szuvenyírsoppot. Csak egy mesekönyvet vettünk, mert hát mit érne egy utazás a helyi legendárium nélkül!? Továbbá jeleztem, hogy az üveges máltai tengeri só itt jó áron van, ennél már mindenhol drágább lesz. Spoiler: tényleg így lett. [Zsolt: Volt még egy remek könyv, melynek címe: "Maltese humour but seriously" (gyatra fordításban: máltai humor, de komolyan) volt, ezen legalább egy percig vívódtam, míg végül hátrahagytam. Online is rendelhető, 13 euróért, de még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy megéri-e vagy sem.]

A Ġgantija után a szomszédos Ta' Kola szélmalom (máltai nevén Il-Mitħna ta' Kola) meglátogatása következett, hiszen ide is jó volt a belépőnk. Az odáig vezető nagyjából 50 méteres gyalogos szakaszon kipróbáltuk a máltai járdát. A tapasztalatok alapján fogalomként is használhatnánk és nagybetűvel is írhatnánk: Máltai Járda. Képzeljetek el egy úgy ezt az egy ember széles sávot, hogy már én is lekoccolom a falat a vállammal. És ha ehhez még az is társul, hogy a nagyjából három méterenként éles szintváltozást is le kell követni, melynek során nem elegendő a két járdaszint közötti magasságkülönbséget figyelembe venni, hanem ügyelni kell a dőlésszögekre és a burkolatok minőségére is, akkor bizony hamar bebizonyosodik, hogy az emberi test számára ez bizony egy csodálatos koordinációs fejlesztő gyakorlat. [Zsolt: Hogy ezért vagy másért, de Máltán nem szokás a járdát használni.]

Tehát odaértünk a malomhoz. A malom szomszédságában egy iskola működik, legalábbis a hangzavarból erre következtettünk. A bejárat meg jól el van dugva, meg kell hozzá kerülni az épületet. Itt egy fiatal srác fogadott minket, lecsippantotta a jegyünket, és már mehettünk is körbe. A földszinten főként egy kovácsműhely kellékeit lehetett megtekinteni, műparázzsal meg minden hasonló izgalmas dologgal. Utána az első emeleten a lakótér berendezését. Mondanám, hogy az ágy-asztal-tévé kombóval leírható minden, de tévé még nem volt akkoriban, amikor az utolsó molnár elhagyta a máltai földet és a boldogabb malommennyekbe költözött. Azért azt le kell szögezni, hogy volt ízlése, ami a lakberendezést illeti. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a "nappali konyha" falára kiakasztott festmények. Hiába, a macskák  népszerűsége évezredek óta töretlen.

Legvégül felmásztunk egy nagyon keskeny (értsd: még a Máltai Járdánál is keskenyebb), de legalább annál jobban kopott lépcsőn egészen a kerékig. A szerkezet nagyon érdekes volt, magyar szemmel nézve viszont számomra furcsán hatott, hogy olyan magasan van a malomkő. Szerintem felénk jellemzőbb volt, hogy valamilyen áttételen keresztül az épület alsóbb szintjén működött a dolog. [Betti: Ezt is én írom, csak nektek nem kéne látni, ezért szépen tegyetek úgy, mintha nem látnátok. A lényeg: Parip, ha az imént hatalmas baromságokat írtam, akkor szólj még a bejegyzés élesítése előtt, és mondd meg azt is, mire írjam át, hogy ne tűnjek hülyének. Köszönöm! :) ] [Zsolt: Nem írtál baromságokat, még magyarázó ábrák is taglalták, hogy máltai felebarátainknak egyszerűbbnek tűnt a pár mázsás követ felvinni a torony tetejére, majd felcsigázni odáig a búzát, majd alig alacsonyabbról lecsigázni az őrölt lisztet. Más szélmalmokban, ahol jártam, a kő a torony aljában volt és gyakorlatilag ugyanazokkal a mechanikai megoldásokkal, csak hosszabb összekötő rudakkal hozták le talajszintre a tetőnél lévő szélkerekek energiáját. Persze lehet, hogy náluk ez azért nem működött, mert a malom építésekor már nem volt bokánál magasabbra érő fa a szigeten.]

A malomban eltöltött indokolatlanul sok idő után átmentünk a tér túloldalán található játszótérrel tarkított placcra, ittunk, majd úgy döntöttünk, hogy érdemi távolságok híján a kocsi marad ott, ahol van, mi pedig gyalog folytatjuk a városi barangolást. Az irányt a katolikus templom felé vettük. A templom egy máltai mértékben egészen nagy téren található, hatalmas "terasza" van, amiről a hatalmas épületet természetesen teljes egészében lefényképezni csak úgy lehet, ha az ember szinte begyalogol a forgalom által használt területre. Nyilván saját felelősségre.

[Zsolt: Szeretném felhívni a nagyérdemű olvasóközönség figyelmét a képen jobb oldalon látható harang és torony összeillesztésének megoldására. Igen, valóban, a harang nagyobb, mint torony ablaka, ezért az utóbbiból kifaragtak egy kicsit, hogy elférjen a harang. Ha esetleg azt hinnétek, ez teljesen egyedi megoldás, hát nem! Visszatérünk még a témára az 5. nap leírásában!]

A templomba történő illendő belépéshez nekem közepes felöltözést kellett végrehajtanom, de útitársaim rendesek voltak, és türelmesen kivárták. Benn rögtön szembesülhettünk a monumentális giccsel. Na jó, őszintén szólva egészen tetszett a templom belső díszítése, de ordenáré sok aranyat használtak fel a cicomához. Volt benn egy középkorú férfi, akiről elsőre nem tudtam megállapítani, hogy ő az egyház tartozéka-e vagy csak olyan mezei turista, mint mi, mert az öltözéke alapján inkább utóbbinak tűnt, de közben bármerre sétáltunk az oszlopok és beugrók között, folyton a nyomunkban volt. Végül kiderült, hogy ő a helyi épületmegőrző egység. Megkérdezte, honnan jöttünk, kaptunk Szűz Máriás képecskét is, és mutogatott nekünk a festményekre. Ezek között persze voltak hatásszünetek, így mindig meglepődtem, amikor visszatért hozzánk, de inkább igyekszem úgy felfogni, hogy kitüntetett minket a figyelmével. [Zsolt: A bácsi először akkor szólított meg minket, amikor a leginkább hosszában vágott fatörzsre emlékeztető mintázatú márványlapokat nézegettük az oszlopokon és megsúgta, hogy itáliai márványt láthatunk élőadásban.] [Betti: Később kiderült, hogy ezek a talján márványberakások egészen gyakoriak a máltai templomokban.]
Ami szerintem kimondottan szép volt, az az, ahogy a kálváriát bemutatták. Bakonyi gyermek lévén hozzászoktam, hogy ehhez komplett dombokat használunk, hogy mire felérünk a tetejére, addigra mi is átérezzük azt a szenvedést, amit Jézus magára vállalt. (Az a baj, hogy most fogalmam sincs, hol húzódik a tisztelet és a tiszteletlenség közötti határvonal. Ha Dzsézit írtam volna, az már gondolom utóbbi, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy az íráshoz használt képzeletbeli hangsúlyom nem az. Elnézést, remélem, hogy senkit nem bántok meg.) Itt a kálváriát mozaikból kirakott képeken ábrázolták. Nem voltak nagyobbak, mint egy átlagos fali festmény, de tényleg gyönyörűen néztek ki.

A templombejáráshoz még egy élmény kapcsolódik: két idősebb néni az egyik oldalsó hajóban mikrofonba olvasta fel az imádságokat. Spoiler: Később majd kiderül, hogy ez arrafelé egészen általános, sosincs csend a templomokban. Itt még furcsálltam, mert mi inkább a síri csendes templomok vidékéről valók vagyunk.

A szabadba ismét kijutva majdnem vettünk fagyit, de végül nem, és majdnem megnéztük a kis piros, ángélusokra oly' jellemző telefonfülkét, de végül ezt sem. Helyette a Xerri's Grotto felé folytattuk a sétát. Az ikszet mindenki felejtse el, inkább essel mondjuk. [Zsolt: Egészen pontosan sch-val, nem nem találkoztam még olyan magyarral, akinek volt különbség az s és sch ejtése között, szóval lényegében feleslegesen kotyogtam bele.] Olyan escéhással. [Zsolt: Így már végképp felesleges amit az imént írtam. Bocs.] Angolul tudó olvasóink már sejthetik, hogy egy barlang felé tartunk. Ennek az érdekessége, hogy egy olyan cseppkőbarlangról van szó, amely egy lakóház alatt található. A bejutás ennek megfelelően kalandos. Az előzetes tájékozódás alapján azt már kiderítettük, hogy a siker esélye százalékosan is lelombozó. A házhoz érkezésünkkor viszont egészen felvillanyozó volt a tény, hogy az épületbe vezető folyosó ajtaja nyitva. Egy néhány méter hosszú folyosó vezet befelé, aztán egyszercsak megakadályozza a továbbhaladást egy zárt ajtó. Üveg van rajta, de egy nagyobb előtéren kívül mást sajnos úgysem lát a kukkoló. Van viszont egy csengő, amit meg kell nyomni, ha be szeretnél menni. Aztán várni. Meg még egy kicsit várni. És mikor már feladnád, akkor még mindig várni. Aztán ha még ezután is vártál, akkor már jó. Mert megjelenik egy fiatal hölgy, beenged, elmotyogja a belépti díjat (két és fél ajró per kopf). Kiváló hely az aprótól való megszabadulásra. Fizetés után beljebb is lehet menni. Egy iszonyat apró csigalépcsőn vitt le minket 8 méter mélyre, ahol aztán hirtelen kitágul a tér. Azért ne azt higgyük, hogy a Szent Péter térre érkezünk, épp annyi hely van, hogy hármunknak már helyezkedni kell, hogy valaki nem a második sorban álljon. A csaj elmesélte, hogy a grand-grand fatherje (Az melyik? A déd vagy az ük? Valamiért ez jutott eszembe...) egy kutat szeretett volna ásni [Zsolt: Kézzel, csákánnyal], és helyette akadt rá erre a mini cseppkőgyűjteményre az alagsorban. Az akna egyébként még 9 métert folytatódik lefelé [Zsolt: Arra már nincs cseppkő, de ott lett meg a víz.], és tekintve hogy akkoriban milyen eszközökkel dolgoztak, minden elismerésem az öregé.

A barlang egyébként kiváló bizonyíték arra, hogy cseppkövek alakjának meghatározása esetén a fantáziának semmi sem szab határt. A személyes kedvencem az a zsiráf volt, amit én simán lelámáztam, de találkoztunk személyesen Dumboval is, láttunk baconszalonnát, oroszlánt, ami amúgy birka is lehet, meg még fene tudja mit. Ja, tényleg! Volt valami halloween-spooky kéz is. :)

A csaj egyébként nagyon szépen elmondott minden tudnivalót a barlanggal kapcsolatban, hagyott időt körbenézni is, de nagyon érződött rajta, hogy saccperkábé tizenötezer-kétszáznyolcvanhatodszor mondja el. Azért a bejutási protokoll ismét elgondolkodtatott. Magyar szemmel közepesen felfoghatatlannak tűnik, hogy valakinek olyan napirendje legyen, hogy ha a második szomszédjában lévő házhoz látogatók érkeznek, akkor ő néhány percen belül ugorjon és idegenvezetőt játsszon, majd dolgának jól végezte után hazacsattogjon és folytassa azt a bármit, amit a turisták betoppanása előtt csinált. A rántás nálunk ennyi idő alatt odaég, a hóm offisz nem erre való, a macska nem tűri el, hogy csak úgy ott hagyd, mint ahogy a gyerekhez is ildomos felügyeletet hátrahagyni.

Eme sok izgalom után visszasétáltunk egészen Ottóig, beültünk, beleolvadtunk az üléshuzatba, majd Igor beizzításával Rabat városa felé vettük az irány. Az első 100 méter haladás után felfedeztük a korábban megtekintett Ġgantija Visitor Centerhez tartozó látogatói parkolót, melyet egy mosoly kíséretében magunk mögött is hagytunk. [Zsolt: Egészen elterjedt szokás náluk, hogy a látogatható területet máshol hagyod el, mint ahol beléptél, amihez egyébként egy egyirányú haladás is társul. Itt az lett volna a perfekt megoldás, hogy leparkolunk a kijáratnál, felsétálunk a 100 méterre lévő bejárathoz és utána látogatjuk meg az egészet. Hát ezt nekünk előtte senki nem mondta el, szóval így járt.]

Rabat, vagyis angol nevén Victoria városa a sziget közepén helyezkedik el, legalább hatezer lakosa van, nem hivatalosan a sziget fővárosa (szóval maradjunk a fő városban). A város közepén lévő sziklaplatóra évszázadokkal ezelőtt felhúztak egy citadellát is, amit úgy hívnak, hogy Cittadella [ejtsd: csittadella] (remélem, hogy mindenki meglepődött!). Ez a plató a város településképét is erősen meghatározza. Autóval gyakorlatilag a várfal tövéig lehet menni, ott van kialakítva a hivatalos parkoló is. Az ide eljutáshoz pedig nem kell mást tenni, mint türelmesen végigkövetni a kackiás úthálózatot, közben nem elütni azokat a gyalogosokat, akik járda híján a másfél autó széles úttesten gyalogolnak, ahol már amúgy is két autó centizgeti magát, továbbá nem nekimenni azoknak a házsarkoknak, amik kilógnak az útra. Gondolom, hogy eleik nem számoltak azzal az eshetőséggel, hogy lovasszekérnél szélesebb és sebesebb gépszörnyek gyorsítják majd a közlekedést. Menet közben nagyjából tizenötször hangzott el a számból, hogy "Igor, bzmg!", mert a fent leírtakat a beláthatatlanul hirtelen emelkedő vagy lejtő terepen kell végrehajtani olyan elágazásokkal, ahol Ottót is ki kell számolni.

Rutinos sofőrünk (ez Zsolt volna) odafigyelésének köszönhetően eljutottunk a parkoló bejáratától számított tíz méterig, de a szuper helyi adottságoknak köszönhetően a hátralévő egy panellakás hosszábannyi utat nagyjából ugyanannyi idő alatt tettük meg, mint a városhatártól idáig tartó szakaszt (legyen az a városhatár bárhol is). Történt ugyanis, hogy a parkoló egyetlen kapuján folyik át a kifelé és a befelé forgalom is, mindezt lézengő turisták közt, tehát nem garantált, hogy nem véres autóval távozol. Ráadásul nincs két autó széles a parkolóig vezető út, szóval folyton megy a rutinozás. Végül csak bejutottunk, kifizettük a parkolás díját, aztán ment a helyvadászat a bent is rutinozó autók között. Zsolt végül nagyon ügyesen a betontömbökkel megtámogatott magaslat szélére parkolt, Ottónak jobb kilátása aligha lehetett volna, és szerencsére őt az a veszély sem fenyegette, hogy egy betonkocka fentről ráesik, nem úgy, mint az alattunk állókat. Aki a betontömböket korhadó raklapon rakta ki a meredély lejtős szélére, az nyilván tud valami olyan fizikai törvényről, amiről mi nem. [Zsolt: A parkolóról később kiderült, hogy kettő vagy talán három szinten folytatódik, ahogy a szerpentines út kanyarog lefelé. Ezen a területen akadt néhány kő- és betontömb, amelyről nem tudtam eldönteni, hogy első vagy másod szándékból van-e ott ahol. Kilapult autó mindenesetre egyik alatt sem volt.]

A parkolóból besétáltunk a várfalon belülre, aztán szinte rögtön meg is állapítottuk, hogy nem veszünk jegyet a katedrális megtekintéséhez (értsd: nem megyünk be megnézni, nem pedig jegy nélkül megyünk be megnézni). Helyette a következő kapualjban beugrottunk a régészeti múzeumba, mert oda is jó volt a korábban megvásárolt jegyünk. Mondanám, hogy sok érdekességet láttunk, de szerintem a legnagyobb benyomást a vitrinek felett falra szerelt ventillátorok mennyisége tette ránk. Na jó, voltak azért ott urnák csontokkal is, továbbá különféle eszközök, melyek azt bizonyítják, hogy az emberek régen még tudtak gondolkodni. [Zsolt: Meg voltak bazi nagy, ólomból készült római vasmacskák. Igen, tudom: "nem vagy más, csak oximoron!".]

Ezt követően egy üdítő kis andalgás következett egészen a Cittadella pereméig, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik, de megpihenni nem igazán lehet sehol. Volt némi nonverbális kultúrvitánk egy pöcsfejjel, mert mikor végre leültünk, és láthatóan előkészülődtünk a pihenéshez és evéshez, akkor ő és rokonai/üzletfelei/aribancokakikkelvolt szükségét érezték pont a mi orrunk mellett rágyújtani. (Maradjunk annyiban, hogy általam meghirdetett statárium esetén rövid úton véget vetettem volna nekik. Szó szerint.) Szóval felmálháztuk magunkat, és odébb mentünk (milyen kedvesek vagyunk, nem?), amin ő még jót mulatva nekiállt nevetgélni is. (Hú, ritkán húznék be embereknek, de neki igen. Még most is. Amúgy nem szoktam rosszat kívánni embereknek, csak remélem, hogy hamarost megtörténik velük.) [Betti: Ez van, vállalom a gondolataim. Zsolt meg elvett, úgyhogy ő is vállalja a gondolataim.]

[Zsolt: Az utóbbi képről nekem óhatatlanul is a Perzsia hercege (Prince of Persia) című játék és film jutott eszembe.]

Szóval körbesétáltuk a Cittadellát, készítettünk sok olyan képet, amilyet még biztosan soha senkinek nem jutott eszébe, aztán visszasétáltunk az utcákhoz, egészen a száz méterrel odébb lévő természettudományi múzeumig, ahova csodák csodájára szintén jó volt a jegyünk. Ez nekem sokkal jobban tetszett, mint a régészeti múzeum. Rögtön az elején egy hatalmas halfejjel lehetett pózolni, tele volt tengeri élőlények szépséges vázaival, ásványokkal. Az egyik teremben kinn volt az a pici máltai zászló is, ami megjárta a Holdat az Apollo űrprogramnak köszönhetően.

A második emeleten voltak a röpködők termei. Rögtön az elsőben a ragadozó madarak legkiválóbb kitömött példányaival találkozhattunk. Zsolt szíve nagyot dobbant, amikor felfedezte, hogy a fővadász maga egy leterített nyúllal van jelen a konstellációban. [Zsolt. Még a nyúl vére is ott volt kifröccsenve, szóval tényleg megpusztult!]

Lehetett még lepkékben is gyönyörködni, majd bámulattal hódolni ama építészeti megoldásnak, hogy a belső kertbe csak a vécéken keresztül vezet az út. A kertben végül ettünk jó kis otthonról csomagolt szenyát, mielőtt még éhen halnék, meg vedeltünk kicsit a folyadékutánpótlás miatt (kivéve anyukám, neki elég a fény a túléléshez). A rövid sziesztát követően visszacsattogtunk az utcára, majd még ötven méterrel odébb bementünk a régi börtönbe is, hiszen oda is jó a jegyünk! Tulajdonképpen a falakon kívül semmi érdekes nem volt benne, kivéve a parókás rab babát, attól kis híján megijedtem. [Zsolt: Tényleg megijedt. Amúgy aki mindenféle kínzótermekre, kiontott belekre és hasonlókra számít, csalódni fog. Ez csak egy néhány cellából álló börtön. A bejárat előtt van egy kaloda, amit egyik-másik útikönyv pellengérként próbál eladni.]

A börtönsokk után kiszabadultunk a napfényre, megnéztük kintről a katedrálist, másodszor is úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Az autóhoz visszamenetel előtt még lementünk az itteni Visitor Centerbe, mert erről előzetesen is jó ajánlásokat olvastunk, és persze ott is elfogadták a jegyünket. Bementünk, és nagyjából a második interaktív kijelzőnél jártunk, amikor egy kedves úr megjelent, és elmondta, hogy "I'm in a hurry" (ezt nem értettem, hogyan jön ide), és mindjárt kezdődik egy filmvetítés, amire ha szeretnénk, akkor menjünk be gyorsan, mert a jegy tartalmazza a megtekintését is. Szóval gondoltuk, hogy jó, nézzük meg, aztán majd utána folytatjuk. Egy hatalmas terembe kerültünk, ahol mindegyik falra projektorral vetítettek ki egy történelmi mesének álcázott animációt. Nekem ez nagyon tetszett, igazából az egyik ostromról, meg kalózokról, meg minden olyanról szólt, ami itt megesett, és szerintem gyereknek és felnőttnek is egyaránt élvezhetőre sikerült. Mikor vége lett, akkor egy másik ajtón mehettünk ki. A ki az meg az udvar ki, ahonnan viszont már nem volt vissza a látogatóközpontba. És akkor ott álltunk, és nem értettük, hogy most akkor mi van? És mások sem értették, és aztán szépen mindenki ráébredt, hogy akkor tulajdonképpen most jól kidobtak minket. Szóval a mese által okozott varázs egy csapásra odalett, és mélységes csalódottsággal távoztunk. [Zsolt: Ez nagyon felháborított és ma is gusztustalan húzásnak tartom. Nem mintha sokat hagytunk volna ki a Visitor Centerből, de hát banyek, csak fizettünk a belépőért, hadd döntsem már el, mikor végzek és mit milyen sorrendben tekintek meg!]

Így nem maradt más, mint visszacammogni Ottóhoz, Zsolt kirutinozta magát, hogy be tudjunk szállni, aztán kirutinozta magát Rabatból is, aztán mentünk egészen a Dwejra Bayig. Az odavezető út gyönyörű volt, panoráma, szerpentin, büdös emeletes busz előttünk. Mivel utóbbi elment a lenti parkolóba, ezért mi gyorsan betértünk a föntibe, ami amúgy is közelebb volt a Dwejra Towerhez.

Felcaplattunk hát a toronyig, hogy megnézzük belülről is. Épp volt rá lehetőség, mert a zászló fel volt vonva. Ez egyébként nagyon jellemző a máltai erődökre: a felvont lobogó jelzi, hogy éppen nyitva van. A belépés alapvetően díjmentes, de donation alapon 2 eurót javasolnak per kopf. Mivel még mindig nagyon sok aprónk volt, ezért itt is elkezdtük bedobálni. Először Zsolt, aztán anyukám, aztán én maradtam a végére a kulturált kettő számú érmémmel. De addigra már annyit visszahangzott a toronyban az érmedobálás, hogy meg is jelent a bácsi. Kaptunk magyar nyelvű ismertető anyagot is, ami nem mellesleg hibátlan volt. Utoljára ilyennel szerintem Chillon várában találkoztunk két éve. Egy rövid két oldalas szöveg volt a torony történetének főbb eseményeiről és a környékről. Ennek elolvasása után lementünk az alagsorba, ahol épp egy dokumentumfilm pergett a környék flórájáról és faunájáról, illetve a geomorfológiai sajátosságokról. A legnagyobb benyomást egyértelműen egy különleges alakú élőlény tette ránk, de hagyom Zsoltot kibontakozni, ő nagy élvezettel fog mesélni róla.

[Zsolt: A leírás és a videó is hangsúlyozta, hogy a torony fő feladatai közé tartozott a közeli Fungus Rock (Gomba-szikla) védelme, amelyen egy csodatevőnek hitt gombafajta nőtt. Csak itt. Sehol máshol. Nagyon csodát tesz. Hogy csodatévő ereje miben merül ki, nem tudtuk meg, csak hogy a gonosz modernkori tudósok bebizonyították, hogy a) semmi, de semmi gyógyitó hatása nincs b) nem is a gomba az érdekes, hanem valami rajta élősködő cucc, c) aminek amúgy szintén semmi, de semmi gyógyító vagy csodálatos hatása nincs. Mindenesetre ismét bebizonyosodott, hogy felnőtt férfiak képesek akár vért is ontani egy csodaszernek hazudott, hímvesszőre emlékeztető dologért.]

A videó után felmentünk a tetőre is, ahonnan egészen pofás kilátás nyílt a környék mindahány öblére. Végül elégnek ítéltük a látogatást, így lementünk a torony alatti sziklákhoz. Kicsit zavarban voltam, mert megszoktam, hogy általában egyetlen ösvény vezet egy-egy sziklacsúcshoz, viszont a máltai terep olyannyira egyedien sziklás homokos sivatagos bozótos, hogy sokszor nincs egy konkrét útvonal, amin haladni kellene, hanem bárhol mászkálhat az ember. Ettől nekem néha rossz érzésem volt, hogy jujj letaposok valami olyat, amit nem szabadna, de ahogy a lábam alá néztem, rájöttem, hogy nincs ott semmi, amit le lehetne taposni. Bár tény és való, hogy ha sokan viselkedünk így, akkor az amúgy sem stabil talajszerkezet gyorsabban fog erodálódni, vagy mi.

[Zsolt: A képen épp a fentebb említett Gomba-szikla látható, rajta a Mágikus Farokgombával. Akkoriban egy bonyolult, kötélen függő kosárban lehetett megközelíteni, amely a tőlünk jobbra lévő szikláról indult. Az egyik torony-főmuki még azt is kitalálta, hogy lovagjai csiszolják már le a Gomba-szikla érkezési oldalát, hogy az esetleges illegálisan közelítő, alpinista kiképzésben részesített gombatolvajok dolgát megnehezítse. Antropogén geomorfológia speciál kollégium témája lehetne.]

A terep egyébként gyönyörű volt, a főleg homokköves talaj egyrészt tele volt kisebb-nagyobb árkokkal, pocsolyákkal, másrészt tonnaszámra lehetett volna egykor élt kagylók és tengeri sünök maradványait bányászni. Nagyon sok felszínre bukkant példány már összetört, de akadtak azért egészen épek is.

A felszín helyenként egészen elbadlandesedett, és néhol teljesen sivatagi érzésem volt.

[Zsolt: Máltán nagyjából minden természetközeli helyszínre igaz, hogy lágynak és puhának néz ki, de aztán kiderül, hogy kemény és szúrós. A part egy csomó helyen úgy nézett ki, mintha éppen csak száradásnak indult iszap lenne, de aztán kiderült, hogy az bizony kemény homokkő, esetleg mészkő. Ugyanez a növényzetre is igaz volt, a pihepuhának látszó, esetleg bársonyosnak ígérkező bokrok mind kemények, esetenként kimondottan szúrósak voltak.] [Betti: Ez a mediterráneumi Mojave.]

Átsétáltunk aztán a lenti parkolóhoz is, hiszen itt nem látható az egykori Azúr Ablak. Valahol elképesztőnek tartom, hogy évek múltán is képesek eladni egy helyet egy olyan jelenséggel, ami már nem is létezik, hiszen a híres abráziós ablak néhány éve egy viharban megadta magát az erőknek és összeomlott. Némileg ismét zavarban voltam, mert azt hittem, hogy ennél sokkal több maradt ott mementónak, de ahhoz képest, amire számítottam, egy egészen kis szikla jelzi csak a helyet.

A parkolóhoz visszacsászkálás közben vettünk fagyit. Habár biztos, hogy két gombócosat kértem, nem igazán emlékszem az egyik ízre, úgyhogy nem volt valami maradandó élmény. A másik gombócom viszont pillecukor ízű volt, színében valami fura átmenet a vattacukor rózsaszín és hupikék törpikék között. Az íze mindenképpen egyedi... :) [Zsolt: Fagyiban nem voltak túl eredetiek, bár amit ettünk, az finom volt. És itt is az a rendszer működik, hogy minél több gombócot vagy "scoop"-ot kérsz, fajlagosan annál olcsóbbra jön ki egy. Pl. egy gombóc 2 euró, kettő gombóc 2,5, három gombóc 3.]

A fagyival besétáltunk még az Inland Sea-hez is. Habár nagyon népszerű a csónakázó túra itt, aminek keretében a belső vízből egy alagúton át kimotorcsónakoznak a turistákkal a külső partfalhoz, mi nem fizettünk be. Helyette sokkal izgalmasabb volt nézni például anyukám, aki nagyon akart fagyizni, és közben nagyon akart fényképezni is, ezért percekig zsonglőrködött a kettővel egyszerre. Csodával határos módon a fagylalt is megúszta és a telefon sem esett a vízbe. A rámpa környékén egyébként hatalmas autós forgalom volt, nem győztünk rácsodálkozni a kis helyen nagy pick-uppal történő egymás hegyére-hátára parkolásokra. 

Mivel ekkor már jócskán benne voltunk a délutánban, az útiterv szerint viszont több látnivaló volt a listán, mint hátralévő napos órák száma, ezért kicsit felpörgettük magunkat és tovább álltunk. [Zsolt: Elsőként például lehúztuk az állomások listájáról a Flo Azure Window nevű helyszínt, ami szerintem csak annyit tesz, hogy onnan pont a másik oldalról láthatod, pontosabban [már] nem láthatod az Azúr Ablakot. Úgy döntöttünk, hogy innen is megfelel, ha nem látjuk a másik irányból.]

Következő állomásunk a Wied il-Mielaħ névre hallgató látványosság, immár a sziget északi partvidékén. Szintén egy abráziós ablakról van szó, az Azúrhoz képest annyi különbséggel, hogy ezt nem kell elképzelni, mert még megvan és látható. Az oda vezető úton ismét elmélyült a kapcsolatunk Igorral. Az út, amire rávezetett minket, hirtelen lett elhagyatott és nagyon szűk, nagyon pocsék, nagyon lejtős, nagyon kátyús. [Zsolt: És amúgy nagyon nem arra mentünk, mint kellett volna, de legalább tettünk egy teljesen felesleges kitérőt.] Bár az volt a terv, hogy ezen a napon majd én is kipróbálom az autót, itt Zsolt vezetett, mert nekem már annyira fájt addigra a fejem is, hogy nagyon. Sikeresen megoldotta a terepet, annak ellenére, hogy az utolsó elágazók egyike előtt még egy falka kiscicába is belefutottunk (rohadt nagy császárok, csak fetrengtek az út közepén jó dolgukban), és a környék egyetlen rajtunk kívül is mozgó autója is szembe jött velünk. Elsőre nem nagyon hittük el, hogy elférünk mellette, de kiderült, hogy neki van igaza. Végül odaértünk a látványosság környékére, elegánsan leparkoltunk a széles földút szélén amúgy máltaiasan, és gyalog tettük meg az utolsó métereket.

A szikla szélére kisétálva rájöttünk, hogy alattunk is van még egy bejárható szint, de az oda lejutáshoz vissza kellett menni egészen az útig. [Zsolt: Én voltam túl optimista, azt hittem, valahol csak közelebb kerül egymáshoz a két szint, de sajnos nem.] Ez egyáltalán nem volt baj, mert így találtunk egy orros sziklát, ami akkor hirtelenjében engem egy óegyiptomi Hórusz-szoborra emlékeztetett. Ma megnézve a képeket inkább egy Disney-keselyű jut róla eszembe [Zsolt: Én már ott is Keselyű-sziklát mondtam!] [Betti: Úgysem mondom ki, hogy igazad volt! Annak olyan íze lenne, mint az ecetnek.] [Zsolt: Nem baj. Elég, ha én tudom.], de hát madár mindegyik. (Ha jól sejtem, ez az első ornitológus-gyilkos megjegyzésem a MalTripről.) Magával a szárnyassal szemben található egyébként az ablak mint fő attrakció. Sokkal markánsabb vonalai vannak, mint az egykori Azúr Ablaknak, nekem élőben jobban is tetszett, mint a másik képeken.

A szikláról a vizet bambulva szemfülesek felfigyelhettek a gozói óriásmedúzák hadára is (éljen az Ónodi-féle rendszertan!), melyek a képeken szerintem inkább rájára hasonlítanak, de a mozgásuk alapján egyébként tényleg medúzák voltak. Mivel túl messze, túl mélyen és túlságosan is vízben voltak hozzánk képest, így nem kockáztattuk meg a közelebbi szemrevételezést.

Helyettük gyönyörködtünk inkább a placcon parkoló, feltehetően a megalitikus templomokkal egyidős Toyota Corsában. Ha nem láttam volna a két szememmel, és utólag az internet nem támasztja alá, hogy nem csak az Opelnek van Corsája, akkor el sem hiszem.

[Zsolt: Az Ónodi-féle rendszertan szempontjából nagyon fontos mérföldkő, hogy ezen a helyszínen találkoztunk először a vadkátlifával, ami a muskátlira emlékeztető, vadon növő fásszárú növény. Szívesen.]

Mivel több időnk már nem lett, ezért innen már viszonylag gyorsan tovább álltunk. A változatosság kedvéért beültem én a volánhoz. Az IreTripen már volt jogsim, de a kölcsönkocsit még nem vezethettem vele, és ki sem próbáltam. Most viszont már kifizettünk engem is másodpilótának, így teljesen legálisan, iszonyatos fejfájással, de harci kedvvel beültem a vezetőülésbe mondván, hogy az itteni széles földútnál jobb alkalmam úgysem lesz kipróbálni a jobbkormányos vezetést. [Zsolt: Mindehhez kaptál egy rutintalan navigátort is szerénytelen személyemben. Még jó, hogy egy darabon azon az úton kellett mennünk, amin jöttünk.] Nos. A kuplungot nem tudom ki tervezte ilyenre, de annyira magasan volt, hogy szerintem kezelhetetlen. Amúgy annyira nem is volt szokatlan a másik oldalon ülni. Viszont legalább elkezdett esni az eső is (szerintem az egész út alatt egyetlen alkalommal) [Zsolt: Konkrétan csak ekkor esett, bár nem csodálom, mert Betti is és Ildi is reggel óta várta, vonzotta, idézte az esőt, valójában elképzelni sem tudom, hogy miért. De megérkezett. Senki nem örült neki.], így a manőverezés és ablaktisztítás már megadta az alaphangulatom. Ügyes voltam, nem ütöttem el a cicákat, akikkel idefelé is találkoztunk, pedig nagyon igyekeztek a kerekeink alá kerülni. Továbbá a semmiből mögém termett megrakott dömper is ki tudott kerülni a környék legélesebb kanyarjában anélkül, hogy felkent volna a kőfalra. [Zsolt: Az a dömper engem is meglepett, fogalmam sem volt róla, hogy nesztelen léptekkel oson mögöttünk egy ilyen monstrum.]

Nagyjából 2-2,5 [Zsolt: Dr. Google szerint 2,8] kilométer megtétele után érkeztünk meg a Wied l-Għasrihoz, ahol épp véget ért egy társaság búvárpartija. Ennek olyan szempontból volt jelentősége, hogy a vízhez levezető és eső után amúgy csúszósnak minősülő keskeny lépcsőn mi lefelé haladtunk volna, miközben ők felfelé cipelték a palackjaikat, így gyalogosan is kellett kicsit logisztikázni. Az öbölben hatalmas kőtengerben találtuk magunkat. Odalopakodtunk a vízhez is, és nekem nyilván sikerült bokáig bele is csúsznom, mert a leginstabilabb kavicskán próbáltam megállni. Zsolt lőtt még naplementés képeket is, bár kicsit csalt. [Zsolt: Nem csalt, művészkedett.]

Gyűjtöttünk azért kavicsot is, mert anélkül ugyan nem lehet hazamenni. Továbbá új hagyományként anyukám a cseréptörmelék gyűjtésébe is belekezdett.

A naplemente már tényleg a nyakunkon volt, így úgy döntöttünk, hogy elindulunk tovább, még megnézzük a sziget és egyben Málta legészakibb pontját, aztán haza ucculunk. 
A Reqqa Point mellett volt lehetőség félreállni autóval is, és mázlink volt, mert mellette közvetlenül egy sólepárló is található. A legészakibb pontig végül ennek medencéi mellett sétáltunk ki, így szinte kézzel fogható volt minden! Tippre jó sokan járhattak már itt korábban is, mert egy hatalmas placcon a turisták körében oly népszerű tevékenység nyomaként egymásra rakott kövekből egy elképesztő nagyságú alakzat volt kirakva. Voltak egyébként ott pecások is, és egy madárkáról is megpróbáltam még sorozatfelvételt lőni, hátha sikerül legalább egy jó kép, de fény hiányában már sajnos nem tudtam normálisan megörökíteni, amint táplálék után kutat a csőrével a lepárlóban. Mivel már nagyon sötétedett, gyorsan nyomtunk egy szelfit is, különben biztos nem tudnánk bizonyítani, hogy ott jártunk. [Zsott: We proudly present the southernmost of all the northernmost points we've ever visited!]

A komp felé már abszolút sötétben indultunk tova. [Zsolt: Elgurultunk a legrégibb és legnagyobb sólepárló mellett, ahonnan elvileg minden szuvenyírsó származik, amit szereztünk később. Aztán valamivel odébb majdnem belehajtottunk a tengerbe, mert az út egészen a víz színéig süllyedt, majd alattomban és kivilágítatlanul elfordult alattunk. Egy ponton meg kissé pánikba estünk, hogy mintha megint Rabat felé közelítenénk, ami bár igaz volt, pánikra nem volt ok, arra vitt az út.] [Betti: Borzasztó pici ez az ország.] A felhajtónál egyszer csak ott termett előttünk a sorompós fülke, ahol a jegyet meg tudtuk venni. Egy rendkívül életvidám hölgy szolgált ki minket, majd a sorompón áthajtást követően, biztosan nem a felfestésnek megfelelően haladva egy majdnem ugyanilyen életvidám bácsi ellenőrizte az egy perccel korábban megfizetett jegyeinket. [Zsolt: Volt egy nagyon pöpec, ám annál üzemen kívülibb sorompórendszer a jegyek automatikus ellenőrzésére és az arra jogosult autók beengedésére, de roppant környezettudatos módon inkább odaállítottak egy bácsit, aki jóval kevesebb elektromosságot fogyaszt.] [Betti: És még a munkanélküliségi rátát is javítja.] Hosszú nap volt (gondolom, hogy a betűk mennyiségéből ezt már ti is leszűrtétek), így útitársaim kávéra, én pedig kólára vágytam, ezért kipróbáltuk a komp büféjét. Tudtak készíteni nagyon automatás kávét, és olyan felvizezett kólát, amit a moziban osztogatnak nálunk. Mindezért cserébe csak készpénzt fogadtak el. Hát nem egy Skandinávia, na.

Ilyen ízélmények után még felfáradtunk a fedélzetre, ahonnan végigbambultuk a kivilágított partokat, majd túl későnek tűnő időben lementünk a kocsihoz. A beszállással könnyű dolgunk volt, mert sikerült most is kiszállós helyre beállni a hajó gyomrába, így csak másokon röhögtünk, ahogy bénáznak. Megcsodálhattuk a férfipéldányok egy csoportját is, akik a mögöttünk álló, és tippre egész útközben szóló riasztóval imbolygó Mercedesbe szálltak be [maguk is imbolyogva]. Annyira megnyerőek voltak, hogy az hagyján, hogy én majdnem elhagytam értük a férjem, de még ő is majdnem lepattintott engem. Na jó, viccelek.

A hazafelé úton a kölcsönzős autók egymás után haladva fosták oda magukat az úton a közlekedési moráltól - beleértve minket is. Viszont történelmi pillanatot is éltünk át, ugyanis ekkor tehettük meg a leghosszabb eseménytelen szakasz Igor szerint, egész 3,2 km-t! Az utcánk természetesen tele volt autókkal, az öngyilkos hajlamú vörös cirmos ismét visszatért, de ma nem vetette magát Otto elé.
Otthon még vacsiztunk, ásítoztunk, olvastunk, előkészítettük Igort a következő napra. Mindeközben még volt egy kis szappanopera is, mert anyukám és a Senor Hajmosas nem jöttek ki egymással, és utána még az az álnok José Fernando Hajsarito sem fújta a meleg levegőt. Még jó, hogy vitt tartalékot! Így végül mindenki ágybakerült és nyugovóra tért.

A nap mérlege: két sziget, két kompozás, 69 km autóval (2*14 km Máltán, 41 km Gozon), millió macska, az egyetlen eső és a leghosszabb eseménytelennek ítélt autós szakasz.