A sarkkörön túli nyaralás azért nagyon jó dolog, mert egy normál dolgos hétköznappal ellentétben ilyenkor magunktól fel tudunk kelni, ráadásul jóval az ébresztő előtt is. Így történt ez ezen a reggelen is. Habár a környező járművekben még aludtak (legalábbis ezt feltételezem), mi boldogan próbálkoztunk teafőzéssel, autóátpakolással, forgalomszámlálással, és mindennel, amivel az ember elszórakoztathatja magát egy bájosan felhős reggelen. 

Első úticélunk az Alta Museum volt a tegnap este már átautózott és karambollal is kis híján tarkított Alta városában. Odafelé tartva ismételten belecsöppenhettünk az útépítésbe, most megnézhettük azt a részét is a folyamatnak, amiről előző este Igor incselkedése folytán lemaradtunk. A legnagyobb felfedezésünk az volt, hogy a norvégoknál előbb készül el a zajvédő fal az új út mellé, mint maga az út. Ez valójában egészen logikusnak mondható, de azért nálunk nem így szokott történni.

A múzeumig vezető tizenpár kilométeres út alatt eltelő idő a felhőborítottságon nem segített, ezért előrelátó módon ismételten felesleges rétegekkel megtömve indultunk neki a látnivalónak. A múzeumban a jegyvásárlásért cserébe kaptunk nagyon aranyos, ruhára ragasztható matricát, amit azért kell felragasztani, hogy tudják, mi vettünk jegyet és azért kóricálunk a szabadtéri ösvényen. [Zsolt: Amúgy sehol, senki nem nézte és láthatólag nem is érdekelt senkit, hogy viseljük-e vagy sem.]

A lehetőség egyébként ott van, hogy a parkolóból a jegypénztárt útba sem ejtve járd körül a területet, de mivel egy nálunk fejlettebb országról van szó, és az oda utazók zöme is nálunk fejlettebb, ezért senkinek nem jut eszébe bliccelni.
A jegyben benne foglaltatik egy elég pofás kis füzetecske, ami részletezi [és némi fotosopp trükknek köszönhetően kiemelve láthatóvá teszi] azt, amit majd később látni kell, továbbá megnézhettük az épületben lévő állandó és ideiglenes kiállítást is. Mi az állandóval kezdtük, ami tulajdonképpen mindenféle érdekességeket árul el az egyébként szabadtéren látható sziklarajzokkal és keletkezésükkel kapcsolatban. Ja igen, ezt nem mondtam. Az Alta Múzeum területén 8-10 ezer éves sziklarajzokat és ezzel egyben egy újabb Világörökséget lehet megtekinteni.

Az állandó kiállítás nagyon interaktív, lehet mindenféle videókat nézni, találgatni, hogy melyik sziklarajz mit jelent,  saját sziklarajzot készíteni, amit aztán el is küldenek nekünk emailben. Megpróbáltam Dödöllét sziklarajzba önteni, de csak ennyi eredménnyel jártam:

[Zsolt: Én találtam egy sziklarajzot az alábbi magyarázattal: "Wererabbit killing people. True story."] [Betti: Ja, találtad.] [Zsolt: Ismétlem: true story.] [Betti: Ja, "true"...]

A 21. századi utazási szokások tovább éltetése érdekében külön szelfipontokat is elhelyeztek a kiállítóteremben. Ezzel az utóbbi lehetőséggel mi is csak azon olvasóink kedvéért éltünk, akik szerették volna, hogy lássuk a sarki fényt júniusban. Kis csalással, de láttuk.

[Zsolt: Az állandó kiállítás nemrég nyílt meg és ez látszott is rajta. Egy valódi multiszenzorális élmény volt. Természetszerűen kaptunk látnivalót, de abból is volt olyan, amikor egy viszonylag sötét kuckóban egy spéci lámpával váltak láthatóvá minták, volt hanghatás, lehetett tapizni dolgokat (pl. szőrméket, faeszközöket), alig pár dologra volt kiírva, hogy ne nyúlj hozzá vagy ne mássz bele. És volt egy terem, ahol a szaglásunkra hatottak, a faenyv előállításának módszereiről volt szó és olyan átható füstszag volt ott, hogy nem is értem, hogy nem terjedt szét az egész teremben, de nem terjedt.]

A kiállítás alsó szintje kicsit már maibb témát mutatott be: a terem a Möbius-szalagok bemutatását tűzte ki célul. [Zsolt: Ismét egy mentalitásbeli különbség: nem azt írták ki, hogy meg ne fogd a kiállított szobrokat, mert tőből kitépik a kezed, hanem arra kértek, hogy mielőtt megfogod őket, vedd le gyűrűidet és más olyan tárgyakat, amelyekkel esetleg megkarcolhatod. Ennek ellenére nem tapogattuk őket.] Itt a látogatónak is volt lehetősége a saját kis szalagját elkészíteni, ehhez pedig olyan kellékeket is biztosított a múzeum, mint a papírszalag és a cellux. Mi nem csináltunk, de azért egészen jópofa ötletnek gondolom. 

Utána végre elindultunk a sziklarajzokhoz. A hely turistasűrűsége egyébként nem túl nagy, úgy is mondhatnám, hogy mázlisták akár végigmehetnek úgy is a 3 km-es ösvényen, hogy más élő lélekkel nem találkoznak közben. Mi ehelyett kifogtunk egy igazi olasz nyugger csoportot. Szerintem sosem mondtam még olyan csúnyákat olaszokra, mint abban a húsz percben, amíg el kellett őket viselni. Szerencsére ők csak a kis körre jöttek, és azon is csak egy pontig mozogtak, így eltűnésük után zavartalanul folytathattuk a kalandozásunkat. [Zsolt: Betti oly' mértékben kikelt magából, hogy még azt is mondta, hogy "jó, most egy ideig nem fogod tőlem azt hallani, hogy menjünk Olaszországba!" Egyébként tényleg és elképesztő módon szörnyűek voltak. A hollandok után az olaszokat utaltam a legjobban ezen az úton. Igen, még a svájciakat is beelőzték pusztán ezzel az egy megmozdulásukkal.]

A sziklák egy részén festett rajzok szerepelnek, ezek nyilván egészen látványosak, elsőre jól észrevehetők, és ha valami mégsem világos, akkor a kapott tájékoztató füzet nagyon sokat segít a felderítésben. [Zsolt: A festés nem 8-10 ezer éves, pusztán pár évtizedes, a felfedezésüket követően páran így próbálták észrevetetni a rajzokat a vaksi látogatókkal. Komoly szakmai vita folyik róla, hogy ez így jó vagy sem, amiben nem kívánunk állást foglalni.]

A sziklák többségén azonban csak vésetek szerepelnek mindenféle festés nélkül. Tekintve, hogy ezek főleg csak olyan fényben könnyen felfedezhetők, ami nekünk nem állt rendelkezésre, így egészen tetemes idő és nem kevés fantázia volt szükséges ahhoz, hogy egy-egy sziklánál minden, a brosúrában megjelölt alakot megtaláljunk. Ráadásul voltak sziklák, amiknél kis felületen nagyon sűrű ábrázolást láthattunk, máskor meg egy hatalmas felületen kellett néhány apró szimbólumot észrevenni.

Az ábrázolt alakok egyébként elég sokfélék lehetnek: vannak szarvasok, medvék, deltoid víziszörnyek, de ezek mellett ugyanúgy ábrázolnak a sziklákon vadászati folyamatot, tengeri csatát, állatok szaporodását, állapotos embert.

Szerintem csak a kráken hiányzott. [Zsolt: Szerintem volt kráken is, be is rakom.]

A 3 kilométeres bejárható ösvény tulajdonképpen úgy jön össze, hogy van egy kisebb kör és egy nagyobb kör, meg a kettőt összekötő hosszabb ösvény a dzsumbuj közepén elvezetve. A dzsumbuj ne tévesszen meg senkit, az ösvény gyakorlatilag egy, a talajszint fölé emelt folyamatos deszkasétány. Egy részét épp próbálták rendbe hozni; itt is megfigyelhettük az egyébként közúti munkáknál már megtapasztalt eljárást: csináltak egy ideiglenes, amúgy csillagos hatos állapotú ugyanolyan szakaszt, amin elkerülheted a felújítandó részt anélkül, hogy bozótharcot vagy sárban cuppogást kellene túlélned, nem mellékesen pedig így biztosítják, hogy véletlenül se érj a természethez, nehogy annak valami baja legyen. [Zsolt: És még az építőmunkás is zavartalanul dolgozhatott, tehát az új, szebb és jobb deszkaösvény hamarabb kész lesz!]

A terület bejárása végére egészen kellemesen elfáradtunk, de azért még bátran visszamentünk az épületbe, hogy megnézzük az ideiglenes kiállítást is. Na ezt nem kellett volna. Valami kapcsolatokról meg elválásról, elengedésről szóló kiállítás volt, de én úgy tudnám összefoglalni, hogy sok nyomorult ember kínjait próbálták babákkal, giccses ékszerdobozokkal és ruhadarabokkal bemutatni. Semmi értelme. Ennél még a Műcsarnokban is sokkal jobban szórakozom egy modern festészetet bemutató eseményen. [Zsolt: Ha jól értettem, ez valami vándorkiállítás. Feltételezem, hogy ez nem azért vándorol, mert annyian, annyira sok helyen kíváncsiak rá, hanem mert senki nem tűri meg sokáig. Annyira rossz volt, hogy még fotózni sem volt kedvem.]

Altából végül a tervezettnél később, de sokkal több élménnyel távoztunk, mint azt eredetileg terveztük. Külön jegyzőkönyvbe szeretném venni, hogy semmit nem vettünk az ajándékboltban sem. [Zsolt: A pólón kívül semmi sem nyerte el a tetszésemet, az meg nem volt megfelelő méretben. Pech.] Viszont mivel később indultunk, és aztán az eső is elkezdett esni, és elég nagy kitérő is lett volna, út közben úgy döntöttünk, hogy Tromsø végül kimarad a programból. [Zsolt: Ez volt a második kimaradt programpont. Ezt legalább teljesen szándékosan, saját döntésünkből hagytuk ki.]

Az előre vezető út egyébként nagyon tetszetős volt. Fjordok, hegyek, vízesések, eső, fjordok, vízesések, eső, fjordok, vízesések, eső. [Zsolt: Eső. Helyesebben az "eső". A két hét alatt egyetlen egyszer esett rendes eső, amíg az ametiszt bánya felé mentünk. Az becsületes, tisztességes eső volt. Azt leszámítva nem eső esett, hanem felhőben haladtunk. A víz nem esett, csak szötymörgött. Ott volt mindenhol, nagyobb cseppekben, mint a köd, így ha nekimentél, pillanatok alatt csuromvizes lettél. Ha álltál egy helyben, akkor is. Alattomos, rengeteg vizet lehozó csapadékfajta ez és volt belőle bőven, magasságtól, napszaktól, nemi, nemzetiségi és vallási identitástól függetlenül. Amikor a következőkben esőt mondunk, ne esőre gondoljatok, kedves olvasók, hanem az imént leírt szütymetegre.] Az esőtől eltekintve csak ámulni tudtunk. Egyszer 13 vízesést számoltam össze ugyanazon a hegyen velünk szemben. Pár száz kilométer alatt ezt a vízeséssűrűséget valahogy úgy dolgoztuk fel, hogy amíg az elején még az odanézz, nemhiszemelmennyi, húdeszép dőlt a szánkból, addig a nap vége felé eljutottunk a mégegy, ottiskettő, márnemiszámolomminek, ocsmányhely megállapításokig. Újra felvetődött a kérdés, hogy vajon fából vagy vízből van több? [Zsolt: Nap nap után felvetettem azt a filozófiai kérdést, hogy mit is tekintünk egy darab vízesésnek? Mert én ugyan azt mondtam rá, hogy vízesés, de valójában 70-90°-os lejtőn szaladó patakokról van szó, amelyek néha ugranak egyet. Mondjuk még ha ezeket nem tekinteném annak, akkor is marad bőven elég vízesés az országban. Nagyon sokszor volt olyan, hogy fordult az út és egyszer csak ott volt mellettem egy vízesés, aztán már nem, mert el is suhantam mellette. Mert a lefolyó víznek, akárhogyan is érkezik meg, valahol el kell jutnia a lokális minimumig, ha pedig út van ott, akkor az út alatt van erre hely.]

Zsolt nagyon jó sofőr volt, én meg jó navigátor módjára kicsit elszenderedtem az anyósülésben. Sikerült átaludnom, hogy ismét a hóhatár fölé gurultunk, viszont miután felébredtem, elsuhantunk egy olyan oszlop mellett, ami egyszerre figyelmeztetett mindenféle szarvasveszélyre. A gyakorlatban végül nem bóklászott elénk senki, de azért a táblacsokor elég mókásan festett.

Az eső még mindig esett és zuhogott, majd zuhogott és esett, és ez így ment tovább. [Zsolt: És mint fentebb írtam, leginkább szötymörgött. Ebből szakszó lesz, már érzem.] Egyszer megálltunk egy pihenőben mosdózni, és ennek köszönhetően sikerült megcsodálnunk a norvég buszos tömegközlekedés mindennapjait is. Amíg Zsolt óvatlanul bevette magát a mosdókomplexumba, addig én kívül azt vettem észre, hogy jön egy busz, mindjárt beterít vízzel, majd megáll mellettünk a kijárat felé orral. Aztán jött egy másik busz is, az meg megállt vele szemben úgy, hogy az orruknál egymás mellett kinyitották az ajtókat, és az átszálló utasok így mindössze azon 0,2 másodpercig áztak csak, amíg átugrottak egyik busz lépcsőjéről a másikra. Zseniális. (Zsolt majd értelmesebben megfogalmazza, én most nem vagyok rá képes.) [Zsolt: Szerintem jól leírtad, aki ebből nem érti, annak majd személyesen eljátsszuk segédeszközöket használva. Addig meg szégyellje magát vastagon!]

A buszok végül tovább is indultak, aztán mi is. Az eső meg csak esett. Annyiféle esőben mentünk, hogy gyakorlatilag úgy éreztük magunkat, mint Forrest Gump Vietnámban, attól eltekintve, hogy itt senki nem zárta el a vizet. [Zsolt: Végül is nem baj, hiszen ha elzárják a vizet, jönnek a vietkongok és szarrá lövik a csapatunkat. Aztán valami felugrik és beleharap a farpofánkba.]

Csodálatos utazásunk során megállapítottuk, hogy statisztikailag felmérhetetlen számú vízesés áll rendelkezésre, továbbá hogy az elmúlt fél nap alatt a magyarországi éves csapadékmennyiség fele biztosan ránk zúdult. Emellett elkezdtek szaporodni a birkák is, így az úton kerülendő állatfajták száma is sokszorozódásnak indult. Aztán a békés autókázásnak egyszercsak vége lett, mert megállt a forgalom előttünk. Na jó, valójában megállították. A nyalókás lámpás bácsi odajött, és nagyon proaktívan elmondta, hogy "ten tu fiftííí minitsz" várakozás következik. A bajom csak annyi volt, hogy nem volt egyértelmű, hogy az a fiftííí az fifteen vagy fifty. Ezektől minden kitelik. Végül a rövidebb verzió lépett életbe. Az esős utazás arra egyébként jó volt, hogy most már nem csak a motorháztetőn vagy a csomagtartóban, hanem az utastérben is piknikezhettünk.

Ami nekem nagyon tetszik, hogy amikor új kommune-be vagy fylke-be lépsz be, akkor ezeknek mindig kiírják a nevét és a címerét is. Ezen a napon a kedvencünk egyértelműen Bardu kommune volt, az ő kabalája [és címerállata] a rozsomák. Vannak egyébként rákos, kecskés, meg mindenféle állatos címerek is. [Zsolt: És sajnos voltak egészen fantáziátlanok is. Az összes közül Bardué a legjobb, higgyétek el.]

A sok autózás eredményeként ezen a napon átléptük a 3000 km megtett utat, ééééés Narvik előtt végre fizetős útszakasszal is találkoztunk. [Zsolt: A fizetős útszakasz Norvégiában azt jelenti, hogy kitesznek egy táblát, hogy mennyi az annyi, de akkor már nincs esélyed elkerülni a fizetős szakaszt. Nincs megállás, fülke, stb. csak jó sok kamera, ami jól felvesz. Lehet előre feltölteni egy számlát, hogy arról vonogasson le, vagy hagyni a fenébe és majd utólag kiszámlázzák. Mi a Hertz tanácsára az utóbbit választottuk, bár erős kételyeim vannak afelől, hogy a hölgy, aki válaszolt hónapokkal ezelőtt írott levelünkre, értette-e egyáltalán a kérdésünket. Az útdíjakat még nem terhelte ránk a Hertz, kíváncsian várjuk, hogy mikor és mennyi lesz.] Narvikon végül át is gurultunk.

Ez a város egyébként egyike azon nem magyar településeknek, amikről bakfis koromban elsőként tanultam a földrajz órán, mert annyira fontos és nagy a kikötője. A kikötőt nem terveztük megnézni, de végül Norvégia tett róla, hogy legyen ilyen programpontunk is, mert a főútról le lettünk terelve, ki sem találjátok, útfelújítás miatt. Ráadásul egy tanulóvezető ment előttünk, így a haladási sebességünk is lehetővé tette a kikötő alapos megbámulását. Amúgy nem nagy szám. Volt benne egy nagyon nagy konténerszállító, egy óceánjárónak mondott utasszállító, meg egy csomó hatalmas kikötői daru. [Zsolt: Voltaképp bárhol leírhatnám, legyen mondjuk itt: életemben annyi pengeéles, vízcseppről készült fényképet nem láttam még (nemhogy készítettem volna!), mint amennyit a NordTrip alatt. A fényképezőgépünk bár ügyes és szeretjük, de azért csak egy szappantartó, a fókusszal voltak komoly gondjai, amikor a vizes ablakon akartunk kifotózni. Ezektől a remekbe szabott képektől lehetőségeinkhez mérten igyekszünk megkímélni mindenkit.] [Betti: Ha már a fotóink a téma, akkor megragadom az alkalmat, és felhívom rá a T. Publikum figyelmét, hogy ezen az úton habár mennyiségileg sokkal több képet készítettük, az elkészült fotóknak azonban nagyobb része használhatatlan. Részben a már említett vizes ablak probléma miatt, részben mert folyton úton voltunk, így csak vizes ablakon keresztül volt lehetőségünk fotózni, részben meg azért, mert amikor mégsem, akkor a szötyi miatt cseppes lett az ojjektív, vagy szimplán olyan szürkület uralkodott a felhők miatt, hogy nem lehetett jó képet csinálni. Azt hiszem, most már nagyon ügyesen megmagyaráztam, hogy nem mi vagyunk béna fotósok. ] [Zsolt: Nem mintha ez bárkiben is felmerült volna... Ugye!?!]

Végül a kiszemelt pihenőig már csak egy állomásunk volt: megálltunk egy másik pihenőben, ami General Fleischernek és a második világháború alatt Narviknál zajló tengeri csatáknak állított emléket. [Zsolt: Azt hittem, ez a generális majd valami nagymenő sztár lesz, de aztán elolvastam, amit Wiki barátosnénk tudott róla mondani, és azért annyira nem estem hanyatt. Később még kifejtem döbbenetemet a norvégok második világháborús tevékenységéről is.]

Innen már látszott a híd túloldalán található éjszakára kiszemelt pihenő is, ahova végül átgurultunk, esőben elvackoltunk, aztán elraktuk magunkat másnap reggelig. Közben persze még kigondoltuk a tutit, és elhatároztuk, hogy másnap irdatlan korán felkelünk és elmegyünk az eggyel korábbi komppal, amivel több, mint egy órát nyerünk, és akkor majd hamarabb érünk a kiszemelt látványossághoz, és akkor vagy ott lesz több időnk, vagy a szálláson is. Ez persze azt jelentette, hogy az ébresztőt reggel fél hatra kellett beállítani. Ilyen az igazi nyaralás.

A hatodik nap mérlege: sok eső, egy nagy csapat bambán harsány olasz, 530 megtett kilométer, vízesések hada, egy világörökség, rengeteg kiváló fotó vízcseppekről, még több eső.