Minden a tervek szerint alakult. Csak sajnos a terv úgy kezdődött, hogy kelj fel botrányosan korán. (Ugye, mindenki felfedezte a keretes szerkezetet?) Most még egy picit rettentő korábban keltünk, egész pontosan fél 4-kor. Befejeztük a pakolást, egyik kezünkben [maradék] hideg pizzaszelettel, másik kezünkben a maradék narancslével rendbe raktuk a lakást (mennyivel egyszerűbb lett volna, ha van szabad kezünk is mindehhez?!), megerősítettük a kávéfőző fülét helyén tartó bűbájt néhány ráolvasással, majd kulcsot az asztalon hagyva behúztuk magunk után a lakásajtót. Innen nem volt visszaút, az ajtó kintről csak kulccsal nyitható, így ha valamit ott is hagytunk, az bezony ott marad. Mivel a mai napig sem jutott eszünkbe semmi, talán nem is maradt ott semmink.

Ottóval elindultunk utolsó közös utunkra, amely a legeseménytelenebb utunk volt a szigeten, bár ebben lehetett valami szerepe a hajnali időpontnak és az emiatt mérsékelt (bár a várakozásoknál nagyobb) forgalomnak. A reptérre és rögtön után a kölcsönzős parkolóba is nagyon hirtelen érkeztünk meg, de rutinosan parkoltunk egy szabad helyre és egy álmos muki már csoszogott is felénk. Mi komótosan kipakoltunk, ezúttal még a napszemüvegemet is magamhoz sikerült vennem.

A muki ezen közben papírozott, egyszer kérdezett is valamit, ám olyan álmos-máltai angolsággal beszélt, hogy csak a leírt szavakra pillantva ("NO NEW DAMAGE") sikerült megértenem, hogy azt kérdezte, van-e általam is ismert sérülés az autón. Miután láthatóan ő már eldöntötte a kérdést, nem akartam megingatni a hitében, így a visszapillantó anyaghiánya és a hátsó lökhárítón hagyott betontéglacsók körömnyi nyoma is említetlenül maradt. Mire beértünk a terminál épületébe, ott már pezsgett az élet, hosszú sorok kígyóztak a check-inhez, de ennek ellenére is gyorsan végeztünk. Ezt követően elmentünk mosdóba, csak hogy mire kijöjjünk onnan, már tényleg bazi nagy tömeg legyen a reptéren. El is siettünk gyorsan a biztonsági motozás irányába, ahol két sor közül jó érzékkel kiválasztottuk azt, amelyik nem 4, hanem csupán 2 szalaghoz kanyargott, így lényegesen lassabban haladt. A történeti hűség kedvéért el kell mondjam, hogy Betti választott, gondolom a korai időpont miatt még nem működtek boszorkányos ösztönei vagy(!) már messziről csábította őt az a kis kanfalka [Betti: Vagyis inkább kiskan falka, mert egyik sem volt nálam magasabb.], akik mögött várakozhattunk a sorban álldogálva, akikről ez idő alatt annyi mindenképp kiderült, hogy (esetleges) észbeli hiányosságaikat számottevő mennyiségű pacsulival próbálták ellensúlyozni. Végre odaértünk a szekucsekk kapukhoz, s minő csoda, Bettit kiszedték egy gyors motozásra! Persze ezúttal sem volt nála a kézigránátja, így megúszta a dolgot, tovább engedték. [Betti: Anya bezzeg már megint csempészte a kaktuszgyümölcsöt, az almát, ki tudja, mi mindent...] [Zsolt: Jó, de neki olyan ártatlan kinézete van, míg rólad messziről süt az álnok boszorkányság!]

A repülő indulásáig hátra lévő idő egy részét a dutyifrí boltjaiban töltöttük, szereztünk még csokit, piát és mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy hiányzik és esetleg valaki örülhet majd neki itthon. A pénztárnál még azt is megkérdezték, kérünk-e plasztikbeget, mi pedig szégyenszemre kértünk, azon praktikus okból, hogy így csak könnyebb lesz elmagyarázni, miért van egy picivel több darab kézi poggyászunk, mintha előrántom a hátizsákomból az összehajthatós IKEA-s vászonszatyrot. Ezután várakozás kezdődött, hogy megtudjuk, melyik kapu lesz a miénk. Aztán Betti megtalálta a nap tábláját a mosdó előtt: egy hagyományos sárga tábla "WET FLOOR" felirattal, ám alá egy értő kéz odabiggyesztette, hogy: "Schengen".

Idő közben kaptunk kaput, elkezdtünk mi is tolongani egy kicsit. Az úti okmányok ellenőrzése még a sorban állás közben megtörtént, néni-bácsi légitársaság munkatárs páros osonkodott végig az amúgy sem szellős tömegen, s miután a személyinket és a boarding pass-okat megbámulták, kaptunk egy-egy táskaszalagot, hogy fentre vagy lentre tegyük majd. Aztán valamivel később ismét körbejártak okmányokat ellenőrizni, ki tudja, miért. Szerencsére közben megjött a reptéri busz, elvitt minket a géphez, gyorsan fel is szálltunk. Helyi idő szerint 07:03-kor már mindenki a helyén ült. Helyi idő szerint 07:15.kor meg tudtuk, hogy Bécsben szarok a látási viszonyok, ami engem mondjuk nem lepett meg, ott is sötétnek kellett lennie olyan korán.

Kellemes fél óra telt el, örök barátságok szövődtek, míg végül helyi idő szerint 07:50 után nem sokkal elindultunk.

A látási viszonyok 10 óra után sem lettek sokkal jobbak Bécs környékén, legfeljebb világosabb lett.

A sűrű felhőknek és a talajmenti ködnek köszönhetően egyszer csak azt vettem észre, hogy leszálltunk. Elmentünk mosdóba, megszereztük a csomagokat, amelyekért szinte már bunyóznunk kellett, nehogy elvigyék talált tárgynak, annyira lemaradtunk róla. Aztán vártunk a Mazur-buszra, nyammogtuk a máltai csabattát, szagoltuk a diszkréten arrébb húzódó, ám a széljárást és az áramlások fizikáját cseppet sem értő bagós nénit, majd tűrtük a tolakodó utasokat.

A Kisautó majd' kiugrott a bőréből a viszontlátás örömétől! Jól megölelgettük, majd gyorsan bele is pakoltunk és útra keltünk. Bár késve távoztunk a parkolóból, a sorompó kiengedett, nem kellett ráfizetnünk semennyit, így gyorsan el is gurultunk onnan, mielőtt meggondolják magukat. Betti az elmúlt hét navigációs stressze alatt edződve Osztrákiában is 5 másodpercenként akart utasításokkal és jó tanácsokkal a megfelelő irányba terelni, de pár tucat [kilométer] eseménytelen autópályázás után végül átállt a "menj végig az autópályán, majd menj haza" utasításra. Így tettem. Egyszer, Concónál azért megálltunk egy kicsit kinyújtózni, ott azonban olyan hangorkán fogadott minket, amire csak azt tudtuk mondani, hogy "a concói kafferdisznó most tudja meg, hogy a McDonaldsban őt szolgálják fel". Így pihenőnk nem tartott soká, mentünk is tovább. Hazaérkezés előtt még tankoltunk egyet, aztán csak megérkeztünk kies otthonunkba. Dödölle úrhölgy kegyeskedett előjönni, körbeszaglászni minket, majd elvonult leszarni minket és duzzogni. Kajoltunk, pakolásztunk kicsit, elkészítettük a szajrékupacos képeket, közel félszázat, mert "jaj, ez is itt van még!".

Egy kis kávé, csacsogás, majd indultunk. Én Veszprémbe Ildivel és hős cicaszitterünkkel, Zsuzsával, Betti pedig táncra Igorral (a reflexek reflexek, ez van). Végül alig pár perc különbséggel mindketten hazaértünk, megünnepeltük, hogy Budapest Főváros Kormányhivatala értesített róla, hogy a negyedik feleségem is Betti [Betti: Ez egy nagyon jó és hosszú történet. Majd egyszer ezt is elmeséljük.] [Zsolt: Újra és újra.], engeszteltük kicsit Dödit, végül lemerültünk és aludni tértünk.

A hetedik nap mérlege: 3 ország, 16 km kölcsönautóval, 1375 km repülőn, 225 km Kisautóval [Betti: úgy érted Bécstől Budapestig, aztán még ott van a Budapest-Veszprém-Budapest túra is. Ezzel elmondható, hogy ezen a gyönyörű napon többet autóztál, mint Máltán összesen egy hét alatt.] [Zsolt: Jop. Így korrekt.], több tucat, mégis ugyanaz a szajrékupac, egy új, őshonos faj.