Habár alcímünk megtévesztő lehet, a cominoi paradicsom kivételesen nem az Ónodi-féle rendszertan újabb eleme. [Zsolt: Még. Még.]

Reggel közepesen késve keltünk. Én már megszoktam, hogy kávé nélkül indul a napom, viszont vannak mások, akiknek anélkül nem indul a napja. Miután az első máltai reggelen nem sikerült működésre bírni a kotyogóst, viszont a másodikon (tehát előző nap) igen, ezért ezen a reggelen is felkerült a tűzhelyre a kávéfőző. Aztán a férjem és anyukám várták a kávét. És még mindig várták. És még mindig. És a kávé csak nem főtt le. Helyette viszont a kotyogós műanyag füle bizony megadta magát a hősokknak, és kiolvadt a helyéről. Ezzel meg is alapoztuk az aznapi boldog hangulatot. [Zsolt: Nekem eléggé betett, nagyon rosszul éreztem magam miatta. Nem szoktam tönkretenni dolgokat. Szóval nekem kirívóan szar kedvem volt reggel.] [Betti: Erről beszélek, nyuszó-muszó.]

Végül magunkhoz térve azért elindultunk a sziget észak-nyugati csücske felé, hiszen erre a napra Comino (vagyis Kemmuna) szigetének meglátogatását tűztük ki. Gozohoz hasonlóan ide is komppal lehet átjutni, viszont ez nem az autós fajta, hanem csak gyalogosokat szállít. Előző este kinéztük és elhittük, hogy a két indulási helyszín közül a komphoz autóval érkezőknek a Marfa névre hallgató javasolt, mert itt alkalmasint van lehetőség leparkolni a négykerekűt is. Az út egyébként meglepően sokáig ugyanarra vezet, mintha Gozora készülnénk, de valahol az utolsó körforgalom tájékán nem ugyanazt a kijáratot kell választani, hanem a Comino Ferry feliratút. És aztán gyakorlatilag állóra lehet fékezni az autót, mert ötven méteren belül akkora dugó lesz, hogy el sem tudjuk képzelni, mi történik. Majd kiderül, hogy három kisbusz, két autó és talán egy [volt az három is, de ki számolja?!] busz méretű busz is a hotel előtt korlátoltan rendelkezésre álló helyen óhajt rutinozni. Bekanyarodtunk a parkolóba, de persze nem volt benne egyetlen Ford Focusnak való hely sem, így ki is hajtottunk, aztán mi is elkezdtünk rutinozni. Némi aggodalomra adott okot, hogy a komphoz kialakított stég gyakorlatilag zsúfolásig volt emberekkel. Gondolatban már csak egy hajszál választott el minket attól, hogy lemondjunk az erre a napra tervezett programról, de Zsolt épp úgy fordította Ottót, hogy kiderült, hogy a hotel oldalában parkoló busz kitakart egy másik eldugott parkolót, amiben talán még van hely. Megkerültük volna a buszt (záróvonalon, beláthatatlan kanyarban, gyalogosok között, hogy máshogy), de mire már láthatóan szabálytalanul helyezkedtünk el az úton, addigra a busz is megindult, így végül besoroltunk mögé, megtettük a hátralévő 50 métert és bementünk a kettes számú parkolóba, ahol csodák csodájára voltak szabad helyek. Otto kapott csodás kilátást a hotelra, mi pedig elindultunk a stég felé. 

Több bódéból is lehetett jegyet venni, az elsőben például rögtön olyan körutazásra, ami megkerüli a szigetet, de nem lehet kiszállni út közben, így gyorsan odébb is somfordáltunk a következő bódéhoz. Ott egy elég laza csávó adott nekünk három tikettet, elmondta, hogy a kompunk 9:30-kor indul, és a lelkünkre kötötte, hogy legkésőbb a 17 órás komppal jöjjünk vissza. A kikötőben benn állt több hajó is, de fogalmunk sem volt, melyik lesz a miénk azon kívül, hogy feltételezhetően biztosan nem a fekete vitorlás, ami amúgy kalózhajónak néz ki. Végül a tömegen átverekedve megtaláltuk azt, amelyiken a jegyünket árusító társaság neve volt, és a férjem hősként azt is kiderítette, hogy tényleg az lesz az. [Zsolt: Konkrétan megkérdeztem a földi személyzet egyik oszlopos tagját, aki számomra csak a napszemüveges, mediterrán Jet Li maradt. Na, utánam tudná csinálni ezt valaki?] Az idő telt, az emberek egyre többen lettek, aztán egy autó betolatott a stégre, aztán egy pasi nekiállt ordibátorral beszélni a tömegnek. [Zsolt: Ezt úgy értsd, hogy volt a kezében egy ordibátor, miközben beszélt a tömegnek, de nem abba beszélt, szerintem be sem volt kapcsolva.] Ekkor már kezdtük sejteni, hogy a sok úszóruhás lélek narisari helyzetjelző bójával az oldalán (megnéztem, a Decathlon honlapja is így hívja, szóval ez lesz a hivatalos kifejezés, nem pedig a felfújható vonszolható légbuborék) valami szervezett eseményen vesz részt, csak véletlenül beletrafáltak a mi programunkba. Be is tuszkolták őket másik hajókba. A mi kompunk ekkor már úgy tíz perces késésben volt, a tengerészeink persze láthatóan nem izgatták magukat miatta, de aztán végre elkezdhettünk beszállni. Hátul jobbra ültünk le, úgyhogy egészen jó kilátásunk volt az előrétől eltekintve mindenfelé. Út közben fényképezni is tudtunk, és végre igazi útifotókat is gyárthattam, mert a hajó támaszcsövei belelógtak a képbe. Vagy anya keze. :)

A hajóval egyébként bevittek minket a barlangokhoz is nagyon közel, az elég jól nézett ki.

Végül a Blue Lagoon-ban szálltunk ki, bár az utolsó 100 méteren nem volt biztos, hogy nem leszünk hajótöröttek. A mi lepukkant kis hajónk ugyanis jól irányzottan haladt a kikötő felé, miközben balról sportos sebességgel érkezőben volt egy jacht, amely láthatóan a mi utunk keresztezésére készült. Tekintve, hogy egyik jármű sem lassított, pillanatra elbizonytalanodtam, hogy nem-e az lesz a dolog vége, hogy egy falapon hánykolódva kell majd életem szerelmét a mélybe engednem, mint Kate-nek Leot. Végül a jacht beelőzött, aztán a rajta lévő nagyon pénzes hólyag bácsikák (ötvenes [lankadt] f*szok, mondjuk ki) nagyon gesztikuláltak a mi kapitányunk felé, aki nagyjából annyit reagált, hogy semmit. Nézte ezeket a díszhuszárokat, de nem szólalt meg, nem mutogatott, nem ment bele a csörtébe. Hát így értünk végül partot. 

A komp érkeztekor már látszott, hogy gyönyörű a hely, csodás kék a tenger, vannak napágyak a parton, lehet fürdeni a vízben, hét ágra süt a nap, és kaja is készül a helyi fast food truckokban, így jó dolgunk lesz. Persze, hogy az lesz, elvégre azért jöttünk, hogy ezt mind félredobjuk, és helyette inkább túrázzuk körbe a szigetet! A dokk gyalogos elhagyásakor elmentünk egy, a helyi sales erőt képviselő feka csávó mellett. Pofátlanul hosszú és ápolt afro fonott frizurájával hirtelen rákezdett az alábbi mantrára:

Léjdíííz!
Dont bííí szóó szíííriosz!
Icc Blúú Lágúúúún!
Blúlágún iz perödájz!
In perödájz evribádi iz heppííí!

Ezen a ponton én megsemmisültem, már szinte meg is született a fejemben a legújabb reggae szám, amely majd meghódítja a nemzetközi toplistákat is. [Zsolt: Ahogy ezt elmondta, már vártam, hogy a napágy mögül előugrik a basszeros, az egyik hotdog sütőről kiderül, hogy dob és így tovább, ahogy egy flashmob-nál lenni szokott. A zene késett, de szerintem ezután már csak az maradhatott serious, aki nem értette az angolt.] [Betti: Valamiért eszembe jutott egy klasszikus. Aki nem látta, nézze meg.] [Zsolt: Eddig eszembe sem jutott, de kiváló asszociáció egy kiváló filmből!] A csávó már biztos jól érezte magát, de ettől én is kezdtem. Utólag azt mondanám, hogy ez a mantra lett aztán a MalTrip szlogenje is - természetesen a hozzá tartozó megfelelő hangsúlyozással. Emellett ennek a napnak az alábbi nótát választottam himnuszul:

A sziget partjaihoz hol közelebb, hol távolabb futó ösvényt megtaláltuk, és el is indultunk rajta. Eleinte szinte ötméterenként meg kellett állni fotózni, de aztán viszonylag hamar felgyorsultunk. Az elején még könnyedén ki lehetett mászkálni a sziklákon egészen a peremig ...

... de aztán mikor kicsit odébb másztunk, akkor kiderült, hogy hol álltunk, és akkor utólag kicsit túl merésznek gondoltuk magunkat, így hát a peremtől biztonságosabb távolságot tartva császkáltunk még, aztán végül visszatértünk az ösvényre.

Arra vonatkozóan, hogy mennyire mások itt a távolságok, nagyon jó példa volt a Cominon való sétálás. [Zsolt: Az egész sziget 3,5 négyzetkilométer!!!] A túra első felében tökéletes rálátásunk nyílt arra a Gozora, amit két nappal ezelőtt látogattunk meg. Minden látszik. A tornyok, a házak, az ablakok, minden. Persze irigykednünk nem kellett, mert a sziget felszereltsége több mint kielégítő volt. Akadt például helikopter leszállóhely. Meg itt lehet tölteni az éjszakát is. Van puccos hotel is, meg kemping is. Következő képünket a férjemmel fénykorában együtt utazó barátainak dedikálnám az alábbi címmel: "You know there's a camp site over there."

[Zsolt: A szigetről találtam egy pár oldalas PDF-et, amit kinyomtattam A4-esben, így a közepén lévő kétoldalas "térkép" A3 méretben ábrázolta a szigetet. Mivel ez egy ortofotó vagy műholdfelvétel volt, szinte a bokrok is látszottak rajta, de a házak, utak és egyéb létesítmények alapján annyira könnyen lehetett tájékozódni, hogy egy idő után már nem is hiányoltam az útjelző táblákat. A szigetet körbejáró "túra" hossza 6-7 km, a szintváltozás pedig elhanyagolható. Egy ilyen úton az ovis taekwon-dosok még csak meg sem izzadnának.]

Az ösvény egy részen jobban eltávolodott a parttól. Egyre több lett a szúrós bozót (vagy ahogy az Ónodi-féle rendszertan nevezi: a Máltai Sün), a virágzó cserje, valamint a kaktusz is. Mármint a fügés.

Ezzel párhuzamosan a nap elkezdett veszettül tűzni, így eljött a pillanat, amikor férjuram térdig érőre rövidítette nadrágját. Később ezt még fokoztuk, anyukám törülközőt terített a fejére. Én voltam az egyetlen, akit nem kezdett ki a természet ereje. Há! [Zsolt: Paripám nem csak kemény volt, de híján is volt olyan ruházatnak, amivel enyhíthette volna kínjait. Így hősies helytállása valamennyire determinált volt, ám ez értékéből cseppet sem von le.]

A túra következő állomása a Santa Maria Bay volt. Kiderült, hogy ennek szomszédságában van a puccos hotel is.  [Zsolt: Térképböngészésem elárulta, hogy nem. A hotel a St. Niklaw Bay-nél volt, amit mi a kerítésre való tekintettel kikerültünk. A mi öblünknél mezei bungalók voltak csupán, ami persze tartozhatott a hotelhez, de a csillagok nem ezek felett ragyognak.] [Betti: Örülök, hogy tisztáztuk, mennyire fals infókat közlök a blogon. Ez hosszú távon biztosan növelni fogja az olvasottságot.] [Zsolt: Ugyan már, senki nem veszi zokon, hogy össze-vissza hadoválunk!] Némi tesze-tosza tanakodást követően úgy döntöttünk, hogy ez lesz a fürdős alkalom, így átvedlettünk pancsolós ruhába, megszálltuk az utolsó árnyékos négyzetmétert a parton, aztán csobbantunk. Nekem elsőre szokatlanul hidegnek tűnt a víz, a többiek röhögtek is rajtam rendesen. Megszokás után viszont már nagyon kellemesnek bizonyult. Kiderült, hogy sós a víz. [Zsolt: Wow!] Jó, ez azért nem volt meglepetés, fürödtem már a Földköziben, de annyira a Balatonhoz vagyok szokva, hogy mindig meglepődöm, ha a víznek iszap helyett konyha íze van. A sós víz további előnye, hogy már majdnem tudok benne úgy csinálni, mint aki úszik. (Értsd: háromszor tovább bírom mellúszást imitálva, mint a magyar tengerben.) A beach egyébként homokos-hínáros volt, a homokból inkább a még durvább szemű. Majdnem rávettem magam a parton táncikálásra is, de nagyon keskeny volt az a sáv, ahol a többtíz centi magasra halmozódott kiszáradt tengeri növényzet puha ágya helyett a viszonylag szilárd homokot használhattam volna támasztékul. Aztán mire rávettem volna magam, addigra valamelyik jachton beizzították a szeletelős zenét, arra meg már annyira nem buli hulázni, szóval végül kimaradt ez a programpont.

Mikor már elégnek ítéltük a pancsolást, a megszáradás viszont még határozottan messze volt, az átöltözés mellett döntöttünk. Az ehhez komponált forgatókönyv gyakorlatilag menet közben is úgy háromszor módosult. Zsolt elment a public bathroomba, és utána elküldtem oda anyukám is, majd egyszercsak a férjem visszatért nem átöltözve, anyukámnak továbbra sem volt nyoma, majd Zsolt a parton a bokor árnyékában egy nem az ő csípőszélességére tervezett törülközőben elbújva oldotta meg a dolgot, majd segített nekem a három embert is eltakaró strandkendőm takarásában átöltözni, majd közben visszatért anyukám, és akkor hirtelen készen lettünk. A szeletelős zene még mindig szólt. 

Elindultunk aztán tovább az ösvényen. Az öböl keleti szárazföldi nyúlványán haladva találtunk egy újabb helikobaktereléshez használható pontot is, de aztán az út ismét a sivatag felé folytatódott. A sziget híres a kaméleonpopulációjáról (állítólag), és annyira szerettem volna egyet észrevenni! Tudom, tudom, hülyeség, hogy a sivatagban szeretnék egy sivatagszínű jószágot észrevenni. Szinte már azt is láttam magam előtt, ahogy Rango felett köröz a predátor, persze egyik amigo sem volt jelen. Zsolt szerint a hangulat inkább a Fallout-ra hajazott. Először nem igazán akartam vele egyetérteni, de volt benne valami. Időről időre elénk cseppent egy-egy, egykor oszlopként funkcionáló oszlop maradványa, amelyből a mindenféle huzalok és szigetelésmaradványok úgy lógtak ki, mintha pálmafának készültek volna. Ott voltak továbbá az ösvény legfurább pontjain a boldogabb időket is megélt információs táblák, melyeknek legjobbja is csak a hajdan rajta szereplő szöveg kiégett foltjait tudta nekünk bemutatni. [Zsolt: Továbbá a strand sürgés-forgásához képest teljesen kihalt volt, az egyetlen emberre hajazó lény is lehetett volna egy ghoul, ahogy kinézett.]

Egyszer találkoztunk egy sráccal is [Zsolt: Na, ő az, aki ghoul is lehetett volna!], aki egy olyan épületből jött elő, amiről magam azt gondoltam, hogy évtizedek óta ott áll elhanyagoltan. Hát mégsem. Volt aztán még izgalom is, mert találtunk egy egész épületkomplexumot a hozzá tartozó útkereszteződéssel! Zsolt utólagos nyomozása bizonyította, hogy egy kísérleti sertéstelepről van szó. [Ha valaki a link megnyitására vetemedne, akkor az oldal alja felé találja a vonatkozó infókat, szám szerint a 15-ös látnivaló.] A vastag kőkerítés több ponton folytonossági hiányban szenvedett, viszont a nemenjbemertmeghalsz táblák mind olyan helyen voltak kirakva, ahol szerintem semmi értelme nem volt. [Zsolt: Kivétel a tárva-nyitva álló főbejáratnál. Se kerítés, se tábla. Mennyé' csak paraszt, majd megesz egy génmódosított máltai mangalica!] Út közben akadt még egy felújítás alatt álló bástya, néhány hajózást segítő (vagy mesterlövészeti gyakorlóterepként használandó - még nem tisztázott), de közepesen tönkrement állapotú tábla. És amúgy nem gondoltátok volna, de már a sziget túloldalán járunk... Hatalmasak a távolságok. A Santa Maria Tower (Torri ta' Kemmuna vagy It-Torri ta' Santa Marija) felé közeledve ismét előkerültek az emberi faj példányai, majd sokasodtak is. (Tudom, ez így félreérthető.) [Zsolt: Csak egy cseppet. De persze nem tisztázod, hogy mire is gondolsz.] [Betti: Nem hát.] Helyettük próbáltam inkább még a helyi természeti csodákra összpontosítani, mint a Máltai Puli, mely a Máltai Sünhöz hasonlóan valójában nem is állat, hanem növény.

Mivel a tornyon éppen fenn lobogott a zászló, ezért a belsőségek megtekintése mellett döntöttünk. Ehhez  meg kellett mászni a 17. századi lépcsősort, továbbá megfizetni a vámot a két útban ülő hölgynek. [Zsolt: A Gonosz Szürke Kisegér hozta a formáját, no meg a frászt a két hölgyre, akik azt hitték, igazi. Ugyan el nem tudnék képzelni olyan élethelyzetet, hogy egy élő egeret vagy patkányt a markomban tartva sétálók fel a cominoi St. Mary Tower-hez, de legyen nekik. Megnyugtattam őket, hogy nem árt senkinek, csak az ellenségeinek.] Itt is olvashattunk magyar nyelvű tájékoztatót. Az egyik teremben éppen videózás ment, így az ellenkező irányban néztünk körbe, aztán felmentünk a tetőre. A felvezető lépcsőn szintén nem a barátságosak közül való, és habár az üzemeltetők megpróbálták megkönnyíteni a turisták dolgát és rögzítettek kötelet a falhoz kapaszkodónak, azonban a rögzítés helyenként már megadta magát az idő vasfogának (vagy egy túl erősen kapaszkodónak, ez sem tisztázott). A tetőn végre élvezhettük a szelet, kerülgethettük a hülyéket, de azért sikerült csinálnunk néhány olyan képet, amilyet még szintén nem készített senki. Lefelé még voltak gondok a lejutással, mert habár Zsolt és anyukám elindult lefelé az egy személy széles lépcsőn, egy bájos (amúgy szintén német) hölgyemény (nevezzük debellának) úgy gondolta, hogy engem már nem enged le, de persze ebből én semmit nem láttam, mert a napos tetőről néztem le a sötét folyosóra. Szóval mikor már megtettem az út egy részét lefelé, akkor derült ki, hogy ha túl akarom élni, akkor kénytelen leszek én visszafordulni. Őt is megkedveltem. [Zsolt: Azoknak mondom, akik esetleg tervezik, hogy keresztbe tesznek a Pacikámnak, hogy azóta sem láttam a debella német hölgyet.]

A toronytól már a Blue Lagoon felé mentünk vissza, a turisták száma exponenciális növekedésnek indult mind az ösvényen, mint a sziklás meredély oldalában, hiszen onnan viszonylag könnyen be lehetett csobbanni a tengerbe, viszont nem kellett fizetni a napágyért. A biznisz egyébként nagyon ment és nagyon dinamikusan alakult. Délelőtti érkezésünkkor a lagúnánál azt hiszem 7 euró volt a napágy, míg a másik strandnál csak 5, viszont mire visszaértünk ide délután, addigra már két számjegyű összeget kellett érte kiperkálni. [Zsolt: Jaj, Pacikám, dont bí szó szíriösz!]

A lagúnához közel érve számomra hamar véget is ért a paradicsomi hangulat, mivel se a tömeget, se a szeletelős zenét nem szeretem. Zsolt bepróbálkozott a public toilettel, de hamar vissza is tért a katasztrofális szervezésről pampogva. [Zsolt: A tisztánlátás végett: rengeteg nő állt egy hosszú sorban. Ez oké, náluk mindig lassabban halad a sor és a vécétervezők még nem jöttek rá, hogy a női mosdó akár nagyobb is lehetne a férfinál. Én a férfi ikon felé kanyarodtam, ott azonban konkrétan minden le volt zárva, úgyhogy úgy döntöttem, nem is kell annyira.] Mivel még volt jó fél óránk a kompig, ezért először inkább magaslaton próbáltunk elhelyezkedni, de a kísérlet totális káoszba fulladt, mert eme szeletke paradicsomban az összes dohányos körénk gyűlt, ráadásul az ösvény áteresztő képessége nem ekkora populációra lett tervezve. Úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a dokkhoz, és hasonlóan a többi néphez mi is tülekedni fogunk, mert egyébként akkora tömeg ácsorgott odalenn, hogy azon is elgondolkodtam, vajon hányadik hajóra fogunk felférni. Lefelé Zsolt ismét átváltott víziló üzemmódba [Zsolt: Ezt nem tudom, mivel érdemeltem ki, csupán tempósan haladtam a sok slatty-slatty totyogót kerülgetve, de egyet sem taszajtottam a mélybe a sziklafalról!], anyukám pedig követte. Ez nekik roppant hasznos volt. Én viszont csúnyán beszorultam, aztán mikor végre lett volna helyem kerülni a szirt peremén, akkor hirtelen kellett megtorpannom, hogy a semmiből elém ugró kislányt ne lökjem le. [Zsolt: Máltán igen jól kijöttél a kislányokkal. Ha esetleg emlékszel még a harmadik nap Kalapos Kaotikájára.] Helyzetfelismerését bizonyítandó ő ebből semmit nem érzékelt, de cserébe még a jó édes apukája is beszambázott elém és aztán ott ácsorogtak, miközben mindenki más haladt körülöttünk. És tudom, hogy valójában nem kellett sehova sietnem, de megint elérték, hogy vöröses árnyalatú köd ereszkedjék a fejemre, így ismételten kicsúszott belőlem az előző napon Mdina parkolójában használt "nanemár" hangsúly egy "OH, COME ON!" formájában. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy felfogták-e, hogy miért is állnak szar helyen, de azt bizonyosan állíthatom, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben belőlem távozó hangsúly az internesönel érthető. (Az ő oldalukról én csak bunkó voltam a perödájzban, de addigra nekem már tököm tele volt a Mini-Ibizával.) [Zsolt: Paci, in perödájz evribádi iz heppi!] [Betti: NÓ. NÁT EVRIBÁDI.]

Zsoltékat végül a stégnél értem utol, ők gyakorlatilag már a sorban álltak.  Voltak ott mindenféle jegyek, a miénkhez hasonló kékek, meg zöldek, meg pirosak. Esküszöm, hogy már csak Mehemed tehenei hiányoztak. A hajók érzékelésem szerint teljesen random időpontban jelentek meg, aztán jött a licitálás, hogy milyen színű jegyed van és hány fő vagy. [Zsolt: A jegyek színe arra utalt, hogy hova mehetsz vele. Elnézve azt a bamba tömeget, ami ott tolongott, biztosan egyszerűbb azt kiabálni, hogy piros jegyesek beszállás, mint elmondani, hogy Cirkewwa felé közlekedőket várjuk, főleg, hogy sosem hallottam kiejtve a fenti nevet, de szerintem fel sem ismerném, ha egy máltai ordítozza.] Egy kedves távol-keleti idősebb úr (tételezzük fel, hogy japán) nagyon illemtudón beállt mögénk feltételezve, hogy valami sorféle is létezik, és megnyugodott, hogy mi is a blue jeggyel rendelkezünk, utána pedig szorgosan igyekezett a mögötte tülekedőket rendszerre szoktatni. Közben jött egy újabb hajó, amiről a megtelése előtt nem sokkal kiderült, hogy a kékeket viszi, így Zsolt szemfüles módon beszállított minket a vízijárműbe. Útközben kiderült, hogy még az iménti japán úr és a felesége is sikeresen feljutott a fedélzetre. 

A fedélzet egészen nem olyan volt, mint az, amivel idefelé jöttünk, ugyanis itt a hajó oldalán volt pad körben. Anyukámmal szerintem a legjobb helyet kaparintottuk meg azzal, hogy a fedélzet közepén elhelyezkedő pulpituson forgó kormánykerék előtti kétseggnyi helyre tudtunk leülni, mert rajtunk kívül szinte senki nem tudott menetirányban ülni. Ez igazából csak az út körülményei miatt érdekes. A hajó ugyanis meglódult, az oldalsó padon mindenki egy helyet hátrébb csúszott, aztán nem győzött kapaszkodni. Továbbá a hajó iszonyat módon dobált, szerintem az út végére nem volt olyan ember, aki legalább egyszer ne sikkantott volna és kezdett volna imádkozni az életéért, főleg mert a hajó oldalfalától semmit nem láttunk ki, így a lökések teljesen váratlanul jöttek. Ez persze kiváló közösség összekovácsoló élmény volt, szerintem örök barátságok szövődtek az utasok között. [Zsolt: Volt pl. két kislány, akik csak a szüleiktől és harmadik tesójuktól távolabb tudtak leülni, rájuk mindenki nagyon figyelt és vigyázott, a kiszállásnál még én is segítettem nekik.] [Betti: Te hős.] A videó sajnos nem adja vissza az érzést. A partraszállás szerintem majdnem olyan jelentőségű volt, mint az 1944-es normandiai esemény. A menetrendről dióhéjban annyit, hogy ekkor még nem volt annyi idő, amikor elvileg vissza kellett volna indulnunk Cominoról.

Hazafelé még túl kellett élnünk egy karavánmenetet a szerpentinen. Mögöttünk egy aggasztóan öreg és/vagy tragacs állapotú Toyota pick-up haladt, akinek a távolságok felmérésével és ezzel összefüggésben a fék használatával is gondja akadt, így egy óvatlan pillanatban kis híján megtolt minket hátulról. Végül csak a gumicsikorgást élvezhettük. Az autókölcsönzők erre nyilván fel vannak készülve, hiszen Ottóhoz is olyan tudnivalók tartoznak, amelyek első pontban leírják, hogy mi a teendőd, ha te orral megkoccolod más seggét, vagy valaki más orra a te segged, és csak utána jön, hogy egyébként mit tudj még. Ez elég sokat elmond számunkra az ottani közlekedésről.

Mindenesetre délután 4 órára már otthon is voltunk, hiszen ez volt a pihenős napunk. Kiheverhettük hát a napot, a tengert, Ibizát, a perödájzt. Zsolt ezen felbuzdulva még megpróbálta visszaolvasztani a kávéfőző fogantyúját a helyére. Maradjunk abban, hogy látszatra sikerült, de utána nem szabadott hozzányúlni a kotyogóshoz, mert csak az imádság tartotta össze. [Zsolt: Mire nem képes egy svájci bicska, egy kis láng és némi kreativitás!]

A nap mérlege: egy paradicsomi strandolás, két hajózás, 25 km Otto-val, 6-7 km saját lábon, kiválóan rejtőző kaméleonok egész serege.