Hűvös reggel köszöntött bennünket a pihenőben, a bisztró persze továbbra is zárva. Oké, mondjuk nem vártam csodát és ha nyitva lett volna, se megyünk be. Gondoltam, felmegyek a lépcsőn, ami a pihenő oldalát jelentő dombon vezetett felfelé, hátha valami hatalmas madárrezervátumra láthatok rá, az előző esti és reggel is folytatódó madárricsaj legalábbis ezt sejtette. A mászás persze nem érte meg, egy szántó volt ott és a távolban egy házikó. A hatalmas ricsajt pedig egy gázlómadár és fészkének lakói csinálták, akik a bisztró mögötti erdősávban laktak. Egyszer láttam felröppenni az egyik szülőt. [Betti: Rejtély megoldva.]

Reggelizés közben kicsit beszélgettünk, hogy mit is csináljunk aznap. Rákerestem neten, hogy hol találhatók dongatemplomok (stave church) és valahogy meg tudtuk volna oldani, hogy útba ejtsünk egyet. Kényelmesen azonban csak akkor férhetett ez bele, ha kihagyjuk Kristiansand meglátogatását és az ottani városnézést. Úgy döntöttünk, ez nem nagy ár és mert amúgy is szerettem volna egyet autózni egy kicsit az ország belsejében (távolabb a tengertől és a turistáktól), hogy lássam, arrafelé milyen az élet az útitervet módosítottuk. Új úticélunk így Heddal lett, amiről kiderült, hogy ha már van ott egy templom, akkor amúgy a legnagyobb egész Norvégiában.

A kép csak azt mutatja be, hogy még mindig nem fogyott el... a FA! [Betti: A kép alján befigyel azért egy troll is...]

Igornak megadtuk az új irányt, ő pedig elkezdett vezetni minket kicsi, kanyargós utakon. Ámde ezek sem voltak mentesek az útmunkától! Ki is írták, hogy manuell dirigering van, ám nem volt ott sem a manuell, sem a dirigering. Ezért aztán Betti óvatosan elkezdett gurulni a munkagép és a nagy pocakos, nagyon magyarázó bácsi mellett, kikerülve minden akadályt. A munkagép mellől már láttuk a szembe forgalmat is, két autó várakozott a zöld jelzésre, amit a munkagép takarásában álló, felénk véletlenül sem néző manuell dirigering (legalább ezen az oldalon megvolt, bár szerintem így nem sokat ér) meg is adott neki. Széles, határozott karmozdulattal jelezte, hogy az autó elindulhat. Bár nem hangzott el konkrét beszélgetés, nagyjából így tudnám leírni a jelenetet dialógus formájában:

Dirigering: (életunt, rezignált hangon) Mehet.
Sofőr: Elnézést, jönnek szemből, itt valami nem klappol.
Dirigering: Mehet.
Sofőr: Jönnek, szembe, értse már meg!
Dirigering: Mehet.
Sofőr (nevetve): Hát ez hülye, inkább megvárom.
Dirigering: Mehet.
Betti (nevetve a Sofőrnek): Hát ez hülye, kösz, hogy megvártál!
Dirigering (Megijedve elhaladásunktól): Bakker ez meg honnan jött?!? (Majd visszatalálva szerepébe.) Mehet.

[Betti: Ez ismételten egy kiváló példa arra a listára, ami azt bizonyítja, hogy nagyon sok mindent meg lehet csinálni nagyon okosan vagy legalább szervezetten, de az emberi hülyeséget mint tényezőt lehetetlen kiküszöbölni.]

Ezt a korai sokkot még néhány kisebb tetézte, például az autóban már két hete párálló, száradó cipőknek és zokniknak köszönhető irdatlan lábszag formájában [Betti: Mindegyik szagkibocsátó manifesztum Zsolt tulajdona. Hölgyeknek nincs lábszaga. Se.] [Zsolt: Mivel köztudott, hogy a lányok nem izzadnak, nem pukiznak, nem kakilnak és mindig minden körülmények között illatosak, fel sem merült bennem, hogy bárki Bettinek tulajdonított volna a szagforrásokat.], ami a meleg hatására sűrűsödni kezdett, mígnem szinte már testet öltött, a klíma keringette levegő pedig életet nem lehelt belé. Csak a villámlás és az őrült tudós üvöltése hiányzott, hogy "ÉLETRE KELT!!!". Persze időnként leengedtük az ablakot, s a kis büdiszörny elillant és kezdődött az egész elölről.

De említhetném még a rengeteg kecskét és birkát is, akik olyan számban és gyakoriságban ténferegtek mindenfelé, hogy már nem a biciklisek esetleges jelenlétére figyelmeztettek a KRESZ táblák az alagút előtt, hanem a derék négylábú patásokéra. Ténylegesen mondjuk nem futottunk össze velük alagútban, de ezek szerint volt már rá példa. [Betti: Már egészen megszerettem ezeket az állatos táblákat, de amikor az alagút előtt a háromszögben csámborgó birkák alá direkt ki is írják kiegészítő táblára, hogy "az alagútban", akkor azt azért fel kell dolgoznom.]

A térbeli modellek (mű)kedvelőinek nagy örömére büszkén jelenthetem, hogy a Stavanger-Oslo tengelytől délre drámaian megugrik a sikeres közúti öngyilkosságot elkövető madarak száma.

Eddig a napig már több Kontrollstasjont láttunk, egyikbe még majdnem be is gurultunk, mert a Google StreetView alapján potenciális alvóhelynek véltem. Ezeken a helyeken a forgalom egy tetszőleges szeletét, jellemzően a teherforgalmat van módja a lelkes hatósági szakembereknek átvizsgálni. Eddig egy sem működött, de ezen a napon láthattunk egyet működés közben. Több kilométerrel korábban kitáblázták, hogy a teherforgalom legyen kedves majd a megfelelő helyen kigurulni ellenőrzés céljából. A stasjon területén pedig több kamiont is láttunk, mindegyik körül több sürgölődő fényvisszaverő mellényes szakival. Láthatóan nem akarták a szükségesnél tovább feltartani a fuvarosokat, ezért igen nagy létszámban vonultak fel.

Az úton amúgy ismét Bettinek jutott a szarabb rész. Keskeny, változó szélességű, szerpentinező úton vitt minket olyan magabiztossággal és lendülettel, hogy az számomra már-már túlzottan is optimistának tűnt. Viszont eszemben tartottam, hogy az anyósülésről minden másként fest és hát mind Betti, mind Jafar láthatóan tudták mit csinálnak és így is volt, mert gond nélkül eljutottunk a parkolóig, ahol aztán cseréltünk, mert Betti már kezdett fáradni.

Amint átvettem a volánt, az út megszelídült, szélesebb, simább és unalmasabb lett. Mindössze annyi történt, hogy utolértünk és lehagytunk egy fura járművet is, amely elöl busz volt, hátul meg teherautó. Az internet szerint ezt bruck-nak hívják, ami "half bus, half truck". Ma is tanultunk valamit. [Betti: Laikus szememnek enyhén öszvér megoldásnak tűnt, de hát gondolom, hogy nem olyan haszontalan, mint amilyennek tűnik, ha már járatják.]

Aztán megérkeztünk Heddal településre, átgurultunk rajta, s egy utolsó kanyarral már a templom parkolójában is voltunk.

A templom már messziről látszott, de a visitor center és jegypénztár még közelebbről. Szereztünk jegyet és megbeszéltük, hogy a kiállítást és a szuvenyírsoppot a végére hagyjuk a látogatásnak, irány a templom. Itt is matricát kaptunk, mint az Alta múzeumban, felragasztottuk és irány a templom!

A templom a temetőben található, annak a szélén. [Betti: Vagy a templom körül van a templomkert a sírhelyekkel, nézőpont kérdése.] Egy kis kapun lehetett bejutni a temetőkertbe, a kaput azonban a falatnyi árnyék miatt 10-15 hűsszomjas turista védte, átlagéletkor 65 felett. Valahogy azért átjutottunk közöttük és megközelítettük a mostani főbejárat felől, ami amúgy a nyugati bejárat. Mint kiderült, ezt a bejáratot használták legritkábban a templom működése során. Innen főleg az idegenek és bűnösök léphettek a templomba. A férfiak számára a déli bejárat, a nők számára az északi bejárat volt fenntartva. A papok pedig a szintén déli oldalon található külön ajtón (művészbejáró?) léphettek a templomba.

A bejáratok burjánzásából már mindenki sejtheti, hogy be is lehet menni a templomba. A bejáratnál két fiatalember üldögélt, beszélgettek és csak egy pillantással ellenőrizték, hogy van-e rajtunk matrica. Bár szerintem nem bonyolult a rendszer, főleg, hogy több helyre ki volt írva, hogy jegyet hol lehet venni, mégis volt olyan, akit meg kellett kérniük, hogy ugyan vegyen már jegyet. Magyarországon gúnyos röhögés és "gyatra próbálkozás volt nyanya, na takaroggyá' innen!" megjegyzés kíséretében penderítették volna ki, itt a két srác szépen tagolt angolsággal küldte el a nénit a főépülethez. Ugyanilyen szépen ejtett, tagolt angolsággal válaszoltak egy másik nő kérdésére, hogy lehet-e fényképezni. Még arra is kitértek, hogy nem csak fényképezni szabad, de akár vakuzni is, ha szeretne. A két srácnak sok-sok pirospont. (Gondolom, mennyit jelent ez nekik.)

Először kívülről jártuk körbe és ámultunk a rengeteg tető, torony, kereszt és sárkányfej láttán.

A templom eléggé illatos volt. Egyrészt fa, gyanta és kor illata volt, másrészt füst, mert az északi oldalon több fa elem szinte teljesen kormos volt. [Betti: Ezt nem úgy kell érteni, hogy amikor odahajoltál megszagolni az épületet, akkor érezhetted, hanem úgy, hogy a templom körül konkrétan többméteres aurában keringett a füstölt szag.] Legjobban azonban déli oldaláról festett, alig fért bele a kerítés tövéből. Itt egyébként a "Kérjük, a kerítésre ne másszanak fel!" tábla volt kihelyezve. Gondolom páran annyira lelkesen fotóztak, hogy leestek róla. Hiába, az evolúció sosem pihen.

Végül bementünk a templomba is. Ez a "be" egyébként meglepően nem egyértelmű, a templom ugyanis egy épület az épületben vagy inkább épület az épület körül. A külső és belső fal között egy bő embernyi széles folyosó húzódik. Persze néhány statikailag fontos ponton összeér a belső és külső fal, de egyébként úgy működik, mint egy két rétegű sátor. Ha a külső fafal el is ázik, esetleg megszívja magát vízzel, a belső még mindig (viszonylag) száraz maradhat. A zseniális(an egyszerű) ötlet előtt szájtátva adóztam elismeréssel.

A templom legbelseje egyébként elég kicsi, mármint ahhoz képest, hogy a stave church Norvégia legnagyobbja.

Néhány padsor után már az oltár következett, ahol további szépen faragott bútorokat helyeztek el. Mint később kiderült, ezek egy része felújított, renovált, tehát nem teljesen eredeti, de ettől még szép.

A falakon nonfiguratív festés (indák és levelek?), az oszlopok díszítetlenek, de a fának nem is feltétlen kell dísz, szép az önmagában is. Egy pici orgona is elfért valahogy, bár ez gyanúsan nem korabeli. Viszont alátámasztani látszik az állítást, hogy a templomot a mai napig használják.

Végül körbesétáltunk a két fal között is, megcsodálva a korábban leírt ajtókat. Mindegyik körül kígyók és sárkányok tekeregtek sűrű összevisszaságban, valamint domborszobrok mutattak be embereket, lényeket, amelyek valamilyen (számomra értelmezhetetlen) módon többnyire a jó és rossz küzdelmére utaltak. A másik gyakori (számomra szintén rejtett) jelentéstartalom az volt, hogy a templomba belépve megtisztul bűneitől az ember. Az egyes ajtóknál erről hosszú magyarázó szövegek voltak, azért vagyok csak ilyen okos, én az alakokat sem mindig ismertem volna fel, nem hogy beazonosítsam, hogy az egy pap, amaz meg egy ördög...

Nyilván senkit nem lep meg az a tudományos alaposságú kijelentés, hogy a férfiaknak könnyebben megy a bűnüktől való megszabadulás, mint a nőknek. Ott olvastam, szóval mindenki törődjön bele. Ja, és a férfiaknál templomi napon is lehetett fegyver, de a bejáratnál le kellett rakniuk. És persze nem volt mindegy, kinek milyen és mekkora és mennyire díszes. Eltelt pár száz év és a férfiak még mindig ugyanezt csinálják, csak mobilokkal és kocsikkal. Van, ami nem változik.

A templom háromszori körbejárása után (kint, középen és bent) után visszatértünk a főépülethez és megnéztük a szuvenyírsoppot, de semmi érdekes. Aztán a múzeumot, de sajnos itt sem volt semmi érdekes. Egyfelől nagyrészt norvégül volt kiírva csak és kizárólag, a múzeumi norvégünk pedig sajnos nem fejlődött olyan ütemben, mint reméltük. Másfelől nem volt sok minden és az is főleg fotó dolgokról, nem maguk a dolgok. A férfiak és fegyvereik dolog mondjuk itt volt leírva. [Betti: Hiába, a legfontosabb információkat azért mégis lefordították angolra.]

Aztán lassú búcsút vettünk a templomtól és visszamentünk Jafarhoz. A búcsú azért is lassú volt, mert maradtunk még a parkolóban ebédelni, mert hát van-e jobb, mit 30 fokban a tűző napon baconkrémes szendvicset majszolni?!? Igen, 30 fokban a tűző napon baconkrémes szendvicset majszolni egy dongatemplomra bámulva közben! Majszolás közben még arra is ráértünk, hogy megfigyeljük, vannak azért, akik csak megállnak autóval, kívülről lefotózzák és lépnek is. Nem emlékszem már, mennyi volt a jegy, de nem volt egy borzasztó összeg, így nem nagyon értettük a jelenséget, de hát ahány ház, annyi szokás. [Betti: Ők biztos azok a turisták, akik azt nem értik, hogy mi miért érjük be azzal, hogy két órát sétálunk egy városban anélkül, hogy bárhova is bemennénk, majd elégnek ítéljük a látottakat.] [Zsolt: Belegondolva, hogy Narvikot például úgy néztük meg, hogy autóval végiggurultunk rajta, igazából nem illenék belebeszélnünk más turisztikai szokásaiba.]

Persze nem tudom megmondani, milyen lett volna Kristiansand, de úgy érzem, jó választás volt a templomot megnézni, így ismét köszönet Vikinek és Kurinak, hogy elültették a bogarat a fülünkbe!

Következő állomásunk Oslo, amihez azért még le kellett gyűrnünk egy jelentékeny távot. Ezen az úton már újra feltünedeztek az oldtimerek és persze az úton, útfélen és körforgalmakban is a művészet!

A művészetet leszámítva annyi történt még, hogy eltérítettük Igort, de erre csak a jegyzetek emlékeznek, én nem. Ha Bettinek beugrik, hogy miként, akkor majd ő elmeséli. [Betti: Nem ugrik be, úgyhogy biztos nem volt fontos. A tanulság: túl sok feleslegeset jegyzeteltünk le. A következmény: az olvasók még több baromságot olvashatnak, mint eddig.] [Zsolt: Muhahaha!] Történt még az is, hogy még Oslo előtt meglett a hatezer megtett skandináv kilométer és nem sokkal később egy baromi nagy stau is. Az egyik dinamikus jelzőtábla szerint a központtól 16 kilométer és 48 perc választott el minket. Ezt 18:31-kor írta.

Pacikám lelkesen fotózgatott a dugóban is, mikor néha látott egy-egy kibukkanó valamit. Az alacsony sebesség ellenére persze így is beugráltak elé az oszlopok és fák, de hát erről nem ő tehet. Amire még volt időnk, az a nagyvárosi norvég forgalom elemzése. Amiről röviden annyit tudnék mondani, hogy dugóban a norvégok hülyébbek, mint mi. A buss és taxi sáv lényegében tele volt, természetesen nem buss-okkal és taxikkal. Az álló kocsisor mellett 80-100-as tempóval repesztettek el az autók folyamatosan és még nekik állt feljebb, mikor egy hozzájuk hasonló parasztocska szintén kiállt eléjük. Volt pár csikorgó fékezés, dolgoztak a fékrásegítők és blokkolásgátlók rendesen. Törés szerencsére nem volt. A kamionok, akik eddig kb. mindig a türelem kerékre állított szobrainak tűntek, itt ledobták a láncot és simán berántották a gépet a belső sávba, aminek kimondottan örülhettek a kabriók utasai, mikor megkapták a finom kipufogó löketeket. Azért persze nem volt mindenki agyament, a többség szépen csorgott a sorral, mögöttünk pl. többnyire egy méregdrága autó araszolt hatalmas türelemmel, míg el nem érte a megfelelő lehajtót.

[Betti: Az ilyen fotókat kitörölni kellett volna, nem nyilvánossá tenni.] [Zsolt: Ha az ilyen fotókat kitörölted volna, nem tudnám nyilvánossá tenni... :P]

Végül kb. fél óra volt beérni, egészkor kaptuk meg a parkolóház bilétáját. Életem legszerencsétlenebb elrendezésű és jelölésű parkolóháza volt, de legalább tágas és közlekedni is kényelmesen lehetett benne. Felvergődtünk a felszínre és elindultunk Oslonézőbe. [Betti: Ja. Tágas. Pont ez volt az első szó, amivel jellemezni tudtam volna.] [Zsolt: A bergenihez képest szerintem baromi széles helyet hagytak mindenhol. Kuntun.]

Kár lenne sokáig várni a rossz hírrel, ezért kezdem rögtön ezzel: sajnos azt kell mondanom, hogy nekünk nem jött be a város. Bocs, Oslorajongók. Nálam különösen sokat rontott a saját helyzetén azzal, hogy sehol nem találtam egy térképet. A városnézéshez nekem kell az a komfortérzet, hogy tudom, éppen merre járok. Legszívesebben mindenhonnan hoznék egy professzionális várostérképet, de ezt azért elég nagy luxusnak érzem, ritkán adok rá ennyi pénzt, ahhoz legalább egy teljes napot el kell töltenem az adott helyen, hogy ez komolyan felmerüljön bennem. Többnyire beérem egy tizenkettőegytucat-televanreklámmal tourinformos térképpel is. Ha ilyen nincs, akkor legalább az utcasarkokon, forgalmasabb helyeken legyen egy-egy térkép, legalább a tábla környékéről. Ha már ilyen sincs, akkor legalább nyilak legyenek meg táblák, hogy mi merre, esetleg hogy hány méter. Nos, Osloban egyik sem volt. Kicsit sem. Ezért nálam nem nulláról, hanem mínuszból indult.

További mínusz pontokat szerzett, amikor kiérve a parkolóházból lényegében fel volt robbantva. [Betti: A város, nem a parkolóház.] [Zsolt: Ööö... igen, a város. Valóban lehet másként is érteni.] Kereszteződésen ennyire nehezen még nem vergődtünk át, mint itt rögtön az elsőn. De legalább volt időm Google térképen betájolni magunkat és az öblöt.

Elég jó utcát választottunk, mert hamarosan a Norvég Parlament épülete előtt állhattunk. Ahogy még pár száz (,ezer?) másik ember is, akik a helyi Pride-on vettek részt, amely rögtön a Parlament előtt kezdődött. Hiába no, annak is van hagyománya, hogy megérkezésünkkor valami olyan rendezvény kerüljön megrendezésre, amely a várossal kapcsolatos asszociációs lista legvégén kullog. Pl. corki jazz fesztivál.

A rendezvény azonban elkerített részen zajlott, komolynak látszó beengedési rituáléval, így a norvég Pride-ról egyebet nem tudunk elmondani. Na jó, még annyit, hogy nagyjából minden vendéglátóhely reagált rá. Volt aki csak zászlóval, volt aki speciális kínálattal. Szóval mi bóklásztunk tovább az öböl felé és ezen rövid út alatt találtunk vagy féltucat szobrot. Merthogy szobor itt is volt, nagyjából minden utcasarkon vagy gyakrabban. Az alábbiakban csak néhány a jobbak közül.

Egy másik érdekessége a városnak, hogy a behajtani tilos tábláik hajlítottak, így gondolom laposabb szögből is jobban láthatók. Elsőre legalább olyan viccesnek tűnt, mint a lezsákolt táblák (amúgy olyat is láttunk a fővárosban is), de aztán belegondolva ez is elég praktikus, mivel így kevesebben járnak úgy pórul, mint a Coimbrákat üldöző rosszéletű fickók.

Oké, hajlandó vagyok elismerni, hogy a KRESZ táblák nem számítanak a klasszikus értelemben vett látnivalók közé, ezért rátérek végre arra a részre, ahol a "soha ilyen kép még nem készült" sorozatunk kezdődik. Elsőként említem talán a városházát, amelyhez foghatót Ostravaban láttam és ott is azt mondták, hogy a jelen kor igényeihez mérten feleslegesen baromi nagy. Azt már csak halkabban tették hozzá, hogy amúgy randa is. Itt nem beszélgettünk helyi erőkkel a városházáról, csak Betti csattant fel csodálkozva, mikor mutattam, hogy az ott az, hogy "Az? Az egy vasmű!". Alább tehát az osloi vasmű látható. [Betti: Ha nem vasműhöz, akkor az almásfüzitői kiadó raktárépületekhez kellene hasonlítanom, ami azért már sértésszámba menne.] [Zsolt: Melyikre nézve sértés? Ne feledd, hogy Almásfüzitőn ott van a Plé Büfé!]

Rögtön ezután belevetettük magunkat a kikötői életbe. Fel szerettünk volna menni a várba is, de az onnan leszűrődő hangzavart és felfelé tartó embertömeg viselkedésmintáit elemezve arra jutottunk, hogy meccsközvetítés történhetik, ami miatt valószínűleg sem bámészkodni, sem lépni nem lehet ott, így maradtak a hajók. Voltak klasszikus példányok, volt egy aknászhajó és az egyikre Betti azt hitte, hogy talán a Fekete Gyöngy, de aztán rázoomoltunk és nem. [Betti: Mi van?! Ez szerintem nem történt meg.] [Zsolt: Ciki vagy sem, ez volt. Folyamatosan fekete vitorlát láttál mindenhol.]

A kikötőben és környékén nagyon sok ember volt, köztük rengeteg turista is. Mondjuk, hogy mit is csináltak pontosan, az nem volt világos, mert sem a búvárszobrot (úgy tűnt,hogy ez a helyi kabalafigura, amit több helyen is lehet látni, mindig más-más színekben és mintákkal)...

... sem a Béke Nobel-díj épületét nem nagyon fotózták vagy bámulták. [Betti: Legyen inkább Nobel Peace Center, az kevésbé hangzik viccesen.] [Zsolt: Kukacoskodsz itt állandóan...]

Úgy tűnt, [hogy az emberek] inkább a felújított, kicsit Dokknegyed hangulatú városrész burzsuj és nagyvilági hangulatát keresik és méregdrága éttermeiben szeretik lógatni a lábukat. Kaját éppen mi is kerestünk, bálnaszendvics lett volna az ideális, később már egy tonhalassal is beértük volna. Itt azonban csak fagyit lehetett elvitelre kapni, minden máshoz le kellett ülni, de annyira elit helyeken, hogy még az ültetésre is várni kellett. Kicsit feszélyezett minket a hely, egyrészt nem a mi világunk, másrészt nem ez érdekel Osloból, harmadrészt nagyon, nagyon hangos volt. Így visszafordultunk és az öböl partján a másik irányba indultunk. Rögtön csendesebb és kihaltabb lett, már a vár mellett haladva is. És ott, a semmi kellős közepén volt egy Tourinform iroda, persze úgy zárva, ahogy kell. De az oldalában végre volt egy térkép, amit lefényképezhettem és szinte már olyan volt, mintha lenne egy térképem a városról! Azok számára, akik hozzám hasonlóan térképőrültek és a komfortérzetük enélkül nem lehet teljes, berakom ide, hátha jól jön még.

A várról próbáltunk valami képet is készíteni, de amerről kerültük, nem akarta igazán érdekes arcát mutatni, de nehogy szó érje a ház elejét, ez itt az osloi vár.

Hamarosan elértünk egy mind áraiban, mind hangulatában kellemesebb egykor-kikötői-raktárépületet, amelyben kis kifőzdék és italmérések szolgálták ki a bohém szórakozni vágyókat. Sajnos a kaját itt is csak helyben lehetett fogyasztani, így itt sem szereztünk étket. Valamivel odébb aztán kopottabb raktárépületek és az öböl vize közötti sávban horgászással idejüket múlató emberek tucatjaival találkoztunk. Jó volt látni, hogy nemtől, kortól, rassztól és úgy általában mindentől függetlenül emberek csendesen, nyugodtan el tudják tölteni az idejüket egymás mellett egyazon hobbi élvezetének hódolva. Ezzel egyébként egészen határozottan prolibb környékre érkeztünk. Az öböl persze ugyanaz volt, mint valamivel odébb burzsujéknál, így innen is látszott az öböl közepén álló világítótorony, amibe egy nagyon-de-nagyon-lezárt időkapszulát helyeztek el (azt már elfelejtettem, hogy benne mi van), amit csak 3000-ben nyitnak majd fel. Még nem sikerült meg tudnom, hogy ki volt a világítótorony kivitelezője, de ha sikerült meg tudnom, az én házamat is ő építi fel, az fix! Így legalább ezer évig lakható lesz a vityillónk! Zsír, nem?

Pár száz méterrel, némi útmunkával és egy bazi nagy, kikerülendő kompállomással odébb egy hatalmas hálószárító és -javító állványra bukkantunk, ami alatt sétálva hátborzongató, sőt ijesztő zajok szűrődtek elő a hangszórókból, igazából nem tudom, hogy miért. Be is menekültünk a mellette álló kajálós-kiülős részre, de itt is csak gyorskaják voltak, halas szendvicsek nem.

Láttunk viszont lángosost. Komolyan. Nem, nem beszéltünk vele és nem, nem bánjuk, hogy kihagytuk. Számomra kimondottan élvezetes volt, hogy ekkor már tizedik napja nem vagy alig hallottunk magyar szót. (A Nordtripen nem vagyunk biztosak, hogy magyar szavak reppentek-e, de Bergenben már biztosan volt egy magyarul telefonáló ember.)

Az öböl partján tovább haladva végre felbukkant az Operaház, amely sajátos építészeti megoldásaival nem csak a művészetnek ad otthont, de gyakorlatilag ajtónyitás nélkül is remek közösségi hely. Oldalában és rajta is sokan üldögéltek a késő esti napsütésben.

Ám még ennél is fontosabb volt, hogy megtaláltuk az Operaház előtt a vízben A Művészetet. Még az út tervezésekor bukkantam rá eme gyöngyszemre és a lehető legszarabb véleményeket olvastam róla mindenhol. A benyomásaim alapján a helyiek utálják, mint a szart, a turisták meg nem értik, amit viszont én értek. Rettenetesen ronda és talán épp ezért zseniális. És persze művészet.

A Művészet kábító erejével el is szipkázta maradék erőnket és lendületünket, és innentől kicsit már inkább afféle kötelességtudat hajtott minket, mint valódi lelkesedés. Elsétáltunk azért az egyik nagy és szép templom felé, ami egyébként nagynak nagy volt, szépnek annyira nem tetszett. Az ajtaja kivételével, az rendben volt.

Aztán végig kellett sétálnunk egy hosszú sugárúton, hogy eljussunk a királyi palotához. Odaértünk, a Kisegér be is akart költözni, de mondtam, hogy a fegyveres díszőrséggel egyedül kell megbirkóznia és akkor visszaminősítette hétvégi háznak, amit majd csak egy jövőbeli hétvégén keres fel. [Betti: True story.]

Innentől már visszafelé indultunk, s bár elhaladtunk a patinás egyetemi épületek, a régi Operaház épülete, sőt egy budapesti parlamentkoppintás mellett,

fáradtságunkat mi sem mutatja jobban, hogy ezen a környéken legjobban ez a szökőkút tetszett.

Ugye, hogy ideje továbbállnunk? Ugye. Gond nélkül visszataláltunk a parkolóházhoz, ami azonban nem akart beengedni minket. Pedig nagyon próbálkoztunk. Jött egy bácsi, őt se akarta beengedni a parkolóház. Aztán valaki megszánhatott minket, mert egyszer csak nyílt az ajtó. Becsusszantunk, fizettünk, távoztunk. 

A városból kifelé vezető úton már nem volt dugó, hamar el is értük a kinézett, jól felszerelt pihenőt. Amiben személyautó nem állhat meg (elvileg még pisilni sem), de ezt persze már csak akkor közli egy tábla, amikor már lehajtottál az autópályáról. Így aztán lassítás nélkül áthajtottunk a pihenőn és mentünk tovább. Gyakorlatilag majdnem a svéd határig, bár azt még éppen nem léptük át. Egy autópálya melletti pihenőben találtunk alvóhelyet, ami elég messze esett az úttól ahhoz, hogy a pihenő melletti tó és élővilágának zajai legyenek az esti muzsika. Vacsiztunk, mosdóztunk, s közben előkerültek a békák is, kisebb békainvázió indult meg a tóból a köszöntésünkre. Csendes ninjabékák voltak, brekegést nem lehetett hallani, csak sötét árnyak ugráltak a járdán ide-oda. Tudtuk, hogy ilyen őrséggel nem eshet bajunk, így a legnagyobb nyugalommal tértünk nyugovóra, utolsó éjszakánkat töltve Jafar ölelő karjaiban. 

A tizenharmadik nap mérlege: egy darab újratervezés, egy darab stavkyrkja (de abból a legnagyobb!), a reggeli 8-ból délutánra 32 fok, 578 megtett km, egy darab Pride, 90 perc meg-nem-nézett meccs a várban, A Művészet, egy darab királyi hétvégi ház, nulla darab bálnaszendvics.