Minden a tervek szerint alakult. Csak sajnos a terv úgy kezdődött, hogy kelj fel botrányosan korán. Hajnali 5 órás induláshoz 4 órás ébresztőt állítottunk, amit négyen tartottunk is, Betti azonban hozzáképzelt egy kicsi (30-40 perc) szundizást is, amivel persze mi többiek nem számoltunk. Lefőztük a kávét, összepakoltuk, amit még kellett, elcsomagoltuk az elemózsiát, amit Zsuzsa előző este készített nekünk és vártuk, hogy Paripám magához térjen. Kávészürcsöléshez ez is kellemes program, azonban nagy szerencsénkre Dödölle további szórakoztatásról is gondoskodott.

Van ugyanis egy olyan remek vonása, hogy tudja, mikor kell annyira aranyosnak lennie, hogy a hálátlan dögöknek, akik képesek őt hátrahagyni egy hétre, nyolcvanhétszer facsarodjon körbe a szíve. Azzal kezdte, hogy az éjszakát mellettünk, egész pontosan a kanapé mellé száműzött gyapjútakaróján töltötte, s amikor villanyt kapcsoltam, akkor is ott gubbasztott szegény ártatlan, fekhelyétől megfosztott és kitoloncolt cicaként. Aztán körbejárt cukiskodni, végül mikor Betti is felkelt és elraktuk volna az ágyneműt, elkezdte vadászni a lepedőt.

Végül csak sikerült összeszedni magunkat, Dödöllétől, Zsuzsától, majd Dödöllétől ismét könnyes búcsút véve lementünk a Kisautóhoz, bepakoltunk, bevágódtunk és 05:15 körül nekivágtunk a nagybetűs Nyugatnak! A magyar autópályákra előző este szerzett digitális matricánk birtokában határozottan fordítottuk az Opel jelet az M1 irányába, ahol először Biatorbágy után szaladtunk bele majdnem a túlméretes járművekből álló, hirtelen lefékező konvoj sereghajtójába. Reflexeim szerencsére ekkorra már felébredtek, kikerültünk mindent és mindenkit és meg sem álltunk Győr magasságáig, ahol viszont konkrétan megálltunk egy pihenőnél. Szereztünk osztrák autópálya-matricát is, amit még kőkorszaki emberek módjára ragasztanunk kellett. Kifejlett esztétikai érzékemnek köszönhetően olyan ferdén ragasztottam fel, hogy a kamera maximum akkor észlelhette, ha szemtengelyferdülése volt.

Vállrándítással és gázpedáltaposással reagáltam le a helyzetet és legközelebb már csak a Wien-Flughafen melletti Mazur Parkplatzban álltunk meg. A parkolóhely foglalásáról szóló értesítőn volt egy QR-kód, amivel bejutottunk a sorompón, aztán az átlagnál tanácstalanabbul kerestük, hogy hol is kéne megállnunk. Elsőre befordultam a Freier parkplatz nyilat követve, aztán egy tétova kört tettünk a számozott sorok felé, végül visszatértünk a Freier részre, magunkban eldöntve, hogy ez itt nem "ingyenes"-t, hanem "szabad"-ot jelent. Kiszedtük a csomagokat, elköszöntünk a Kisautótól, majd újabb bénázás következett, míg megtaláltuk a buszmegállót, ahonnan elszállítottak minket a reptérre (a trükk az volt, hogy a buszmegállót jelző tábla csak a számozott sorok felől érkezve tűnt szembe, az általunk választott parkolórész felől slattyogókat nem óhajtották nyomatékosan útba igazítani). A buszon sajnos még szembesültünk vele, hogy hiába jöttünk odább egy országgal, magyarok még itt is vannak szép számmal. Utazásaink során élesedő reflexünk bekapcsolt és mélyen hallgattunk, hogy ne derüljön ki, mi is magyarok vagyunk. [Betti: Egyébként közepesen voltak csak elviselhetetlenek, bár a korai keléssel minden egyes értelmetlen magyar mondat gongszóként hatott elménkben. Két nyugger nő arról beszélgetett, hogy az egyik milyen sokat utazik, mert a cukrászdában, ahol heti két napot kell dolgoznia, a főnökasszonya cipeli magával. Szegénykém úgy sajnáltatta magát, hogy muszáj volt engednem a kísértésnek. Aztán ott voltak a paragépek is. A bácsi már a Mazur bejárata előtti kihajtónál nekiállt fészkelődni, hogy nem fog tudni leszállni, és kérdezzék meg, hogy hol kell leszállni, és úristen de tele van a busz, ezeken a csomagokon át sem lehet verekedni magukat. Fájt.]

A busz a Terminal 3 előtt tett le minket, ami engem leginkább egy plázára emlékeztetett. Több szinten üzletek vannak körben, középen egy nagy függőleges tér és így természetes fény. A T3 főleg az érkezési oldal, ennek megfelelően az érkező utastömeget áteresztő ajtók melletti nagy falakon hatalmas méretben látható az érkező gépek menetrendje, így a várakozók szinte bárhonnan láthatják azt, nem kell egy kis képernyő előtt nyomorogniuk. Nekünk azonban nem ez kellett, hanem az indulási oldal. Gyors informálódásunk szerint gépünk a Terminal 1-ből indul, s mivel Terminal 2 csak a Google térképen létezik, gyorsan át is mentünk oda, igaz, ehhez előbb az utcára is ki kellett kanyarodnunk, átúsznunk egy ázsiai csoporton és kiszabadulnunk a vaskos dohányfüstindák dzsungeléből. De ott voltunk! Air Malta check-in pultok, mérsékelt sor. Három hölgyhöz is kerülhettünk volna, nekünk a legzöldfülűbb jutott, aki feltette a kérdést, hogy "Do you have anything to pay?" amire lyányos zavaromban csak az "I don't think so." választ sikerült elrebegnem, ami láthatóan nem nyerte el maradéktalanul a tetszését. Gyors disputát folytatott a szomszédos pultban ülő, kilencvenhat nagyságrenddel profibb hölggyel, s bár a beszélgetés nyelvén én nem beszélek, a "jójazúgy!" hangsúlyt azért megismerem. Szóval be voltunk csekkolva, nagy csomagok feladva, mehettünk a security check felé! A reptér természetesen felújítás alatt, így némi állványzattal díszítette az első akadályt, a boarding pass vonalkódját (ami nem is vonalkód, de a szerepe hasonló) leolvasó kapu képében állta utunkat. Ez a próbatétel sokakon kifogott, két rátermett biztonsági őr próbált csendet, rendet és némi előrehaladást teremteni. Nekünk viszonylag jól sikerült ez a vizsga, ám némi shopping terület után jött a legnagyobb megmérettetés. Rutinos utazóként már előre átrámoltunk minden fémet a pulcsiba, ami ment a tálcába, akár a táska, laptop, tablet, e-book olvasó külön, szóval azt hihetnénk, nem lesz semmi gond. Ám ha sokzsebes nadrágban mászkálsz, a térd fölött lévő zseb nagyon gyanús! Engem is azonnal észleltek, érdeklődtek a tartalma felől. Közöltem, hogy zsebkendő. Ajaj! Hát ezt akkor szíves engedelmemmel átküldik a szénizotópos-uránnyolcszázhetvenkettes szkenneren. Tegyed. Legalább én is megnyugodhattam, hogy egy orrfújásnál nem robban az arcomba az amúgy bontatlan Rossmann termék. Bettit bezzeg úgysem szedték ki, hogy Ildi egyik táskáját is hozzá könyvelték. Ahogy Ildi táskájában sem szúrt szemet senkinek a három darab banán. [Betti: Őszintén, annyira zavarba jöttem attól, hogy nem szedtek ki a sorból és állítottak elő, hogy hirtelen nem is tudtam mit kezdeni azzal, hogy nem kell öltöznöm, csomagot vadásznom, táskát újrapakolnom. Hirtelen üres és értelmetlen lett az életem.] [Zsolt: Kérsz egy zsepit?] [Betti: Azt, amelyik a zsebedben volt vagy egy tisztát?]

Alighogy visszaöltöztünk és elkezdtük volna élvezni a repülőtér airside szolgáltatásainak ignorálását, az üveg túloldalán szirénázó tűzoltóautók suhantak el egy számunkra nem látható akciódús helyszín felé. Jó ómen. [Betti: Vagy inkább mégsem.] [Zsolt: Oké, akkor legyen ez a nap első, pici ijedtsége.] Aztán a szolgáltatás ignorálásból sem lett semmi, mert rájöttünk, hogy akár szomjasak is lehetünk, így nem ártana inni. Ezért szereztünk mangóteát, narancslevet (valódi, helyben facsart narancslé) és kólát, majd méla unalomba merültünk a gépre várva. Ami időben megjött, kiköpte utasait, s idővel elkezdték volna feltölteni a Máltára indulókkal.

Az egyik hölgy elkezdett hangosan kiabálni, hogy a gép hátsó részében ülőket várják (16-30. sorok) sok szeretettel. Mivel a 18. sor jobb felének büszke birtokosai [Betti: inkább ideiglenes bérlői] voltunk, kerestük volna a sor végét, amiről aztán nem derült ki, hogy akkor ez most az a sor-e, vagy csak egy sorban álló flashmobba csöppentünk-e. Mivel a hölgy ismét kiabált, s láthatóan senki sem mozdult, én eluntam a dolgot és a sorban állást imitáló bámész tömegen átlibbenve eldöntöttem a helyzetet, megmutattam a jegyem, végigtrappoltam a reptéri polipcsápon, majd elfoglaltam a helyem. Közben végig azon dühöngtem, hogy bár az ötlet tetszett, hogy mivel a gépbe most csak egy helyen lehet beszállni, ezért előbb a hátsó sorok utasait szállítják be, ám a németes elképzelés magyaros megvalósítással párosult és ezzel szerintem le is írtam Ausztria lényegét. [Betti: A szitu az én szemszögemből: a hangosbemondóba belekrákogtak valamit, hogy lehet beszállni, de csak a business classt értettem, a többit nem. Nem baj, úgyis mindjárt elmondják megint. Gondoltam, hogy komótosan összepakolom magam, aztán majd odafáradunk. Eközben férjem magából teljesen kifordulva már elcsörtetett a sornak kinéző tömegig. Mire utolértem őt és anyukámat, addigra ő már szembesült a ténnyel, hogy a sor végére nem fog eljutni, ezért visszafordult, és immár ő is ellenáramlás volt számomra. Majd valamit pampogott, majd mindenkit félrelökve már oda is ért a csekkolós hölgyhöz, és szerintem úgy két géphosszal előbb szállt be a gépmadárba, mint én. Anyukámnak sikerült őt követnie. Engem meg nem érdekelt. Nélkülem úgysem szállnak fel. Zsolttól annyira szokatlan volt ez a fajta reakció, hogy azóta sem tudtam teljesen megemészteni. Nem vagyok hozzászokva, hogy hasmenéses vízilóként törtet. ]

A repülőút meglehetősen sima volt, már persze attól eltekintve, hogy valamiért csak egy kifutót lehetett használni, így azon kellett megoldani az összes le- és felszállást, ezért aztán beálltunk mi is a sorba és vártunk, hogy elrajtolhassunk. [Betti: Kezd gyanús lenni, hogy ez a jelenség minden repülőúton kísért minket.] Ez nem tartott annyira sokáig, meg hát lassanként kötelező elemének tekintem a repülőútjainknak. [Betti: Látjátok, én is ezt mondtam! Csak nem olvastam tovább, és így beírtam a gondolataimat azelőtt, hogy megtudtam volna, a férjemnek is hasonló gondolatai vannak. De most már juszt sem törlöm ki!] Airbus-szal utaztunk, amilyenen még nem ültünk korábban, fura volt a szárnykiképzése és nagyon nyikorgott a kerékmozgató mechanika [tekintve, hogy pont felette ültünk...] [Zsolt: Szerintem nem azért nyikorgott, mert pont felette ültünk, de ha így gondolod, akkor inkább mond a szemembe, hogy kövér vagyok!], de egyébként majdnem menetrend szerint indult és érkezett.

Máltán a gép is tett velünk egy teljes kört a reptéren, majd a busz is, ami elvitt minket a terminálig, de hát valóban annyira érdekes egy repülőtér, hogy érdemes kétszer is megnézni. Vagy csak a másik oldali közlekedés miatt van így. Nem kérdeztük meg, most már nagyon bánom. A csomagunk gyorsan meglett, aztán jött az autóbérlés, ahol mélységes sajnálatunkra már ott állt két termetes, ám még annál is tanácstalanabb és szerencsétlenebb nőszemély. Az Avis-os hölgy nagyon türelmesen kezelte még számomra is irritáló balfékségüket, mi pedig ez idő alatt

1. mélységes csendbe burkolóztunk, míg magyarok haladtak a közelünkben,
2. felfedeztünk egy magyar válogatott mezben pózoló csapatot, de nem jöttünk rá, milyen sport művelői,
3. felfedeztük, hogy ottlétünk alatt zajlik majd egy Triathlon, tehát Dublin után itt is okozhat nekünk fennakadást egy kis sportesemény,
4. megállapítottuk, hogy a máltai repülőtér kicsi, leginkább Ferihegy 1-et idézi.

S mivel a hölgyek még mindig ott szerencsétlenkedtek, Ildi közölte, hogy ennyi idő alatt annak idején ő már megszülte Bettit. Végül csak elkotródtak a nőszemélyek és jöhettünk mi. Átadtuk a foglaláshoz kapott vouchert, közöltük, hogy szeretnénk biztosítást, tankolást és még egy sofőrt a foglaláskor megadottakon felül. Felkészültségünk oly' mélyen meghatotta az Avis-os hölgyet, hogy rögtön jobb kedvre derült és még viccelődött is:

Zsolt: This is our voucher for the reservation and we would like Complete Protection Package, Fuel-up front service and an Additional Driver as well.

Avis Lady: Maybe a chocolate bar?

Zsolt: If it's possible...

Avis Lady: I meant you can bring me a chocolate bar. There's a shop over the corner.

A kölcsönzés innentől nagyon flottul ment, a hölgy még azon is élcelődött, hogy mivel Betti kártyájával fizettünk, minden ballépésemért (én voltam a fő sofőr) ő fog felelni és fizetni, szóval tartsa csak rajtam a szemét. A hölgy útbaigazítása a parkolóig alapos volt, könnyedén megtaláltuk. Ott azonban azzal szembesültünk, hogy elvinni szándékozott járművünk ugyan a megjelölt 90-es parkolóhelyen áll, mögötte azonban két további autó lehetetlenné teszi a távozást.

Pár másodperc múlva azonban már ott is termett az Avis és Budget parkolóban szolgálatot teljesítő kollégája, ellenőrizte a papírokat, megerősített minket, hogy jó autóhoz jöttünk és elállt a másik kettő, blokádot képező autóval, hogy ki tudjunk állni. Rutinosan gyűrtük le magunkban a késztetést, hogy akkor most nekünk sietve távozni is illenék, hátha jön más is. Ha jön, majd vár. Előbb ugyanis beizzítottuk Igort, írtunk az Airbnb-s szállásadónknak a megbeszéltek szerint. A többes szám persze csak költői, ezeket eddig mind Pacikám művelte, míg én a jobbkormányos, baloldali vezetésre kezdtem kondicionálni az agyamat. [Betti: A mantra a szokásos. Balra kis ív, jobbra nagy ív.] Szerintem egészen jól sikerült, ilyen rövid idő alatt is, de legfőbb kritikusom majd úgyis elmondja, mi az ő nézőpontja. [Betti: Valóban jól sikerült, sokkal jobban, mint Írországban. Mondjuk ennek oka lehetett az is, hogy az első párszáz métert a legnagyobb máltai dugóban tettük meg, így nem kellett a sebességre koncentrálnod.]

Miután - úgy éreztük - minden készen állt, elindultunk. Beindult a "balra kis ív, jobbra nagy ív" mantra, tudatunk önkéntelenül előkotorta és könnyen elérhető helyre tette az "Igor ba... meg!" mondatot, de arra, ami ezután várt ránk, valójában esélyünk sem volt felkészülni. A rossz oldali közlekedés sajátossága, hogy legügyesebb navigátorom (Pacikámról van szó, természetesen) fejében felcserélődnek az oldalak, így amikor azt mondja, "kétszáz méter múlva elmegyünk balra", sosem tudhatom hogy akkor tényleg jobbra kell-e mennem. [Betti: Azért egy idő után visszaáll a normál rend a fejemben, de addig túl kell élni.] Ezen az alaphelyzeten nem sokat javított, hogy az Igor számára átadott (papíron 2019 Q2 dátumozású) térképi adatok eseti jelleggel teljesen mást mondtak, mint amit a minket körülvevő, ádáz forgalmú világban tapasztaltunk. Tovább rontott amúgy sem túl stabil státuszunkon, hogy (sorsszerűen) a reptértől a szállásig vezető út 30-40%-át éppen túrták, így az eleve sem túl biztos lábakon álló téradatállományunk ezen a szakaszon rágcsálóürüléknyit sem ért.

A legszebb fricskát akkor kaptuk, amikor a "már csak be kell fordulnod jobbra és szinte ott vagyunk" utasítást próbáltam volna követni, ám az az utca éppen le volt zárva. (Egy hét alatt sem jöttem rá, hogy miért, mert amúgy semmi nem történt arra. [Betti: Azon kívül, hogy látszólag minden nap máshogy volt egy kis rész lezárva.] De Máltán előszeretettel zárnak le utcákat, hogy akár pár óra múlva már ismét járható legyen az útszakasz. Legtöbbször olyan okokból, minthogy bemegy egy betonkeverő és kinyomja az anyagot magából, néha csak úgy hobby jelleggel csinálják ezt a lezárósdit.) Nem baj, majd a következőn... mehetnénk, ha nem lenne lezárva. Nem baj, majd a következőn... ha nem lenne behajtani tilos tábla. Aztán elsuhan mellettünk egy autó, laza 60 km/h-s tempóval vágódva be a behajtani tilos tábla mellett. Mert ekkor még nem tudtuk, hogy Máltán a behajtani tilos táblákat egészen frappáns módon úgy helyezik el, hogy még azelőtt lásd, hogy bekanyarodnál az amúgy tiltott utcába. Habár az ötlet szerintem nagyon jó (Budapesten többször megtörtént velem, hogy a behajtást tiltó táblát már csak a kanyarodás közben vettem észre, onnan meg azért viszonylag szar dolog korrigálni.), igazából főleg olyan kereszteződéseknél teremt egyértelmű helyzetet, ahol a találkozó utak derék- vagy tompaszögben olvadnak össze. Szűk, egysávos utcahálózatban, ahol kb. 10 fokonként nyílik egy mellékutca, inkább zavaró. Lényeg a lényeg, már rájöttünk, hogy az az út mégis jó lesz, tettünk egy nagy és izgalmas kerülőt, majd egy jobb kéz szabály alkalmazásakor előreengedtem a szállásadónkat. [Betti: Márminthogy a mi autónk elsőbbséget adott egy másik autónak, amiből egy olyan hölgy nézett ránk nagyon, aki kísérteties hasonmása volt a szállásadó hölgy internetes fotóján szereplő személynek. Egy kereszteződéssel később pedig már nagy mosollyal gyalogolt felénk és számunkra bebizonyosodott, hogy tényleg ő az, számára pedig, hogy mi vagyunk azok.] Otto első útja végül a szállásunk mellett zajló építkezés tövében ért véget, ami egyébként annyira jó parkolóhelynek bizonyult, hogy későbbi napokon is gyakran igénybe vettük.

Szállásadónk [neve Rita] nagyon kedves és jó humorú hölgy volt. Kiválóan el tudtunk vele beszélgetni angolul és nagyon alaposan megmutatta a szállás minden csínját-bínját a mosógép használatától, a felkapcsolandó konnektorokon és átalakítókon keresztül egészen a klíma használatáig. A takarékosság és energiatudatosság jegyében a szálláson pénzbedobós áramadagoló működött, amit érkezésünk előtt feltöltöttek kb. 30 eurónyi összeggel, ami bőven elegendőnek bizonyult - mivel nem használtuk a klímát. Mivel azonban korunk legnagyobb tévedése zabálja az áramot, a szálláson klimatizált viszonyokat igénylő vendégeknek rá kell fizetniük pluszban néhány érme bedobásával. S bár volt olyan meleg, amikor az irodában már kötelező a klíma bömböltetése (az iroda másik felében meg a kitárt ablak, de ebbe most nem mennék bele), egy pillanatig sem merült fel bennünk, hogy bekapcsoljuk, így mondandójának ez a része felesleges volt. Mondtuk ugyan előre, hogy nem fogjuk használni, de azért elmondta. Ajánlotta a helyi ételeket is: nyulat, lóhúst és csigát, valamint a strandot, ami csak 5 percre van autóval, s végül a Lidl-t, ami 5 km-re van a szállástól. [Betti: Mint látjátok, az ötös szám elég mágikusnak bizonyult.] Még szerettünk volna a távozásról is egyeztetni vele, merthogy tudtuk, hogy nagyon korán kell kelnünk. Mondta, hogy ezért nem kelne fel, hagyjuk bent a lakásban a kulcsot, húzzuk be az ajtót és ennyi. (A zárszerkezet nagyon fura volt, kintről csak kulccsal nyitható, belülről pedig nem kilincs volt rajta, hanem inkább egy kallantyú, amivel ki tudtad húzni a nyelvet és nyílt az ajtó. Az egész szerkezet pedig ajtó csapódásra zárult, így könnyen előfordulhat, hogy kizárod magad a lakásból. Nekünk ez egyszer sem sikerült.)

Szállásadónk távozása után felcipeltük az autóból a nagy csomagokat is, kicsit elrámoltunk, majd megnéztük, mi fér még bele a napba. Két közeli neolitikus templomrom és egy 19. század végi védvonal volt az aznapi program. Előbbiek érdekessége, hogy a helyszínen nem lehet jegyet venni, csak valamelyik Heritage Malta múzeumban, a helyi önkormányzatban, egy közeli bárban

from the ‘Farmers Bar’ in Zebbiegh (next to Skorba) and from the ‘Mgarr Snack Bar’ in Mgarr village square

vagy online. Az utóbbi elég korszerűnek tűnt, hát lecsaptam rá. Az online vásárlási procedúrát végigzongorázva aztán megkaptam a jegyeket és közölték, hogy nyomtassam ki és mutassam be a helyszínen. Mivel nyomtató nem tartozott a lakáshoz, csak felröhögtem az egészen és gondoltam, majd megmutatom a PDF-et telefonon és kész. [Betti: Emlékeim szerint nem csak felröhögött, hanem először valami olyasmi csúszott ki Zsolt száján, hogy "Na ne szórakozzatok már velem!", de hát figyelt oda?...] [Zsolt: Nem teljesen lehetetlen, hogy ilyesmit is mondtam. Sőt.] Ennyi előkészület után belevágtunk máltai utunk érdemi, látnivalóktól hemzsegő részébe. (Ugye, Kedves Olvasó, nem is tartott olyan sokáig, míg eljutottunk oda, ami miatt valószínűleg elkezdted olvasni az egészet?!) [Betti: Ez részben magyarázza azt is, miért kell a bejegyzésekre olyan sokat várni. Megérte, ugye?]

Első állomásunk Skorba Temples neolitikus romja volt. Olvastam előre a weboldalon, hogy kicsi a hely és maximum 15 látogató lehet ott egyszerre. Mivel záráshoz közel járt már az idő (általában 17:00-kor minden bezár és ökölszabály szerint félórával zárás előtt lehet utoljára bemenni), Világörökség ide vagy oda, senki nem volt ott. Két nálunk felkészületlenebb turistahölgy bóklászott arra, de láthatóan fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán látogatható helyre érkeztek és egészen biztosan nem volt jegyük. Nekünk bezzeg! Kifogástalan hunglish-english dialektusban elmagyaráztam a secu-néninek, hogy jegyünk jóval több van, mint nyomtatónk, s PDF-ben készséggel megmutatom, de nyomtatva sem aznap, sem később nem fogom tudni elővarázsolni. Nem mi lehettünk az elsők ezzel a problémával, mert rutinosan olvasta volna le a PDF-et, ha megnyílik a telefonomon. Betti mentett ki a kínos helyzetből, mivel előrelátó módon neki is elküldtem, így bemutatta a jegyünket és bemehettünk. Megtekinthettük a nagyjából 90 négyzetméternyi neolitikus romot, amelynek egy kis részét lehetett bejárni. (Írás közben körbenéztem és szerintem a lakásban többet tudnék császkálni, mint amennyit ott lehetett.)

De elolvastunk minden táblát, megtanultuk a globigerinás mészkő és felső korallmészkő közötti különbséget, a máltai neolitikus civilizáció egyes fázisait, szóval olyan, de olyan okosan távoztunk, hogy csak na.

Mivel az idő ekkor már háromnegyed 5 körül járt, úgy döntöttünk, a másik közeli templomromot (Ta' Ħaġrat Temples), amelyre a jegyünk még érvényes volt, máskor tekintjük meg, mert kb. záróra lenne, mire oda átérnénk. Helyette a tőlünk 200 méterre álló, cseppet sem neolitikus, ám annál masszívabban monumentális templom felé indultunk, mely nem szerepelt ugyan a tervben, de mindannyiunkat érdekelt. Míg a skorbai romok között poroszkáltunk, egy ifjú hölgy próbálta is megtudni ennek a templomnak a nevét a romokra felvigyázó secu-nénitől, de mindenki mély bánatára ő sem tudta. Google bá' viszont igen! Szerinte ez a Knisja taż-Żebbiegħ, ami nagyjából annyit tesz, hogy a Żebbiegħ-i templom. Mivel a Szent Anna nevű utcában áll, nem tartom kizártnak, hogy Szent Annának szentelt templomról lehet szó.

Ha valakit annyira érdekel ez a jelentéktelen helyszín, hogy még Google StreetView-n is rápillant, láthatja, hogy a templom környékét leginkább parkolónak használják, ezt helyszíni tapasztalatunk is megerősíti, az orrunk előtt parkolt le egy derék fiatal ember. Szinte kézifékes kanyarodással állította irányba az autóját, majd csaknem a templom ajtajáig tolatott, aztán kipattant és szapora léptekkel eltűnt valahol a homokszínű épületek közötti szűk sikátorok egyikében. A templom amúgy zárva volt, legjobb tippünk szerint talán az oldalsó ajtót használhatják gyakrabban, de még csak miserend sem volt kitéve. Egy darabig bámészkodtunk, mégiscsak eltérő templomépítészeti megoldásokat láthattunk, de aztán annyi muníció nem volt ebben a helyszínben, visszasétáltunk Ottoig és továbbindultunk.

Utunk következő állomása a Victoria Lines volt a festői Bingemma-völgyben. Az odáig vezető, alig két és fél kilométer hosszú út során szerintem legalább 3 ütközést kerültem el és a végén már bőszen használtam én is a dudát, hogy az egy autónyinál alig szélesebb utat tarkító beláthatatlan kanyarokban jelezzem: érkezem és nem bánnám, ha élőként haladhatnék tovább. Végül enyhén remegő tagokkal szálltam ki az autóból, mikor végre leparkoltunk  a kápolna mellett. Mivel a kápolna mellől szép kilátás nyílt, egy kicsit mászkáltunk, bámészkodtunk, fényképeket készítettünk. [Betti: Ezen a ponton megszakítva adásunkat felhívnám a Mélyen Tisztelt Publikum figyelmét, hogy habár sok helyen szép kilátás tárult elénk, az elkészült fényképek ezt egyáltalán nem fogják alátámasztani.]

Barangolásunk közepette elindultam egy kis ösvényen, mely a kápolna alatt nyíló, ráccsal lezárt barlanghoz vezetett. Már épp a rács előtt állva kukucskáltam befelé, mikor rágcsáló vinnyogást hallottam, majd egy tizedszekundum múlva már iszkolt is egy patkányforma lény a barlangból kifelé, fél méterre a lábam mellett a völgy kétséges biztonsága felé, nyomában egy fekete kígyó vagy sikló. Én meg csak álltam megijedve. Egy-két nap múlva már azt is tudtam, hogy egy angol nevén black whip snake (tükörfordításban: fekete ostorkígyó) vadászatának lehettem szemtanúja, amely jellemzően rágcsálókkal táplálkozik (pipa), ezért nagyon hasznosnak tartják (hát én csak befostam tőle, ez nem annyira hasznos), harapása nem mérgező (szerencsére nem kellett emiatt aggódnom), de nagyon nehezen gyógyul, mert a fogai nagyon íveltek. [Betti: Tényleg megijedt, én viszont veszettül kiröhögtem!] [Zsolt: Na, azt mondjuk hagyjuk is.]

Mivel szemmel láthatóan a nyugisnak tűnő kápolna sem szűkölködött ijedelmekben, javasoltam, hogy induljunk útnak. Az aszfalt(?) út mentén kellett még sétálnunk, kb. 30 métert a nekünk kellő ösvényig, amelyen elsőként indultam el, pechemre itt egy útonálló nyúl várt rám, ádáz tekintetekkel követelve a vérem, életem és lelkem. Ám nem lehetett tökéletes csillagegyüttállás egy emberáldozatot igénylő nyúlrituáléhoz, mert megkímélt és odébb ugrált. Bettiék persze semmit sem láttak ebből az egészből, elnéző mosollyal bólogattak, hogy "persze, hogy láttál egy nyulat...". A magam részéről ennyi rémület közepette már nem tudtam komolyan venni az olyan kérdéseket, mint "jaj, nem fogunk lecsúszni ezeken a sziklákon?" vagy "mi lesz, ha leszakad a fal?" vagy "ez egy lövés volt?", az ingerküszöböm már olyan szintre emelkedett, hogy még az egész máltai szigetcsoport süllyedése is hidegen hagyott volna. Amúgy a lövés tényleg lövés volt, egész héten sokszor hallottunk lövéseket, illetve láttunk vadászokat. Hogy nyúlon kívül mire tudnak vadászni, nem tudom [Betti: mondjuk ostoba turistákra?], de sokat durrogtattak.

Az ösvény elején egy kicsit le kellett ereszkednünk, míg elértük a Victoria Lines leglátványosabb részét, amely egy völgyet keresztül szelő fal, melyen végig is lehet menni. Maga a Victoria Lines egy kb. 12 km hosszú védvonal, mely a fő szigetet nagyjából keletről nyugatra (vagy nyugatról keletre, ahogy érzitek) osztja ketté. A 19. század utolsó évtizedeiben épült védelmi célokból. Akkoriban North West Front-ként is emlegették, nem hivatalos néven pedig gyakran A Máltai Nagy Falként hivatkoznak rá, ami nem csak nagyképű, de szinte már nyelvtani hibaként tekintek minden olyan kifejezésre, amely Máltával kapcsolatban a "nagy" szót használja.

A völgyön áthúzódó fal azonban kétségkívül látványos, végigmenni rajta pedig hangulatos volt. Átérve még egy darabig kísérte a fal a meredélyt, s sok helyen nyíltak lőrések a falon.

Azonban ahogy felértünk a gerincre, a fal szépen beleolvadt a hegyoldal részben természetes, részben ember által alakított meredek falába.

A lokális maximumig sétáltunk a sziklafal mentén, egyik oldalon pazar panoráma, másik oldalon az ekkor még szokatlan növényzet kínált nézelődni valót. Örömmel csodáltuk meg a szigeten kb. bárhol felbukkanó kaktuszokat, a Kisegér pedig rögtön az elsőre fel is mászott, bizonyítva ezzel, hogy mennyivel keményebb fából faragták, mint beszari enmagamat.

Végül ahogy a nap elkezdett a horizont felé közelíteni, mi is visszafordultunk és visszatértünk a kápolna mellett békésen pihenő Ottohoz. [Betti: Egyébként hivatalosan itt merült fel először, hogy el kellene nevezni a kölcsönkocsit, és itt dőlt el az is, hogy fijú lesz.] Bettiék még mindenképp szerették volna megnézni a helyszínt, ahol a patkány és kígyó kettőse rám hozta a frászt, s Kisegér kérésére meg is örökítették megszégyenülésem eme helyszínét. A Kisegér persze nem félt a kígyótól, "idejön, csomót kötök rá" felkiáltással állt ki pózolni a képhez és vicceskedve emlegette, hogy szerencsére még a magam alá pottyantott bogyóim is látszanak a képen. [Zsolt: Bár azok valójában a barlang fölé boruló tujaszerű növény termései, ezt már úgysem hiszi el nekem senki.]

Maradék (nullához meredeken, oszcillálva konvergáló) önbecsülésem arra még elég volt, hogy elvállaljam a sofőr szerepét a nap hátra lévő részére. A Gonosz Szürke Kisegér szerencsére beérte ennyi alázással, ám Igor még éppen csak ébredezett. Következő állomásunk a szállásunktól 5 km távolságra lévő mostai Lidl volt, hogy feltöltekezzünk a hétre elegendő étellel, itallal. Igor vállalta a feladatot, hogy oda vezet minket, csak azt nem közölte, hogy szó szerint árkon-bokron és tűzön-vízen keresztül. Eleinte még igen ígéretes szélességű, ám botrányos minőségű aszfaltúton haladtunk, majd egyre keskenyebb, ugyanakkor egyre földútszerűbb útvonalon folytattuk, míg végre valahára egy kecskecsorda is elég ugrált volna az egyik mellékútról, ha a földből épp csak kilátszó pásztoregerek vissza nem tartják őket.

Aztán csak sikerült odaérnünk, a bekanyarodásnál mondjuk majdnem ütköztünk megint, mert az elsőbbségadást igen tágan értelmező mediterrán népség pont letojta, hogy én merre mennék, ráadásul szabályosan.

Sajnos a bolt belsejében sem lett jobb a helyzet. A Móricz Zsigmond körtéri, botrányos kialakítású Lidl-ben sem volt még soha ennyire heves ingerem, hogy a többi vásárlót pl. ágaprítóba gyömöszöljem, mint a máltai népekkel (és mellé turistákkal) megtöltött mostai Lidl-ben. Rengeteg botrányos jelenetet ki tudnék emelni, példaként azonban csak egyet emelnék ki: a bolti dolgozó az üres raklapmozgató segédeszközével beáll egy T-elágazóba, hogy csacsogjon két vásárlóval, akik kocsijukkal ügyesen blokkolják a maradék helyet, s még hangos "Can I get through?" (egyébként "menjetekabúsba" hangsúllyal) feltett kérdésemre sem mozdulnak odébb milimétert sem, így marad a máltai akadálypálya: békán magas térdemeléssel, a bevásárlókocsikon gátugrásszerűen juthatsz át. De szereztünk mindent, amiért mentünk, s talán még többet is. Büszkén mondhatom, hogy egészen jól megsaccoltuk, mennyi dologra lesz szükségünk, egy fél napi étel-ital tévedés volt csak benne. [Betti: Botrány. Egyszerűen csak botrány az ottani bevásárlós "kultúra".]

A boltolás után már egészen sötét lett és már mentünk volna a szállásra enni és pihenni, ám Igor nem egészen így gondolta, inkább elvitt minket egy (csak arányaiban) nagy kerülőre, amely során egyébként megint beküldött volna minket egy földútra, amit kerek perec megtagadtam. [Betti: Itt nagyon a plafonra küldött. Konkrétan menet közben gondolta meg magát és küldött rá másik utakra.] Manuálisan korrigáltuk a tervét, s jelentős többletidővel, de csak hazaértünk. Ez a húzása egyébként elég is volt ahhoz, hogy este kicseréljem a térképét a másik nagy térképszolgáltató termékére, mert az biztos jobb lesz. Spoiler veszély! Nem lett. [Betti: Egyébként önmagában a tény, hogy egy útvonalújratervezéssel a megteendő távolság a háromszorosára nő egy ilyen kis helyen, vicces. Akkor nem volt az.]

Hazaérve összeütöttünk egy bolognai spagetti utánzatot, amiből jócskán belaktunk. Közben megterveztük a második napot, feltöltöttük Igor agyát az új térképpel és az útvonalhoz szükséges POI-kkal.

Bár a szállás két fürdőszobával is rendelkezett, ezek együttesen sem voltak képesek kielégíteni minden igényt, amelynek végül egy fogkrém itta meg a levét, amely majdnem rituális gyilkosság áldozata lett az este folyamán, de utolsó információim szerint végül valahogy túlélte mindezt. [Betti: Ez sok mindent elmond a manapság gyártott műanyagok túlélési képességeiről. Nem én voltam.] [Zsolt: Nem is én.]

Az első nap mérlege: 3 ország, 225 km repülő előtt, 37 km repülő után, az ijedtségek miatt legalább 5 év az életemből, 1 patkány, 1 kígyó, 1 nyúl, 1 Világörökség és 1 Nagy Fal.