Folytatva méltán elhíresült és megkezdett sorozatunkat, ezúttal úgy alakult, hogy ellátogatunk a Gyöngyösi Állatkertbe. Ha röviden el szeretnénk mondani, milyen volt, azt mondanánk: .... nem tudom, mit mondanánk, merthogy azóta sem igazán találtuk meg a megfelelő szót. Bár talán a feledhető lenne a legjobb. Nyilván nem ok nélkül tartott egy hónapig, hogy rávegyem magam az írásra is. [Zsolt: A helyzeten lustaságom csak tovább rontott, tetemesen halmoztam a késést.] De kezdjük a legelején.

Az itt van. Mármint a történet legeleje. Állatkertről beszélvén egészen jó poén lehetne a legelője is, de ez nem olyan állatkert. (Ezért elnézést kérek mindenkitől. És ha már elnézést kérésnél járunk, akkor azért is elnézést kérek, amiért ez a bejegyzés nem lesz olyan színvonalasan hangulatos, mint amit megszokhattatok.) [Zsolt: Pacikám, ne légy ennyire borúlátó. A T. Olvasók majd ítélkeznek, mert hát ilyenek. De kár a töltött fegyvert előre a kezükbe adni, ha akarják, majd megkeresik, megtöltik, stb.]

Tehát hosszú szünetet követően, a nép akarata előtt meghajolva - no meg betervezve egy molyos könyvcserét - úgy döntöttünk, hogy Gyöngyös felé vesszük az irányt. (Ezt a városnevet olyan nehéz elsőre helyesen legépelni, hogy nagyon, úgyhogy ha elírom, nem biztos, hogy lesz kedvem mindenhol kijavítani. Olvassátok távol-keleti tájszólással Giongiosnak, úgy sokkal mókásabb.) És habár a könyvcsere nem jött össze, azért annak mindenképpen örülhettünk, hogy mindenre elszánt [gaz]tettestársaink, ismertebb nevükön Ági és Dani ismételten velünk tartottak. [Zsolt: a színvonalról annyit, hogy már ők is inkább csak odafelé tartottak velünk, hazafelé már másfelé mentek. Ennek fő oka persze, hogy máshol lakunk, mint ők. Visszagondolva, voltak itt rossz ómenek dögivel...]

Már az eddigiekből is látszik, hogy ez a nap nem ígérkezett egy egyszerű napnak. Aztán úgy folytattuk, hogy 8 helyett 9-kor, majd az helyett majdnem fél 10-kor indultunk útnak a Kisautóval. Hittünk a Wazének, aki nyilván nem azon az úton vitt ki minket a nagyfaluból, amit akár Zsolt, akár én tippeltünk volna, hanem egy harmadikon, de szerencsére így is megállhattunk az M3-as lámpás kereszteződésében, amit továbbra is bizarr jelenségnek tartok.

Az emelt körforgalmak, szeletelt tégla mintás falvak túlélőjeként a bulikocsi végül begurult Gyöngyösre, aztán gyakorlatilag átgurult rajta, aztán kiderült, hogy az az állatkert annyira az elképzeltnél is sokkal kisebb, hogy gyakorlatilag alig van parkolója, és ami hely van benne, azt sem tudjuk kihasználni, mert:
1. az emberek balf*sz módon tudnak csak ferdén parkolni, ezért az üres helyre nem férsz be,
2. ami hely még marad, oda a p*cshosszabbított apuka beáll a piros bömójával motorbőgetve, hogy anyának és a trónörökösnek véletlenül se kelljen tíz méternél többet gyalogolni a bejáratig.
[Némi forgolódást, házőrző kutya bőszítést és egy csipet szerencsétlenkedést követően] Azért leleményesek voltunk, és követtünk az előttünk szintén pórul járt autóst, akinek a gondozó hölgy kedvesen elmondta, hogy álljon odébb a másik parkolóba (ja, nevezhetjük így is az egymás mellé lerakott betonlapokat rozsdás vassal elkerítve). Nekünk ezt már nem mondta el, így csak a megérzéseinkre hagyatkozhattunk. Végül sikerült beállni az imént említett autós mellé. (Neki ezúton is őszintén gratulálunk, amiért két helyen fért csak el egy üres parkolóban.) (És igen, mindenkit lefikázok, mert ilyen vagyok.)

Na hát aztán a bejáratnál álló jegyárusító bódé zárva volt, de szerencsére a büfében lehetett jegyet kapni, amit annyira nem ellenőriztek le, hogy feltehetően még ma is újrahasznosítható. [Aki esetleg (megkésve) itt szeretné elverni a lejárni készülő SZÉP kártya összeget, felejtse el, mert nem elfogadóhely. Legfeljebb ajtótámasznak, söralátétnek vagy könyvjelzőnek tudnák használni. Aki esetleg a 21. század cyborg-gyermekének érzi magát és előnyben részesíti a kártyás fizetést, szintén felejtse otthon magát, mert itt az se sincs. Csak egy (nyilván a NAV-hoz bekötött) fémdoboz van meg papírfecnik.] Ezen kívül roppant figyelmes kis táblácskával hívták fel figyelmünket a nyilvánvalóra:

Benn volt mosdó - egészen pontosan egy darab fülke akkora helyen, hogy még négy mellé fért volna, de így szerencsére garantáltan sorba lehetett állni. [A férfi mosdó valamivel tágasabb, ellenben a kultúrközönség sikeresen beleengedett egy liter kézmosószappant a lefolyóba, ami miatt igazi habfürdőben lehetett átgázolni a dolgukat végezni vágyóknak.] Aztán volt mellette hüllőház. A hüllőház büdös. Jártam már néhány hüllőházban, és még sosem volt ilyen büdös. Ja és a hüllőházban volt majom is. [David Attenborough: Az evolúció csodái]

Tovább haladva rögtön a cukiságbombaként is ismert szurikátákhoz értünk és hosszasan mosolyoghattunk rajtuk. Ők egyébként egy röpdében voltak a tarajos süllel, aki viszont igyekezett minél jobban elbújni a sötét zuga hátsó traktusába, így leginkább csodás tüskéit csodálhattuk. A felhozatal azonban itt kezdett eldurvulni. A pávián seggével indítottunk a következő jobbos után. A pávián (seggének) különleges tulajdonsága, hogy bárhonnan nézed, mindig a rózsaszín fertályt nézed. Szerintem náluk ez valami ösztönös viselkedésforma lehet. Majd megkérdezünk egy páviánológust.

A következő néhány méteren végre láthattunk rókákat. Vöröseket. Olyanokat, amiket egyébként csak a közúton átosonva/kilapítva, vagy a nappali falára lógatva lát az ember. Így sokkal szebbek. És össze voltak kalácsolva, és épp alvás - de legalábbis kómálás - idő volt. Szerintem a róka okos állat, szép állat, még gyakori állat, becsüljük meg. Ezzel meg is volt a tanulság mára.

 Fotó: Dani

Róka után aludt a borz is, de szerencsére mosómedve barátainknál nagyobb sikerrel jártunk. Egyikük épp a napi mani-pedit [Aú. Ez fájt.] tolta, mindezt úgy, hogy gyakorlatilag beszorította a seggét a föld felett úgy két méterrel egy arra épp alkalmas helyen:

Fotó: Dani

Aztán következett a nagyon titkosságos röpde is, mint kiderült, [mocsári] hiúzröpde. Elsőre nem is láttunk benne semmit és senkit a mindent takaró tujarengetegen kívül. A kedélyek és izgalmak így kicsit lenyugodtak és elmúltak - volna, azonban Zsolt nagy rettegésére a nyúlsimogató és a nyúlröpde volt soron, két oldalról, tele mászkáló emberekkel és gyerekeikkel, hogy még nagyobb legyen az esélye annak, hogy egy ilyen vérszomjas dög elszabadul. Szerencsére túléltük, nem történt semmilyen katasztrófa, így kicsit magasabb pulzusszámmal, de még beljebb hatolhattunk az állatkertben. 

[Ezen a ponton kimaradt egy kisragadozó / rágcsáló kalitka, ahol menyét próbálta megtalálnia a menyét egy odúba bújva, mókusok rohangáltak ágról ágra, a ketreceken kívül pedig egy ritka állatfajta hagyta el a kocsikulcsát. Ezt leemeltük az ágról és rövid tanakodás után Danival hősként elindultunk a bejárat felé, hogy leadjuk a "pénztárban". Szerencsére szembe jött a (remélem) kipusztulóban lévő faj díszpéldánya és hangos "megtaláltátok a kulcsomat, nagyok vagytok srácok, b*zmeg" hangsorral próbálta kifejezni magát. Különösebb kommentár nélkül otthagytuk, de az állatkert eme nagyvadja ismét megerősítette azt az elméletemet, hogy a legveszélyesebb állatok a rácsok rossz oldalán vannak.] [Betti: Szerintem ez valójában az általam később írt nyest-vadászgörény bekezdésnél történt, de ahogy Zsolt ott majd írja is, ezen nem veszünk össze. Azon inkább, hogy a fenéért kellett egy hónapig húznia, hogy belekommenteljen a bejegyzésbe...]

Értem az elképzelést, hogy miért raknak egy kifutóba tevéket, lámákat és alpakákat is, de nem értem. Azért nem értem, mert itt már annál a pontnál tartottunk, amikor megállapítottuk, hogy a látogatótömeg értelmi színvonala mindenképp nagyságrendekkel alulmúlja még a budapesti helyszínét is. Következésképp senki nem lesz, aki a lámát megkülönbözteti az alpakától. Inkább azt fogja apuka a gyereknek magyarázni, hogy biztosan lekopott a púpja. (Nem, ilyen nem hallattunk, de voltak hasonló kaliberű megmondások.) [Szerencsétlen púpos és/vagy szőrös állatokat a gondozójuk is nagy becsben tartotta, mert a nekik szánt táplálékot (káposzta-, salátalevél, stb.) lazán a jószágok hátára borította, így láthattuk, ahogy egymás hátáról eszegetik a falatokat.]

Szerencsére jobbra volt egy röpde, ami most tényleg röpde volt: nem látsz elég galambot, itt még ki is állítják őket. Még nagyobb szerencsére voltak velük mindenféle pipiosztályúak is, mint a folyton bosszantó hangjával bosszantó gyöngytyúk, és a csőrét befogni nem képes házilúd. Na ő tényleg jó arc volt, hozzá később vissza is tértünk. De gyorsan odább kellett mennünk, ugyanis elérkeztünk a vidrákhoz! {Kisgyerekes örömös tapsikolós ujjongás} Na ők aztán tudják, hogyan kell showműsort nyomni. Fel és alá grasszáltak a helyükön, közben mindenkinek mindenért csipogtak, napoztak, úsztak, kergetőztek, eldőltek, majd az egészet kezdték elölről. Nem. Igazából abba sem hagyták. [Annyira izgatottak és mozgékonyak voltak, hogy az egyik meg is pörkölte az orrát a villanyos kerítésükben. Őt eléggé sajnáltam, sokat dörzsölgette még jóval utána is.] 
Spoiler: Habár még nincs itt az összegzés ideje, de azért eléggé lehangoló, hogy a vidraröpde volt a legjobb és legállatbarátabbnak tűnő az egész állatkertben. Az is eléggé lehangoló, hogy a vidrák voltak a legjobbak az állatkertben. [Toronymagasan.]

Na de visszakanyarodva oda, amit még le akartam írni vidra barátaink miatt: van nekünk itthon egy Emil Vidrovsky nevezetű törzskönyvezett plüssvidránk, aki arról híres, hogy pontosan akkora és olyan és áramvonalas, hogy időről időre összekeverjük Dödöllével, ha a megfelelő szögben és megvilágításban látjuk. És képzeljétek! Emil Vidrovsky pontosan akkora és olyan és áramvonalas, hogy élethű mása ezeknek a kiskarmú vidráknak is!

Haladjunk tovább. Kicsivel hátrébb megismerhettünk egy zebra és egy albínó csacsi barátságát, melyről a tudományos dokumentációt még a Blikk is megírta itt. Nagyon aranyos, olvassátok el.

Volt még nyest és vadászgörény, egyik jobban elbújva, mint a másik, bár őszintén szólva olyan pici helyen bezárva lehet én is az elbújást választanám. Volt egy mókus fenn a fán, csak kevésbé vidám egy úttörőhöz képest. [Keverednek az emlékek, szerintem ők még a teve-alpakka-stb. előtt voltak, de nem veszünk össze, fentebb úgyis egy másik állatfaj miatt írtam.] [Betti: Látjátok, tényleg nem veszünk össze.] A kert leghátuljában ismételten - vagyis inkább itt legalább - láthattunk hiúzokat, most nem a mocsárit, mint amit elöl kerestünk a tujarengetegben, hanem kanadait. A kanadai hiúz nyáron szürkés színű bundát hord. És habár még csak április elseje volt, de engem bolonddá tett: már épp fennhangon közöltem Ágival, hogy itt sincs állat, amikor kiderült, hogy de igen, nem is egy. Csak mivel a hiúz is macskából van, ráadásul meleg is van, ráadásul alig van árnyék, ezért elfeküdt a sarokban meg az egyetlen árnyék alatt, és a homokszínű ketrecben úgy beleolvadt a mindenbe, hogy nem vettem észre. [Itt kezdett először megfogalmazódni bennem, hogy mi is a legnagyobb bajom ezzel az állatkerttel. Sehol egy talpalatnyi árnyék. Értem, hogy egy pár éve létrejött helyen nem lehetnek évszázados tölgyek, de a szerencsétlen, némiképp hidegebb éghajlathoz evolucionalizált jószág kifutója fölé egy álcaháló igazán nem tartana semmiből. Mert helyük az volt mozogni, csak életkedvük nem sok. Megértem őket, hogy az amúgy elég meleg kora tavaszi napon inkább az árnyékban próbáltak életben maradni.] Mutatjuk szupermacska-felbontásban, milyen sok színeltérésről beszélünk:

Fotó:Dani

Hiúz után voltak még tigrisek, akik döglés közben nagyjából ugyanazokat a pózokat produkálták, mint a cirmos itthon. Csak hát ők nem Royal Canint esznek. Tigrisék után ismét barátkoztunk a házilúddal, majd ismét barátkoztunk a vidrákkal, majd megnéztük a vaddisznót, mert még sosem láttunk. Na jó, csak úgy egy millió tucatszor. De megérte elmenni oda, mert ott láthattuk a valaha készült legjobb állatkerti táblát. Mindenki értelmezze belátása szerint.

Fotó: Dani

Ha engem kérdeztek, vagy nem a megfelelő ember készíti a feliratos táblákat (erre elegendő bizonyítékot találtunk enélkül is), vagy ez egy burkolt felbujtás a hülyéknek, hogy másszanak be a disznókhoz.

Ilyen élmények után már tényleg a végét jártuk. Gyakorlatilag az oroszlánokat néztük még meg, akik nagyon szépek, és nagyon tiszteletreméltóan pihentek többi állattársukhoz hasonlóan a tűző napon árnyék nélkül. Értem én, hogy Afrikából, meg minden, de ennyire? Szerencsére simogatósdi nem volt, így azt most nem kell leírnunk, hogy mennyire ellenezzük. (Mindazonáltal aki szeretne hallani tőlünk egy egy mondatban összefoglalható negyed órás monológot a témában, magára vessen.)

A bejárat felé visszakanyarodva már csak a gyűrűsfarkú makik sírtak nekünk, és volt egy kis mázlink, mert pont előjött a mocsári hiúz. Ja és elkészült minden idők legjobb képe Zsoltról. [SPOILER: rémeket fogtok álmodni miatta.]

Fotó: Dani

Nem, kommentet nem kérünk. És igen, még mindig tervezem hozzámenni. Nem, kommentet ehhez sem kérünk. [Lustaságom eredményeképpen azóta már elmondhatom, hogy megtette. Mármint a hozzámjövést.]

Habár a fenti leírásból nem nagyon tűnhet fel, de ez az állatkert tényleg kicsi. Olyannyira, hogy délben már a parkolóhely keresést követően ültünk egy étteremben, és vártuk az étket. Aztán megkaptuk, jó nagy adagot, nekünk ízlett, de Daniék még a kutyának sem vitték haza a húst... :)  [Itt elfogadták a SZÉP kártyát, viszont megtudtam, hogy abból lehet ugyan borravalózni, de nem mindenhol kapja meg aztán a kiszemelt személy, itt pl. nem kapta volna meg. Ez elég szomorú. Kapott külön, mert a kaja mellett a kiszolgálás is teljesen rendben volt.]

Miután legalább annyi időt töltöttünk el a vendéglátó egységben, mint amennyit az állatkertben, felkerekedtünk, hogy megnézzük a város nevezetességeit. Szívem egyből a CIB bankfiók felé húzott minket, majd láttunk gombát [gomba = forgalomkorlátozó poller, ez éppen egy láncos fajta] nem működni, majd felfedeztük a zsinagógát, aminek állapotától összeszorult a maradék szívem. Sétánk vége felé tanúi lehettünk a helyi illegális autóverseny zászlólengetője gyakorlásának, valamint belefutottunk egy akkora táblakomplexumba, amitől azóta is zavarban vagyunk.

Hátra már csak az maradt, hogy elvigyük Ágit és Danit a város patináját méltán emelő buszpályaudvarra, majd fehér zsepis búcsúztatásukat követően még egy bevásárlást beiktatva hazafelé vegyük az irányt.

Nem tudom, hogyan is összegezhetném a kirándulást. Igazából egy út volt egy másik, sokkal kisebb és sokkal szegényebb, kevésbé gondozott és átgondolt világba. Én nehezen dolgoztam fel, hogy amíg az állatkerti kirándulások alkalmával rendellenesen szoktam mámorosan pörögni, addig itt engem is stresszelt a környezet. De Zsolt majd ír valami okosabbat. [Nem nagyon ír okosabbat. Maradjunk annyiban, hogy még jobban megértem a budapesti állatkert gondozóinak kifakadásait, mikor kis állatkertekről, vadasparkokról beszélnek. Az állatok kifutói darabra megvoltak, méretre, "bútorokra" igazából rendben voltak, a minőségük mégsem az volt, amit elvárnál. Nekem nagyon hiányzott az árnyék és hogy azt lássam az állatokon, hogy amúgy jó ott nekik, ahol éppen vannak. Elég sokat mászkáltak a látogatók között gondozók, elcsípett félmondatok, mozdulatok alapján nem mindegyiket engedném állatok közelébe. De lehet, hogy csak én lettem sznob és mindent kritizáló, de más állatkertekben valamiért mégsem volt ilyen érzésem.]

A következő állomásunkig viszontlátásra mindenkinek. [Ide azt kéne írnom, hogy "remélem, sokkal jobbat tudunk majd mesélni", de azóta már voltunk másik állatkertben (éljen a lustaság) és tényleg jobbat tudunk majd mesélni, így aki jó történetre, kellemes végkicsengésre vágyik, tartson velünk a következő kalandban is!] [Ha győzi kivárni...]