Vidám kakaskukorékolással és hangos boldogsággal virradt ránk utazásunk harmadik napja. Számos jel utalt rá, hogy különleges nap vár ránk, az első példának okáért az volt, hogy sikerült kávét főzni. A szállás tartozékai közé tartozó kotyogós kávéfőző nagyon újnak, nagyon designesesnek látszott [Betti: Vajon értelmezhető a designeses kifejezés egy kotyogós kávéfőző esetében? Csak kérdem.] [Zsolt: Persze, hogy értelmezhető! Még márkajelzés is volt rajta, míg nekem sem a régin, sem az újon nincs ilyen.], előző nap azonban nem sikerült vele kávét főzni, csak gőz pöfékelt csendben és halkan, érintetlenül hagyva az őrölt kávét. Ma azonban kotyogott, szörcsögött, lett kávé, majd élénkség és lelkesedés. Reggeliztünk, pakolásztunk, majd indultunk. A házból kilépve köszöntöttük a szembeszomszédokat, egy karrmezőt otthonuknak tekintő cicafalkát.

Köszöntöttük Otto-t [is] és útnak indultunk. A vezetés ezen a napon már határozottan jobban ment, mint az előző napokon. Megszoktam az autót, a forgalom szeszélyeit és idiótaságait, úgyhogy végre már-már a tájra is tudtam figyelni. Az első célpontunk az első napon online vásárolt, de soha-ki-nem-nyomtatott jeggyel megtekintett Skorba Temples párja volt, a Ta' Ħaġrat Temples. Néhány kabócabajusznyival odébb kellett mennünk, de még mindig Mgarr felségterületén voltunk, amikor 9:15-kor, az autót leparkolva és bezárva beléptünk a világörökségi helyszínre. Rutinosan indultunk a security bódé felé, ahol a nyitvatartásnak (9:00-kor nyit minden fórum szerint) nem éppen megfelelő készültségi fokon álló security bácsi éppen begombolta a nadrágját és nagyjából belegyűrte egyeningjét, majd elkérte belépti jegyünk bűvös számjegyeit, hogy egy kockás füzetbe rögzítse. [Betti: Valójában nem kockás füzet volt, hanem egy gondosan megszerkesztett egyoldalas táblázat, amiből könnyedén lehet annyit nyomtatni, amennyit nem szégyellnek.] [Zsolt: Én kérek elnézést, ez már legalább a 19. század technológiája!] Az adattárolás eme korszerű módjánál már csak az nyűgözött le jobban, hogy milyen gyorsan futott le a keresés, amely ellenőrizte, ez a jegy járt-e már itt vagy sem. (Apropó, kell valakinek 3 felnőtt jegy a Skorba Temples és Ta' Ħaġrat Temples helyszínekre? A vételár 75%-ért eladó.)

A látogatást ezek után néhány információs tábla olvasásával kezdtük, amelyekről megtudtuk, hogy a terület jó darabig mezőgazdasági művelés alatt állt, illetve hogy a felszín közelében lévő köveket és agyag darabokat előszeretettel használták fel építkezésekhez és tetőfedéshez. Aztán egy nagyonrégész felfedezte a neolitikus romokat, kiásták, megvédték, a templom kapuját pedig még meg is javították, merthogy arra ráfért egy kicsit.

Ismét szó esett a globigerinás, illetve a valamivel puhább és könnyebben oldódó korallmészkőről (egészen pontosan upper coralline limestone), melyet a Kisegér is nagyon megszakértett. 

Habár a bejárható terület nagyobb volt, mint a Skorba Temples esetében, azért itt sem kell kilométeres túrákra gondolni, egy családi ház méretű területen bolyongtunk, s ebből talán már sejted, Kedves Olvasó, hogy nem túl sokáig. A bácsitól csak kézlegyintéssel búcsúztunk, majd felnyergeltük Otto-t és irány a következő állomás.

Ha már így szóba jött, kénytelen vagyok elmondani, hogy előzetes terveinket ezen a napon viszonylag vastagon borítottuk fel. Például kihagytuk a Mosta Rotunda megtekintését, mert az internetes források szerint programunkba beilleszthetetlen nyitvatartással operál. Erősen billegett már reggel is a Malta Falconry Centre látogatása is, mivel ők csak 13 óráig tartottak nyitva és kétséges volt, hogy az odáig útba eső programokkal végzünk-e addig. Súgok [Betti: Spoilerveszély! Vigyázat!]: nem végeztünk. Lesz még néhány változás, mindet nem akarom elsütni előre, csak jelzem, hogy lesznek még csavarok. [Zsolt: Sok-sok bekezdéssel később eszembe jutott, hogy a Ta' Qali National Park is kimaradt, amiért Viktor szerintem sosem lesz képes megbocsátani, valamint a Malta Aviation Museum is, ami biztosan nagyon érdekes lett volna, de repülőket máshol is lehet nézegetni.]

A tényleges állomásaink közül Mdina volt a következő, ami bonyolult és kicsavart geometriát használva akár a sziget közepének is tekinthető [Betti: Nos, nem gondoltam rá, hogy szükséges lesz, de létrejöhet az Ónodi-féle vetülettan is, ha már muszáLY muszáj.] [Zsolt: Fú, az nagyon jó lenne! Akarok ilyet!], mindenesetre hosszú ideig ez volt Málta fővárosa. Leginkább régi, erődszerű belvárosát és az abban székelő katedrálist szerettük volna megnézni, ezért efelé törtünk nagy erőkkel. A mellettünk magasra törő falak azt sugallták, egészen jó helyen járunk, a tömött parkoló pedig azt, hogy nem egyedül. Az elsőként fellelt parkoló konkrétan dugig volt, ezért egy első ránézésre csak gyalogosok számára járható egykori kapun (amely a fal vastagsága miatt rövidebb alagútnak is tekinthető) azonban átjutottunk egy tágas térre és egy nagy parkolóhoz. A kapu-alagút autóval történő használatához onnan nyertünk elegendő bátorságot, hogy láttunk kisbuszt kb. 60-65 km/h sebességgel átrongyolni rajta. Mire mi nekiveselkedtünk, egy ázsiai csoporttal kellett osztoznunk a szűk átjárón, úgyhogy csigatempóban araszoltunk át, de sikerült, vér sem fröccsent, csont sem reccsent [Betti: Pedig milyen stílusos lett volna felkenni őket a falon rejtőző Szűz Máriára.], s már a korábban említett tágas tér nagy parkolójában osontunk helyekre vadászva. Egészen úgy tűnt, hogy hiába. Az alapvetően merőleges parkolási rendet a parkoló kijáratához közeledve finoman árnyalta 5-6-7 személygépjármű, amely a merőlegesen leparkírozott autók kihajtását megakadályozva párhuzamosan leparkolt az amúgy közlekedés számára fenntartott folyosón. Ami miatt persze a másik, autók által nem blokkolt oldalról való kiállás is egy kellemetlen rutinozássá vált. Az előttünk haladó autó szerencsésnek bizonyult, pont előtte állt volna ki valaki egy ilyen rutinozós helyről, s míg erre vártunk, láttam a visszapillantóban, hogy mögöttünk is távozni készülnek, hát visszatolattam, ledumáltam a nénivel, hogy tényleg mennek, mi meg elhappoljuk a helyüket, majd megkértem Bettit, hogy szálljon ki és a szűk helyre való tekintettel segítsen a parkolás precíziós irányításában. (Oké, lehet ujjal mutogatni, meg csúfolni, amiért parkolni sem tudok egyedül.) Aztán ezen a ponton felgyorsultak az események. Felbukkant egy kilógó pocakos, hasitasis, csapzott satyis bácsi, aki elkezdett beszélni 4-5 emberhez egyszerre, akik szintén nem tudom, honnan kerültek elő, de páran bepattantak párhuzamosan parkoló autókba, páran merőlegesen parkoló autókba, egyszerre legalább 5 autó mozgott, közülük az egyik a bácsi utasításait követve merészen be is parkolt arra a helyre, amelyre mi vártunk. Paripámból ekkor kiszakadt egy szeretettel, elismeréssel és türelemmel teli "Na ne mááár!, aminek hangsúlyától szerintem még Szicíliában is maga alá rottyantott egy-két gyengébb idegzetű verőlegény, így a következő pillanatban nekünk is lett helyünk, kényelmesen leparkoltam. [Betti: Szerintem inkább egy "NANEMÁÁÁÁR!!!" volt, de ettől eltekintve mindent elismerek. Ez az út jó volt arra, hogy kiderüljön: a hangsúlyom akkor is tökéletes, amikor nem a megfelelő nyelvet választom hozzá.] Pakolászás közben sem lettünk okosabbak a parkoló fizetős avagy ingyenes jellegét tekintve, így a legegyszerűbbnek tűnő megoldást választottam: megkérdeztem a szőröspocak-hasitasi-csapzottsatyi helyi erőt. Elmondta, hogy a parkolás ingyenes, de adományokat elfogadnak, sőt egész konkrétan ő, mert hát ő a Parking Assistance. Felfedezéseim eredményét közöltem útitársaimmal, akik előhalásztak valamennyi adományt, azt odaadtuk Pocak Satyinak és elindultunk a belváros felé. Útközben az egész ingyenes-adományos rendszerről láttam tájékoztató táblát is, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tábla nem említette, hogy az adományokat hova, kinek és hogyan kell eljuttatni, Pocak Satyit meg egészen biztosan nem nevesítette, de ekkor ez már nagyon nem érdekelt minket.

Az alagutat gyalogosan is élve abszolváltuk, majd pár tíz méter megtétele után már a belváros szűk utcáin, sikátorain sétálgattunk. Mdina ezen része kimondottan hangulatos, napsütéses időben is árnyas, így egészen hűs.

A homokszín falak monotóniáját színes ajtók, mintás csempékből rakott feliratok és giccses aranyutánzat kilincsek tették változatosabbá. Utóbbiakról csak annyit, hogy olyannyira jellegzetességei a belvárosnak, hogy a) máshol csak elvétve láttunk ilyen b) szuvenyír boltokban nagy tételben árulják őket.

Útjelző táblát vagy bármiféle iránymutatást hiába kerestünk, de anélkül is remekül el lehetett boldogulni. Találomra és női megérzésre hagyatkozva választottuk ki az irányt a katedrális felé, utunk során pedig olyan kincsekbe botlottunk, melyekre szavakat azóta sem találtam. [Betti: A képen a Luxury Gift Shop napi ajánlatát láthatjátok. Bemenni sem mertem a boltba, pedig érdekelt volna az ára.]

Katedráliskereső, megérzés ihlette bolyongásunk végül a széles várfalhoz vezetett minket, ahonnan pazar kilátás nyílt a jóval prózaibb tájra. Mdina külvárosát, forgalmas utakat, csomópontokat, egy-két gyártelepet szemlélhettünk meg a turistáktól nyüzsgő gyilokjáróról. A falon nagyjából 5 méterenként kiírták, hogy felmászni, felülni életveszélyes, de még a felnézéshez is érdemes életbiztosítást kötni. A Kisegér persze megint renitens volt és nagy ívben pottyantotta le az ilyen intelmeket.

A tömeg elég riasztóan szokott hatni ránk, így a faltól is aránylag tempósan továbbálltunk, míg el nem értünk egy katedrálisnak tűnő falat, melyet kerítés zárt el előlünk. Szerencsére volt menekülő útvonal, amely még nagyobb szerencsénkre a katedrális előtti tér felé vezetett, ám mielőtt izgatottan kirohantunk volna a számtalan vaku kereszttüzének kitéve porhanyósan puhány testünket és elménket, még felfigyeltünk egy útszélességre figyelmeztető táblára, amely valahogy nagyon nem illett a környezetébe. Nehéz volt elhinni, hogy a képen látható sikátor 5,6 méter széles lenne és amúgy is miért figyelmeztetnének ilyen "szűk" helyekre?! Aztán egy kicsit alaposabb szemlélődés után rájöttem, hogy a táblán 5' 6" szerepel, azaz 5 láb és 6 inch. S bár tudtam, hogy angolszász mentalitással fertőzött területen járunk, eleddig nem botlottunk bele az angolszász mértékegységek Banyapókot megszégyenítő hálójába, minden az unalomig ismert metrikus rendszerben került feltüntetésre. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy gurulgatsz az autóddal, s nem elég, hogy fel kell fognod, hogy szűk útszakasz következik (gondolom, mindenki milliméter pontosan tudja autójának szélességi adatát), még át is válthatod a megjelenített számokat. Bravó.

Megrökönyödésünk egyben páncélunk is volt, mikor kisétáltunk a Szent Pál katedrális előtt elterülő, máltai léptékkel hatalmas térre. A háttérzenét egy erkélyről mindenkit megugató kutyus szolgáltatta, statisztáknak pedig a mindenfelé kóricáló, ágyúkat padként használó turisták szegődtek.

(A kutyust keresőknek segítség: erkély bal oldalán fekete eb a fekete ajtónyílás előtt.)

Készítettünk pár fényképet, majd a katedrális melletti múzeumban vettünk jegyet, amely a katedrális és a múzeum megtekintésére is feljogosított minket. A pénztáros hölgy kicsit hülyének nézett minket, hogy kértünk 3 felnőtt jegyet, miközben csak ketten voltunk ott, Ildi ugyanis kicsit elveszett a téren, de még aggódni sem tudtunk elkezdeni és máris meglett. Elsőként a katedrálisba mentünk, amelynek padlóján csaknem mindenhol márvány sírkövek alkotják, alattuk pedig valóban egyházi emberek maradványai találhatók.

A márványlapok nagyon változatosak, színesek és díszesek. Nagyon gyakran felbukkant rajtuk csontváz (sokszor kaszával), amelynek ábrázolása egészen precízre sikeredett. Gyakori volt továbbá az elhunyt egyházi tisztségére utaló fejfedő megjelenítése és az illető címerének megjelenítése. A címerállatok is sokfélék voltak, tevétől kutyán át nyúl (borzalom!) [Betti: Nem, borz alom nem volt.] és macska is felbukkant, de gyakori volt a birka vagy a kecske ábrázolása is.

Nekem nehéz volt elszakítanom a tekintetem ezektől a sírlapoktól (nem tudom, mi a precíz terminus technicus rájuk), de a mellékoltárok márványlapjai is nagyon szépek voltak. Az egyik mintázatából egy medvebagoly, ...

... egy másikéból pedig egy halálveréb tekintett vissza rám.

Az egyik mellékszárnyba vezető ajtón szép domborfaragásokat találtunk, köztük ott hevert egy aktuális kedvenc is: egy tacskó avagy mini-vizsla!

Innen nyílt még egy további terem, ahova szerintem senki nem mert bemenni. Elég eldugott helyen volt az átjáró, de nem jelezte semmi, hogy nekünk oda ne lenne szabad bemenni, ezért a "majd szólnak, ha nem szabad" elvet követve bementünk. Találtunk egy nagyon régi "kottafüzetet" és egy (szerintem) drónnal készített képet a templom főhajójának padlójáról.

Ilyet szívesen vettem volna a szuvenyírboltban is, bár már az ötlet megfoganásakor rájöttem, hogy repülőn kockázatos lenne sérülésmentes szállításban reménykedni. Végül nem okozott nagy dilemmát, hogy vegyek-e, ugyanis sem a katedrális mellett, sem a múzeumban nem vetődött ránk a szuvenyíros részleg.

Ezután mentünk csak át a múzeumba, ami elég vegyes gyűjteményt mutatott be a templom(ok)ból mentett domborfaragványoktól a kegytárgyakon át harangokig, festményekig és az udvaron álló olajprésekig. Pacikám a második teremben kiállított, embernagyságú szentelt dolgok tárolására szolgáló alkalmatosság tábláját elolvasva (miszerint máltai ezüstből készült) megállapította, hogy ehhez vélhetően a sziget összes ezüstjét fel is használták.

A kiállított dolgok nagy része magánszemélyek felajánlásaiból jött össze, ennek tudatában már kevésbé meglepő, hogy az ember egyszer csak magyar felirattal találja szembe magát. Őszintén mondom, hogy egy egész másodpercig totális zavarban voltam, hogy most tényleg magyar szavakat láttam-e vagy csak az agyam fordít már ilyen gyorsan? (Nos, bármennyire is szeretném ennyire ügyesnek feltüntetni az agyamat és az angoltudásomat, nagyon képmutató lenne. Bár belegondolva, épp képeket mutogatok, szóval nem áll annyira távol tőlem ez a műfaj.)

Ez a kép meg szimplán nagyon tetszett a Pacimnak, aki már csak azért is még jobban belém szeret, hogy erre emlékeztem, hát még azért, mert ide is beraktam! (Az ember minden lehetőséget megragad, hogy megmaradjon A Legjobb Férjnek.) [Betti: Sikerült.] [Zsolt: Ennyi!]

A múzeum ezen része nem volt túl nagy, olyan igazán nagyon érdekes sem. Volt viszont még egy pincében megtekinthető rész is, ahol nagyon régi falmaradványok (a legrégebbi római kori volt) mellett nagyon modern és nagyon megvásárolható művészeti alkotások kerültek kiállításra.

A festmények (? vagy grafikák?) elég érdektelenek voltak a szememben, pedig én rajongok a totál agymenős modern művészetért (értékelni nem tudom, de rajongok érte és bármikor kifigurázom úgy, hogy azzal garantáltan megbántok mindenkit, aki képes ezt az egészet komolyan venni). Voltak viszont göcsörtös fából némi fantáziával kifaragott alakok, amelyekből a nonfiguratívak kevésbé, a valamilyen valós alakot ábrázolók azonban egészen tetszettek. Meglepően sok lovat ábrázoló is volt közöttük, amiért külön piros pontot kap a művész és a kiállító. Persze minden megvásárolható volt, de nem vettünk semmit. [Betti: Minek is vettünk volna bármit, amikor ezeknél a lovaknál minden más rondább volt, és ha a posztert nem tudtuk volna repcsin hazahozni, akkor ezt hogyan?] [Zsolt: Ha lenne pénzünk modern művészetet vásárolni, a reptéri speciális csomagfeladás sem okozna gondot.]

A múzeum azonban még ezzel sem ért véget, az emeleten ugyanis Dürer alkotásaiból tekinthettünk meg egy csokorra valót, szólt az ígéret. Ami persze elég nagy ígéret volt, mert előtte egy egészen hosszú, főleg vallási témájú festményekből álló teremlabirintuson kellett végighaladnunk, hogy mire elérjük a kimondottan Dürer rézkarcainak szentelt kicsi szobát, már egyáltalán ne is érdekeljen minket az egész.

[Betti: Remélem, hogy mindenkinek feltűnt a szigeten oly' népszerű ventillátor!] [Zsolt: Wait for it...]

Oly' mértékben elteltünk művészettel, hogy a fenti képen is leginkább azt csodáltam, hogy milyen pofátlanul képesek bárhova egy ventillátort állítani. [Betti: Zsoltnak is feltűnt. Nekem meg tovább kellett volna olvasnom, mielőtt kommentelgetek.] De azért meg kell vallanom, a lenti intarziákat megálltam csodálni egy darabig.

Ezt követően már tényleg nem tartogatott mást a Mdina Museum, idővel is eléggé előrehaladtunk, hát visszatértünk Otto-hoz és elkezdtünk tanakodni, gyalog menjünk-e a következő állomásig vagy autóval. Végül győzött az időtakarékosság és hogy amúgy is arra mennénk később, hát odébb gurultunk 1-1,5 kilométert. Hogy aztán jó sok kerengés, őrült parkolási, ki- és beszállási megoldások, dudálás, káromkodás, tolatás, kikerülés és ki tudja még mi után nagy nehezen megálljunk valahol. Az egész utunk alatt szerintem a legbotrányosabb parkolóhely keresés volt ez, amelyben nem is a parkolóhelyek hiánya vagy a már parkoló vagy éppen parkolni készülő autók balféksége volt a legidegesítőbb, hanem a közlekedés többi, elvileg mozgékony résztvevője. [Betti: Igor először nem segített túl sokat, de becsületére váljék, próbálta javítani hibáját. Azonban ő sem tudott azzal mit kezdeni, amikor az autó szélességű utcán valaki megáll és ott hagyja az autóját nyitva, álló motorral. Vagy azzal, amikor a kétirányú utcába lehetetlen behajtanod, mert folyamatosan jönnek szemből, de félreállni sem tudsz, csak inkább balra kanyarodni.]

Miután végre sikerült biztos helyen tudnunk Otto-t, elindultunk a St. Paul Catacombs felé. (Igen, Mdina környékén, de egész Máltán Szent Pál elég felkapott a szentek között.) Rövid séta után odaértünk, bár természetesen a bejárat és a pénztár a tőlünk legtávolabbi ponton volt, de nem baj. Vettünk jegyet, kaptunk instrukciót, megnéztük a rövid kiállítást, melynek számomra legérdekesebb része az volt, amely azt állította, hogy már nagyon-nagyon régen is létezett végrendelet. (A nagyon-nagyon régen precízebb definíciójához el kellett volna olvasni minden szöveget, amit én nem tettem meg. Bocs.) 

Aztán kimentünk a szabadba, ahonnan egyrészt le lehetett menni az egyes katakombákba, másrészt be lehetett tekinteni pavilonokba, ahol egészen pofás, tematikus leírások és videók mutatták be, hogy pl. hogyan is zajlott az egymás utáni népek temetkezése, hogyan ástak egyre lejjebb és kerültek a felszínre a korábbi sírok. Vagy hogy miként is tárták fel a katakombákat és a bennük lévő leletanyagot. Vagy hogy mi mindenre használták ezeket a katakombákat, illetve milyen mendemondák kapcsolódnak hozzájuk. Utóbbiakból természetesen ott volt, hogy óriások vájták őket, valamint hogy egyszer egy egész osztály[nyi gyerek] tévedt el lent a föld alatt és sosem kerültek elő. Náluk azért menőbb volt a malac, aki állítólag beesett egy gödörbe, majd kilométerekkel odébb került elő.

A bejárható területen több mint 20 katakombát lehetett megtekinteni és döntő többségébe le is lehetett menni! Mindegyik előtt volt egy tájékoztató tábla összeállítás, hogy mégis mire lehet számítani az adott katakombában. Mielőtt Pacimhoz hasonlóan más is megörül annak, hogy keresztény és zsidó sírok mellett pogány sírokat is láthat, előre szólok, hogy laikus számára semmilyen különbség nincs a keresztény, zsidó és pogány katakomba között. [Betti: A zsidóra ez csak félig igaz. Építészetileg tényleg nulla az eltérés, de ez volt az egyetlen, ahol néhány helyen látszott a falon szimbólum.] [Zsolt: Jogos, menóra karcok tényleg voltak.]

A maximális látogatószám nem vicc, a legtöbb helyen még annyian sem fértek volna el, amennyit kiírtak, de a látogatók többségét ez nem nagyon érdekelte és gyakran a nyakunkra másztak. Mind közül az első megtekinthető katakomba volt a legnagyobb, itt nagyon sok kiépített, korláttal ellátott útvonalon lehetett végighaladni, több elágazóval és rengeteg látnivalóval.

A későbbi katakombák mind kisebbek voltak és egy idő után nagyjából ugyanazt is mutatta mindegyik, de összességében egy nagyon hangulatos, érdekes programnak bizonyult.

A sok-sok katakombában pedig láttunk egyszemélyes sírokat, kétszemélyes sírokat, ...

... több generációs sírkamrákat, sírfülkéket, áldozati fülkéket, oltárokat, ...

... csontokat, agyagedények darabjait, írásos emlékeket, ...

... és faragott díszítéseket.

Ahogy azt sok képpel ezelőtt említettem, a katakombák egy ponton túl elég egyformák voltak, ráadásul 5-6 lépést kellett megtenni a következőig, így a vége felé már nem láttuk értelmét lemenni az enpluszegyedikbe is, ezért az utolsó párat látogatatlanul hagytuk, főleg, hogy az eléjük kihelyezett információs táblák sem ígértek túl sokat. Elmentünk hát mosdóba, mert hát időnként kell az is és utazás alatt meg aztán végképp nem akkor megy az ember wc-re, amikor szüksége, hanem amikor módja van rá. Ez a mosdó azonban egészen különleges volt, mégpedig abban, hogy a higiénia fontosságának tudatosításának szentelt több ábrát és feliratot is. Igaz, valami fordított fordított fordított pszichológiával, ugyanis a kiírásokat követve egészen biztosan nem a tisztaság és kellem irányába halad a derék polgár, inkább az akut fertőzések felé.

A mosdó után már egészen óvatosan közeledtünk a szuvenyír bolt felé, amelyet egyébként nem lehet kihagyni, lévén ezen keresztül juthat el a látogató a kijáratig. Sajnálatos módon azonban elég gyér volt a kínálat, nem volt szerelem, lángolás, de még egy szikra sem, így csetresz nélkül távoztunk. Otto felé haladván azonban kiszúrtunk egy olyan igazi, kacatokkal teli csetreszáruldát, ahol kb. kétszer egy lépésnyi területen tizenhárom mázsa szajrét halmoztak fel, s a kacatárusok három generációja (gyerek, anyuka, nagypapa) tojt nagy ívben a fejünkre, szerintem ha a földre rakott hátizsákomat két marokkal tömöm az áruikból, akkor sem foglalkoztak volna velünk. Azonban itt sem alakult ki az összhang egyetlen hasznavehetetlen termékkel sem, így rövid időn belül távoztunk, törvénytisztelő polgártársaink megnyugtatására mondom: üres kézzel. [Betti: És üres hátizsákkal.] [Zsolt: Akartam hagyni ennyi kétkedési lehetőséget az olvasóknak, de ennek már annyi.]

Otto rendes volt, megvárt minket, persze közben már délidőre járt, így csak a szerencsejátékkal foglalkozó helyeken nyüzsgött az élet, az autók is eltűntek valahová, egészen kényelmesen lehetett közlekedni. Erre szükség is volt, ugyanis hamarosan megtaláltuk az első Diversion-t! Egy derék útmunkás igyekezett mindenkinek elmondani, hogy az úthenger nem viccből van ott és hogy azon az úton bizony nem lehet továbbmenni, csak és kizárólag akkor, ha rögtön elkanyarodunk jobbra. Mondtam, hogy jól van, akkor megpróbáljuk azt. Mondott még valamit, hogy arra nem jutunk messzire, de eddigre már eltökéltük magunkat, hát gyorsan bementünk arra, zsákutca tábla nem volt kint, akkor meg mi baj lehet? Hát, a szó szoros értelmében nem is volt zsákutca, mert inkább afféle lasszóként kell elképzelni, aminek talán még a közepén is volt valami kis átkötő út, de vagy körbe körbe tudtunk volna autózni, vagy vissza kellett mennünk az úthenger felé megszégyenülni a munkások előtt, hogy lám, itt vagyunk, hülye magyarok. Pusztán azért, hogy ezt a percet elodázzuk, megnéztük, hogyan tudnánk Igor számára érthetővé tenni, hogy ezt az útszakaszt nem fogjuk tudni igénybe venni. Jött az ügyeskedés meg a hack, terveztünk alternatív útvonalat, visszamentünk az aszfaltszagba, szerencsére addigra minden munkásnak lett dolga, így senki nem nézett (sokáig) hülyének minket, mi meg mentünk tovább abban a hitben, hogy a nehezén túl vagyunk.

De Málta nem volt elégedett ennyivel! A dél felé vezető úton, amerre nem csak Igor, de előző este még a Google Térkép is navigált volna egyszer csak kint volt egy behajtani tilos. Nem is egy, hanem kettő. Biztos, ami biztos. Tanakodtunk egy kicsit, hogy vállaljuk-e be a szabálytalan áthajtást, de Paripám talált egy nem túl nagy kerülőt (hogy lehetne egyáltalán Máltán nagyot kerülni?!?), hát tettünk vele egy próbát. Így már jók voltunk, ahol visszaértünk az eredetileg is használni kívánt útra, már semmi nem tiltotta a továbbhaladást, így csak kiértünk a sziget déli partjára! Ezt a részt Dingli-nek nevezik és amellett, hogy elvileg a sziget legmagasabb pontja (legalábbis Wiki barátnőnk mintha ilyesmit dadogott volna), főleg a szinte függőleges sziklafalak pazar látványa miatt keresik fel a népek. Mi kicsit haboztunk, hogy hol is kéne megállnunk ámuldozás céljából, végül egészen a magaslaton álló kápolnáig gurultunk, ahol szinte a körforgalomban sikerült leparkolnunk. [Betti: Ebből is látszik, ilyen intelligensek vagyunk. Ilyen rövid idő alatt asszimilálódtunk.] A kápolna zárva volt, ám az előtte álló tábláról megtudtuk, hogy ennek a templomnak a neve a Dingli és erről nevezték el a környéket. S bár viszonylag sokan voltak errefelé, a templom árnyékos oldalán álló padok tök üresek voltak, Dingli urát leszámítva, aki kényelmesen elterülve szunyált.

Velünk nagyon rendes volt (nyilván érezte rajtunk, hogy hamisítatlan nyuggerlelkű macskamániások vagyunk), megengedte, hogy leüljünk a raklapbútoraira. S ha már ilyen egyszerű, de nagyszerű raklapbútorokkal áldott meg minket a jó sors, kényelmesen meg is ebédeltünk, s bámészkodtunk. Mikor jól laktunk, én felkeltem a raklapbútorról (most írtam le utoljára, ennyi szóismétlés remélem, felér egy virtuális kacsintással, amit Csabi mester is észrevesz) és kicsit odébb sétáltam, hogy megcsodáljam a kilátást

és a távolban apró foltként feltűnő, Málta legdélibb pontjának számító Filfla szigetét, amelyet sokkal egyszerűbbnek tűnt csupán Fütyfürütty-szigetként emlegetni. (Kis szappantartó-fényképezőnk minden zoom-ját latba vetettem az alábbi kép érdekében. Csak úgy mondom.)

Míg én a fotózással voltam elfoglalva, Bettinek megengedte Dingli Őlordsága, hogy megsimogassa, úgyhogy nagy-nagy dorombolásra érkeztem vissza. Azonban nem akartunk visszaélni a vendégszeretetével, tisztelettudóan elköszöntünk és indultunk tova!

A tova lánykori nevén Clapham Junction cart ruts volt, ami egy sportpályányi karrmező, amelyen a Máltán mindenhol, nagyon rejtélyesen felbukkanó szekérkeréknyomok futnak keresztül-kasul. A magyar ördögszántás kifejezés nekem jobban tetszik és persze kiváló karsztos órákkal felvértezve az egész még csak nem is olyan rejtélyes számomra, de a karsztos formakincset szeretem, a karrok pedig az egyik legváltozatosabb képet tudják nyújtani, szóval egy picit sem volt ellenemre.

Igazából még érdekes is volt belegondolni, hogy a teljesen párhuzamos nyomvonalak valószínűleg tényleg szekerek ráhatására alakultak ki, valahogy úgy, mint a löszmélyutak esetében, csak hát a mészkő (állítólag) valamivel ellenállóbb a lösznél, így "csak" 20-30-40 centiméter mély barázdák alakultak ki.

Míg a sziklás terepen bóklásztunk, hallottunk egészen közelről durranó lövéseket, aztán láttuk a vadászt és a kutyáit is. Jó sokat rohangáltak, elképzelni sem tudom, hogy mire lődözött, de töltényhüvelyeket is találtunk itt-ott. (Hogy ezen a képen hova fókuszált a gép, na az tényleg rejtély.)

Séta közben több helyen is éreztük egy jellegzetes fűszernövény illatát, amelyről egy darabig nem tudtuk eldönteni, hogy kakukkfű avagy rozmaring-e, de már ekkor is gyanúsabb volt a kakukkfű, pár nappal később pedig ez teljes bizonyossággá érett, de a részleteket majd az aznapi beszámolóból tudhatjátok csak meg.

Otto-hoz visszaérvén világossá vált, hogy a solymászközpont [is] kimarad, bőven elmúlt már ekkor a záróra. Irány tehát egy újabb neolitikus rompár Ħaġar Qim és Mnajdra! És ezzel elérkeztünk Igor mélyrepüléséhez. Csodálom, hogy a sziget még a helyén van, mert ilyen mélységgel már a tektonikus lemezeket perforálhattuk. Egy darabig haladtunk úgy, mint egy autó szokott, olyan helyeken, amelyek akár útnak is nevezhetők. Aztán jött Igor egy csalafinta ötlettel, hogy na itt forduljunk csak be! Így már egy földútnak is csak jó indulattal nevezhető vonalas elemen haladtunk, amelyről még elfordultunk egy olyan ösvényre, ahol a traktor se jár. [Betti: Spolier alert! Azért, mert nem fér el.] Két biciklis szemből igen, ők gondolom jót röhögtek rajtunk. Előrehaladásunk egy pontosan 1,01 autónyi széles, egyik és másik oldalról is kőkerítéssel szegélyezett folyosóban valósult meg, átlagsebességünk szerintem nem haladta meg a begipszelt lábú vemhes éticsigáét. A Pacim aktívan aggódott, félt és rettegett bal oldalon, én izzadtam, fostam és imádkoztam a jobb oldalon, Ildi pedig nagyon szurkolt és gyanúsan csendben volt hátul. Talán csak 2 kilométert kellett itt haladnunk, de nekem egy évnek tűnt, és többször meg kellett állnom, hogy pihentessem a bal lábam, a magas kuplung itt igen csak éreztette a hatását. Ja, és egyszer azért is megálltam, mert a jobb oldali kerítés bedőlt az útra és megkértem Bettit, hogy segítsen átnavigálni a megmaradt helyen vagy ha nem férünk el, akkor szóljon és kezdjük el elhordani a köveket. Végül átfértünk, de úgy, hogy én nagyjából centiméter/szekundum sebességgel kúsztam előre az autóval, Pacikám pedig tizedmásodpercenként 3,6 alkalommal változtatta, hogy picit jobbra vagy picit balra tekerjem a kormányt, de végül sikerült úgy átrezegnünk ezen a szűkületen, hogy Ottonak sem lett baja és talán még 5-5 milliméter is maradt mindkét oldalon a kárt okozni képes szilikátok és az autó burkolata között. Összefoglalva: IGORB**ZDMEG! [Betti: Vagy csak simán jelzőként egy máltabzmg.]

Végülis egyben odaértünk, a világörökségi parkolóban megnéztem, lett-e baja Otto-nak és sajnos azért lett, egy ág némi folytonossági hiányt hagyott a bal oldali visszapillantó fehér festékében. Messziről úgy tűnt, mintha egy fekete koszcsík lenne rajta, de megtapintva érezhető volt, hogy ott bizony maradt egy kis rece. Ja, és szerintem mindezt azért tette velünk Igor, mert így megspórolt nekünk kb. 1 km-t. Ami röhejesen rövid táv abszolút értékben (legalábbis a mi utazási fogalmaink szerint), ám rendkívül nagy táv relatíve, ha az egész út 4-5 km.

Feszültségünket levezetendő, vettünk gyorsan belépti jegyet a helyszínekre, ismét megkérdezték, honnan érkeztünk és a jegyárus srác tudta, hogy "köszönöm", amit szépen is ejtett, kedves is volt, úgyhogy megdicsértük érte. Ez a helyszín is egy kis múzeummal kezdődött, a két templomrom makettjével, amelyeken villanykörtével helyettesítették a napot, hogy bemutassák, milyen ügyesen vannak tájolva ezek a szent helyek csillagászati földrajz szempontjából.

A fenti képen Ħaġar Qim látható, amely inkább azért érdekes, mert nem egy bejárata van, csillagászati földrajzi szempontból inkább Mnajdra a menő, ahogy ezt Professzor Kisegér is megállapította.

A múzeum további részében volt egy, a romok egyik ajtaját szimbolizáló fémkapu, amely azt próbálta testközelbe hozni, hogy mennyire kényelmes lehetett ezen keresztül mászkálni (feltéve persze, hogy nem egy ablakot értettek nagyon félre a történészek).

Megtörve történetírói folytonosságomat előreszaladok egy képpel és megmutatom, hogyan nézett ki a fenti Csillagkapu romokbeli ihletadója:

[Betti: Na, ki asszociált a NatGeo sárga keretére is?]

A múzeum még néhány információs táblát, egy defektes mozgásérzékelővel ellátott audiovizuális élményt és egy indokolatlanul felnagyított ortofotó-térkép hibridet tartalmazott, úgyhogy rövid úton az ősi romok felé fordítottuk cipőink orrát. [Betti: Pedig milyen izgalmas volt úgy nézni a filmet, hogy nagyjából tíz másodperc után mindig újraindult, de három képkockával minden alkalommal többet tudott megmutatni! Ha ott maradtunk volna egész héten, talán végig is nézhetjük.] Rövid séta után meg is érkeztünk az első rom körüli kerítésen lévő kapuhoz, ahol ellenőrizték jegyeinket, majd bebocsáttatást nyertünk és bejárhattuk az olykor 20 tonna körüli súlyú sziklákból álló templomromot.

A fenti képeken látható bejáratnál volt a legnagyobb fotózkodási kedv, mivel ez a leginkább folytonos falazat, a többi oldalon alacsonyabb és hézagosabban maradt csak meg. A templom egyébként nem is feltétlenül jó kifejezés a romokra (csak ők is sokszor így utaltak rá, mi meg könnyen befolyásolhatók vagyunk), mert a leírások alapján használták ezt mindenféle célra, lakóhelyként, raktárként, gazdasági épületek gyanánt és persze szakrális célokra is.

Sajnos Ħaġar Qim kisebb épülete nem látogatható, így a nagyobbat (és sátorral fedettet keresztül-kasul bejárva Mnajdra felé indultunk. Ez pár száz méter sétát jelentett egy másik kerítéssel elkerített, beléptetős és szintén sátorral fedett területig.

Itt már valamivel fáradtabban bolyongtak a népek, de volt köztük egy, aki mind közül kiemelkedett. Egy zöld ruhás, zöld kalapos kislány (6-8 év körüli lehetett), aki vállalhatatlan volt. Nem szeretek gyerekekre rosszat mondani, de ez a kislány az életképtelenség határát súrolóan béna volt, gyakorlatilag szülői segítséggel sem volt képes leküzdeni két lépcsőfokot, de legalább elálltak ezzel egy igen szűk kereszteződést a romok kellős közepén. Nem volt sem szellemileg, sem testileg sérült vagy beteg, később a visszaúton előttünk császkált és csacsogott, ha csak azt látom belőle, akkor egy rossz szavam nem lett volna rá. Mivel azonban Mnajdra romjai között állandóan beléjük botlottunk (pedig az első affér után már próbáltuk szándékosan kerülni őket), ezért szegény kislány csak a Kis Kalapos Kretén néven vonul be a máltai történelem eme sötét korszakába. [Betti: Azért azt elmondom, hogy szerintem anyuka sem volt sokkal életrevalóbb csemetéjénél, de legalább annál ormótlanabb mozgáskoordinációval rendelkezett ő is. Biztos családi kórság. Vagy csak a széles karimájú szalmakalaptól kellett volna megszabadulni, és máris boldogulnak? Már sosem tudjuk meg.] Tőle eltekintve a rom érdekes és hangulatos volt. Nagyon tetszett, hogy mennyire szép íves falakat tudtak építeni már akkoriban is.

Itt is voltak kis mélyedésekkel dekorált kövek (a lenti kép baloldalán látható egyikük [Betti: Segítek: a sokpöttyös tömböt nézzétek.] [Zsolt: Köszi, Parip!]), ami egyfelől viszonylag egyszerű dekorelem, másfelől így is baromi sokáig tarthatott elkészíteni, harmadrészt egyik-másikról mindenféle elméletek születtek, hogy talán naptárként vagy számrendszerként funkcionálhatott.

Volt még furán oszlopozott szoba és/vagy oltár is, ...

... valamint autentikus neolitikus faragvány a templom stilizált elemeivel.

Azt hiszem, ezen a ponton nagyjából mindannyian úgy éreztük, hogy a hétre elegendő neolitikus romot láttunk már, így fogtuk magunkat és visszatértünk Otto-hoz, illetve előtte a szuvenyíroshoz. Ehhez nagyjából azon az úton kellett visszamennünk, amin jöttünk [Betti: Csak induláskor még el kellett utasítanunk a fantasztikus ajánlatot, miszerint 1 euró per kopf ellenében golfkocsival is visszavittek volna minket.], a két rom között elkerültük a Kalaposékat, majd valamilyen fura okból kifolyólag kifelé haladva az első romot meg kellett kerülni a kerítés mentén. Megtettük, megbámultuk a tenger felé fordított, eurós érmével működő látkukkert, amellyel talán picit nagyobbnak látszódhatott a Fütyfürütty-sziget, de más értelme aligha volt. A múzeum épülete mellett egy pillanatra megbámultuk a rengeteg cicát, akik nem tudjuk miért gyűltek össze, de ekkor kezdett megfogalmazódni bennünk, hogy Máltán a házimacska valószínűleg csúcsragadozónak számít. A shopban még szereztünk egy-két apróságos szajrét, a srác már elfelejtette, hogy Hungary-ból valónak vallottuk magunkat és lengyelül köszönt el, amit nem értettünk, amit ő nem értett, amire megkérdezte, hogy hát nem lengyelek vagyunk-e, amire mondtuk, hogy nem, hanem magyarok, amire ismét felhangzott a "köszönöm". Mosoly, mosdó, Otto, rajt!

Betti eldöntötte, hogy Il-Maqluba megtekintése [is] kimarad és nem fog a várfal alatt üvöltözni, hogy "HEKTÓÓÓÓÓR!", így különösebb kitérő nélkül a Blue Grotto felé kanyarodtunk, ahol először a lenti parkolóba mentünk, ahol volt egy tányérsapkás öregúr (a helyi parker), aki épp mással volt elfoglalva, mikor bekanyarodtam a parkolóba, de miután kiszálltunk, megdicsért, hogy milyen ügyesen parkoltam (értsd: nem álltam be a busznak fenntartott parkolóhelyre, hanem egy személyautónak kijelölt helyre kormányoztam Otto-t).

Először a kis öböl felé indultunk, ahol lehet pancsolni, ha valaki azt szeretne, vagy jó drágáért beülni egy csónakba, ami aztán elvisz a híres-neves sziklaív felé-alá, majd vissza is hoz. Már az első keresztutcánál meg kellett azonban állnunk fényképezni és ünnepelni, ugyanis Betti a legteljesebb titokban megnyitotta első éttermét!

Remélem, jó sok pénzt kaszálunk ezzel, bár eddig nem úgy tűnt, de lehet, hogy a bevételt is titkolja. Ej-ej. [Betti: ...] Na de, alig kicsivel odébb láttunk egy fagyit (is) áruló mobil büfét, gondoltuk, ideje magunkhoz venni egy kis nasit, hogy kibírjuk az estére tervezett éttermi vacsoráig. Azonban nem vettük figyelembe, hogy már 4 óra is elmúlt ekkor tájt, s ennek megfelelően a tizenpár féle fagyiból csak kettőn díszelgett ott, hogy mi is az, a fagyi eladásából élő hölgy egy pillanatig sem próbált a segítségünkre sietni, hogy ne csak színe alapján válasszunk a nyalánkságokból, hát dacosan ott hagytuk, hogy akkor nem eszünk! Helyette végre leértünk az öbölhöz, ahol amúgy a szembe parton egy kisebb katonai erődszerűség figyelt minket árgus lőrésekkel. Az öbölben sokan voltak, nem igazán volt kék, ellenben a büdös fajta tengerszag és a mindig büdös pisiszag terjengett a levegőben.

Azért végigsétáltunk a betonjárdán, hátha szebb lesz, de nem lett az. Felmentünk egy lépcsőn, nem hagytuk elütni magunkat még egy egyedi rendszámú (000) autónak sem. Egyelőre csak a felszín alatt kezdett bugyogni útitársaimban a "Hol az ív?"-pánik, ekkor még csak apró, ideges mozdulatok, furcsa hangsúlyok utaltak rá, de éreztem, hogy ha nem találjuk meg a legfőbb látványosságot, hát itt nagy baj lesz. Próbáltam finoman jelezni, hogy én eleve nem ide lentre terveztem a megállót, mert a térképen fent a kanyarnál jelöltek egy kilátópontot, de ez sem elsőre, sem sokadszorra nem ütötte át a pánik hatására szépen lassan a hallójáratokat belülről elzáró idegesség páncélját. Ezért aztán elindultunk a torony mellett a sziklákon, egészen messzire (közben már a "Hol van a ZÍV?!" fokozatig forrósodott a pánik). Sajnos ott sem láttuk és hiába volt szép az, ami a szemünk elé tárult, mert nem az volt, aminek lennie kellett. [Betti: Jegyzőkönyvbe vetetném, hogy a férjem az imént barokkos túlzásba esett. Emlékeim szerint egészen hamar eljutottunk a "Biztosan rajta állunk." válaszig.] [Zsolt: Azt hittem a fokozódó pánik lefestésébe fogsz belekötni, de ezzel együtt tudok élni.]

Viszont szemfüles csapatunk pániktól kiélesedett érzékeivel észrevette, hogy a szemközti kiugró sziklaorom tetején emberek mászkálnak, bámészkodnak és nagyon a mi irányunkba, úgyhogy megszületett a döntés, hogy nekünk oda kell eljutnunk! (Ismerős gondolat ez, csak tudnám, honnan?!?)

Az odaút visszafelé vezetett, sziklák, torony, parkoló. A parkolóból kifelé megint adtunk adományt, a bácsi megkérdezte, honnan jöttünk és a Hungary válasz akkora örömmel töltötte el, mint talán senki mást. Rögtön mondta, hogy persze, Budapest meg a vörösborok és van is egy barátja, aki minden évben hozza neki a szuper vörösborokat. Úgyhogy vigyázzunk magunkra, bal oldalon vezessünk és ha gondoljuk, fent álljunk meg a kilátó pontnál, mert azt kár lenne kihagynunk. Kövér gáz, gyors kanyar, záróvonalon parkolás, kipattanás. Pánik a tetőfokára hág ("HOL VAN AZ A *&@#%/! ÍV!?!?!" készültségi fok), ha itt sem lesz meg, akkor ennek a szigetnek süllyednie kell, nincs mese. De meg volt, így Málta is kapott egy kis haladékot. Kisétáltunk, készítettünk pár tucat képet, amilyet még soha senki azelőtt, a pánikot elfújták, mintha soha nem is lett volna. [Betti: És persze megcsodáltuk, milyen szép helyen álltunk negyed órával azelőtt. Egészen pontosan az ív kezdeténél.]

A lenyugodni készülő nap fényénél elöntött minket a világgal megbékélő emberek nyugalma, megleltük a belső békét és ebben az édeni hangulatban beszéltük át az aznapi út maradékának forgatókönyvét, ami úgy nézett ki, hogy Marsaxlokk (ejtsd: marszaslokk, vagy H. Csaba szerint marslakók [Betti: Ezért tíz pont a Griffendélnek!]) előtt még elgurulunk a St Peter's Pool-hoz, meglessük és csak utána megyünk halászvárost bámulni és halat enni. Igort megkértük, hogy legyen kedves egyszerű (ami az én fogalmaim szerint a széles, jól követhető szinonimája) útvonalat tervezni. Ügyesen kitolattam a kanyarban lévő parkolóból záróvonalon és már suhantunk is! 50 méter múlva pedig hangosan káromkodtunk, mikor Igor az "egyszerű" útvonaltervezés jegyében rá akart fordítani egy olyasmi "földútra", amivel aznap már megszívtuk egyszer. Gyakorlatilag lassítás nélkül mentem el a kereszteződés mellett, s ezt egyszer-kétszer még eljátszottuk, míg ráébredt, hogy tényleg nem vesszük be ezt a poént többször és akkor már normális utakon vitt minket. A napnyugta közeledtével az út menti fák lombjai megteltek csivitelő madarakkal, így kellemes madárzajban [vagy inkább tömeges madárdalban] autóztunk a fasorok alatt.

Marsaxlokkig lényegében eseménytelen utunk volt, megtaláltuk a St. Peter's Pool táblát is, ám arra már nem figyeltem eléggé, hogy külön utat jelöltek ki autók és gyalogosok számára, a szöveget viszont csak az egyik fölé írták ki. Mivel a feliratot kerestem, arra is fordultam. Ki akar tippelni, hogy ez vajon a gyalogos vagy autós út volt-e? Én ugye abban a hitben, hogy erre kell menni autóval, cifrákat káromkodtam, majd kategorikusan kijelentettem, hogy én ezen ugyan nem. Visszagurultam kicsit, beálltam egy kietlen pusztába és mondtam a többieknek, hogy Otto itt marad, de mi elsétálhatunk. Össze is szedtünk magunkat, mikor a szomszédos telekről kedvesen felvilágosított egy helybéli, hogy ott nem parkolhatok. Ugyan semmi nem tiltotta, nem volt "Private property" vagy "Tilos az á" felirat sem, ráadásul egy aránylag tágas, nagyjából sík kietlenség szélén álltam meg, tehát el tudom képzelni, mekkora forgalmat zavartam volna ott, de ő még egyszer elmondta a nyomatékosítás kedvéért, hogy ugyan takarodjak már le a főútra, hát beültünk és visszamentünk Marsaxlokkba és nem néztük meg a St. Peter' Pool-t. Kedves Olvasóink efelett érzett melankóliáját Dr. Google tudja orvosolni.

Szóval mentünk vissza a marslakók közé, leparkoltuk Otto-t és elkezdtünk éttermet keresni. Hirtelen hamarjában találtunk kettőt: az egyik zárva volt, a másik akkor (fél 7-kor) zárt. Nem értettük. (Na jó, valójában a "WTF?!" jutott eszembe és nem a "World Taekwon-do Federation" rövidítés.) Nem baj, semmi pánik, van még a városból, a kikötőből, odébb csak lesz valami. Volt. Cicák. Rengeteg.

Marsaxlokkról azt olvastam, hogy itt száll partra Málta halászatából származó zsákmány döntő része. Elnézve a zsúfolt kikötőt, a láthatóan napi használatban lévő hajókat, ládákat, a hajókon teregető, pihenő, beszélgető halászokat, el is hittem, hogy ez nem csak egy kirakat-halászfalu. Egyrészt nem falu, máltai léptékkel abszolút városnak számít, másrészt rengeteg mozgás volt a vízen még ekkor, szürkület idején is.

Kisfiúk és nagypapák kötöttek ki éppen, nénik és bácsik válogatták az aznapi zsákmányt, amelynek lepottyanó falatjaira cicák serege várt nagyon türelmesen. (Amennyi falat itt jut nekik, aligha kell sietniük érte.) Persze olyanok is voltak, akik ilyenkor már elvackolták magukat a hajójukon és vagy telefont nyomkodtak, olvastak még egy kicsit vagy már aludtak.

A cicák annyira fontos részei az életüknek, hogy még a kikötő egyik szoborcsoportjában is helyet kapott egy, és kopottságát tekintve ő lehet a legnépszerűbb.

A kikötőben haladva aztán találtunk még egy csomó éttermet, amelyek többsége még csak akkor nyitogatta a kapuit, rendezgette teraszát. Végigmentünk előttük, csorgattuk a nyálunkat, tippelgettük, melyik hal mi lehet, vajon ma mi a napi fogás, aztán mikor a végére értünk a sornak, elhatároztuk, hogy eredeti terveinknek megfelelően tényleg eszünk. A vállalhatóság határát súroló töketlenkedés után végül leültünk annál, ahol éppen jártunk, ami nagyjából a legflancosabb is volt a soron (bár ez nem volt a kiválasztási szempontok között, inkább utólagos megállapítás). Rendeltünk is ügyesen, Ildi nyúlhúsos tésztát, Betti garnélás tésztát, jómagam pedig egy vegyes hallgrilltálat. Amikor kihozták az ételt, meglepetésünkre Betti nem csak a pici garnélákat kapta, amit itthon is lehet mirelitként venni, hanem kapott 3 arasznyi nagyot is. [Betti: Nem egy darab három arasznyi nagyságút, hanem három darab egy arasz nagyságút.] [Zsolt: Akkor azt írtam volna, hogy háromarasznyi. Bocs, hogy tudok helyesírni.] Amire aztán furán néztünk, hogy jó, rendben, de ezt meg hogy kell megenni? Telefon a tányér takarásába, hang levesz, Youtube, keresés, videónézegetés. Aki nem látott még ilyen videót, annak ajánlom, hogy egyszer nézze meg. Röviden: fej leteker, farok leteker, páncélból kibont, hátáról lehúz valamit, kifordít, ... és még van tovább is, de arra nem emlékszem. Hiába tudom, hogy az már egy halott lény, akkor is állatkínzásnak tűnik ez a műveletsor. Javasoltam ugyan Bettinek, hogy szóljon a pincérnek, hogy bontsák ki neki. Onnan vettem az ötletet, hogy két asztallal odébb egy srác egy egész sült halat kért és a pincér felajánlotta neki, hogy szétkapják, ha gondolja. Gondolta. Betti azonban nem, közben jól lakott a kaja többi részével, elég nagy adagot kaptunk. [Betti: Tiszta szégyennek érzem, hogy nem bírtam megenni annyit. Ennél azért jobban tudok enni. Valószínű megtelt a rákos gyomrom és a pasta-gyomrom is. Szerintem még a desszert gyomromban is garnéla és pasta volt.] Felmerült még, hogy adjuk a helyi kunyeramacskának, Victoria-nak, de aztán úgy voltunk vele, hogy inkább azt se. Victoria amúgy egy nagyon szép, ápolt cica volt, aki szépen illedelmesen körbejárt, leült egy kicsit minden asztal mellett, de nem nyávogott, nem mászott fel, nem ugrott, nem nyúlt senkihez, csak várt, hátha valamit feltálalnak neki akár direkt, akár véletlenül. A pincérek sem zavarták el, sőt a nevét is tőlük tudjuk, gondolom, tudták, hogy nem fog bajt okozni. Victoria amúgy nálunk le is feküdt egy kicsit, gondolom érezte a macskás-nyugger kisugárzásunkat.

Az étkezés végeztével kértük a számlát, fizettünk, jó sokat. Az egyik tétel elég érthetetlennek tűnt, utólag gyanús, hogy valamit elrontottak vagy szándékosan lehúztak, de végülis melyik nyaraláson nem húzzák le valahol az embert?! [Betti: A férjem nem, de én ragaszkodnék a forrásmegjelöléshez. Én mondtam akkor, hogy minden nyaraláson van egy hely, ahol lehúznak, Máltán legyen ez az a hely. Az lett.] [Zsolt: Bocsánatot kérek.]

Ebből a napból már nem sok maradt hátra: hazamentünk, közben többször kapcsoltam ötödik fokozatba és haladtam 80 km/h sebességgel. [Betti: Igen. Meg közben össze-vissza keveregtünk és próbáltuk túlélni azt a soksávos útvesztőt, ami a főváros környékén szippantott be minket. Viszont a leggázosabbnak tűnő helyen Igor jó irányt mutatott, és tényleg arra kellett haladni, amerre ő mondta. Kár, hogy másfelé nem is tudtunk volna, mert körülöttünk mindenhol túrtak, és minden jármű csak arra közlekedhetett, így ezért nem jár pont.] Rutinosan fordultunk be a szállás közelében arra az útra, amelyiken éppen lehetett haladni, könnyedén parkoltunk, összességében hamar hazaértünk. Foglalkoztunk még a másnap program tervezésével és közben csapra vertük a helyi soft drinket, a Kinnie-t, amely narancsos-gyógynövényes ital, furán keserű, de igen jellegzetes és finom íze van.

A harmadik nap mérlege: 60-65 km (kb. 26 km az első fele, kb. 36 km a második fele), 3 neolitikus rom, másfél tucat katakomba, féltucat kérdéses bölcsességű tisztálkodási tanács, rengeteg cica, jó pár kihagyott program, egy majdnem elveszett sziklaív, egy sosem látott öböl, 3 tál túlárazott vacsora.