Tekintve, hogy már a sarkkörön voltunk, viszonylag hamar felkelt a nap. Nem zavartattuk magunkat, simán aludtunk 7-ig. Pakolás, reggeli és irány utunk egyik olyan állomása, amely mások (értsd: hellyel-közzel normális [de nálunk biztosan normálisabb] emberek) számára teljesen érthetetlennek tűnik: Jokkmokk. Miért akarna bárki is pont Jokkmokkba utazni? Hogy mások miért, arról persze fogalmam sincs, mi azért, mert évekkel ezelőtt vettünk egy asztal-négy szék szettet az IKEA-ból, aminek Jokkmokk a neve. Tetszett nekünk ez a név és valamiért kiderítettük, hogy ez egyben egy svéd város neve is. Ennyi. Ezért mindenek előtt meg kellett örökítenünk, hogy ott voltunk. [Betti: Mielőtt félreértés történnék, jelezném, hogy az általunk használt és/vagy kedvelt IKEA termékek közül csak a Jokkmokk névre hallgató garnitúra érdemelte ki azt, hogy a névadó városába látogassunk. Ennek az az oka, hogy a többi lakberendezési tárgy esetén nem nyomoztunk települések után. Kicsit sajnálom, mert így az utazás után felfedeztem, hogy van Saxnäs nevű település is, amely az egyik képkeret névadója, oda is érdemes lett volna ellátogatni, és csak alig pár száz kilométer kitérő lett volna egyetlen tábla miatt.] [Zsolt: De olyan képkeretet már nem is lehet kapni, pedig tök jó és szeretnék venni! Na, ezért nem mentünk oda! Murrárum!]
Az már csak hab a tortán, hogy Jokkmokk nem csak szép természeti környezetben fekszik, de amúgy egy kellemes városka is. Egy darabig gurultunk és nézelődtünk, aztán amikor úgy tűnt, elértük a centrumot, leraktuk az autót, egyenesen Asgard kapujában.
Egy saroknyira tőlünk valami nagy banzáj készülődött, sátrak, padok, zeneszerszámok, kaja és pia. Mivel azonban eléggé gyerekcipőben járt még a készülődés, ezért elmentünk megnézni a templomot, amit az autóból már lefigyeltünk. Ekkor még sokkolt, hogy egy templom fából készül, később azonban egészen megszoktam. Nem volt nehéz, mert alapvetően szeretem a fát mint építőanyagot.
A templom kertje is nagyon tágas és hangulatos volt, bóklásztunk egy kicsit, de aztán hamar kiderült, hogy igazából más nincs itt, amit jött-ment turisták meglátogathatnának. Mert amúgy könyvtár, levéltár, konferenciaközpont volt, de oda mi annyira nem akartunk most menni. Visszatértünk hát Jafarhoz, ám azt tapasztaltuk, hogy időközben lezárták azt az utat, amin mi a parkolóig hajtottunk. Gyorsan választottunk hát másik irányt, mielőtt minden lehetőséget lezárnak előttünk. A benzinkútnál azonban mindenképp meg kellett állnunk, hogy Jafar éhségét csillapítsuk, illetve a Muddus nemzeti park megkerülésének bátran vághassunk neki. A benzinkút az első volt, ahol abszolút automata módon kellett működnünk. Szerencsére volt ott egy 70 év feletti bácsi, aki lelkesen magyarázott valamit a fél perccel előttünk érkezőnek is, így mi is letámadtuk, hogy ugyan avasson már be minket is. A bácsi kb. 2,7 másodperc gondolkodás után váltott angolra és akcentussal, néha meg-megakadva, a szavakat keresgélve, de abszolút korrektül elmagyarázta, hogy mit kell tennünk. Kezdte azzal, hogy mindenképp segítene, mert a nyári szünet kirobbanásával egy lelkes gyermek betörte a kijelzőt, így most az ő memóriája az útmutató a kút használatához. A bácsi segítségével megtömtük Jafar hasát és mehettünk tovább a Muddus nemzeti park és az aznapi kirándulásunk felé.
Angol nyelvtudás
Utazásunk jellegéből fakadóan nem szoktunk túlzottan sokat csacsogni helybéliekkel, nem pörgünk össze random arcokkal, helyi erőkkel is legfeljebb a véletlen sodor össze. Akikkel beszélünk, jellemzően a turisták fogadására vannak felkészülve, illetve viszonylag egyszerű helyzetekben kell helytálljanak (pl. egy boltban vagy benzinkútnál viszonylag kiszámítható a diskurzus menete). Azonban azt kell mondanom, hogy kevés olyan emberrel beszéltünk, aki rövidebb gondolkodás után ne tudott volna angolra váltani. Volt, aki ügyesebben, volt, aki esetlenebbül, de megoldotta a helyzetet és mindent értettünk, amit kellett. Még egy útmunkánál forgalomirányítással megbízott ember is szabatos angolsággal el tudta mondani, hogy 10-15 perc várakozásra számítsunk, miután egy hangosan, előre köszöntem neki egy "Good afternoon!"-al, pozicionálva ezzel magunkat a "helyi nyelvet nem beszélő turisták" csoportjába. Persze volt, ahol kellett egy kis ektiviti és a rutin lendülete (érdekes módon dél felé haladva a kompokon volt egy gyakoribb), de a mi csekélyes-sekélyes angol tudásunk bőségesen elegendő volt és minimum hasonló tudásszintre lelt Skandinávia országaiban.
[Betti: Engedtessék megemlítenem külön a számomra legbájosabb esetet, ami egyben az egyetlen olyan eset volt, amikor én vezettem derék Dzsafarunkat egy komp elfoglalására. Jött a bácsi beszedni a zsozsót, mire én a Zsolt által imént leírtaknak megfelelően angolul köszöntem, erre a bácsi norvégul visszavartyogott, hogy ketten vagyunk-e, mire én angolul visszavartyogtam, hogy igen, az autó meg mi ketten, mire ő norvégul mondta az összeget, mire én angolul adtam a bankkártyát, mire ő norvégül elköszönt, mire én angolul elköszöntem. Igen, így is lehet.]
Benzinkutak
Ha volt is olyan benzinkút, ahol nem volt lehetőség személyes közreműködés nélküli tankolásra és fizetésre, mi nem találkoztunk ilyennel. Minden benzinkúton legalább egy pumpa kínálta azt a lehetőséget, hogy bankkártyával fizess. Legnagyobb örömömre a félsziget lakói vagy hírből sem ismerték vagy már az emlékét is beszántották annak a kártyás fizetési módnak, amit még 3 évvel ezelőtt is utáltamgyűlöltemszívbőlmegvetettem. Régebben ugyanis többnyire azzal a megoldással találkoztam, hogy mondjam meg, mennyit akarok tankolni, annyit levon a kártyáról és milliliterre pontosan annyi benzint enged az autóba tölteni. Én az a fajta autós vagyok, aki teletankolja a kocsit. Alapból is, mert szeretem követni a fogyasztást és szerintem így a legkönnyebb, de Skandináviában, napi 4-500 kilométereket autózva nem tudom van-e bárki, aki nem teletankolná a kocsit. Porciózva viszont ezt nem lehet, vagy csak valamennyi benzint melléfolyatva.
Ezeken a kutakon azonban úgy működött, hogy először blokkolt valamennyi összeget (kb. másfél tankra elegendőt [jellemzően 1200 vagy 1500 koronás összegekkel találkoztunk]), utána engedett tankolni. Mikor megvolt a végösszeg, feloldotta a blokkolást, levonta a tényleges összeget és pá. Mindenki boldog. Ennek is van persze hátránya, hiszen ha nincs elegendő pénz a kártyán, akkor nem tudom, mi történik, de ennél azért nagyobb tartalékkel készültünk.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a benzinkúton ne lenne semmi csak néhány pumpa meg a terminál, esetleg pár sarki szélfútta, zuzmók alkotta ördögszekér. Épp ellenkezőleg: mivel a benzinkúthoz már kiépítették az infrastruktúrát, tankolni meg úgyis mindenki jár, előbb vagy utóbb odavonz minden mást. Boltot, éttermet, szervizt, stb. Viszont ha a benzinkúthoz tartozó boltba nem kávézni vagy vásárolni mész be, hanem ott szeretnél fizetni, pláne kártyával, akkor nagyon furán néznek rád. (Megtörtént eset alapján.) [Betti: Kivéve, amikor a Mikulás szomszédságában tankolsz a Shellnél, mert ott Shellhez méltón jön a srác segíteni, majd mikor bemész fizetni, akkor a pénztárban megkérdezik, hogy szeretnél-e 1 euró borravalót adni a srácnak. Te meg szeretnél, mert nem vagy bunkó és tényleg aranyosak.] [Zsolt: Meg lányos zavarodban (mivel ilyen kérdéssel még sosem kellett megbirkóznod) azt sem tudod, merre a vészkijárat, így jobb a békesség és a jófejség.]
Rövid ideig még műúton haladtunk, de aztán le kellett kanyarodnunk róla és egy földúton araszoltunk tovább a nemzeti park egyik bejárata felé. Az út nem volt túl széles, egy autó kényelmesen elfért rajta, de kettő nem. Hogy az ellenkező irányú forgalom azért mégis megoldható legyen viszonylag gyakran voltak egy autónyi kiállók kialakítva, ahova egyik vagy másik autó félre tudott húzódni, míg a másik elhaladt mellette. Befelé még én vezettem és senki nem jött szembe. Aztán megérkeztünk a nemzeti park legkönnyebben megközelíthető bejáratához, ahol éppen építkezés, felújítás zajlott (mivel hétvége volt, akkor éppen nem), de a nemzeti parknak emiatt egy ideiglenes bejáratot jelöltek ki, nem is akárhogyan, saját logós szalaggal jelölve az átmenetileg használatos ösvény két oldalát.
A nemzeti parkban a Muddusfallet nevű vízesést céloztuk meg. Arról már csak helyben szereztünk tudomást, hogy két útvonalon is meg lehet közelíteni. Odafelé a normál úton mentünk, aminek köszönhetően többször haladtunk a patak partján húzódó meredélyen és aránylag sok le-föl-le-föl-... tarkította a kilométereket.
Az útvonal egy ritkás, főleg fenyőkből álló erdőben vezetett. Időről időre találkoztunk más túrázókkal is, de a két kezem már sok lenne, ha mindet össze akarnám számolni (a teljes oda-vissza úton). Út közben a Kisegér mindenképpen fára akart mászni, hát hagytuk, hogy kiélje magát.
Utunk során közelről láttuk azokat a lényeket, akiket az autóból már napok óta figyeltünk, s ekkoriban még csak vadkanrénmedv néven utaltunk rájuk. A szemed sarkából mindenféle állatnak látszanak, pl. szarvas, medve, vadkan, sárkány, stb., de ha odanézel, kidőlt fák gyökerei, mohos sziklák álcáját öltik magukra. Még a visszafelé úton rájöttünk, hogy ők valójában trollok, akik híresek arról, hogy kiválóan tudják álcázni magukat. Trollok tehát vannak, de ezt már tudjuk egy ideje.
Aztán csak elértük a vízesést, ami nagy, vizes és esik. Meg szép. Ekkor még hatalmas áhítattal bámultuk, pár nap múlva azonban... hát, az majd derüljön ki pár nap múlva.
Visszafelé a "lässare stig" elnevezésű útvonalat választottuk, ami ugyan kevesebb szintkülönbséggel dolgozott, viszont nem is volt olyan látványos. Több "stég" viszont biztosan ezen volt. [Zsolt: Azt hittem, hogy a Pacim erre majd reagál valami lesújtót, de első körben nem tette. Mivel ő nem tette, ezért Betti nevében kérek elnézést, aki az én nevemben kérne elnézést ezért a rettenetért. De nem ígérem meg, hogy nem lesz több ilyen.]
Köszönhetően annak, hogy erre jöttünk, találkoztunk egy bazi nagy csiga-trollal, ezt a Cs családra gondolva le is fotóztuk gyorsan.
Az erre csordogáló patakok vize vöröses árnyalatúnak tetszett és a köveket is rozsdaszínűre festette, fel is rémlett valami arról, hogy Svédiában akad némi vasérc és az acélgyártáshoz is volt némi közük.
Az útvonalon aztán visszaértünk a kiindulási pontra, ettünk-ittunk, aztán mentünk tovább. Betti vállalta a vezetést, s bár ekkor még nem fogtunk gyanút, visszatekintve már itt is igaz volt, hogy mindig ő nyúlt bele a szarabb etapokba. Például a keskeny földúton befelé semmi szembe forgalom nem volt, kifelé azonban többen is jöttek szembe, köztük olyan is akadt, aki nem annyira akarta használni a kiállókat, inkább megpróbálkozott a keskeny úton egymás mellett elosonással, megfűszerezve azzal a gondolattal, hogy ha veszélyes helyzetben vagy, jobb rajta gyorsan túl lenni, úgyhogy tette mindezt vállalhatatlan sebességgel.
De csak kiértünk a műútra, amin észak felé haladva meg akartuk kerülni a nemzeti parkot. Jó terv volt, csak rögtön a legelején egy útonállóba botlottunk. Egy rénszarvas volt az, aki igencsak komótos tempóban mászkált az út szélén, aztán keresztbe az úton, aztán hosszában az úton és úgy igazából össze-vissza. Sajnos fotogénnek nem bizonyult, ahányszor elkattintottam a masinát, mindig a popiját fordította felénk.
Ezután több helyen is láttunk szarvasokat az út mellett, békésen legelésztek. Tették ezt akkor is, amikor az európai jelentőségű E45-ös út egyszerűen megszűnt. Kb. 19 kilométer hosszan. Nevezhetjük útmunkának, túrásnak, de akkor és ott mi az apokalipszis szót találtuk rá hirtelen. [Betti: És még mindig én vezettem...]
Voltak komolyan nem vehető sebességkorlátozások és ajánlások, a legnagyobb baj azonban az volt, hogy korábban egy elmeroggyant litván kamion elhúzott mellettünk, s ő most 5,23 köbméter/másodperc teljesítménnyel szórta elénk a port és a kisebb kavicsokat. Cserébe viszont legalább mind a korlátozott, mind az ajánlott, mind a nyugodt lelkiismerettel vállalható sebességnél lassabban haladt. [Betti: Életre szóló barátságok köttetnek, ugye.] Ilyen úton, porviharban előzni nem tűnt jó ötletnek, főleg, hogy szembe is jöttek azért viszonylag sokan. Ezért aztán egy ponton kiálltunk, ittunk, nasit szereztünk, hagytuk elmenni. Így már valamivel többet láttunk és igazi utazós képeket is tudtam készíteni a minket körülvevő lápos vidékről.
A lassú haladásnak köszönhetően volt időnk megcsodálni a tájat, az út mellett legelésző rénszarvasokat, akik nagy ívben tettek a forgalomra és a felvert porra. Megvitattuk azt is, hogy a fecske alkatú és sebességű, de denevéreket megszégyenítően cikázó és kiszámíthatatlan mozgású állat minden kétséget kizáróan egy denecske fecskevér lehet. [Betti: Ónodi-féle rendszertan. Ugye senki nem felejtette el?!] Új értelmet nyert a Wellhello Apu vedd meg című száma is ("automata váltós kocsival szelném a dombokat"). Aztán egyszer csak túljutottunk valahogy az apokaliptikus élményen, felgyorsult körülöttünk a világ és nem jutott már időnk ennyi eszmefuttatásra.
Egy ponton cseréltünk és ismét én vezettem, aztán átértünk Finnországba, ahol főleg a 930 számú úton haladtunk Rovaniemi felé.
Útszámozás
Elméletileg az utak számozása valamiféle rendűséget tükröz, ami pedig valahogy a forgalom volumenét és remélhetőleg az útminőséget is determinálja. Talán tanultam is ilyesmit, de amúgy Magyarországon ez hellyel-közzel igaz is. Nálunk is vannak persze kivételek, amikor egy autópályaszakasz felújítása már évek óta húzódik, miközben egy negyedrendű utat épp aznap adnak át, lehet, hogy az utóbbi jobb. De azért ökölszabályként igaz, hogy minél alacsonyabb rendű (több számjegyű) úton haladunk, annál rosszabb körülmények várnak ránk és így a haladási sebességünk is csökken.
Skandinávia országaiban ezt tessék úgy, ahogy van elfelejteni! Az európai jelentőségű utak bármikor elénk dobhattak olyan szakaszokat, amiket itthon csak két nyimnyám falu között láttam eddig, ugyanakkor három számjegyű utakra simán kirakták 80 vagy 90 helyett a 110-es táblát és ez nem csak egy áprilisi tréfa volt, az út minősége is megengedte ezt a tempót (ha nem többet). Az út fel- vagy megújítások alapvetően a magasabb rendű utakra koncentráltak, de azért sehonnai bitang utakon is kentek oda olyan aszfaltot, hogy nálunk az autópálya új korában nincs olyan jó.
Betti kicsit elszenderedett, de pont jókor tért magához. Én épp azon morfondíroztam, hogy mi a rossebb az az intenzív fékezés által felkent gumicsík az aszfalton, amikor a csík végén megpillantottam az úton álldogáló csordát. Egy egészen nagy rénszarvas csorda néhány tagja ugyanis valamiért az aszfalton gondolt... kérődzni? nézelődni? Tudja a fene. Gyakorlatilag megállásra kényszerítettek. Ekkor már láttuk, hogy egészen kicsik is vannak közöttük, akik nem átallottak fel-alá rohangálni, közben még vakarózni is egy kicsit. Aztán anya rohant elő, hogy megvédelmezze tőlünk a kicsiket, s ő végre leterelte őket az útról, közben az ifjú bika nagyon kihívóan és tanácstalanul bámult ránk. Aztán eléggé kitisztult a terep és továbbhaladhattunk.
Vadveszély
Mindegyik ország másként ábrázolja az állatokat, amelyek veszélyt jelenthetnek az utakon. A jávorszarvas mindenhol megvolt, a rénszarvas csak északon, a sima szarvas inkább csak délen. Volt még egy fura tábla, amin egy nagyobb és egy kisebb állat körvonalai látszódtak, de hogy az tehén és boci, tehén és birka, birka és kecske akartak-e lenni, azt többszöri szemrevételezéssel sem tudtuk megállapítani.
A felsorolt állatokból igazából mindegyikkel találkoztunk is az utakon, bár a jávorszarvasokkal csak egyszer és akkor is csak messzebbről láttuk őket [és akkor is csak a hátsó felüket egy másik autó előtt átugrálva], szóval lehet, hogy nem azok voltak, de aki ilyet állít, az gonosz, mert szét akarja foszlatni illékony álombuborékainkat és ezért megmondjuk az illetőt az anyukánknak!
A rénszarvastól igazából nem kell tartani, nem egy fürge jószág és a gyorsulása sem túl jelentős. Ha az úton van, az persze gáz, ezért erre azért kell figyelni. Ha közvetlen közelről haladsz el mellettük, az sem igazán érdekli őket, de mivel bamba, de legalább ijedős jószágok, érdemes figyelni, hogy épp melyik irányba rémül meg és vajon a lábai is arra viszik-e. [Betti: Vigyázni tényleg érdemes velük, mert mégiscsak patás jószágok, és véletlenül sem fogom azt a tanácsot adni, hogy ne legyen rájuk tekintettel a járművezető, ugyanakkor a hitelesség kedvéért elmondanám, hogy velem is többször megesett, hogy már rég elsuhantam mellettük a 80-as korlátozású úton 110-zel, mikor rájöttem, hogy "ja, az nem is egy bokor volt, hanem egy agancs az árokban, na mindegy".] [Zsolt: Én egyszer döglöttnek hittem egyet, annyira közel feküdt az úthoz (látszólag) mozdulatlanul. Később láttam társait hasonló pózban, kicsit jobb szögből és kiderült, hogy csak kérődznek. Ők teljesen átérzik az "A stressz forrása, hogy nem szarod le eléggé!" bölcsességet.]
A jávorszarvas már fürgébb és nem is annyira leledz az út közelében. Valahogy úgy képzelem őket, mint a magyarországi őzeket, szarvasokat. Mezőn előfordulhatnak és nyilván a legváratlanabb helyeken akarnak átvágtatni az úton. Jávorszarvasosból volt a legtöbb tábla, ennek ellenére csak egyszer találkoztunk velük. [Betti: A táblák esetén egyébként kiegészítésekkel is találkozhatunk. Van az átlagos jávorszarvas veszély, meg van olyan is, hogy "Stor elgfare" kiegészítő tábla is kerül a póznára, ilyenkor aztán tényleg nagyon izgulhatsz, hogy összefutsz-e velük.] [Zsolt: Ilyenkor a fényképezőgép élesítése és izgatott bozótvizslatás az anyósülésen ülő dolga.]
Nem kimondottan vad, de az úton bóklászó jószág a kecske és a birka is. Tehenek is vannak közel az úthoz, de ők a villanypásztoron nem küzdik át magukat. Kisebb termetű szomszédaik viszont igen és akár hajtűkanyarokban is szaporázhatják lépteiket éppen, nem kis meglepetést okozva a kormányt gyanútlanul tekergető turistának.
A vadveszély táblát amúgy nagyon rövid szakaszokra is képesek kitenni. Ennek az egyik oka, hogy kerítéssel azért egészen jól védve vannak az utak, viszont a legelők átjárhatósága érdekében ezek néhány helyen ki vannak nyitva. Itt tényleg érdemes figyelni. [Betti: Az is gyakori egyébként, hogy kiegészítő táblán azt mondják meg, milyen hosszú szakaszon számíthatsz rájuk, például "0,2-2,5 km". Nyilván ezek az okos jószágok arra is figyelnek, hogy egy méterrel se a kijelölt helyen kívül bukkanjanak fel az úttesten.]
Külön érdekesség Lappföld, ahol a finn oldalon többször is kiraktak egy olyan táblát, aminek a lényege az volt, hogy "Lappföldön vagy, itt mindenhol lehet rénszarvas!". Egyetlen esetben, egy fennsíkon tettek ki piros háromszöget, de akkor nem egy-egy vad jelentette veszélyre, hanem nagy csorda átvonulás lehetőségére figyelmeztetett a derék fémlemez.
Végül az útonálló rénszarvasok jelentette akadály és minden egyéb gátló tényező ellenére megérkeztünk Rovaniemibe. Igor kérlelhetetlen precizitással navigált minket két tagú szállodaláncunk főhadiszállására (ami egyébként hotel volt), ahol adminisztrációval kezdtünk, majd megkaptuk a kártyáinkat és az útbaigazítást a szállásunk felé, amit neve (Santa's Hotel Rudolf) és olcsósága alapján választottunk. Helyben azért az is kiderült, hogy ahol becheckoltunk, az hotel, ahol mi alszunk, az motel, de ez kit érdekelt?! Civilizációs bázis, ágy, fürdés, hurrá! Igortól aznapra már csak annyit kértünk, hogy a csodás küllemű [mondjuk úgy, hogy a szoci építészeten nevelkedett magyar szem számára otthonos érzéseket ébresztő] alvóhelyig vigyen el bennünket. Jó kedve volt, megtette.
A parkolóban még bénáztam egy sort, míg végül egy olyan parkolóhelyre álltam, ahova valóban szabadott, aztán random felpakoltunk magunkra cuccokat és megtámadtuk a bejáratot. Először a kínai étteremét, majd másodikra és sokkal helyesebben a motelét. Elfoglaltuk kicsi és kollégium hangulatú szobánkat, átrendeztük, hogy a két egyszemélyes ágy egy kvázi kétszemélyest alkosson, majd fordultunk vagy négyszer-ötször Jafar és a szoba között, mire mindent felvittünk, amire szükségünk lehetett. Lehet, hogy szétszórtak voltunk?
Mivel egészen világos volt az idő, jártunk egyet Rovaniemiben, hogy másnap reggel egyből a város mellette Santa Claus' Village-ben kezdhessünk.
Első utunk az Arktikum múzeum felé vezetett, ami persze zárva volt, de az előtte lévő téren találtunk egy kb. 3 tonnás kőből készült úthengert, amit az 1930-as évek körül használtak egy Rovaniemiből az atlanti partokra vezető út építésénél használtak.
A múzeumot és szűk környékét leszámítva sok érdekes nincs amúgy a városban. Oly' mértékben a turizmusra specializálódtak, hogy szállodákon és éttermeken kívül csak plázák vannak, de azok még a legforgalmasabb utak felett is. A folyópart még egész hangulatos volt, a túlparton elterülő nagy zöld rész is csábító volt, de mi fáradtak voltunk, a szúnyograjok meg éhesek. Ritka szar kombináció. A Kisegér is csak egy gyors fotót akart az egyik helyi művészettel, aztán takarodót fújt.
Vakító napsütésben visszatértünk a szállásunkra, ahova aztán nem akart beengedni minket a kártyánk. Valószínűleg a sok fel-le rohangálás közepette elkavartuk magunkat, aztán a rendszer is minket. Végül valószínűleg egy jótét rendszergazda megszánhatott minket (ez egy személyzet nélküli motel, hiába kiabáltunk volna) és a kamerán és a lognaplóban látva a bénázásunkat engedélyezte a belépést. Ennyi izgalom után elhatároztuk, hogy reggelig ki sem megyünk, hanem élvezzük a civilizáció nyújtotta előnyöket (ágy, asztal, tévé) és hátrányokat (a motornak titulált kenyérpirítón fel-alá sivítozó hülyegyerek az ablakunk alatt). A szálláshoz egyébként ajándék szemtakaró is tartozott, amit végül nem kellett használnunk, a függöny eléggé be tudott sötétíteni.
A harmadik nap mérlege: két ország, 14 km túra egy nagy vízeséssel a végén, rengeteg mélán csoszogó rénszarvaspopi, egy kámporrá vált főút, több pláza, mint amennyiben egész életemben voltam és 422 km.
