1. A gyászjelentés

Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, szerették, vagy utaztak benne, hogy a Kisautó, ismertebb nevén a Dödimobil életének 25. évében váratlanul elhunyt. 

2. A helyszíni szemle 
[Betti: A magyar nyelv bármely szabályára és a helyesírásra való tekintet nélkül, kitöltött nyomtatvány formájába öntve.]

Budapest 2020. év 02 hó 08 nap 18:00 órakor Budapest VII. kerület, Rottenbiller u - Dohány u kereszteződés történt közlekedési baleset helyszínén a rendőrhatóság járőrei intézkedtek. Az intézkedés a 2012. évi II. törvény (Szabs.tv.) 7.§(1) bekezdés b./ pontja alapján helyszíni bírság kiszabásával zárult.

Rövid történeti tényállás (minősítéssel-Szabs.tv ütköztetéssel-KRESZ): Ónodi-Kellermájer Bettina közl az általa vezetett Dödimobil frszú szgk-val BP VII Ker Dohány u.-on a Rózsa u felől. Haladása során a Rottenbiller u. -Dohány.u kereszteződéshez érve, ahol lámpa nem üzemelt, figyelmen kívül hagyta az elsőbbség adást jelző táblát és ütközött a Vétlen frszú szgk megszegte a KRESZ ... §             SZABS. TV::......................

3. Blikk

Nem hivatalos forrásból értesültünk róla, hogy (közel)múlt szombat este hat óra körül a főváros egyik hírhedt kereszteződésében ismét közlekedési baleset történt. Információink szerint az elkövető Ónodi-K. B., büntetlen előéletű XI. kerületi lakos nem adott elsőbbséget és ütközött egy másik személygépjárművel, közel két órás közlekedési fennakadást okozva ezzel a környék forgalmában. A hivatalos szervek nagy erőkkel szálltak ki a helyszínre, hogy a kialakult káoszt mielőbb felszámolhassák. Neve elhallgatását kérő szemtanúnk szerint az eljárás menetében maradt némi kétség. Személyi sérülés nem történt.

4. Ahogy én megéltem

Elmentem az autóért, gyors olajellenőrzés után megállapítottam, hogy még nem kell rátölteni, de legközelebb majd már igen, végül döccenőmentesen elindultunk. Sikerült félreállni a templomnál és felvenni Egyes Számú Utast is anélkül, hogy bárkinek útban lettünk volna. A következő kétszáz méteren ultra jófejként mindenkit engedtem, megvártam, amíg eldöntik, hogy ki hogyan soroljon át a másik sávba a többi autó összetörése nélkül. Sikerült nekik. Még villantottam is, hogy csinálják, én ráérek, kivárom. Pedig általában nem jut eszembe jelezni a jófejségem... Hídon átgurulás után nem ütöttem el egy biciklist sem, sikerrel vettem fel Kettes Számú Utast is. Bekötötte magát,  mert (1) utas fizet, tartja a mondás, (2) az én autómban senki nem utazik becsatolt öv nélkül, (3) majdnem szépnek mondhatóan kértem. Nagykörúti araszolás a Corvin-negyedig, üres, egyes, üres, egyes, meddig megy ez még így? Sebaj, közben volt időnk megbeszélni, hogy bizony-bizony, a Kisautóban az utas oldalon is van légzsák elöl, ellentétben rengeteg vele hasonló korú járgánnyal. Elkanyarodjunk az Üllőire? Áhhh, hagyjuk, ott is áll a forgalom. Nézd, a Baross utcánál is baleset van. Na végre, mindjárt Dohány utca. Piros. Piros. Sárga. Zöld. Persze, Barátom, a palota előtti kiállóból nyilván bevágsz elém az utolsó utáni pillanatban. Persze, k*rvára sürgős volt lefordulnod az első utcára jobbra, gratulálok. Sárga tábla, védett vagyok, mindegy, itt mindig hülyék mászkálnak keresztben, inkább nem nyomom. Óóó, fasza, nem működnek a lámpák. Mindegy, bal oldali sáv jó, abból mehetek egyenesen, odaát legalább nem kell besorolnom a sávelfogyás miatt. Tök jó, hogy itt csak a zebrán van hely megállni. Sosem fogynak el az autók. Baszki, itt tényleg sosem jutunk át. Milyen jó lenne kilátni balra. Ki ültetett egymás hegyhátjára épületsarkat, fatörzset, kukát, gyalogost és hirdetőoszlopot? Még mindig nem jó. Na, most balról talán, nem, még mindig nem, de már igen, jobbról is annak tűnik, szomszéd is indul, még mindig jó. Igazi repülőrajt álló autóból egyessel. Jobbról? Még igen... Vigyázz! Kormányt balra! CSATT! Most mi van? Most ütköztünk? Lányok? Mindenki megvan? Mindenki? Biztos? Még megy a motor, le kéne állítani. Kiszállok, szóljatok a többieknek, hogy nem érünk oda. Másik autó utasai jól vannak? Nem, csak ordibálnak. Jól vannak? Csak a hőbörgés. Mit képzelek magamról. Normális vagyok? Jól vannak? Akkor hívom a 112-t. Ez vagyok, innen telefonálok, ez történt, igen, jól vagyunk, igen, azt mondták, hogy ők is, megkérdezem még egyszer, igen, jól vannak. Nem, légzsák nem nyílt ki. Autótípus rendszámmal egy. Autótípus rendszámmal kettő. Még mindig ordibál velem ez a nő. Honnan került mellém ez a tűzoltósági pickup? Küldik a járőrt. A másik autó sofőrje még mindig mondja, azt sem várja meg, hogy a tűzoltó rádiózzon. Hol vannak a lányok? Fel kell hívnom Zsoltot. Nem veszi fel. Akkor a társaságát. Nem veszi fel. A másik autóból a nőci még mindig sápítozik, nem igaz. Hol a rendszámom? Hol a lökhárítóm? Nem párhuzamosak a kerekeim. Baszki. BKK forgalmi ügyelet a helyszínen. Igen, mondjuk az a troli a túloldalon már nem ér oda a következő megállóba akkor sem, ha ezt már a helyzete alapján épp elhagyni készült. Megjött a tűzoltóság. Azta mennyi tűzoltó. Mi történt? Elmondom. Balra akartam menni? Nem, egyenesen. EGYENESEN??? A másik autó sofőrje már a negyedik embernek magyaráz. Most tényleg puncsol? Nekem is puncsolnom kellene? Mi fog történni? Tudja valaki? Várok. Csörög a telefon. Parip, leépült az autó eleje. Nem tudom. Nem tudom. Jó. Várok. Hol vannak a lányok? Ja jó, bagóznak. Azt most szabad. Várok. Várok. A BKK-s csávó és egy tűzoltó odajönnek. Tudom amúgy, hogy mi hogy fog történni? Akkor elmondja. Nyugodtan hívjak trélert is, mert sok idő, amíg ideér, és ez innen nem megy el saját keréken. Persze, tudnak adni kontaktot autómentőhöz. Várok. Várok. Rendőrautó érkezett, négy darab egyenruha kiszáll. Rögtönzött forgalomirányítás. Most akkor őket vártuk? Nem úgy tűnik. Jött egy mentő, mert mamóca a másik autóból fájlalja az oldalát. A pasi még mindig puncsol. Beszarok, hogy a rendőrnek ordítva kell forgalmat terelnie. Senki sem normális. Az a turistabusz vajon hogy fog elfordulni? Befér? Befért. Az normális, hogy velem senki nem beszél? Csörög a telefon. BRFK hív. Adjak egy rendőrt a telefonhoz. Honnan tudja? Még most vizsgálják. Majd ha megvizsgálták, kiderül, hogy személyi sérüléses-e a baleset. Megint egyedül vagyok. Látom a lökhárítóm. Ott van másfél busznyi távolsággal odébb az úton. A tűzoltók nehezen, de kinyitják a motorháztetőmet. Fogalmam sincs mit csinálnak. Várok. Várok. Ha szemmel ölni lehetne, már tuti elporlasztott volna a másik autó mind az öt utasa. Szerintem a nő már átkot is szórt rám. Várok. Jött egy másik rendőr, egy Audi. Akkor most őket vártuk? Valami nem stimmel. Az eddigi rendőrök valamit puffognak a másikakkal, és elvonulnak. Sértődve. Ez normális? Nem értem, mi történik. Ja, hogy ők forgalomirányítani jöttek. Épp időben, a forgalom már úgy háromnegyed órája káoszba fulladt. Miattam. Én voltam? Én voltam. Én voltam? Nincs lámpa, nálam a macisajt, szóval tök mindegy, én voltam. Honnan jött ez az autó? Szegény Kisautó, nagyon összetörtem. Még jó, hogy nem tankoltam tele a múlt héten. Jesszus, normális vagyok, hogy ilyen eszembe jut? Megint elmondanám, mi történt? Elmondom. A másik sofőr szerint neki zöld volt. Nekem meg nem égett a lámpám, és az északról jövőknek sem. Balra akartam menni? Nem, egyenesen. EGYENESEN??? Miért olyan kurvára hihetetlen ez? Nem sírok. Nem sírok. Nem érek rá. Várunk. Asszem kezd hideg lenni. Na végre, megjött a következő rendőrjármű is. Hozzám ide sem jönnek? Vagy megint én csináltam rosszul, hogy lemaradtam és nem kezdtem el puncsolni? Idejön. Azt ugye tudom, hogy a macisajt az egész kereszteződésre vonatkozik?! Ugye tudom? Elmondanám, mi történt? EGYENESEN??? Jó, mindjárt jön a kolléga és mondja a többit. Vajon mi a többi? Közepesen lesajnálva érzem magam. Ha szőke nő lennék, vajon ennél is jobban éreztetnék velem, hogy egy szarkupac vagyok? Zsolt is ideért. A tűzoltók letolják a Kisautót az úttestről. Szegény, nagyon kacsa. Mit tettem? Nem sírok. Na az van, hogy vagy az egyes verzió lesz és akkor megszívatok mindenkit, elhúzódik az egész, és még nagyobb szarkupac leszek, vagy kettes verzió, helyszínen lezárjuk és ők végre mehetnek. Amúgy ugye tudom, hogy a macisajt az egész kereszteződésre vonatkozik? Ezt a hangsúlyt vajon tanítják rendőréknél? Elképesztő, hogy minden villogós tudott normálisan és a helyzethez mérten még jófejként is viselkedni. Ezek meg megtestesítenek minden sztereotípiát, ami a rendőrség kapcsán felmerül. Adjak iratokat. Várunk. Lányok, szerintem menjetek el nyugodtan. Nem, megvárnak. Az én utasaim miért nem sápítoznak? Várunk. A tűzoltók leghasznosabb fegyvere a cirokseprű és a hosszú fejű partvis. Csodás látvány. Várunk. Fázom. Kéne a mellényem, asszem, hogy kevés a pulcsi februárban. Várunk. Baszki, már vagy másfél órája itt vagyunk. Na, akkor leszek kedves itt, meg itt, meg itt aláírni. Ennyi hibapont. Ez a csekk. Ennyi napon belül mindent intézzek el. Minden jót. Akkor még a betétlapot töltsük ki. A BKK-s csávó nagyon jófej, még ebben is segít. Mostanra legalább már visszavett a másik társaság a hangnemből. Telefonszámcsere. A nő még nekiáll csacsogni is. Most ő tényleg azt mesélte el nekem, hogy hátul középen úgy ült, hogy be sem volt kötve? Nem hiszem el. Tűzoltók is leléptek. A BKK-s csávó marad, mert amíg máshova nem hívják, addig ráér. Trélerre várunk. Várunk. Várunk. Lányokat elengedem, most már tényleg. Várunk. Na végre, egy sárga villogó. Hopp, és ott jön a másik is. Szegény Kisautó, alá kell célozni az eszközt. Jájj, ez fáj. Na jó, húzzunk a rákba. A tréler szerencsére a XI. kerületbe megy, úgyhogy elvisz minket haza. Út közben még beszélgettünk. Hátul középen ülve pedig telibe nézhetem a hátsó kamera képét, ami a Kisautó összetört elejét mutatja. Csodás. Nem sírok... Megtudtuk, hogy a "corsások" azok mindig ilyen lököttek, hogy az autó családtag. Újbuda-Központnál autóürítés. Jesszus, mennyi cucc volt szerencsétlen Dödimobilban... Szia, Kisautó. Sajnálom. Érjünk haza, mert sírni szeretnék.

A gyász-processz azóta is zajlik. Igazából fura módon a következő napon autóvezethetnékem támadt. Kár, hogy már nincs mit. Utána hétfőn igazi felnőtt emberek módjára a szabadságot ügyintézéshez vettük ki: délután a Kisautó az autómentős telepről átköltözött a bontóba. Kedd reggel pedig az okmányirodában kezdtünk forgalomból történő végleges kivonatás ürügyén.

Ami nehéz, hogy az agyam azóta is elkezd időnként szőnyegbombázni az emlékképekkel. Meg hogy akárhányszor végigjátszom a fejemben, egyszerűen nem értem. Van hivatalos papírom arról, hogy trehányul vezetek és én vagyok a hibás, mit hibás, felelős, és mégis egyre kevésbé érzem azt, hogy tisztán az én saram lett volna. Nem mentegetni akarom magam, tényleg, de ehhez a balesethez szerintem ketten kellettünk. Biztosan még kétszer körül kellett volna néznem, és röntgenszemeimet is bevetni, és leginkább átrepülni a kereszteződésen. Menjek pszichológushoz?

Az biztos, hogy igazi káosz volt. A helyszín úgy festett, mintha emberöléssel tarkított bankrablásból menekülős Cobra 11-es közlekedési baleset helyszíne lett volna kék és piros diszkófényekkel kivilágítva. Tényleg kilenc villogós autó kell egy ilyenhez? Ha a két autómentőt leszámítom, akkor is hét. De hát a 15 000 HUF büntipénzem biztos igazi haszon az intézkedő szervek fenntartásához. Azért rendőrpajtás a végére egészen humorosra vette a figurát, még arra is felhívta a figyelmem, hogy ha gyűjtök még 12 pontot, akkor beválthatom őket. Menj a francba. Amúgy meg sem kérdezték, hogy fogyasztottam-e alkoholt.

5. Ahogy Zsolt megélte

Az edzés végeztével már épp öltözni kezdtem volna, amikor hallottam, hogy egyik edzőtárs telefonál, elhangzik a "Nem pont mellettem, de tudom adni.", majd nyílt az öltöző ajtaja, kaptam egy telefont, amiből Betti hangja közölte, hogy balesetezett, a Kisautó eleje eltűnt. Az első kérdésem az volt, hogy mindenki jól van-e, a megnyugtató válasz az volt, hogy igen. Megtudtam még a helyszínt, hogy légzsák nem nyílt és még pár apróságot. Paripám szerint nem kell mennem, megoldja. A hangja nyugodt, higgadt, gondolatai összeszedettek. Telefon lerak, edzőtársnak megköszön, öltözés folytat. 1. számú bevillanó gondolat: bűntudat, hogy nemet mondtam, mikor Betti kérdezte, lennék-e sofőr. 2. számú bevillanó gondolat: francba, most feleslegessé vált a nemrég vásárolt autópálya-matrica. 3. számú bevillanó gondolat: én vagyok az autó tulaja, lehet, hogy valamit egyszerűbb nekem vagy legalábbis a jelenlétemmel intézni ilyenkor, no meg ez már eddig is pont elég szar Bettinek. 4. számú bevillanó gondolat: hm, hogyan jutok oda?

Öltözés befejezve, gyors egyeztetés, két edzőtárs is arrafelé menne, elvisznek. Az autóban gyors mese arról, amit addig megtudtam, aztán egy sarokra a balesettől kiszállok. Két agyonvissza deformált poller mellett. Hm, jó ómen. Pár lépés, s már látom a forgalomterelő rendőröket, ahogy azt is, hogy velem pont nem foglalkozik senki. Betti a Kisautó mellett egy láthatósági mellényes kolléga mellett, később kiderült, hogy ő a BKK-s és az egész este legjobb fej figurája.

Hamarosan kiderült, hogy én nem sok mindenhez kellek, de Bettinek talán könnyebb volt így, hogy én is ott voltam. Gyors pillantással láttam, hogy a Kisautó nagyon szépen megvédett mindenkit, de annyi sérülése lett, hogy egyszerűen nem éri meg javíttatni. Ekkor ért el először komolyan a felismerés, hogy akkor mostantól nem lesz autónk.

Az ügyintézésre, majd a trélerre várva volt időm megnézni a helyszínt, a két autót, a kereszteződést. Utána többször elmesélte Betti és két utasai is, hogy ők hogyan élték meg, mit tapasztaltak. Mivel nem voltam ott, még így is óvatosan fogalmazok, de azt gondolom, hogy a KRESZ-ben a kölcsönös bizalom elvébe talán beleérhetjük azt az egészséges (és valahol az élni vágyásra visszavezethető) ösztönt, hogy ha ott van előttem egy autó, akkor nem megyek neki. Ha ez az ösztön a másik autóban nincs jelen, akkor nincs esélyed. Az elsőbbségadás kötelező tábla miatt persze teljesen mindegy, hogy mit gondolunk és ténylegesen mi történt.

Nekem a bontóban otthagyni volt a legnehezebb a Kisautót. Ültünk a buszon, baromira nem érdekelt a többi utas, "lüke corsáshoz" méltón gyászoltam. S egyszer csak úgy éreztem, hogy a Kisautó nem maradt ott. Eljött utánunk, s mint egy védőszellem, kísér majd minket, bármerre is megyünk.

A biztosítóval egyszerűen ment minden ügyintézés. Online felületen bejelentettem a kárt hétfőn, a Vétlen félnek ennyire sem volt sürgős, ő csak szerdán tette meg a maga bejelentését. A Hivatal értesítette a biztosítót a forgalomból kivonásról, így automatikusan szüneteltették a szerződést, de aztán meg is szüntettem, ez is gyorsan és online megtehető volt.

Igazából tudtam, hogy egyszer el kell engedni a Kisautót, hiszen már idős volt, egyre több betegsége és baja jött elő. Nem tudom, hogy így volt-e nehezebb, vagy eladni másnak, aki ki tudja, hogyan bánik majd vele. Szeretném azt gondolni, hogy jobb érzés neki, hogy élete végéig a mi Kisautónk volt.

6. Tragikomikum

Szokták mondani, hogy az éremnek két oldala van, de én jobban szeretem, amikor az élén gurul. Ennek megfelelően életünk eddigi (szerintem) legnagyobb tragédiája is vizsgálható több szempontból, ráadásul mivel rólunk van szó, nyilván elég sajátos hangvételben, így lesz a tragédiából majdnem komédia.

Az éppen zajló káosz nem gátolta meg a fejemben száguldó gondolatvonatot, így emlékeim szerint valamikor a lökhárítóm hollétének felfedezése és a szükséges kékcsíkos hatósági jármű érkezése között az első megállapítás így hangzott a fejemben: "De jó, hogy a múlt héten nem tankoltam tele."

A második meg így: "A f*sznak vettünk Somogy megyére is matricát."

Aztán nem volt megállás, egész este jöttek a morbidabbnál hülyébb verziók:

"Parip, évekkel ezelőtt vettem neked egy autót, a nevedre írattuk, nekem jogsim sem volt. Most már van, az autót pedig összetörtem. Szívesen."

"Pacikám, tudod mit nem kapsz tőlem Valentin-napra? Autóporszívózást."

"De rohadt koszosan megy az autó a bontóba, te jó ég..."

"Milyen jó, hogy nem vettünk új ablaktörlőlapátot!"

"Most egy kicsit örülök, hogy ősszel még a régi téli pacskert kapta a Kisautó..."

"Hogy a tökömbe megyünk így Helikonra? És a mamához? És Nóriék méze is itt van még."

"Akartam én autót cserélni, de nem egészen így gondoltam..."

"Ezentúl minden cicaszitter házhoz jön."

"Tönkretettem az utasaim életét."

És mind közül a kedvencem:
"A cica k*rvára ki fog nyírni, hogy tönkre tettem az első szülinapi ajándékát."

7. Nekrológ. Vagy memoár. Vagy ezek (és más) tetszőleges kombinációja.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két Paci, akik úgy döntöttek, hogy rabszolgának állnak Dödölle Birodalmában. Ekkor a két Paci még elég csóró volt, meg elég sokat járt haza Veszprémbe - későbbi, ismertebb nevén a Gyarmatra. Cicástul. Aztán egy alkalommal kisebbfajta rémálom volt a vonatút vissza a Birodalomba, minek következtében Betti két elfojtott sírógörcs között felvetette, hogy akár vehetnének autót is. Az kényelmesebb. Zsolt meg rábólintott. Elkezdődött hát a keresgélés. Abban hamar megállapodtak, hogy nem kell nagy, hogy szeretik az Opelt, és a kis Corsák elég pofásan is néznek ki, szóval kvázi tökéletesek Dödölle fuvarozásához. Innentől meg már történelem... De nézzük a részleteket!

Első jelöltünk egy fekete (talán három ajtós) kiadás volt Dorogon. Az eladó nagyon jófej volt, szerintem tök korrekten elmondta azt, ami amúgy is nyilvánvaló az ilyen korú autóknál. A kisfia is vele volt, igazi marketingszakemberként arra is felhívta a figyelmünket, hogy ha recseg a hangszóró, akkor csak rá kell ütögetni és megjavul. Ki is próbáltuk, jó brummogós volt. Nem rossz, de ne vegyük meg az elsőt.

Második jelöltünk megtekintéséhez egészen Salgótarjánig autóztunk. Kár volt. A csóka sem volt szimpi, az autó is gyengébb volt, mint amit előzőleg megnéztünk, ráadásul valami fura szürkés festése volt, ami inkább kifakult bugyililának tűnt bizonyos mennyiségű és dőlésszögű fényből. Köszönjük, de hagyjuk.

Harmadik jelöltünk végre egy budapesti járgány volt. Fehér színű. Kivéve, ahol a rozsdafoltokra valami ocsmány zöld kencét kentek. Esküszöm, mintha iszappakolás lett volna a karosszérián. Szarul is ment. Csá.

És igen, Óóóó. Őt nézzük meg, tetszik! Ötajtós, B Corsa, csodás sötétzöldben. Jánoshalmán. Az meg hol van? Tényleg el akarunk menni odáig? Jó. Pénteken kéne lemenni. Őőőőő, aznap én délután fél kettőig dolgozom, kizárt, hogy elérjük a kettőkor induló vonatot. Várj, van 21 perc pluszom, majd kikérem. Péntek, délután fél egy, és még mindig könyörgök, hogy bólintsanak már rá. Baaaahhhhhh!!!! Na végre. Jó, telefon lerak, összepakol, elstartol. Zsolt közben szerzett vonatjegyet. Péntek délutáni csúcsban délre utazni, ez a nyerő... Várj, mégsem. Vajon elérjük az átszállást? El, mert mindenki átszáll, tutira nem mernék elindítani a másik vonatot előbb időben. 

És megérkeztünk. És ez a kicsi autó ez nagyon cuki. Próbáljuk ki! Jaj, ez jó, tetszik! Jó, mondjuk kicsit néha olyan, mintha le akarna fulladni, de kövér gázzal simán jó. Jó, hátul is van valami fura nyekergő hangja. De napfénytetős! Elektromos ablakemelő elöl! Elektromos tükörállítás! Alufelni! Klímás - mondjuk ez minket pont nem izgat. A gyerekzár is működik, mert nem tudok kiszállni... :) Fél éve hozták be kintről. Hát jó, nagyon tetszik. Mondjuk négyszázezer pénz. Az az összes megtakarításunk, nem gáz ez? Jól gondoljuk meg, mert holnap is jönnek megnézni. Jó, köszönjük, viszlát.
Gyakorlatilag ennyi fért bele időben, vissza is kellett sietni az utolsó vonatra, amivel még elérhetjük az utolsó vonatot vissza Budapestre. Tanakodtunk. Telefonos segítséget kértünk. De olyan jó! Vegyük meg? Nem tudom. Vegyük meg? Nem tudom. De holnap jönnek megnézni mások. Vegyük meg! Gyors telefon, igen, kell! Jó, akkor lemondja a holnapi találkát. Vasárnap meg jövünk újra az autóért. És vasárnap elindultunk újra Jánoshalmára az autóért. Kifizettük. Lepapíroztuk. Megszerettük. Irány Veszprém, mert ott a szerelő! Onnan meg átmenetileg autó nélkül vonattal vissza Pestre. És ezzel meg is tettük az első ezer kilométerünket a Kisautó miatt. :)

A járgányt galád módon először Mehemednek neveztem a rendszám betűiből asszociálva. Zsoltnál ez nem igazán ment át, így én is hamar elhagytam, bár azért időről időre újra felemlegettük. Mivel az autó kicsi is volt, meg cuki is, valahogy ráragadt a Kisautó becenév. Viszont mivel úgy alakult, hogy megvásárlásának napja éppen az a nap volt, amikor Dödölle már egy éve velünk tengette életét, és mivel végső soron úgyis miatta vettük, ezért a Kisautó hivatalosan Dödimobil néven vonult be a köztudatba és a pacitörténelembe.

Technikai rovatunk következik.
Opel Corsa B 1996-ból, 1.4 16V, megszámlálhatóan és működőképesen is öt darab ajtóval, és a fent már említett mindenféle akkor extrának számító felszereltséggel.
Emlékszem, mikor először ránéztem az első ajtóra, láttam rajta egy Atlanta feliratot és nem értettem. A Corsák általában Cityk, Joyok és Swingek voltak abban az időben. Aztán rákerestünk a neten és kiderítettük, hogy limitált szériás a drága. Vicces volt ezzel villogni, de nekem laikusnak még ma is fél órámba telt megtalálni a rá vonatkozó műszaki leírást, annyira limitált... :) A top sebességet sosem próbáltuk ki, de azért azt tudjuk, hogy az autópályás végsebességünk simán 145 felett volt. Csak meg kellett várni, amíg felgyorsul odáig a szentem. Igen, fel tudott. Nem, nem volt olyan hangja, mint az űrhajónak.

Eleinte úgy gondoltuk, hogy néhányszor majd hazajárunk vele Veszprémbe, meg hébe-hóba elautózunk valahova az országba, de ez biztosan nem lesz több évi ötezer kilométernél. De ha egyszer autód van, akkor kinyílik a világ. Ráadásul a Kisautó az igazán vagányak közül való, így végül sok kalandban volt részünk vele.

Az elején Dödöllének és a macskabörinek nem volt még fix helye az autóban, utazott velem elöl az anyósülésen, hátul bármelyik oldalon a sok cucc között. Aztán az egyik alkalommal kicsit sem gyakorlott cicaszülőkként Dödöllét beraktuk a macskaböriben a hátsó ülésre. Nem sokkal később pedig jól meglepődtünk mi is és ő is - bár ő utána már inkább csak szívből gyűlölt minket -, hogy az első nagyobb és lendületesebb kanyarban [Zsolt: körforgalomban] a macskaböri elgurult oldalra a hátsó ülésen, nyilván cicástul. Na, innentől Dödi mindig hátul középen utazott, mert egyrészt onnan kilát mindenfelé, másrészt mi is látjuk őt, harmadrészt pont oda lehet szíjazni az övvel ketrecestül.

Nem tudom, hogy emiatt-e, vagy egyébként is megesett volna, de az autózás eleinte mindig lutri lett abban a tekintetben, hogy vajon meg kell-e állni menet közben macskahányást takarítani. Általában meg kellett. Jellemzően valahol a búzatábla mellett lehúzódva szorongatta Zsolt a mellkasához a cicát, amíg én papírtörlővel próbáltam eltüntetni a gyomorsavval átitatott Royal Canin maradékát. Közben mindig volt izgulás, hogy nehogy valamelyik autó annyira megijessze Dödit, hogy erőnek erejével meglógjon. (Senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy egy macskát meg lehet akadályozni a világgá szaladásban, ha ő egyszer azt már elhatározta. Húsz a mellkasodba mélyesztett karom a te szorításodon is engedni fog.) Aztán inkább rászoktunk a matricavásárlásra és az autópályázásra, az viszonylag nyugodt.

Kezdő autótulajdonosok részére hasznos lehet, ha tisztában vannak a tank térfogatával. Korábban mindketten csak Astrákkal találkoztunk, Zsoltéknak volt is egy. Magabiztosan elindultunk Budapestről Veszprémbe - immár autópályán - annyi benzinnel, amiről azt gondoltuk, hogy Veszprémbe begurulván az első benzinkútnál tankolva jók vagyunk. Szerintem már mindenki sejti a folytatást... Akarattyánál lejöttünk az M7-esről, 910-esen Fűzfő felé vettük az irányt. A Nitrokémia előtti elágazóban megvártuk, amíg a part felől érkező Swift komótosan nekiindul a lejtőnek. Zsolt álló autóval sportosan kikanyarodik utána, odalép a Kisautónak, belső sávban simán rágyorsul, utoléri, lehagyja, majd jön a HÖÖRRRRR, ezmegmivolt, valaminemstimmel, hátjó. Swift visszaelőz minket, mi besorolunk mögé, még lendületből elgurultunk a királyszentistváni leágazóig, aztán félreálltunk és kiraktuk a vészvillogót. Ekkor "vezettem" először autót is, mert hogy ne olyan szar helyen álljunk, Zsolt és anyukám odébb tolták az autót, de cserébe nekem kellett kormányozni. A megoldás végül Józsi bácsi lett, aki hős megmentőnkként [Zsolt: miután jól kiröhögte magát a hülyeségünkön] hozott nekünk annyi benzint, hogy azzal tényleg beérjünk az első útba eső veszprémi benzinkútig. Ekkor tudtuk meg, hogy a Corsa tankja csak 45 literes.

Mint már említettem, ha autód van, kinyílik a világ. A szokásos hétvégi hazalátogatások hada után rászántuk magunkat egy kicsit nagyobb volumenű utazásra is: Zsolt, Zsuzsa, Zsuzsa Áronja és én - meg persze páronként egy Gonosz Szürke Egér - elindultunk hosszú hétvégére Prágába. Minden geográfusok alapigényeként Hainburg an der Donau köd és eső miatt sikertelenné vált megtekintését követően haladtunk a cseh főváros felé. Igornak köszönhetően sikerült útba ejtenünk Dijákovice települést. Már odajutni sem volt könnyű, arra nem is találok szavakat, hogy ott mit éltünk át. Legyen annyi elég, hogy végül kikeveredtünk abból a kartográfiai fekete lyukból. És ha ez nem tette volna próbára minden idegsejtünket, utána következett az a pártíz kilométeres szakasz, amin fű alatt Prágába kellett beérnünk a 105-ös úton. Addig és azóta sem raliztunk olyan jót, mint akkor. Hálás vagyok, amiért ilyen jó kis autó segített nekünk az életben maradásban.

Idős autó nem rossz autó, de azért voltak vele problémák, ahogy azt már a megvétel előtt is tapasztaltuk.
Két olyan dolog volt, amitől szerettünk volna megszabadulni. Az egyik a hátsó nyekergő hangunk, amiről szerintem több, mint egy éven át ment a vita, hogy melyik oldalról is halljuk. Jött az mindenhonnan... Tippeltünk is, hogy mi lehet a baj. Szerelő megszakértette, megcsinálta, majd mire a szerelőtől Zsolt hazaért volna, kiderült, hogy annyira még sem sikerült, mert ugyanúgy nyekergünk. Végül sokadik nekifutásra kiderült a turpisság, és végre nyekergésmentesek lettünk.
A másik nagy gond az volt, hogy sokat fulladoztunk. Végül egyeztetések és spórolás után rászántuk magunkat a motorfelújításra. Előzetes kalkulációként annyi infónk volt, hogy kb. 120 ezerért fogják szétszedni és összerakni, és akkor erre jönnek majd az olyan apró költségek, mint az alkatrészek ára... Végül izgalmasra sikeredett időben és anyagilag is a dolog. Időben azért, mert miután kiköltöztünk Dunakeszire, gondoltuk, hogy na most ráérünk beadni a szerelőhöz. Beadtuk. Kb. két hét és kész. Csakhogy közben kiderült, hogy Dunakeszi annyira mégsem nyerő, és rohadtul sürgősen el kellene onnan takarodni. Ahhoz meg autó sem ártana. A költözés időpontja május első napjára lett kitűzve, ami azért még kb. két hét volt előre. Telt az idő, az autóról semmi hír. Olyan jó április harmincadikánk még sosem volt, mint az! Zsolt szegény (napok óta és aznap is) egész nap a szervizt zaklatta, hogy mi lesz már, kurvára kéne a kész autó. Eközben a véletlen úgy hozta, hogy engem is kikészített a szerviz, pontosabban a szervizelő cég informatikai és pénzügyi munkatársai, akik történetesen az ügyfeleim voltak, és még sosem utáltam őket annyira, és még sosem voltak olyan buták, sötétek és értetlenek, mint aznap. Végül minden megoldódott. Zárás előtt fél órával mentünk a szervizbe az autóért, ahol "csak" cirka négyszázezret kellett ott hagynunk - és ebben már a sok várakozásért és reklamációért kapott 10% kedvezmény is benne van. Állítólag. Ha aznap nem kaptam volna fizetést, nem tudjuk elhozni a Dödimobilt. Viszont fenséges élmény az egész május hónapra szánt kincstári bevételt még május előtt elkölteni. De legalább a probléma elhárult, a Kisautó onnantól már nem fulladozott. Azóta viszont ette az olajat. Mit ette, zabálta.
Volt még néhány kisebb javítás is közben. Az is felejthetetlen élmény volt, mikor (talán műszakira?) vitte Zsolt az autót hajnali órákban indulva, nyitásra a szervizbe érve, majd út közben kiderült, hogy szélvédőcsere is lesz, mert egy pénzérményi lyuk keletkezett az üvegen parkolás közben.

Mivel a Kisautó immár évekkel fiatalabbként működött a koránál fogva indokoltnál, és mivel tudtuk, hogy bírja a hosszabb túrát is, így 2015-ben megszületett a döntés, hogy düsseldorfi látogatásnak álcázva vegyük be a kontinens nyugatabbi részét. Vagy legalább annak egy részét. :)
Elindult hát a EuroTrip. Másfél hétig mást sem csináltuk, mint róttuk a kilométereket minél nyugatabbra, hogy aztán amikor odaérünk, visszafordulhassunk. Ekkor aludtunk először a Kisautóban, akiről kiderült, hogy egyébként roppant kényelmes alvó alkalmatosság is egyben. Kellően régi a szellőzéshez, kellően puhák az ülések, kellően kicsi ahhoz, hogy Zsolt már ne férjen el benne a ló lábaival kényelmesen :)
Ezen az úton szereztük az első sérülést is, amikor egy fura csomópont fura alagútjának fura ívén egy fura aknafedélen furán mozogtunk, minek következtében a jobb hátsó feletti műanyag elemünk némiképp összesúrlódott a fallal. [Zsolt: És a jobb hátsó felni pereméből eltűnt egy fél centiméter átmérőjű, félkör forma darab anélkül, hogy a gumi sérült volna.] Igazából ha valaki nem nézte, nem vette észre, de mi tudtuk, hogy ott van.
Ez volt az az út is, ahol a Dödimobilnak szerintem élete legnehezebb útjával kellett megbirkóznia és kiállta a sarat. Utána kicsit lihegett és pihenésre volt szüksége, de felért a Berchtesgadenből a Sasfészekhez tartozó látogatói parkolóig a "Vigyázz! Emelkedő! 24%" tábla dacára. Olyan büszkék voltunk rá!
A EuroTrip azért is volt fontos, mert ezen az úton hazavittük a Kisautót. Mármint elmentünk vele ahhoz a kereskedéshez, ahol annak idején 1996-ban elsőnek eladták.

Az utazás alatt szerzett karcon kívül volt még egy az autón. Mivel sosem voltunk állandó lakcímesek Budapesten, így az ingyenes parkolás a legtöbbször igen érdekes megoldásokat jelentett. Hónapokig voltunk olyan szerencsés helyzetben, hogy az akkor szintén a fővárosban lakó anyukámnál rakhattuk le az autót. Ehhez mindössze meg kellett találni azt az időpillanatot, amikor a hegyoldalon futó utca túloldali sávjából a forgalmat nem feltartva a világ legidiótább szögében betolathattunk egy szűk kapun egy irgalmatlanul lejtős pár méteren. Nos, egyszer a szög nem volt olyan jó.

A Kisautó egyébként nem csak nagy túrákat nyomott. Számtalan kisebb kiránduláson is szállította a gaztettestársulatot, hogy aztán együtt mehessünk kerti partira, vidéki állatkerti látogatásra a Noé Zárkája sorozatunk keretei között. Sok szerencsés ember utazhatott benne, és ultra jófejek voltunk, amikor kifejezett kérésünk ellenére belülről bezárták az autót a pöcök lenyomásával - mert az olyan vicces -, pedig menetre ki is dobhattuk volna őket a járgányból.

Egyszer Piri mamától jöttünk haza a hírhedt 82-es úton, amikor is Eplénynél az út közelében táplálkozott egy kisebb szarvascsorda. Ezzel nem is lett volna baj, de a hátsó ülésről az épp pálinkától ittas colos utasaink kicsit másképp érzékelték a valóságot. Azóta szállóigévé vált a "Nem kell menőzni!" az utazások alatt.

Zsolt egyszer még egy figyelmeztetést is begyűjtött, amiért a Budapest-Veszprém távon használt ködlámpát az utolsó ötszáz méteren a város előtt nem kapcsolta le. Éjjel. Szolgálunkésvédünk barátainknak ekkor nyilván arra volt célszáma, hogy a lakott területen belül égő ködlámpákból pótolják a költségvetési deficitet.

A Kisautó legkedvencebb négylábú utasa - mármint a tulajdonos Dödölle után - egyértelműen Dzsekikutya volt, aki rendszertelenül rendszeres kölcsönkutyánk volt [és lesz a jövőben is] a Tési-fennsíkon tett túrák alkalmával. A magam részéről imádtam (tényleg!), hogy tiszta kutyaszőr az autó, és a Kisautó is megsúgta nekem egyszer, hogy nagyon szereti, hogy az üvegei belülről is nyalogatva vannak! (Az meg igazán különleges boldogsággal tudott eltölteni, mikor úgy vezettem, hogy a visszapillantóban ott lihegett egy kutyanyelv!) Habár nem sikerült annyiszor így elmenni kirándulni, amennyiszer szerettünk volna, de annyiszor azért igen, hogy az eseményeknek kialakuljon a saját szertartása. [Zsolt: Imádtam, hogy akkor is kutyaorrnyomok voltak a hátsó szélvédőn, amikor épp nem volt Dzsekikutya a csomagtartó tölteléke.]

Kicsiny családunk történetében a 2017-es év volt még egyedülálló. Májusban a Kisautó juttatott el minket Veszprémig, hogy Zsolttal hivatalosan is összeköthessük az életünket. Nem az eseményt megünneplendő, de végül a mindenki által nászútnak kikiáltott SwissTripre augusztusban került sor. Ekkor használtuk ki a Koszorúslányunkat a.k.a. Sándort, hogy hadd csövezzünk nála és hadd legyen ő a civilizációs bázis. 
A SwissTripen sikerült újra megmásznunk a Sasfészekhez vezető lehetetlen emelkedőt. Ezúttal a Kisautó és mi is jobban bírtuk... Továbbá sikeresen leereszkednünk a Genfi-tóhoz vezető autópályaszakaszon az escape lane és a végén lévő pár sor hordó használata nélkül.

2017-ben vitt el még minket Vinyére is, hogy részt vehessünk a NemLagzinkon is. Nagyon ügyes tehergépjármű volt, és meglepően jól tűrte a bénázásaim visszafelé. Hiába, előtte nem vezettem még tökig pakolva, középső visszapillantó nélkül, fura volt.

Eleinte még gondolkodtunk azon is, hogy a NordTripet is a Kisautóval visszük véghez, de aztán a SwissTrip után éreztük, hogy azt már nem biztos, hogy bevállalnánk. Nem azért, mert szar az autó, hanem azért, mert idős.
Végül viszont bebizonyosodott, hogy jó döntést hoztunk, mert cirka másfél hónappal a nyaralás előtt épp egy olyan kevésbé kritikus pillanatban, mint amikor három fő (köztük az éppen aznap ballagó középső húgom) Piliscsabáról Pilisvörösvárra történő fuvarozását kellett volna megoldanunk, egyszercsak megállt. Út közben. Leállt a motor. MIVAN?! Közepes sokk, majd szerencsétlenek delegálása másik autóba, amivel célba is érnek, továbbá családon belüli segítségnyújtásnak köszönhetően hazaértünk vele. Aztán kicsivel később épp a dugóig tömött Lágymányosi hídra történő felhajtáskor sikerült ugyanezt a megállós mutatványt végrehajtani. Akkor jött az újabb segítség és szerelő ajánlása Edéktől, azóta is ezúton köszönet. Kisautó elment csodás reparációra a város másik végére, megjavult, de azzal az apróbetűs kitétellel, hogy (1) ez sajnos típushiba már, főleg az ilyen korú példányoknál, (2) bármikor újra előjöhet. Nos, a jó hír, hogy azóta nem jött elő. A jelen helyzetet tekintve rossz hír, hogy már nem is fog. Mondjuk szép teljesítmény, hogy mindezt az időt azzal az aksival dolgozta végig, amivel megvettük.

Összességében a Kisautóra a legklasszabb verdaként fogunk emlékezni, ami megadathatott nekünk. Olyan kicsike volt, hogy a parkolóban akkor is keresni kellett, ha tudtuk, hogy hol állunk, mert a többi autó segge mindig kijjebb lógott az övénél. Picike volt, zöld volt, formás volt, mint egy igazi szentjánosbogár. Sosem ütött el vadat, pedig szarvasok, gidák, rókák, borzok és mindenféle egyéb állatok igyekeztek elénk vetni magukat.

Gondolkodtunk már autócserén, de egyáltalán nem ennyire instant megoldáson. Sajnálom, ami történt, még inkább, hogy Zsoltnak már nem nagyon volt alkalma meghajtani a Kisautót az utóbbi időben. Pedig még menni akart, ezt mindig éreztem rajta. A fura az, hogy a balesetről elgondolkodva már aznap és azóta is azt érzem, hogy egész mintha meg lett volna komponálva. Mintha elháríthatatlanul eddig lett volna megírva a közös történetünk.

A megvásárlás és a bontóban lerakás között végül kereken 49300 km-t tettünk meg a Dödimobillal.

Ő azóta már a kedvenc utazós zenéjét hallgatja végtelenítve.
Jó száguldást az Örök Corsa-mezőkön! Hiányozni fogsz.