Kevés annál lelkesítőbb reggelt tudnék felsorolni életemből, mint mikor reggelire az előző napi vacsora maradékát ehetem meg hidegen, szárazon, de legalább gyárilag reszelt borzasztó ízű sajttal. [Zsolt: De legalább mindenki csendben majszolta a papit. Igen, még én is.]

Miután az élelmezést egészen hatékonyra sikerült kiszámolnunk, így a hűtőben már csak az estére tartogatott mirelit pizza várta sorsát. Pontosan emiatt - meg még egy okból - első célpontunk a már néhány napja egyszer meglátogatott mostai Lidl áruház volt. 

Aztán úgy alakult, hogy az első célpont végül az autó háta mögött megbújó alig néhány emeletes ház lett, mert kiálláskor Ottó bal hátsója kicsit összetalálkozott vele. Pontosabban nem is a házzal, hanem a ház fala elé közvetlenül lerakott, egymásra gondosan ráfektetett nettó három darab téglával. Így rögtön félreálltunk, de kiderült, hogy szinte nyoma sincs az aktusnak, ezért indultunk is tovább, most már tényleg a Lidl felé. Amúgy meg éljen a full cover! [Zsolt: Az ehhez hasonló funkció-nélküli-három-darab-téglák sajátossága, hogy térbeli paramétereik alapján a sofőrülésből egyik visszapillantó tükörben sem láthatók. Ezt főleg azoknak mondom, akik nem tudják elképzelni, hogy lehetek olyan béna, hogy egy újabb szigeten is ripityomra töröm a kölcsönkocsit.]

A boltot immár rutinosan találtuk meg, és most a nekünk megadott elsőbbséggel sem volt probléma. Persze aztán kiderült, hogy a parkoló szinte tele van, mert mindenki kedden reggel megy vásárolni. A miértet nem firtatom, mert nem értem. A vásárlás egyébként már sokkal kellemesebbre sikeredett, mint az előző alkalommal. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy reggel még kipihentebbek voltunk, viszonylag célirányosan tudtunk közlekedni, és nem utolsó sorban egészen jó kis partizene szólt. Olyannyira, hogy egy óvatlan pillanatban Zsolt el is kezdte magát riszálni valahol a piacolós sor és az üdítők kereszteződésénél. Mi csak mosolyogtunk, de a legjobb az egészben az volt, hogy egy helyi erőnek tűnő hölgy egy nagy vigyor kíséretében - látva és felbuzdulva férjem viselkedésén - szintén nekiállt rázni a seggét és úgy haladt tova. [Zsolt: Mindebből semmit sem vettem észre, mert épp partyzva haladtam a megszerzendő áru felé, így csak Betti elbeszélésére támaszkodhatunk ezen a ponton.] Figyelembe véve az elmúlt napok tapasztalatait, indokoltnak láttuk kikiáltani őt a Legjobb Fej Máltai Hölgynek. (Bár így utólag belegondolva az Avisnál dolgozó hölgy is sokáig pályázott a címre.)
Beszereztük egyébként a legfontosabbakat, úgymint helóvínes szellem ízű csipsz, helóvíni véritalnak kinéző gyümölcslé, és egy üveg Kinnie exportra. Ez nyilván rengeteg pénzbe került, de hát ki sajnálná a pénzt az ízekre...

A vásárlással végezve a sziget északi része felé vettük az irányt, ahol a San Pawl il-Baħar nevű település ékeként látogatható a Malta National Aquarium. Azt azért elmesélem, hogy utazás tervezésekor nagy volt a dilemma azt illetően, hogy mit is nézzünk meg a környéken, mert nem messze innen van egy másik hasonló intézmény is: a Mediterraneo Marine Park. Ez az egység leginkább delfináriumként él a köztudatban. És annyira szeretnék végre élőben delfineket látni, közben viszont ott a gondolat a fejemben, hogy mennyire nem értek egyet az ilyen jellegű intézmények működésével. Azt elismerem, hogy van szükség olyan helyekre, ahol a mentett példányokkal foglalkoznak, és szerencsére egyre gyakoribb az, hogy az ilyen egységekben ez történik. Az is biztos, hogy kell ezeket az állatokat foglalkoztatni, hiszen nagyon okos élőlényekről van szó, akik az unalomba is bele tudnak betegedni. A tréning persze lehet látványos, játékos, tehát pont olyan, amilyennek a delfin show-k élnek a képzeletünkben. Ezzel sincs baj. (Milliószor hallgattuk már meg az állatkerti látogatásaink során is, hogy a fóka show is lényegében pont ezt a célt szolgálja: tréning a fókáknak. És persze az is elhangzik, hogy ha a gondozók éppen azt látják, úgy érzik, hogy a jószág akkor éppen kevésbé vagy egyáltalán nem vevő az ilyen jellegű tevékenységre, akkor bizony visszavonulás van és vége a mókának. Ehhez nyilván szükség van a gondozó és az állat közötti minőségi kapcsolatra is.) Ami nekem bajom a delfináriumokkal, az a dolognak a fizess-és-simogass-delfint opció része. Akármilyen intelligens állat, akármilyen érzékeny, akármennyire is kézhez van szokva, valójában egy vadállat. (Nem szobacica. Tulajdonképpen a saját macskám is csak akkor simogathatom, ha ő éppen azt akarja, nem akkor, amikor én akarom.)

Szóval így kötöttünk ki az akváriumban [Zsolt: Valamennyire az is közrejátszott, hogy a delfineket olyan idősávban lehetett volna megtekinteni, amit nagyjából lehetetlenség lett volna érdemben beilleszteni a programunkba, de főként a fenti gondolatmenet döntött.], mert ott sokkal több mindent meg lehet tekinteni, és kevésbé vagyunk a hely által hirdetett programokhoz kötve időben. Az oda vezető úton Igor persze megint vicceskedett, mert csak beiktatott valami olyan jobbost, amivel nem is biztos, hogy nyertünk időt, távolságot, vagy akár csak tapasztalatot, de biztosan vesztettünk ép-elme pontot. Mentségére legyen mondva, az akvárium megközelítésére vonatkozó táblázás elég gyér volt, bár biztosan az volt a logika, hogy haladj tovább előre, amíg a következő táblát meg nem látod. Mi kócsagok meg nem így csináltuk, mert féltünk, hogy addigra legurulunk a szigetről.

Az akváriumnak van felszíni és földszín alatti parkolója is. Mivel tűzött a nap, nyilván utóbbi mellett döntöttünk. A parkolóház kialakítása zseniális. Egy soha véget nem érő szűk kanyar után építkezési területre érkezel, ahol látszólag csak jobbra folytathatod utad, ahol viszont nem fér el két autó egymás mellett, viszont legalább a helyi erők hülyének néznek. Végül találtunk egy szimpatikusnak cseppet sem mondható helyet. Kiszállás, visszalépcsőzés a felszínre, a használhatatlan bejárat értelmezése, fényképezkedés eltervezése A betűvel, majd bementünk az épületbe.

Mivel vettünk online és névre szóló jegyet, ezért felkészülten egyből a kapu felé csörtettünk. Ott azonban egy fiatal srác közölte velünk, hogy először leszünk kedvesek beállni a kasszánál lévő sorba, bemutatni a jegyünket. Egy idősebb pénztáros hölgy egy fiatal (látszólag diákmunkás) lány betanítása közepén ellenőrizte CSAK Zsolt jegyét a rendszerben, majd elengedett minket újra a kapu felé, ahol a srác már nyomatékos mosollyal engedett minket tovább az épület belseje felé. [Zsolt: A rendszert akkor sem értettem és újraolvasva a történteket sem tudom, hogy mi a cápakukacért kell egy online jegyet kétszer érvényesíteni.]

Rögtön a belépésnél hódolhattunk az immár évek óta hódító hóbortnak, és egy kék (mégis milyen más színű?!) vászon előtt fényképezkedhettünk, amiből a végére majd aztán lesz meglepetésfotó.

Bocs, idespoilereztük a legjobbat. Mint említettem, meglepetésfotó. :)

Az akvárium egyébként nagyon hangulatos. Kellemes kékes sötét fényben lehet végigsétálni az egészen egyértelmű ösvényen. Nagyon sok tartály van, kisebbek és nagyobbak egyaránt, és a legtöbb tényleg jól látható akkor is, ha egyébként sokan lennének. Nyilván volt azért olyan terem, ahol kb. negyed órát töltöttünk el azzal, hogy végre odaférjünk az üveghez, de ha egyáltalán nem lett volna ilyen, az gyanúsabb lenne. Persze az érdekes helyek mindig népszerűek...

A tartályok legtöbbjében szerintem relatíve gazdag környezet van kialakítva, akár nagyon kicsi, akár nagy jószágokról van szó. Azt nem tudom, hogy a korallnak látszó cuccok valódiak voltak-e vagy csak utánzat, viszont volt olyan, ahol eredeti hajóroncsdarab is ázott a vízben.

Néhány helyen még a megvilágítással is trükköztek: a medúzák például neonfénnyel villanyozódtak, az elég pöpecül nézett ki.

Volt egy olyan tartály is, amit anyukámmal együtt bűvöltünk, és kiderült, hogy van benne valahol egy polip. A tartály méretéből ítélve mondjuk inkább polipkára számítottunk, de annak túlságosan 007-es felhangja lenne. Mindenesetre akárhogyan néztük, sehol nem láttuk. Az "Octopus!" felkiáltásom viszont valószínűleg internesönel lelkesre sikeredett, mert egyszercsak megjelent a bal oldalamon egy csaj. Nagy nehezen felfogtam, hogy hozzám beszél, aztán rájöttem, hogy staff. Aztán eljutott az agyamig, hogy mit magyaráz. Tudniillik most biztos elbújt a topika, de érdemes esetleg később visszajönni, mert időről időre elkezd úszkálni a vízben és lehet benne gyönyörködni, hogy milyen aranyos. [Zsolt: Az akvárium területén több helyen is lófráltak random staff fiatalok, akik egyrészt gondolom azt hivatottak megakadályozni, hogy egy Dudley Dursley féle kölyök elkezdje kalapáccsal püfölni a kráken tartályát, másrészt a tétova, bizonytalan, tanácstalan látogatókhoz szóltak néhány kedves szót, hogy ezzel a mentáltréninggel tartsák az átmenetileg víz alatt rekedt látogatókban a lelket. No és ha valaki tényleg nagyon érdeklődő volt, akkor neki meséltek arról, hogy mit is láthat vagy mit kéne látnia, ha a jószágok is benne lennének a buliban.]

Ahogy továbbhaladtunk, egyre nagyobb jószágok úszkáltak körülöttünk. Volt egy hatalmas tartály, amiben középen egy alagút volt kialakítva a látogatóknak, így unalomig figyelhettük a fejünk felett úszkáló cápákat és rájákat is. 

Találkoztunk még a murénák Laokoón-csoportjával is, melyről bebizonyosodott, hogy az idő múlásával egyre inkább bonyolódik. 

Mielőtt végigértünk volna az egész látogatótéren, még meggyőztem magamat, aztán a többieket is, hogy csak csattogjunk már vissza az octopusig, hátha. És visszamentünk, és néztük, és néztük, és néztük, és még mindig nem láttuk. Aztán mégis. Ott hibáztunk, hogy inkább valami vörösesebb árnyalatot kerestünk, nem pedig egy ránk pislogó szürke tereptárgyat. :) [Zsolt: Én vettem észre. Hős vagyok. Csak úgy mondom.]

Ezek után már elégedetten vágtunk át újra a teljes terep hosszán a kijárat felé. A végső távozás előtt azért még csak megálltunk játszani is. Két szóval összefoglalnám a teljesítményt: "Torty died." [Zsolt: Tortynak voltak szebb pillanatai is, mint amikor én próbáltam életben tartani a rengeteg szennyeződés közepette. Rest in peace.]

A kiváló tervezésnek köszönhetően a gyanútlan látogatók a szuvenyírsopba csöppennek be a földfelszínen. Rögtön meg is tekinthettük a belépéskor készült fotókat, és a felkínált lehetőségek közül kiválasztottuk azt, amelyik garantálta a fejenként egy darab hazavihető képet, melyek közül a legsztárabbat fent már láthattátok. Szívesen.

A képválasztás után még barátunkká fogadtuk Rayt, a ráját, aki szabadságának megváltását követően velünk tartott egészen a Kárpát-medencéig. (Zsolt valami olyan módon összegezte a zsákmányszerzést, hogy "képeket kértünk, mert viccesek, ráját vettünk, mert szép". Meg kicsit csálé a szempárja. :) )

A pénzköltésből viszont még nem volt elég, ezért bementünk az épületben található elegánte étterembe, amiről kiderült, hogy olyannyira nem mi vagyunk a célközönség, hogy még az ültető hölgyre is várni kellett. Végül kivezettettük magunkat a teraszra, és kértünk kávét is. Még én is, jegeskávét, mert abban van egy csomó jég és fagyi, így a kávé kevésbé lesz tömény. Szürcsölgetés közben megállapítottuk, hogy bizony elfáradtunk, de nem annyira, mint az a szörny a vízben, amit néztünk delfinnek, hínárgabalyéknak, és talán még Loch Nessienek is, de kiderült róla, hogy csak egy búvár, aki amúgy egy helyzetjelző bóját is húz maga után. Továbbá kiderült, hogy a hely elegánteségét közepesen túlbecsültük, merthogy a terasz simán megközelíthető az utca felől a naphemót és mindenféle haszontalanságot áruló utcai árusok számára is. Köszöntük, nem kértünk. Végül visszamentünk az épületbe kifizetni az italokat, majd a főkijáraton távozva visszajutottunk tíz méterrel odébb, mint ahol pár perce voltunk. Végre a gyakorlatban is fényképezkedtünk A betűvel, valamint megcsodáltuk a tengeri herkentyűs játszóteret is. [Zsolt: Az egy nagyon király játszótér! Mindenkinek ajánlom, bár kipróbálni nem volt módom, mert csak akkor szabad a játszótéren játszanom, ha egyetlen másik gyerek sem akar ott játszani.]

És mivel a pénzt még mindig lehetett költeni, ezért kifizettük a parkolást is - KÉSZPÉNZZEL, mert az a nagyon költségesnek kinéző parkoló automata csak azt fogadott el. Azóta is nehezen térek napirendre. Ráadásul a huszasomból tizennégyet képes volt apróban visszadobálni. A parkolóból még kisebb kaland volt kitalálni úgy, hogy az EXIT jelzést egyértelműen kövesse az ember az építkezés közepette. Meg is állapítottuk, hogy ha abban a parkolóban valóban úgy kell közlekedni, ahogy csináltuk, akkor elég gyatra ötlet volt a kialakítás, mert az autóknak [minimum] két lehetősége is van összeütközni.

Következő állomásunk a Roman Road volt, odáig azonban még el kellett jutnunk. A főszerepben ismételten Igor, no meg a máltai közlekedési megoldások. Egy ideig arra kellett haladnunk, ahonnan jöttünk, de aztán jött az izgalom. Volt ott egy Igor által körforgalomnak titulált jelenség, szerintünk simán csak autós útvesztő. Igor szolid kérésére rögtön tartottunk balra, de kiderült, hogy az még balrább vezet, mint amit ő a térképen értelmezett, így nagy nehezen egy újabb körforgóban visszafordultunk az eredeti felé. (Szerencse, hogy ilyen pici ez az ország, így ez mindössze párszáz métert jelentett pluszban.) Az eredeti körforgóba beérve látszólag jó irányban haladtunk a felvezető autók után, de sikerült most egy alkalommal később elhagynunk a terepet, mint az szükséges lett volna. Itt már trükkösebb volt megfordulni, de kiváló sofőrünk ezt is megoldotta. Tehát immár harmadik alkalommal gurultunk neki eme közlekedési monstrumnak, és dacolva a körülményekkel, a másokkal, Igorral, végül csak sikerült a jó kijáratot választanunk. [Zsolt: Azon Kedves Olvasók számára, akik valamiféle körforgalmat rajzoltak fantáziájuk pennájával képzeletük vásznára, sajnos jön a tintapaca. Ez legfeljebb a táblákon (és Igor agymenésében) volt körforgalom, valójában egy eltolt kereszteződés volt (szó szerint és képletesen is), ahol a becsatlakozó utak száma n, az eltolások száma pedig n x n + 11, s az átláthatatlanság kedvéért mindezt megfejelték osonósávokkal és véletlenszerűen elszórt lámpákkal.] [Betti: Szóval egy Máltai Szörnyforgalom. Igen, ezt most találtam ki, de annyira tetszik, hogy felvesszük a rendszertanba.] A Roman Roadig már csak az volt a feladat, hogy a parton kanyargó útról dobjunk egy hajtűt emelkedő terepre egy olyan szűk helyen, hogy végül ne tudjuk befejezni az ívet a kifelé jövő autók miatt. De ezt is túléltük, majd leraktuk az autót egy pofátlanul meredek parkolóhelyen, és immár gyalogosan vágtunk neki a forró vidéknek.

A Roman Roadra is igaz, amivel minden felsőoktatásban eltöltött félév eleji óra kezdődött: "már az ókori rómaiak is". [Zsolt: Kopik már az a jól-rosszul belénk sulykolt egyetemi tananyag (tudásnak azért nem nevezném), mert az igazi tudományt taglaló órákon a "már az ókori görögök is" volt a refrén.] [Betti: A Roman Road esetén elég hülyén vette volna ki magát, ha a görögökre hivatkozom...] [Zsolt: Akkor lehet, hogy nem ez volt a megfelelő felkonf...?!?] Most éppen erre közlekedtek. Tulajdonképpen egy zarándokúttá vált. Minden kanyarnál van rajta valami látnivaló. A nulladik az például egy kápolna, amihez egy külön leágazó ösvényen lehet elindulni magának a Roadnak az elején. Mi úgy döntöttünk, hogy ezt a végére hagyjuk, elvégre az autóhoz úgyis erre fogunk visszajönni.

Így tehát elindultunk a fő vonalon, majd saccperkábé ötven méter múlva meg is érkeztünk az első látnivalóhoz. Ez egy barlang volt. Van itt több is, de ennek a különlegessége az, hogy kimutathatóan a nem túl régmúltig használták, viszont már a neolitikumban is temetkezési hely lehetett. Van rajta "graffiti" is: hajóforma izék vannak a falra karcolva. Erről képet természetesen nem készítettünk, csak az ismertető tábláról, de azon is inkább az volt az érdekes, hogy központi csillagunk ereje mennyire szépen kikezdte a matériát. Mondjuk ki: gyakorlatilag kiégette a tájékoztató papír egészen jelentős hányadát. A hasznos információhordozó felületre vetítve ez a hányad majdnem az egész.

A barlang közvetlen közelében már ott is állt a következő látványosság: a Menhir. Szerintem a legérdekesebb az álló sziklatömbben az volt, ahogy zümmögő barátaink újrahasznosították.

Egyébként nem kell túl sokat elképzelni, csak egy nálunk valamivel nagyobb, önmagában társaságot alkotó, álló kőtömböt, amelyet az idő és a természeti erők erősen kikezdtek. Ez utóbbi a tájékoztató táblára is vonatkozik. A zümmögők viszont már előre is vetítették, mi vár ránk a következő állomáson. Ott ugyanis egy egykori méhészet maradványait vizsgálhattuk meg, szerencsére méhek nélkül. A megmaradt fülkék száma és a terület nagysága számomra arra enged következtetni, hogy hajdanán itt elég komolyan folyt a mézművelés. [Zsolt: Nincs is jobb, mint a friss máltai levegőn a méheinket kapálgatni...]

A kaptárak mellett kicsit bekalandozva a zegzugosabb-bokrosabb részre hirtelen egy újabb barlangban találtuk magunkat, amely feltehetően az egykori római fürdő lehetett. Megint kicsit odább sétálva pedig egy másik leágazónál be lehetett térni egy kisebb udvarba. Ebben az udvarban található az ország legöregebb fája, egy carob tree, vagyis szentjánoskenyérfa. Szerintem gyönyörű volt, tekervényes volt, és olyan igazi mágikus kisugárzással rendelkezett, de tudjuk, hogy én kórosan vonzódom a fákhoz és szeretem a varázslatot is, így nem meglepő, hogy így nyilatkozom egy fáról.

[Zsolt: Történetírónk a jótékony feledés homályába próbálja rejteni, hogy életem kockáztatása árán szereztem Ildinek egy pirosló kaktuszgyümölcsöt. De az igazság mindig utat tör!] [Betti: Valóban. Szánom, bánom. Zsolt élete kockáztatásával szerzett anyukámnak egy pirosló kaktuszgyümölcsöt. Gondos kezek szedték napsütötte lejtőkről, majd zsepibe bugyolálták és igyekeztek nem összenyomni az út hátralévő része alatt. Remélem, így már eléggé részletes a beszámolónk.] [Zsolt: Köszönöm, így már sokkal jobb. Amúgy jó szurkálós volt a kis dög.]

Ennek [mármint a szentjánoskenyérfának, csak közben eltértünk a tárgytól] a termése a környéken olyan, mint nálunk a paprika. Minden készül belőle és mindenből van carob tree-ízű kiadás. Amint megkóstoltuk különböző formáit, beszámolunk majd a tapasztalatokról. [Betti: Zsolt, beszámolsz?] [Zsolt: Be. Fura. Állítólag hasonlít a kakaóra, csak nem az. A szirupja állítólag hasonlít a juharszirupra, csak nem az. Ennyi erővel persze a fenyőgyantához is hasonlíthatjuk, csak hát nem az. Szirupként és likőrként elkészítve is elég édes volt, a mellékíze kevésbé kesernyés, mint a töményebb kakaóé, és szerintem kicsit faízűbb, ha ennek egyáltalán van értelme. Nem kell semmi rendkívülire számítani, abszolút fogyasztható, átlagnál valamivel kellemesebb élményt nyújt.]

A fától visszafelé tartva a Roman Road fő vonalára összefutottunk egy (szerintem) orosz családdal. Ők ismét elgondolkodtattak azon, hogy vajon mi a jó az olyan nyaralásban, amit láthatóan a csapatuk egyetlen tagja sem élvezett, de azért végigtrappoltak az ösvényen, hogy elmondhassák, ezt is látták. És tényleg, itt voltak, rajta voltak, néztek mindent, de szerintem nem láttak semmit. Az ő dolguk, csak én meg ítélkezek. Az mindenesetre kiderült, hogy Tolkien feléjük is népszerű. Történt ugyanis, hogy egy kiszélesedő szakaszon újra a nyakunkon voltak. Zsolt pedig ezt a tökéletes alkalmat választotta az ösvényről a nagy bozótosba becsászkáláshoz. Minek következtében jócskán eltávolodott tőlünk, és én már csak annyit tudtam utána szólni, hogy "Mondd, Legolas, tündeszemed mit lát?" Nos, orosz barátaink közepesen furán néztek rám, miután eme híres név elhagyta ajkaim. Pedig tőlük függetlenül igazán szellemesnek és jól megválasztottnak értékeltem a filmtörténeti remek felemlegetését. [Zsolt: Orkokat láttak tündeszemeim.]

Végül anyával mi is bevettük magunkat a bozótosba. Ez azért volt jó ötlet, mert kiderült, hogy egy vadkakukkfűtenyészet kellős közepén járunk, amitől meg szaglik a természet. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy megtaláltuk a tökéletes ajándékot Dödöllének: szagot viszünk neki haza.

Lassan aztán visszakavarogtunk az útra, megnéztük még a pun sírokat, és teljesen feleslegesen körbejártunk néhány olajfát is. Végül győzött a meleg, elégségesnek ítéltük a látottakat, és elindultunk vissza Ottóhoz. Az ösvény elején még letértünk a korábban említett kápolna felé. Ennek nem sok értelme volt, mert az út szúrós volt és járhatatlan, és kiderült, hogy a kápolna sokkal messzebb van, mint amiért még megéri elgyalogolni, így vissza is fordultunk.

Ahogy az ösvény visszaért a Roman Road kezdetéhez és egyben az aszfaltozott úthoz, kiszúrtunk egy cicát is, aki épp bemászott az egyik bokor alá. Ennek örültünk, aztán elindultunk lefelé az autóhoz. Közben kiderült, hogy a már rövid ideje kiabáló nő valójában nekünk kiabál, ezért megálltunk. Először nem igazán értettük, hogy mi történik, mert a kisfiát maga mellett húzva jöttek felénk, és mikor találkoztunk, megkérdezte, hogy kérünk-e narancsot. Még mindig nem értettük, hogy akkor most mi van? Itt fogunk piacolni? Vagy mi? Aztán kiderült, hogy a kisfiú szeretett volna nekünk narancsot adni. A miért az teljes rejtély előttünk a mai napig, de annyira kedvesek voltak, hogy az eset még most is feldolgozás alatt áll. Így kaptunk három narancsot azzal az instrukcióval, hogy ne zavarjon minket az, hogy zöld színűek, mert olyan finomak, hogy nem fogjuk tudni abbahagyni az evését.

A nevüket sajnos nem kérdeztük meg, de ezzel a meglepetéssel a reggel a Lidlben táncoló hölgyet letaszították és magukhoz ragadták a Legjófejebb Máltai Lakosok címet. Ha valaki esetleg felismeri őket a fenti teljesen nem egyértelmű és nem-leírásból, vagy a narancsokból, akkor adja át nekik üdvözletünket és fejenként két puszit, mert ők voltak a hét emberei!

A narancsok mellett nagyon fontos szerzemény volt még az egyetlen és megismételhetetlen kaktuszfüge is, amelyet anyukámnak zsákmányoltunk exportra egyenest a gyümölcsfáról kaktusztőről. Minden bizonnyal gondos kezek érlelték a napsütötte lejtőkön, és mi is legalább olyan gondosan csomagoltuk be a rendelkezésre álló zacskóba, szemüvegtokba, szalvétába, vagy ezek tetszőleges kombinációjába. Sajnos erre már nem emlékszem, mert rég volt, talán nem is volt. [Zsolt: Na jó, az egómnak így már sokkal jobb lenne, ha valahogy kiderülne a fenti bekezdésből, hogy milyen múlhatatlan érdemeim vannak. De most már mindegy. Hagyjuk. Nem, nem sértődtem meg. Minden oké. Mondom minden oké!!!]

Az autó felé futólag még vetettünk egy pillantást arra a madárrezervátumra is, amit már az ösvényről feljebb is láttunk, és ahova nem mentünk el. Azt egy kicsit sajnálom, hogy kimaradt, de kis kuckót kellett volna hozzá bérelni és amúgy sem a madárcsúcsszezonban érkeztünk.

Az autóba beszálláshoz már trükköztünk, mert Zsolt egy a parkolóhelynél magaslatibb, ám mindenképpen szélesebb placcon vett fel minket, hogy esélyünk legyen a kényelmes helyfoglalásra, és ne a fal és az alig kinyílt ajtó között kelljen péppé passzírozni magunkat. Ez azért is volt fantasztikusnak tűnő megoldás, mert Igor szerint a főútra fenn is vissza tudtunk menni, és nem kellett visszafelé kanyarognunk. Aztán amikor majdnem odaértünk a ponthoz, ahol be tudtunk volna csatlakozni a főút forgalmába, akkor találkoztunk egy utcaszéles lezárással. Úgyhogy kénytelenek voltunk visszafordulni. A kis oldalsó utcába sem volt jó ötlet bemenni, mert eredményként csak egy újabb szorult helyzetet tudtunk felmutatni, ahonnan kiút csakis felfelé és szűk utcákon [, néhol lépcsőkön] keresztül vezet. Végül csak az a kereszteződés lett a megoldás kifelé, ahol korábban még azt kellett megvárnunk lehetetlen helyzetben, hogy befelé jöhessünk.

Utána viszont már csak úgy suhanhattunk következő állomásunk felé, mely egy igazi filmtörténeti érdekesség is egyben: a Popeye Village. Pontosabban nem is a Village, mert az drága, és ránézésre nem nekünk élvezhető, hanem inkább a vele szemközti kilátópont. Maga a Popeye Village tulajdonképpen nem más, mint az 1980-ban megjelent Popeye című film díszlete, melyben még a megboldogult Robin Williams is ott hagyta lábnyomát. A díszletet pedig nem bontották el, hanem átalakították egy családi időtöltéshez egyébként teljesen megfelelő szabadidőparkká. Van benne étterem, strand, mindenféle játékok, mint körhinta és társai. Lehet hajózgatni is az öbölben. Egyébként nagyon színes és építészetileg nem illik a sziget(ek)ország képébe. Meglepő. Várj, ja, nem is. [Zsolt: Lehet, hogy bennem van a hiba, de a családi szórakozáshoz nekem nem nyújt jelentős pluszt, hogy ugyanazt a 32 másodperces zenei betétet hallgatom végtelenítve. Még az öböl túlpartjáról is idegesítő volt egy idő után. De ebből is látszik, hogy nem mi voltunk a célcsoport.]

Mi inkább felmentünk az öböl szemközti oldalán magasodó kilátóponthoz. Mire odaértünk - természetesen nem azon az úton, amin az útvonal tervezésekor szerettünk volna -, én már majdnem kitaccsoltam, úgyhogy mindenki szépen lenyugodott a 'csába és megvárta, amíg megeszem egy jótékony almát. Kaptak is az alkalmon, és az út során először igazán sikerült egy majdnem motorháztetős pikniket csapnunk. Már hiányzott! :) Emésztéshez csináltunk millió képet a faluról, csodáltuk az elképzelhetetlenül kék vizet, majd lassan elindultunk oldalirányba, mert az öbölhöz egyébként le lehetett jutni gyalogosan, vagy akár autóval is. A lentig láttunk csúnyán szétrombolt kaktuszmezőt (továbbra is invazív faj), és maga a levezető út is úgy volt bevájva a kőzetbe, szóval elég látványos volt a falak között sétálni.

Lent várt minket a legelhasználtabb beton móló, amit az országban láttunk. Elég hosszú volt, viszont a középső részén a betontömb konkrétan kisüllyedt a helyéről, így a száraz részre csak nagyon odafigyelve szabadott kimenni. Ezzel mondjuk egész keveset bajlódtunk, mert úgyis elég sok strandoló volt rajta, úgyhogy mivel nem akartunk túl nagy feltűnést kelteni, egész hamar vissza is indultunk Ottó felé. Ebben a rövid sétában kétség kívül az volt a legjobb, hogy a mólóig, és onnan visszafelé is élvezhettük a természet illatát. Felteszem, hogy a rohadó kaktuszdaraboknak volt ilyen fura szaga, ezért az illóanyagot egyértelműen kaktuszpisiként definiáltuk.

Mivel a végtelenségig ez a hely sem kötött le minket, így hamarost indulásra készen álltunk. Amerre menni szerettünk volna, arra természetesen nem lehetett, így visszafelé is arra gurultunk, amerre idefelé. Szerintem az összes dízeles szörny arra törekedett aznap, hogy elénk álljon be, mert már befelé is élveztük egy ükanyánkkal egyidős pick-up szellentését, visszafelé is hasonló jókat kaptunk. Az egyetlen megoldás ennek túlélésére az volt, hogy meglátogassuk még a strandot, amiről már az első napon megtudtuk, hogy öt percre van a szállástól. 

Így történt hát, hogy a Gnejna Beach felé vettük az irányt. A máltai életstílus erre is dívik. Elvileg busszal is ide lehet jutni, de a magam részéről az anyósülésen ülve úgy gondolom, hogy egy siklóval vagy libegővel könnyebben megoldható lenne a dolog. Amúgy szép helyen megy az út, de itt is dudálsz, ha jön a kanyar. Pontosabban mielőtt te jössz a kanyarban. Az út végén aztán ott vár minket (Peter) Parker [ez Zsolt által kitalált vicc] [Zsolt: Nevetni ér. De nem muszáj.], az ügyeletes helyi parkolóőr, akivel ismét szóba elegyedtünk, és ismét adományoztunk neki a nálunk lévő fémpénzekből. 

A helyi mosdóegységben történt átöltözés után (inkább a parton tettük volna...) lesétáltunk a strandra. Itt a szokásosnál valamivel durvább homok fogadott minket. A vízbe nagyon lelkesen mentünk volna be, de kiderült, hogy többökölnyi csúszós kövek vannak a fenéken, így végül a biztonságosabbnak ítélt, és szerintem szabadalmaztatandó módszert választottuk: ülj rá a vízre, szokd meg, hogy hideg, aztán szépen kezdd el a popódat kőről kőre beljebb tolni. Néhány méter kvázi rákjárás után el is értünk arra a pontra, amikor fordulhattunk, hogy onnantól fóka módra haladjunk előre. [Zsolt: Mindehhez igazán sok kondit ad az óvodásokkal közös edzés, ahol szinte minden létező állat járását utánozni szoktuk.]

A hullámok mondjuk időről időre jól megtaszajtottak, olyankor elveszett az alátámasztás és jól belekóstoltam a tengerbe, de azért egészen sokáig elvoltunk így Zsolttal. A legjobb viszont az volt ebben, hogy a tengerfenék nagyon közel volt, a víz nagyon tiszta, így lehetségessé vált a lehetetlen és még Csíkos Transzparens Halacsot is láttunk! Maximum 10 centi hosszúak lehettek orrtól farok végéig, és ilyen vajszínű alapon vastagabb fekete csíkok voltak a testükön függőlegesen. Mindenesetre nagyon jól érezték magukat a Máltai Kagylónövények és a Ganaji Korallhínár között úszkálva. Mindkettővel tele volt a fenék és a kövek felszíne a víz alatt. Előbbi jellegzetessége, hogy mindig kagylónak néztük, de tapogatásnál kiderült, hogy egészen növényállagú. Utóbbi jellegzetessége pedig, hogy korallnak látszott, de gizgaz volt. (Az is lehet, hogy a kettő ugyanaz, csak különböző neveken, de nem fogjuk bevallani, hogy már most sem emlékszünk a rendszertanra. [Zsolt: Nem fogjuk bevallani, mert nincs mit. Mindenre emlékszünk.]) A Nap viszont hamar vesztett erejéből, így kitapicskoltunk a partra, próbáltunk megszáradni, miközben bokáig süllyedtünk a homokba az erősödő hullámoknak köszönhetően, aztán végül elegánsan átöltözés nélkül ültünk az autóba és hazamentünk. Kivéve persze Zsolt, aki kultúremberként mégis ruhát cserélt, de azóta is kísérti a helyi mosdóban látottak képe. [Zsolt: A mosdó rövid pancsolásunk alatt jelentős változáson ment át. Míg érkezéskor egy kifejezetten kulturált mellékhelyiség képét mutatta, távozáskor olyan állapotban volt, amit nehéz szavakba önteni, röviden csak úgy fogalmazom meg, hogy láttam már kevésbé össze-, szét-  és keresztbe szart trágyadombot is.]

Otthon aztán mi is szárazat vettünk fel, persze csak miután kiszórtuk a lakásba a bennünk maradt több egység homokot. Így legalább kereshettünk takarító eszközöket is, mint lapát és partvis. Legnagyobb megdöbbenésünkre mindkettő az egyébként függönnyel leválasztott fülkét teljes egészében kitöltő kiságyban rejtőzött. Ezt nem értem, de nem is akarom. Végül még vacsiztunk, aztán következett a maratoni pakolás. Mint minden pakolásnál, ennél is voltak nézeteltérések, főleg a csomaghordásra használható eszközök és a megóvás céljából gondosan elcsomagolandó dolgok között, de mindent megoldottunk, mely főleg az élethez ritmust szolgáltató zenének volt köszönhető, no meg azért kicsit nagyszerűségünknek.

A nap mérlege: egy víz alatti túra, egy középföldei túra, egy filmdíszlet, rengeteg dízel és három vödör homok. [Zsolt: Továbbá két trónfosztás a Legjobb Fej Máltai dobogóján, féltucat új faj felfedezése és 43 km.]