Engedek a köz akaratának és az utolsó napot is én írom. Köszönöm minden valós vagy képzelt olvasónak az összes valós vagy képzelt gratulációt! Igazán kedves és hízelgő tőletek! Bárcsak több (vagy legalább egy!) valós lett volna ezek között... (Zsolt) [Betti: Sosem tudom, hogy az ilyen megnyilvánulásaitól kell-e jobban félnem, mint ahogy egyébként a viselkedése indokolná...]

Megalapozott volt. Mármint a félelmem, amiről az előző nap végén írtam. Egyrészt hideg volt. Én még egészen jól elvoltam a hálózsák rejtekében, de Betti didergett. Cidrizett. Vacogott. Reszketett. Rázkódott. Sírt.  [Betti: Hőháztartásom munkahelyi ... {khmm} ... csodálóinak az utolsó szót kiemelném. Bizony, van úgy, hogy én is fázom. De amikor én fázom, akkor nagyon fázom. Itt például sírásig fáztam magam. Még sosem volt ilyen, úgyhogy büszke vagyok magamra!] Megpróbáltam minden elérhető és akár a legkisebb mértékben hőt megfogni képes cuccot rápakolni, de aztán elértem a kocsi plafonját és nem fért oda több. (Na jó, ebben lehet némi túlzás.) Szólt, hogy fázik az orra. Eposzi akaraterővel kinyúltam a hálózsákomból és megmelengettem az orrát. Mindez érzésünk szerint iszonyat hajnalban történt, amikor már a lehetőségekhez (értsd: hideg és kényelmetlen fekhely) képest kipihenten magunkhoz tértünk. Kint természetesen koromsetét volt. Nem mertünk az órára nézni, mert ha kiderül, hogy még nagyon korán van (és ugye ekkor "nyertünk" egy órát az óra visszatekerésével... juppi!), akkor még nagyon sokáig kell vacogva várnunk a fényt és a napocska meleget nem adó első sugarait. Hát vártunk és ezzel elkezdődött az aznapi első maraton. Egy ponton arra lett figyelmes Betti, hogy zihál. Kicsit figyeltem és én is gyorsabban vettem a levegőt. A Kisautóban alvások után egyáltalán eszembe sem jutott, hogy egy autó tud annyira szigetelni, hogy az ablak leengedése nélkül egy ponton fogyni kezdjen az oxigén (vagy felgyűlni a toxigén, de ez most igazából mindegy). [Betti: Igazából ez halálosan komoly dolog, de mégis vicces ez a toxigén...] Ám pontosan ez történt. Így a két életösztön (a hidegtől és a fulladástól való félelem vezérelte) összecsapott és az utóbbi nyert. Leengedtük az ablakot. Ettől hidegebb nem lett, levegő viszont több. A légzésünk lecsillapodott, bátorságunk megnőtt, ránéztünk az órára. 4:20. B*szki. [Betti: Nem b*szki, hanem B*****SZKIIIIII.] A következő 2,5 órát végigsenyvedtük, én még talán szenderegtem valamennyit, de Betti inkább csak fázott, de azt alaposan, kettőnk helyett is.
(Gondolkodtam azon, hogy ha a hátsó ülésen, a két hálózsákot összecipzárazva ülnénk, akkor el tudná lopni a hőmet, ahogy derék hőpiócaként szokta, de aztán rájöttem, hogy mire átvariáljuk magunkat a hátsó ülésre, már nem lesz hőm, amit felélhetne.)
[Betti: Ehhez az egész alvós kálváriához kell még hozzáfűznöm, hogy azért Zsoltnak nem volt könnyű dolga, és az, hogy az orrom megmelegítésével próbálkozott, igencsak dicső és hősies teljesítmény. Más földi halandó valószínű az orrom sem találta volna meg, úgy el tudok múmiázni egy hálózsákban, főleg, ha még kapucnis pulcsit is húzok alá sállal, és nyilván a fejemre szorítom a madzagokkal, amennyire lehet. Szóval amikor azt mondjuk, hogy az orrom lógott ki, akkor azt úgy értjük, hogy el kell képzelni egy piros nejlonzacskót, aminek hullámzik a mellkasa, és valahol a tetején van egy háromszor három centiméteres, az alakzat természetes formájától eltérő szokatlanság, amiből párás levegő távozik.]

Aztán reggel lett. 5°C hőmérséklettel és lányan lengedező hűs szellővel, de akkor is reggel. Kimásztunk, gyorsan mászkáltunk is, hogy addig se fázzunk. Megnéztük a Glenmacnass-t, ami egy vízesés és nagy és szép és nem lehet közel menni hozzá, mert magánterületen található, le is van kerítve és mindenféle udvarias és fenyegető üzenetek választják le a földönfutóktól. [Betti: Az udvarias üzenetekről jut eszembe, este a tó mellett az egyik háznál a kutyámat fenyegették lelövéssel, ha piszkálja a birkáikat. Itt azért nem volt ennyire durva a helyzet.]

Azért az nem lehet rossz, hogy van egy privát vízesésed. Nem ilyen gagyi kerti, hanem ilyen pártucat méter hosszú. Sétálgatsz a földeden, kapálgatod a birkákat, hallgatod a vízesés moraját... lehet, hogy ír birkapásztor akarok lenni öreg napjaimra...

Ezen morfondírozva mentünk vissza a kocsihoz, ahol Hippiék (a kisbuszban) már ébredeztek, s mivel még mindig hideg volt, ami köztudomásúlag rontja a szabadtéri étvágyat, bevágódtunk a kocsiba és elindultunk Dublin felé, mielőtt közvetlen szomszédaink, Hangosék (komolyan nem tudom, mi a szart tudtak annyit zörögni és pakolni előző este, hacsak nem kapták szét és rakták össze újra a lakóautót) felébrednek és zajt csinálnak.

Az út Dublin felé [még mindig] a Wicklow Nemzeti Parkon keresztül vezetett, ahonnan a Guinness főzéséhez használt kiváló minőségű víz is származik. Még mindig az Old Military Roadon haladtunk, amibe teljesen véletlenszerűen és persze tök láthatatlanul fekvőrendőröket raktak. Ez csak annyiban zavart, hogy kevésbé tudtam vezetés közben a tájra figyelni, pedig érdemes volt. Eleinte még volt köd vagy valami alacsonyra zuhant felhő, később már világosodott és a táj is egyre urbanizáltabb lett, így a természet eme vadhajtása visszaszorult, a dombok laposabbak lettek és egyszer csak már egy emeletes busz haladt előttünk megállóról megállóra. [Betti: Őszintén szólva nem tudom felidézni azt a pontot, ahol az Old Military Road véget ért, mert hirtelen már a külfővárosban voltunk az emeletes busszal.]

Ahogy közeledtünk Dublinhoz, egy remek fényüzenet tudomásunkra hozta, hogy amúgy épp aznap van a Dublin Marathon 2016 vagy fellengzősebb nevén Airtricity. Ennek örültünk, mert nyilván nem lesznek útlezárások és más, közlekedést nehezítő huncutságok 3-4 tucatnál többször. Szerencsére Igor velünk volt, terelgetett minket a Guinness Storehouse felé, ahova 10:00-ra volt jegyünk, de azt kérték, félórával előbb menjünk oda. Az időpontozás alapján én egy szokványosnak mondható európai sörgyár látogatást vizionáltam, mint amilyenben már többször is részem volt, talán picit több multimédiás és audiovizuális hókuszpókusszal, mert hát mégis Nyugaton és a VisitorCentre-k országában jártunk. A Storehouse-nek van külön parkolója, szigorúan látogatók részére, amit persze senki nem kérdez meg vagy ellenőriz. Beálltunk ebbe a parkolóba, majd nekiálltunk reggelizni. Amire nem számítottunk, azok a sirályok voltak. Egyrészt voltak. Másrészt zajongtak. Harmadrészt kukáztak. Negyedrészt akkorák voltak, mint egy kutya. A mi kis dunai sirályainkból röptében két-hármat be tudott volna kapni egy dublini. Kutyatulajdonosként vagy szülőként fura stresszfaktor lehet, hogy a levegőbe is figyelj, mert kistermetű kutyádat vagy 4 év alatti gyermekedet egy hussanással kapja fel és ragadja magával egy átlagsirály. Abba már bele se merek gondolni, hogy milyen lehet kutyát sétáltató szülőként... Nos, ilyen társaságtól körítve gondolta Betti, hogy eljött az idő, hogy megegye a pár napja hurcolt tonhalkonzerv tartalmát. Én maradtam a kenyér-felvágott-sajt kombinációnál és egy lépést távolodtam tőle. Legyen, aki legalább a hírt hazahozza. Bettinek félúton esett le, hogy étkezés közben az életével játszik, de aztán nem lett baj, a parkolóban itt-ott heverő gazdátlan hulladék eléggé lekötötte a madarakat, hogy ne akarjanak bunyózni a kajáért. [Betti: Igazából direkt csináltam, hogy most legyen min röhögni.]

Aztán 9:20 tájékán úgy döntöttünk, hogy megnézzük már azt a Storehouse-t, mert egyre többen osontak, rohantak arrafelé, látszólag teljesen időponthoz nem kötött rendszer szerint. Beléptünk, a neten rendelt jegyünket egy masinától szerezhettük meg, ahol először országot kellett választanunk és mi az "Egyéb Európa" kategóriába kerültünk. Legalább a kontinens megvan, helyes! [Betti: Mert hol máshol szerepelne kicsiny hazánk, mint az egyéb kategóriában...] A jegyet a gép kiköpte egy másik talán leolvasta, legalábbis csippant. Amúgy nem volt forgóajtó vagy ajtónálló, vagy egyáltalán bármi, ami megakadályozta volna, hogy jegy nélkül bemenjünk. Fene a becsületességünkbe! Aztán egy darabig álltunk, vártunk, hogy majd csak lesz valami jelzés, hogy a 10 órás csoport ezt a korsó sört kövesse. Ismét gyorsan átláttuk a rendszert és rájöttünk, hogy nem lesz itt ilyen, az időpontok legfeljebb azt a célt szolgálják, hogy valahogy elosszák időben a látogatókat, aminek némiképp ellentmond, hogy a helyben jegyet vásárlókat folyamatosan beengedték. Nem baj, nem hagytuk megzavarni magunkat! Egyrészt átfutottuk a kezünkbe nyomott cetlit, ami elmondta, hogy a Storehouse-t úgy alakították ki, mint egy pint Guinness-t, alulról felfelé haladva telünk meg tudással és élményekkel és ha tele a pohár, akkor ihatunk. Hát nosza!

Először haladtunk az árral és lefotóztuk a falat. A tényleg-jártunk-itt bizonyíték pipa. Aztán elkezdtük utunkat az épületben, ami inkább a Csodák Palotájára hasonlított, mint egy sörgyárlátogatásra. Voltak persze gépek, de csak dekornak, félbevágva, monitorral vagy projektorral kitömve, videók dumáltak mindenhol, szóval nagyon high-tech és designeses volt. Megtudtuk, miből készül a sör úgy általában és miért a Guinness a legjobb, aztán hogy mikor, hogyan és hova szállították. Szerencsére Magyarországot is megtaláltuk a célországok között, bár a szomszédainkon egy picit meglepődtünk. A felsorolást kétszer körbejártam, majd feladtam a rendszer keresését. [Betti: Ne felejtsük el, hogy "Other countries"!]

Megnéztük (videón), hogyan csinálták a hordókat. (Ez volt amúgy az egyetlen olyan hely, amit nem találtam logikusnak, ez ugyanis zsákutca volt, így egyszerre min. 3 csapat verekedett a szűk helyen: 1) akik épp akkor jöttek be és lövésük sem volt, mi van itt, 2) akik már tudták mi van itt és nézték volna a videót és 3) akik már megnézték és mentek volna ki. A Storehouse egésze amúgy nagyon jól el volt rendezve és a sok ember ellenére sem volt tömegérzésem.) [Betti: Jó neked.]

Amikor ezek a hagyományosnak mondható kiállítás részek véget értek, jött a kóstoló. Cuki pici sörös korsóban kaptunk két-két falat Guinness-t, de a Gonosz Szürke Egérnek ennyi is elég volt, hogy jól érezze magát. A korsók egyébként annyira tetszettek Bettinek, hogy majdnem belement, hogy zsebre vágjam az egyiket. Végül aztán mégsem, pedig még Joey bölcsességét is felidéztem, miszerint "amíg nem veszik észre, bármit megtarthatsz!".

A sörkóstolás után a marketinget hozták fókuszba, a korábbi és jelenlegi reklámfigurák, reklámszlogenek és videók egy teljes szintet megtöltöttek. Volt egy félfocipályányi vetítőterem, voltak fotófülkék, ahol híres reklámokba tolhattad bele a fejed, majd az elkészült képet nem megvásárolni lehetett, hanem feltölteni Facebookra. Nekem sikerült Betti képét feltöltenem, az enyémet vagy más posztolta ki, vagy az iPad csúszott el az ujjam alatt a kép kiválasztásakor, de mindenesetre büszke voltam magamra. És persze nem szabad kifelejtenem a reklámállatokat, akik közül ő annyira jó volt, hogy a fénykép már nem is volt elég:

Volt egy fél szint, ahol Guinness csapolást tanítottak akadémiai szinten, de ez külön jegyet igényelt volna, amivel nem rendelkeztünk, így mentünk feljebb. Ott azonban már csak éttermek voltak, ahol nem ettünk, s már-már elkeseredetten lifteztem volna a földszintre, mikor jegyünk apróbetűs részét és az egyik nyilat összeegyeztetve rájöttem, hogy a fejünk feletti kilátóteraszon a jegy lifegő végét egy pint Guinness-re cserélhetjük. Jó üzletnek hangzott és ami a legmeglepőbb, hogy működött! Kaptunk két szép pint Guinness-t körbenéztünk, bár a tömeg itt már tényleg tömeg volt, de azért megnéztük, hogy a fő látnivalóknak legalább a sziluettjét felismerjük majd. Ahogy fogyott a sör, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé a népsűrűség, így a pohár koppanását követő perc végén már a liftben utaztunk a helyi csetreszbolt felé. Itt pár apróságot szereztünk (kis poharak, mint a kóstolónál, stresszpint [értsd: Guinness korsó alakú stresszlabda]) és sikerült 5 másodpercen belül a "Hi guys!"-t és az "Indeed, sir!"-t is kiérdemelnem. Mindezt egy "No problem!" zárta. Természetesen.

A Guinness Storehouse-ban csaknem 3 órát sikerült eltöltenünk, igaz nem siettünk és sört is ittunk. Jött a nagy kérdés, hogy miként tovább. Szereztünk turistatérképet és a wifin meglestük, merre zárja el a maraton az utat. Visszamentünk a kocsihoz, kiálltunk a parkolóból, majd rögtön abban az utcában le is parkoltam az autót. Egy hét alatt az első alkalom volt, hogy párhuzamos tolatva kellett volna parkolnom, ami (szégyen vagy sem) nem az erősségem. Nem segített, hogy kb. 40 millió magyar pengő állt előttem és mögöttem és mindezt egy olyan keskeny utcában kellett véghez vinnem, hogy amíg én parkoltam, a közlekedés meghalt. Betti azonban tök jól navigált, így másodikra olyan pengén beraktam az Astrát, hogy kb. a tenyerem fért a kerék és a padka közé. Köszi, Parip! [Betti ezt úgy élte meg, hogy igyekezett láthatatlanná válni és közben nem elröhögni magát hangosan. Némiképp emlékeztetett a tavalyi düsseldorfi parkolásunkra. Azóta is attól rettegek, hogy valaki lefilmezte az egyik lakásból, és majd szembejön velem a dzsátubén a videó... Amúgy nagyon szívesen, Parip!]

Aztán jött a csatangolás része a napnak, ami szintén maratoninak ígérkezett. A központtól 10-15 percre lehettünk, már amennyire a központ egyértelműen meghatározható Dublinban. Templomból nem volt hiány,

ahogy felállványozott látnivalókból sem.

Voltak fura hidak, fura épületek. Megtaláltuk a londoni Dokknegyed helyi megfelelőjét és persze a Great Famine-nak állított emléket. Mindenkire rábízom, hogy eldöntse, ez-e a bizarabb vagy a Murrisknál látott. [Betti: Murrisk.]

A városnézést megszakítottuk annyi időre, míg betértünk egy Hivatalos Csetresz Boltba. Merthogy náluk ennek is megadják a módját. Külön hálózataik vannak arra, hogy Irish Gift-eket és Irish Craftwork-öket vásárolhass. Hűtőmágnesek, terítők, sapkák, korsók és minden egyéb marhaság megtalálható. Mivel egyikünk családja hűtőmágnesfetisiszta, a másik fele a bevásárlószatyrokért van oda, itt mindenkinek találtunk valami szuvenírt, plusz magunknak egy fémre festett példányt az Irishman's Philosophyból.

Az egyik legfontosabb dublini látnivalónk a The University of Dublin kampuszán álló Trinity College Dublin régi könyvtára volt, amit a térképek is sokszor csak Book of Kells néven emlegettek. Ezért erre mentünk tovább. Az egyetemi kampusz nagyon jópofa. Egy kis város a városban, a béke szigete. Az épületek elhelyezése olyan, hogy falat alkot a kampusz körül, ami nem áthatolhatatlan, de a forgalom zaját kizárja. Középen nagy zöld terület, rögbipálya, focipálya, gyerekek-felnőttek-öregek vasárnap délután ott olvastak, játszottak vagy csak üldögéltek a napsütésben. A Book of Kells korántsem volt olyan eldugott helyen és végképp nem volt olyan ismeretlen, mint hittük. Konkrétan tömött sor állt kint az épület előtt. Beálltunk azért, hiszen más fontos dolgunk úgysem volt. Egészen gyorsan haladtunk és jókor érkeztünk, fél órával később már valószínűleg nem engedtek volna be minket. A belépő horrorisztikusan soknak tűnt, de abszolút megérte (és vicc, de ha online veszed, akkor drágább!). Fényképezni sajnos nem lehetett a kiállítás első felében, így saját képünk onnan nincs. Itt derült ki számomra, hogy a Book of Kells konkrétan egyetlen könyvet jelent, ami több mint ezer éves. A kiállítás erről és társairól (hasonló korú, "pocket codex" avagy zsebkódex mindegyik) szólt, hogy milyen jellegzetes motívumok találhatók bennük, hogy hány és milyen stílusú írója volt, milyen anyagokat használtak a színekhez, stb. Nagyon érdekes volt, bár ebből sem olvastam végig mindent. Aztán beengedtek minket egy terembe, ami a régi könyvtár volt. Ezt a képet szúrtam ki annak idején a neten és valószínűleg ilyen lehet Betti számára a Mennyország (csak ott nincs egy turista sem).

Régi könyvek végestelen végig, mellszobrok híres írókról, filozófusokról, államférfiakról. Az öreg Lándzsarázót lencsevégre kaptuk, de mindegyiküket azért nem.

Ki volt állítva az írek amolyan függetlenségi nyilatkozata, ezt is nagyon sok helyen lehet látni, az egyik folyóparti épületen nagyobb méretben díszelgett, mint egy kivetítő EB idején.

A terem legvégén ki volt állítva egy többszázéves hárfa, amelynek a történetére már nem emlékszem, annyira azért nem volt érdekes. A lényeg az volt, hogy bár mindenki azt hiszi, ez az a hárfa, ami mindenre rácuppant, ami ír, de valójában nem ez az. Ettől még nagyon szép és utáltam is azokat a gy*kereket, akik miatt egy másodpercig nem lehetett békén csodálni. (A szándékosan eléd bekönyöklőtől a szelfibotrengetegig minden volt itt, ami miatt rühellik a turistákat.)

Bár azt hittük, már mindenkinek hoztunk ajit. Rájöttünk, hogy a cica még nem kapott semmit. (Igen, olyan fajta bolondok vagyunk, akik a macseknak is hoznak ajándékot.) A könyvtár csetreszboltjába alászállva Betti már a lépcsőről kiszúrta a tökéletes ajándékot: egy könyvet, ami egy mókás kelta macskáról szólt: The Comical Celtic Cat. Belenéztünk és el kellett hozni. Tettem egy fél megjegyzést, hogy azért a könyvtárról készült képet kirakóban még nem láttam, aztán megtaláltuk és azt is elhoztuk, kíváncsi vagyok, Betti mikor ugrik majd neki és mennyire lesz nehéz. (Egyelőre türtőztette magát.) [Bettinek először be kell fejeznie az ezer darabos delfint, ami sok-sok apró tengeres képből áll össze.És van még másik hét kép, ami szintén fenn van a listán...]

Aztán véget ért a könyvtáros élmény, kiültünk a szürkületbe és fontolóra vettük, mit tegyünk. A bóklásszunk még nyert, ezért megnéztük a Temple Bar-t, ami a bulinegyed vagy pubnegyed. Éttermek és pubok sorakoznak és minimum kétszeres áron adnak mindent. Jó sok ember volt, de azért nem kellett verekednünk, hogy megnézhessük az eredeti Temple Bar-t, amiből amúgy egymás mellett volt vagy 4, mindegyik más házszámmal. A pub szerint ebből kettő (a 47 és a 48) hivatalosan az övék, legalábbis a honlapjukon ez van. Hogy miért volt akkora szám ez a pub, arra nem sikerült rájönnöm. Alighanem csak mert régi.

Szinte véletlenül megtaláltuk a Dublin Castle-t. Jól el volt dugva, de komolyan. Odafelé egy sarkon megálltunk a térképet tanulmányozni és egy öreg bácsi ránk kérdezett, hogy segítsen-e. Betti szerint rögtön tovább is ment, valójában csak a forgalom fel nem tartása érdekében nem pont előttünk, hanem kicsit mellettem állt meg. Mivel egy térképpel ritkán szoktam elveszettnek érezni magam, ellenben egy ír akcentussal elhadart útmutatással igen, megköszöntem a kedvességét és gyorsan odább álltunk. A térképet követve. Így lett meg a Dublin Castle. Ami nem nagy. Gyakorlatilag csak akkor látod, hogy egyáltalán van, ha már a kertjében vagy.

Mindössze a Szent Patrik katedrális maradt a "pipálandó" látnivalók listáján. Megtaláltuk azt is, mert zsenik vagyunk. Szépen ki volt világítva, szerencsére a fény nem zavarta a padon alvó bronzszobor csövest. (Miért csinálnak ilyen szobrokat?!) 

Még meg sem találtuk a bejáratot, csak kívülről csodáltuk, mikor jött egy csaj ordítozva, hogy "Bocs, skacok, zárunk!". Egy templomot? Még inkább a kertjét? Persze nem volt kedvünk kerítést mászni, így kimentünk. Aztán fény derült mindenre, itt is volt egy Visitor Centre, csak azzal még nem találkoztunk addig! Fejcsóválva mentünk vissza a kocsihoz.

Aki szűkszavúnak érzi a dublini városnézésről írottakat, alighanem jól érzi. Őszintén szólva, eddigre már elfáradtunk. Dublinban két dolgot akartunk mindenképpen megnézni, az egyik a Guinness Storehouse volt, a másik a Trinity College régi könyvtára volt. E kettőn kívül minden jöhetett, ami épp szembejött velünk, de különösebb lelkesedést már nem találtunk magunkban. Talán ha nem a hetedik napon és nem egy nyüglődős éjszaka után érkezünk és nem egy reptéri éjszaka vár ránk... [Betti: Nos igen. Tudtam előre, mert azért ennyire már ismerem magam, hogy ez a nap lesz a legnagyobb kihívás. Sajnos elég korán eljött számomra az a pillanat Dublinban, amikor már csak azért csináltam bármit és mentem akárhova, hogy teljen az idő. Mert rohadtul nem óhajtok a reptéren éjszakázni még többet annál, amennyit muszáj.]

Mivel innentől nincsenek képeink, igyekszem rövidre fogni a mondandóm. Gondoltunk még arra, hogy a központtól távolabb keresünk egy éttermet és eszünk még valami helyi finomságot, s azzal is megy az idő. De ami útba esett étterem, mind azt gondolta, hogy főételnek a burgerek nagyon jók. És jók is, csak nem Írországban akarok olyat enni. A központban nem akartunk fél havi lakbért eltapsolni egy vacsira, így végül a fantáziadús megoldás az lett, hogy a boltban vettünk még egy-egy sört, a Subway-ben egy-egy szendvicset (ír marhából készült hússal!), aztán a kocsinál elrámoltuk a cuccunkat, megittuk a sört és kimentünk a reptérre.
9 é 10 között érkeztünk, Padraig nagyon jó leírást adott, hogy miként mozogjunk a parkolóhoz majd azon belül. Kis rutinozás még, egy utolsó tolatás, a mögöttem álló és az én helyemre is átlógó böhöm BMW szidása és a búcsú az Astra-tól. Derék járgány volt, hűségesen szolgált minket és igen sajnálom, hogy megtörtem, még ha picit is. [Betti: Igazából csak nyomtad, nem törted. Szerintem.] Fent a reptéri autókölcsönző pultnál meglepetésünkre Padraig várt minket. Szegény kicsit lefagyott, mikor mondtam, hogy "there's a minor damage at the left rear bumper", de aztán egy hangos röhögésben feloldódott minden stressze, mikor elmeséltem, hogy úgy törtem meg a kocsit, hogy nekitolattam egy sövénynek. Szerencsére a "full coverage" tényleg működött, egy baleseti bejelentő lapot kellett csak kitöltenem, amin annyi hülye kérdés volt, hogy a csajtól kértem végül segítséget, aki elém tolta, s közös megegyezéssel a lap nagy részét áthúzgáltuk. Közben Betti és Padraig csevegtek az utunkról, időjárásról, visszatérünkemégről... Elköszöntünk és belevetettük magunkat a reptéri éjszakai életbe.

Reptéren éjszakázni nem egyszerű. Szerencsére a dublini reptér e tekintetben igen kényelmes és nyugalmas hely. Este 11 körül már eltűntek az utolsó utasok is, csak az a pár tucat hozzánk hasonló szerencsétlen maradt, akik ott akartak aludni. A reptéri dolgozók amúgy nagyon toleránsak voltak mindenkivel. Na jó, az emeleti WC-nél a smasszer kinézetű néni leküldött a földszintre és lezárta éjszakára a területét, de a földszinten az éttermi résznél (két kávézó 0-24-ben epekedve várta a vendégeket, de a többi bezárt) egy csomóan összetoltak foteleket vagy egyszerűen bedőltek egy-egy boxba és senki nem piszkálta őket, hogy kotródjanak már onnan.

Maradt még persze a takarítószemélyzet, akik ilyenkor (amúgy logikus, mikor máskor tudnák megcsinálni?) nyalják körbe az egész repteret. Néha csak ronggyal, néha traktorpöfögésű felmosó masinával. Találtunk kettőnknek egy háromtagú padot, ebből egy mozgáskorlátozottak számára fenntartott, így karfája sem volt. Unszoltam Bettit, hogy a spéci ülés és az övé közötti pakoló részre tegyük oda a kabátokat, pulcsikat és akkor végig tud dőlni, de ő kitartott az elvei mellett, hogy "Priority seat"-et márpedig nem foglal el, így táskára dőlve, ülve, görnyedve, kitekeredve, betekeredve, nyújtózva, kalimpálva, rámdőlve próbált aludni valamennyit. Én bedugtam a fülem, meghekkeltem a reptéri wifit és végigzongoráztam a Youtube filmkínálatát. 1+2 fél film elteltével már ébredezett a reptér, ez hajnali 4 körül volt. Becsekkoltunk, átszekuztuk magunkat a Dementoros Kapun, vettünk egy napilapot, felszálltunk a gépre és nekem innentől egy nagy bólogatásnak tűnik az út kb. a német légtérig. Betti próbált rávenni, hogy ne aludjak el, míg fel nem szállunk és a gyorsulásra még emlékszem, a talajtól való elszakadásra már nem. Hazafelé Betti ült ablak mellett, ami ilyenformán jó döntésnek bizonyult. Nekem egy kopasz ír bácsi volt az utastársam, aki hozzám hasonlóan aludt, majd hozzám hasonlóan olvasott az út maradékán. Landoltunk, buszoztunk, csomagot loptunk, kijöttünk és a Kisautó már száguldott is felénk. Fura volt, hogy mindenki a jobb oldalon hajt, de azért nem rémültünk halálra. Otthon a cica pörölt velünk egy sort, de aztán rájött, hogy éhes és különben is szeressük már. Így aztán visszatértünk ír kalandunk kiinduló pontjára, egy héttel és 5-6 órával később mint ahogy elindultunk.

Az utolsó nap mérlege: maratoni hajnali szenvedés, maratoni futók, maratoni városnézés, maratoni reptéri szenvedés, egy nemzeti park, egy sörgyár, rengeteg régi könyv, egy zsák szuvenír, két főváros, kb. 55 km négykeréken és pár száz még szárnyon.