Egészen jót aludtunk, és másnap egészen korán ébredtünk. Szokásos piknik, mosdóban cicamosdás és bejövő emberek meglepése fogmosással. A reggelt kellemessé tette a tudat, hogy a hely pont úgy nézett ki napsütésben, mint amilyenre este sötétben számítottunk. A helyszín egyébként az Enns völgyében, Stainach közelében van. Ha valaki pihenőt keres, tudom ajánlani. [Lévén az egyetlen normális azon az úton.]

Valljuk be, azért vágytunk már haza. Szomszédaink vezetési és umleitungolási kultúrájából egészen kiábrándultunk. Utolsó napra sikerült még egy hegymászás, és ráadásul az út tényleg a gerincen ment. Volt böhöm nagy járgány megelőzése hegyi kanyargós úton. Tapicskáltunk átlátszó hegyi patakban és hoztunk csillámpalát. És megállapítást nyert, hogy kikanyarodásnál osztrákéknál elég egy irányba [szigorúan a másikba] körülnézni. És habár elég unalmasan hangozhat mindez, hogy egész nap csak autókáztunk, de azért a látvány még most is nagyon szép volt. Igor azért hozta formáját és a határátkelés kis hazánkba egészen viccesre sikeredett. 

Kis hazánkban pedig az első pár megtett kilométer után kőkeményen szembesültünk azzal, hogy hazaértünk.

Első élményünk a 8. sz. főút táblájának meglátása volt, majd következett Juliska Büféje, mely a kiszolgálás színvonalában oly mély nyomott hagyott honvágy mardosta szívünkbe, hogy sohasem felejtjük el.

Juliska büféjébe belépve találtunk egy bácsit, egyértelműen helyi erő, akinek zoknis lába kifigyelt a pacskerből, és szorosan kapaszkodott fröccsébe. Gyanúsan az nem az első pohár liter demizson volt. A kannás bor töltögetése mögül előbújó pultos leányzó (tippre 15 és 20 év közötti karrierista, nagyjából öt általános értelmi színvonalon) pedig a következő párbeszéddel lopta be magát a szívünkbe: 

A helyszín Juliska büféje, Zoknipacsker-bácsi és Lány a színen. Zsolt és Betti érkeznek. Délután 2 óra múlt.
Zsolt: Egy tejes kávét szeretnék kérni…
Lány arcán enyhe, de fokozódó rémület.
Zsolt: ... vagy valami hasonlót.
Betti: Én pedig egy cappucinót.
Lány (Juliska?): Azt nem tudok.
Betti: Akkor én is egy tejes kávét.
Kis szünet, kanna és kávéfőzőgép hangok keverednek az úton elrobogó autók zajával. Az összhatás idilli.
Lány: Presszó kávéből vagy hosszú kávéból?
Zsolt: Inkább hosszú kávéból, köszönjük.
Vidáman megcsörren egy honi hálózatra végre felkapcsolódott telefon. Zsolt el.
Lány: Jaj, basszus, [sííííííp]. Presszó kávéból is jó lesz?
Betti (döbbenten és okosan): Ööö.... jó.
Matatás, porcelán és fém csörrenése, hűtőajtó lány hangja. Lány felbukkan a pult mögül, kezében egy gyanúsan üres S-Budget UHT doboz.
Lány: Kávétejszínnel is jó lesz?
Betti (rezignáltan): Jó.

Eredmény: hosszú kávé adagnyi presszó kávé némi tejszínnel. Bácsi legurított közben egy nagy fröccsöt.

Juliska büféjéből történő távozásunkat követően (még sokkos állapotban az ott átéltektől) aztán láttuk, ahogy a platós IFA boronás traktort előz a vasúti átjáróban. Utána kipróbáltuk az új aszfaltot az úton. (Valamiért úgy alakult, hogy ezen a napon osztrák szomszédainknál és nálunk is olyan friss aszfaltcsíkokat teszteltünk, amiken még felfestés sem volt.) Aztán nagyot csodálkoztunk a Herend környéki útalakuláson (ezt Zsolt kedvéért írtam így) [Nagyon jó, értékelem! :)], ami utolsó arra térültünk óta egy szinttel magasabb kereszteződés lett. Veszprémben rögtönzött szuvenírosztás és főtt kaja belapátolása, majd irány tovább előre és haza a cicához.

21:07-kor érkezés a célhoz. 

A tizenegyedik nap mérlege: kevés alvás, újratervezés, autós hegymászás, határátlépés, sokkolódás, Magyarországénígyszeretlek, kb. 520 km, és a jól megérdemelt cicaszeretőzés.