Az előző estét ugye úgy zártuk, hogy habár még haladtunk volna, de igazából nem mertünk, mert tudtuk, hogy valahol nem sokára előttünk le van zárva az út. Így a szóba jöhető pihenők közül álltunk meg az egyetlenben, ami kimondottan rekreációs céllal épült és mosdót is tartalmaz. Azt meg ugye Igor sem tudhatta, hogy viking barátaink angol vécé nélkül is boldogulnak… Így amikor reggel ránk köszöntött a napsütés, még nem is sejtettük, mi lesz az első nevetség tárgya. 

Reggeli közben megállt egy autó a pihenőben, a hátsó ülésről a gyerekek láthatóan sürgősen pattantak ki, majd elkezdtek rohanni a mosdó felé. Én már el is kezdtem mosolyogni, és már majdnem ki is csúszott a számon, hogy „hajrá, sok sikert”, amikor is a kisebbik srác (termetre és életkorra is maximum a negyede Zsoltnak) egy könnyű mozdulattal kinyitotta a mosdó ajtaját. Ha nem láttam volna este, ahogy Zsolt ugyanezt az ajtót moderált vadállat módjára próbálta feltépni sikertelenül, akkor nem röhögtem volna magamban egy jót. De mivel láttam, ezért mégis... [Zsolt: Kicsit sem volt megalázó, á, neeeem...] Persze jó feleség módjára csak kijelentő módban, egyszerűen közöltem, hogy már tudunk mosdózni civilizált körülmények között is. A jókedv indexünk már így is az egekbe szökött, az már csak még egy lapáttal tudott rátenni, hogy a birkák [és kolompjaik] hangja visszhangzott a völgyben megállás nélkül. 

A mai napunk alcíméből remélem, már most is mindenki sejti, hogy most egy igazán nagyon… nagyon nap történetét olvashatja majd el. Emiatt rendhagyó módon úgy döntöttem, hogy előre ajánlok hozzá zenét is, akkor is, ha dán, és akkor is ha eurovíziós dal, mert szerintem nagyon jó, és hátha más fejébe is belemászik néhány órára, nem csak az enyémbe. Egyúttal ajánlom mindenkinek figyelmébe a komoly koreográfiát, később még visszatérünk rá.

Viking napunk egyébként nem igazán vikingesen indult. Elindultunk vissza a hegybe épített körforgalom felé, hogy most végre azon a kijáraton mehessünk ki, amelyiken este szerettünk volna. A körforgalom még mindig megvolt, még mindig a hegyben volt, és még mindig lila fényben világított, de ennél többet tényleg nem tudok róla elmondani. 

Kiderült, hogy az éjszakára lezárt útszakaszig még viszonylag sokat autózhattunk volna, viszont megállni nem lett volna lehetőségünk, így kicsit örültünk magunknak, hogy milyen okosak voltunk. Ez a rész látványra egyébként egészen nem norvégiás volt. [Zsolt: Volt persze norvégiás-vízeséses rész is, de sokkal kevesebb. Az olvasósereg megtévesztésére be is rakok egy ilyen képet.]

Gyakorlatilag – eltekintve a környező hegyek méretétől – olyan volt, mintha az ember a Balaton-felvidéken autókázna. Gyümölcsösök, útra rálógó/ránövő gyümölcsösök, szűk, kanyargós utacskák, virágok, napsütés. Egészen mint valami gyümölcsriviéra. Az út mentén nagyon sok helyen voltak becsületkasszás gyümölcsvásárok, amit úgy kell elképzelni, hogy egy pottyantós vécényi méretű nyitott bódéban voltak kirakva pici dobozban frissen szedett gyümölcsök, és annyiért vihetted, amiért jutányosnak gondoltad a vásárlást. [Zsolt: Egyik-másiknál volt azért irányár is, de még ezzel együtt is magyar környezetben életképtelen üzleti modellnek tűnik.]

Az Odda nevű városon áthaladva az egyik völgy felé vettük az irányt. Itt egy elragadóan szűk, éppen autónyi csapáson kellett behatolnunk egy sorompós parkolóig, ahonnan aztán elindulhattunk a tervek szerint második gleccserünk felé. Mivel az első meglátogatása korábban meghiúsult, ezért ide különös feszültséggel érkeztünk, mert olyan nincs, hogy gleccser nélkül megyünk haza, ha már két hétig északon csavargunk. Ráadásul azok után, hogy a Trollkyrkja látogatásán oly’ csúfos kudarcot vallottam, nekem külön fenntartásaim is voltak azt illetően, hogy hogyan is fog ez végződni. Még ráadásul pedig egész nap izgultam amiatt is, mert nagyon ügyesen úgy terveztük meg, hogy délelőtt lenyomjuk ezt a túrát, aztán haladunk pár száz kilométert autóval, végül pedig lenyomunk még egy túrát levezetésnek. 

A parkolóban már tudtuk, hogy nem lesz ez egy csúnya dolog. Egyrészt látszott maga a gleccsernyelv is (a gleccser maga a Folgefonna névre hallgat, a megközelítendő gleccsernyelv pedig a Buerbreen vagy Buarbreen elnevezést kapta) [Zsolt: A parkolóból amúgy nem az a nyelv látszott, aminek a közelébe igyekeztünk, de ezt akkor még inkább csak sejtettük, mint tudtuk.], másrészt a parkoló maga is egy hatalmas vízesés mellett terült el.

Akkora robajjal zúgott a víz, hogy igazából egymással is csak jó hangosan sikerült beszélgetnünk. [Zsolt: A parkolóban volt egy toi-toiszerű mosdó is, amit fényes napvilágnál is csak elemlámpával lehetett használni, annyira sötét volt bent. És itt sem volt papír, hát nekik is adományoztunk, mert ennyire jófejek vagyunk.] Elindulva az ösvény felé elmentünk az itt élő család háza mellett, a külön lakókocsiknak kialakított parkoló mellett, majd szembe találtuk magunkat egy kapuval. [Zsolt: Az ösvényen található összes kapu önzáródó volt, fotocella és elektromos áram nélkül is. Kellett hozzá madzag, gravitáció és minimálfizika. Zseniális megoldások voltak, komolyan.] Ezen átjutva indult az igazi kaland. [Zsolt: Szerintem a kaland már a jakoknál elkezdődött. Mert itt már nem is csak sima bocik voltak, hanem rasztabocik, amik valójában jakok. Nagyon nagy arcok, főleg az a kicsi, aki annyira akart szopizni, hogy még az sem zavarta, hogy az anyja letapossa. A többség legelt, de a fotón szereplő már a chill out fázisban tartott.] [Betti: Aki esetleg elbizonytalanodna azt illetően, hogy a képen milyen állat található, annak alternatívaként felajánlom, hogy érje be az Ónodi-féle rendszertanba hivatalosan nem bekerült "norvég gyapjas marha" megjelöléssel. Aki pedig biztosan tudja, hogy se nem jak, se nem norvég gyapjas marha, ÉS tudja is, hogy mi látható a képen, az próbáljon meg kommentelni. Ha tud. Nem fog.]

Az ösvény egészen változatos volt abban a tekintetben is, milyen terepen vezetett, és abban is, hogy milyen akadályokat kellett leküzdeni. Az eleje enyhébb emelkedésű volt, és hol a vízparton, hol az erdő mélyén vezetett.

Viszonylag hamar találkoztunk is az első patakon átkelős hellyel. Később már inkább végig a víz felett haladtunk a parton vagy ahhoz nagyon közel, hatalmas, sima felületű sziklatömbök és bokrok, kisebb fák között csalingázva.

A Nap szerencsére nagyon sütött, a víz szerencsére nagyon hangos volt, és ez csak fokozódott. A gázosabb helyeken, ahol a megmászandó sziklákon már nem lett volna elég a négykézláb, ott kötelek is voltak, amik segítségével az ember feljebb és feljebb küzdhette magát. Összességében magamat is meglepve egészen jól és jókedvűen haladtam felfelé. Zsolt szerint csak dolgozott az adrenalin, legalábbis egyszer valami hasonlót mondott. (Ha most letagadja, akkor azt fogom mondani, hogy akkora volt a zaj, hogy nem értettem jól.) [Zsolt: A köteleknél valóban mondtam ilyesmit is. Persze a sokkal fontosabb dolgok az egyenletes tempóról, légzésről, stb. azok nyilván nem maradtak meg így.] [Betti: De persze, hogy megmaradtak, csak nem gondoltam itt megemlíteni. Vagy úgy egyáltalán, az is lehet, hogy eddig nem emlékeztem rá, de most már hirtelen mégis. Vagy az is lehet, hogy akkora volt a zaj, hogy nem értettem jól. Ugye?!] [Zsolt: Egyre inkább úgy érzem, hogy én mondhattam rosszul, esetleg időzítve, hogy csak nem régiben hallhattad meg. A hiba mindenesetre semmiképp sem a Te készülékedben van!]

Bármennyire is élveztem a természetes kalandparkot, volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy ha délután még egy túrát végig akarok csinálni, akkor most nem megyek tovább. Így félrehúzódtam és elhelyezkedtem a napsütötte sziklafelületen, Zsoltot pedig útjára engedtem, hogy menjen még nyugodtan közelebb a gleccserhez. Ha szerencsénk van, elmeséli majd, hogy mit látott még.

Itt nekem félóra semmit tevés és gyönyörködés volt a program, ami közben csak annyi történt, hogy borzasztó ocsmány németséggel németül beszélő lányokat hallgathattam egy ideig, és akárhányszor feljebb vizslattam, sosem láttam a férjem. Ebből következően volt némi csendes fohász is azt illetően, hogy élje túl a dolgot. Aztán egyszercsak mégis láttam egy idiótát integetni fentről, úgyhogy megnyugodhattam, hogy nem egyedül megyek haza. Zsolt beszámolója alapján az a döntésem utólag is egészen megalapozottnak tűnt, hogy ne menjek tovább.

[Zsolt: A gleccser messzebb volt, mint látszott és elég sok szintet le kellett még küzdeni. Kötél- és létramászás is volt még, de aztán felértem addig a pontig, ahol először írták ki, hogy eddig és ne tovább.]

[Zsolt: A gleccserre, sőt, igazából a gleccserig sem szabad elmenni, mert a gleccser (és a rajta lévő törmelék) mozog. Ezt egyébként nem tiltják meg kerek-perec, csak azt írják ki, hogy veszélyes. Ezt viszont többször is.]

[Zsolt: Az utolsó jelzés környékén megálltam és csak csodáltam a helyet, a gleccsert. A nyelv vége, ahol kiszabadult alóla a gleccsertej, nagyjából 50 méterre lehetett, de a zúgó patak túlpartján és amúgy sem a veszélyt keresni jöttem. Leültem pár percre kifújni magam és élvezni a látványt és a vízesések és patak harsogásával együtt is csendes környezetet.]

[Zsolt: Aztán feltápászkodtam, ittam a gleccservízből és elindultam visszafelé. Összesen kb. 40 percig voltam távol, ebből kb. 10 percet üldögéltem fent.  Az ösvényről néhány helyen leláttam oda, ahol Betti ült, s valóban próbáltam jelezni neki, igazából már felfelé is, de akkor még nem figyelt rám.] [Betti: Majd legközelebb viszünk bozótlátót is, hogy kiszúrjalak.] [Zsolt: Esetleg infraszemüveg?] [Betti: Szerintem a bozótlátó viccesebben hangzik, mert ilyen szó egészen eddig nem is létezett.]

Mindenesetre íme a bizonyíték, hogy végre láttunk gleccsert:

Elindultunk visszafelé. A köteles részek a visszaúton nagyjából két halmazba sorolódtak a fejemben: a jó-hogy-van-kötél-különben-itt-halnék-meg halmazba, vagy a ha-kötéllel-megyek-le-biztos-belehalok halmazba. A halmazok közötti keresztmetszetre szerencsére nem találtam példát. Ittunk patakvizet is, nagyon finom és tápláló volt, szinte éreztem, ahogy a vikingekre jellemző vörös varkocsok is kinőnek a fejemen. [Zsolt: A patakból víz merítés, majd ennek elfogyasztása fura kifejezéseket csalt a szembejövő turisták arcára. Egy részükön azt láttam, hogy "hm, ez még sosem jutott eszembe", a másik részükön pedig azt, hogy "fúúúúúj!". Néha mindkettő megjelent egymás után.]
A túra közben egyébként nagyon sok kutyás kirándulóval találkoztunk, és ezek a négylábúak hihetetlenül élvezték a mozgást! Úgy alapvetően jellemző volt erre a területre (értsd: Skandinávia), hogy nagyon sokan kutyussal vágnak neki a kisebb-nagyobb túráknak.

A visszaút végén még egy dolgunk volt: az ösvény bejáratát jelző zárt kapuk mellett volt kirakva két oldalon is kitölthető kérdőív. Gyakorlatilag közvéleménykutatás folyik a természetben. Rákérdezett, hogy honnan jöttél, milyen céllal, hogy tetszett, mit vársz általában az ilyen ösvényektől, miben lehetne szerinted fejlődni, stb. Még arra is figyelt, hogy a túra előtt, vagy a túra után töltöd-e ki a papírost. Ha van valami, amit nálunk nem tudok elképzelni, akkor ez pont az. [Zsolt: Zárható ládában, kitöltési útmutatóval, toll, ceruza és persze a kérdőívek kihelyezésével képzeljétek mindezt. A kitöltött űrlapot pedig egy ládán belüli ládába kellett csúsztatni.]
Mire leértünk, addigra már sokkal többen voltak a parkolóban, mint érkeztünkkor, de minket ez nem nagyon zavart. Végül kis lazítás után behuppantunk az autóba és elindultunk vissza Odda felé. Kifelé menni a szűk úton már izgalmasabb volt, mert most már akadt szembeforgalom is, de azért mindenki kulturáltan megoldotta, amit meg kellett.

Az irányt a Preikestolen felé vettük, amit a plebs csak úgy ismer mint Prédikálószék. Ez az a nagy sziklaplató, ami belóg egy fjord fölé és ki lehet rá menni. Kötelező turistalátványosság. Amíg odaérünk, addig viszont még egy egészen nagy távolságot kell leküzdenünk. Az út egy völgyben vezetett, ami állítólag néhány hatalmas vízesésről híres.

A néhány tulajdonképpen megint olyan lesz, hogy ezek így bárhonnan kinőnek a hegyből, időnként egybe is nőnek, és mindezt elég sűrűn.

Szóval a néhány nagy vízesés valójában n darab, ahol n tart a megszámlálhatatlanhoz.

Ennek megfelelően sok kisebb parkoló van kialakítva, ahová a mindent lefényképezni vágyó turisták ki is állhatnak. Mi ennél profibbak vagyunk, és szerényen tisztában is vagyunk azzal, hogy a legjobb képeinket menet közben tudjuk lőni, így inkább ilyet mutatunk:

Az út egy részen ismét átfordult szerpentinezésbe, majd még durvább szerpentinezésbe. Emlékeim szerint kétszer másztunk fel megint a hófolthatárig. A kedvencem mondjuk egyértelműen a sziklába vájt 360 fokos alagút volt. Ez az, ami úgy működik, hogy kényelmetlen íven kell autózni egészen addig, amíg már elhiszed, hogy a kanyarnak sosem lesz vége. Végül könnyítésként egy hajtűvel ráfordulhatsz egy újabb európai jelentőségű útra, melynek európai jelentőségét az is mutatja, hogy (Zsoltot idézném) "kerékpacsival élére állítva sem fér el két autó egymás mellett". Na meg hát az útmunkák.

Végül megérkeztünk a Preikestolen parkolójába. Beletoppantunk a legjobb bakancsunkba, felpakoltunk vízzel, aztán uccu neki! Elvégre még csak délután 5 óra múlt... Azt, hogy mi vár ránk a következő négy órában, az információs tábláról meg is tudhattuk és most el is áruljuk. (Aki arra a következtetésre jutna, hogy nem érdekli a következő négy óra története, tekerjen az utána aktuális bekezdéshez. Nem tudom, melyik lesz az.) [Zsolt: Az információs tábla amúgy is nagyon fenyegetően próbált ránk ijeszteni, hogy legyen nálunk elég enni- és innivaló, hagyjunk elég időt a túrára, hogy elegendő fényben érjünk vissza és tűsarkúban véletlenül se induljunk neki. Ez utóbbi fenyegetett minket leginkább az összes közül.]

Tehát. A sematikus ábrának megfelelően indítottunk egy nagyon kaptatóval. Én az elején meg is haltam, de azért csak felértem. Előttem egy néni és egy bácsi szuperbotokkal diktálták a tempót, ciki lett volna lemaradni. [Zsolt: A Néni (szerintem későbbi szerepe miatt megérdemli a nagybetűt) és a bácsi amúgy később indultak mint mi és az első 300 méteren hagytak el minket. Szóval volt már ott egy kevés ciki.] A második etapon [értsd: meredek emelkedőn] is velük kerülgettük egymást [Zsolt: Igazából végig előttünk voltak.], végül ők voltak a gyorsabbak. Ott aztán kicsit megálltunk pihenni, de a néni [Néni] olyan szúrós tekintettel nézett rám, hogy nem mertem tovább maradni, és gyorsan haladásra fogtam magunkat. A harmadik kaptató volt a legdurvább, de olyan szinten, hogy ott még a lefelé haladók sem restelltek félreállni pihenni. Engem nagyon hajtott a [N]énitől való félelem [Zsolt: Többször kaptam válaszul a javaslatomra ("Parip, pihenj még nyugodtan!"), hogy "Nem lehet, mert a Néni utolér és megvet!"] [Betti: Nem igaz. "Menjünk, mert a Néni megint utolér és csúnyán fog rám nézni!"], meg a tudat, hogy végre acélpopóm lehet. Tulajdonképpen egészen jó kardio edzés volt, csak attól tartottam, hogy a végére nem lesz kardio, ami dobogna. Aztán volt olyan pont is, amikor attól tartottam, hogy valójában nem is a Prédikálószékhez mászunk, hanem Cirith Ungolon próbálok áthatolni, és ha végre sikerül, akkor majd Mordort fogom megpillantani. [Zsolt: Hohó! Előbb át kell jutnod a Banyapókon! Hm... Lehet, hogy a Néni volt az?] 

Egyébként ez a hármas számú kaptató volt, ahol folyamatosan azt hajtogattam, hogy "B*ssza meg, ha ezt is megmászom, akkor ká nagy viking leszek vagy még annál is nagyobb." Amikor meg nem ezt hajtogattam magamban (vagy Zsoltnak, fennhangon lihegve), akkor pedig ment a DJ a fejemben. Biztosan mindenki emlékszik a bejegyzés elején ajánlott zenére. Mert egész nap mást sem csináltunk, csak rohadtul felfelé haladtunk. Higher ground, ugye?! Na és ezért volt fontos a koreográfia is. Most sem volt más dolgom, csak a fejemben szóló zene ütemére egyik lépcsőfokról a másikra pakolni a lábaim. [Zsolt: Heh. Azért itt megjegyzem, hogy a második emelkedő végén és az egész harmadik kaptatón a szintkülönbség két lépcsőfok között kb. térdmagasságú volt. Így azért a lépcsőzés is egészen fárasztó tud lenni.]

A lépcsőkről egyébként annyit, hogy nepáli sherpák segítettek az ösvény kialakításában. Ez azt hiszem, mindent megmagyaráz. Leginkább az én puhányságom. A kaptatók közötti lankásabb részek egyébként egész jók voltak. Volt egy enyhén mocsaras rész, ahol gyakorlatilag egy stégen gyalogoltunk. Volt olyan is, ahol a lanka azt jelentette, hogy csak kisebb kaptatót kellett megmászni. Meg volt olyan is, ahol lejjebb ereszkedtünk, mint ahova előtte felértünk. Ez különösen jó érzés volt visszafelé, mert így akkor is lehetett hegyet mászni.

Az út egyébként nagyon tisztességesem volt jelölve [Zsolt: Egészen konkrétan 50 méterenként van egy pózna és köztük is több felfestett piros T jel. Feltételezem azért, mert "Túraút".], bár igazából még így késő délután is annyian voltak, hogy nem lehetett eltévedni. Egyszer találkoztunk egy ázsiai bácsival is, ő nagyon cuki volt. Mi odafelé tartva álltunk egy nagyobb sziklatömb szélén, hogy most miakukiholazút, ő meg már visszafelé tartott és erre a sziklára kellett felmásznia. Szerintem észrevette enyhe tanácstalanságunk, és nagyon kedvesen elmutogatta, hogy mi a szitu, majd mikor nem indultunk el, akkor ő úgy döntött, hogy akkor megmutatja. Hát... látni őt felmászni felért egy kisebb megvilágosodással, hogy "ahháá, ott a lábunk helye!".

Az egyik lankásabb rész egy tavacska partján vezetett. Emlékeztek a kilencvenes évek Artúr-őrületére? Artúr volt a fűfej, akit öntözni kellett és cserébe füvet növesztett hajnak. Sosem gondoltam volna, de élőben találkozhattunk vele.

Na de, már csak egy nagyon lapos, nagyon töredezett felület...

... néhány kanyar...

... és végre odaértünk!

A plató szerintem inkább lentről vagy a túlpartról lehet látványos, mi tulajdonképpen rajta álltunk, úgyhogy annyira nem érzékeltem. A tövében lévő repedést elnézve azért annak örültem, hogy mi már voltunk ott, mert biztos lesznek olyanok, akik már nem így fogják látni.

Mivel ilyen késői órán érkeztünk, így már tülekedni sem nagyon kellett egy-egy jó kilátóhelyért. A kilátás egyébként tényleg gyönyörű, és ijesztően magasan éreztem magam. [Zsolt: 604 méterrel a fjord víztükrétől. Csak úgy mondom.] [Betti: És ha lefúj a szél a szikláról, vagy az ilyen csakmondomjaid miatt véletlenül az én segítségemmel fúj le a szél a szikláról, akkor 604 métered lesz elmélkedni azon, hogy hol rontottad el. Mu-ha-ha.] [Zsolt: A Kedves Olvasóknak mondtam csak úgy, épületes okulásuk üdvéért, de persze, lökdössé' rögtön lefelé a Prédikálószékről!!!] Nem is mertem nagyon a szélére menni, a lábam csak bokáig kapott engedélyt a kihajolásra.

Ha már itt voltunk, és ha már Zsolt volt az operatőr az elmúlt két hétben (kivéve, amikor vezetett), akkor itt a kiváló alkalom, hogy végre szerepet cseréljünk. Csodáljátok a férjem! [Zsolt: Rajongói leveleket postán, virágokat az öltözőbe, a csokit helyben fogyasztom. Köszi!]

Végül, jó sok bámészkodás után visszafelé vettük az irányt. Még sokan jöttek így is szemben, bár az a gyanúm, hogy egy részük azért tartott ilyenkor szemben, mert a hegyen éjszakázást tervezett. És ami a legfontosabb, most már VIKINGEK VAGYUNK!!!!

Újabb kaptatók és újabb lépcsők után nagyjából fél tíz körül értünk vissza az autóhoz emlékeim szerint. Mivel épp ráértünk, és volt hozzá infrastruktúra is, meg a hegymászás(ok) is egészen jó indoknak tűntek, bevettük magunkat a mosdókomplexumba, rendeztünk egy cicamosdást. Aztán megpróbáltunk visszavánszorogni a kocsiig, behajtogatni magunkat Dzsafarba és tovább indulni. Mondanám, hogy bekapcsoltuk a robotpilótát, hunytunk egyet, és az alvóhelyen ébredtünk, de nem így történt. Addig még el kellett jutnunk egy kompig. Ez például olyan jól sikerült, hogy mi voltunk a legelsők a sorban úgy, hogy amúgy ez volt az utolsó kompozásunk. A hajókázás után folytattuk az utat a potenciális alvóhely felé. 

Az alvóhelyünk kivételesen ott volt, ahol vártuk, és pont annyit tudott, amennyit vártunk tőle. Eltekintve attól, hogy a bisztrót nem rég bezárták, nem mintha be akartunk volna menni. Így legalább tényleg senkit nem zavart, hogy a kempingfőzőn a Svédiában vásárolt gulyáskonzervet melegítjük. Gulyáskonzervet, igen. Adunk időt, hogy feldolgozzátok. .... Kész? Akkor jó. Amúgy egészen finom volt. Enyhén csípett, sokkal paradicsomosabb volt, mint vártuk volna, és az íze chillis babosabb, gondolom a sok fűszer miatt. Viszont meleg volt és jól esett.

A pihenő szélén hatalmas fenyők álltak, és valamilyen madarak fészkeltek is benne, irtózatos zajosak voltak. Ami viszont még ennél is csodálatosabb volt, hogy láttunk naplementét, és éjfélkor már-már sötétnek mondható volt a hely. Elszoktunk már az ilyen déli javaktól.

[Betti: Ezt a képet nem tudom, minek raktuk be.] [Zsolt: Mert ezen már majdnem látszik, hogy majdnem sötét volt. Idézem a költőt: "éjfélkor már-már sötétnek mondható volt" (Forrás: Betti, két mondattal korábban).]

A tizenmásodik nap mérlege: végre egy gleccser, egy kalandpark, egy mordor, [egy Néni,] fogalmam sincs hány lépcsőfok és még több szikla, két teljesített túra, egy jó vacsora és 319 megtett kilométer.