Pihe-puha ágyikóban ébredtünk (de komolyan, ezek az északi népek miért szeretnek elsüllyedni az ágyban?) kevésnek tűnő alvás után. Ám mivel a nyaraláson pihenni hitvallásunk szerint felesleges fényűzés, ezért gyorsan kipattantunk az ágyból, összerámoltuk, amit este még nem lehetett, búcsút vettünk Betti cafatokra szakadt nadrágjától, a tegnap este elfogyasztott alkoholos italok dobozaitól és lementünk reggelizni, mert itt már a reggeli is belefért az árba. Habzsi-dőzsi!

Csendben fohászkodtunk, hogy 1) ne a tegnap látott egerekkel kelljen megosztani az ételt, 2) ne a tegnap látott egerek legyenek az étel. A viking istenek óvó keze kísért bennünket a földszinti étkezdébe, ami nem volt azonos a tegnap kipróbált konyhával/egértanyával. Egyszerű, szedd-magad kontinentális reggeli volt. Én kávét töltöttem és almalevet, Betti a teával próbálkozott, de amint a csészébe pillantott, elment tőle a kedve. Az ivóalkalmatosság alján tekintélyes méretű vízkődarabok lubickoltak bonyolult szinkronúszó koreográfiát bemutatva. Így aztán már a filtert sem tette bele, s kitartó buzdításom ellenére sem vágta zsebre, hanem visszavitte a helyére. [Betti: Mentségemre legyen, hogy ki volt írva, hogy kaját ne vigyünk el. Meg hát amúgy sem vagyok az a fajta igazi magyar, aki a táskájába borítja a megkent kenyeret, nehogy valami is ott maradjon, ha már kifizette. Eleget ettem, teafilterünk is volt még, akkor meg minek vigyem magammal?] [Zsolt: Mert az egy jobb teafilter annál a szarnál, ami nekünk volt?!] Az egyetlen, amit hiányoltam, a tej volt, aztán arra is rájöttünk, hogy a harmadik ivólé adagoló nem valami bizarr rózsaszín gyümölcs nektárját adagolja, hanem a tejet. Búcsúzóul ittam még egy tejes kávét is, ha már lehetett, aztán felmálháztuk Jafart, aki halkan megsúgta nekem, hogy bár nincs velünk semmi baja, azért jobban tud pihenni, ha nem benne fekszünk. Biztosítottam érzéseink kölcsönösségéről, behajítottam a szobakulcsot a portára egy dobozba, mert a tegnapi bácsi nemcsak recepciós, hanem konyhás néni szerepben is üzemelt, így nem volt ideje könnyes búcsúra. [Betti: Meg hát ki sem öltözött az alkalomhoz. Ugyanaz a mackónaci volt rajta, ami érkezésünkkor is.]

Bevetődtem az autóba, mert Betti talpa alatt már izzott a pedál. Ülést érésem pillanatában már füstölgő kerekekkel mozgásba is hozta Jafart és száguldottunk úticélunk, a Jostedalsbreen nemzeti park felé. Az út igazán csodásnak ígérkezett mind minőségében, mind látványvilágában. Csalatkoztunk mindkettőben. Az aszfalt rémes volt, az útszélesség a szokottnál is változékonyabb, a vonalvezetés pedig egy vidámpark érzetét keltette bennem.  A táj biztosan szép volt, csak nem láttuk a kb. 30-40 méter magasságban kezdődő felhőktől.

Pacikám rendíthetetlenül darálta a kilométereket, a lágy szötymörgéssel és a meglepően intenzív forgalommal mit sem törődve, míg meg nem érkeztünk a Jostedalsbreen National Park Centerbe, ahol reményeim szerint találunk egy térképet vagy valami kis támpontot az aznapi túránkhoz. A remény csalfa jószág, mert bár a bejárat túloldaláról egy igazán jól fésült medve integetett felénk, ennyi erővel be is mutathatott volna, mert a "természet zárva", a National Park Center 10 előtt nem nyit ki, időmérő eszközeink pedig még csak fél 10 körüli időt mutattak. Ezek a hétfők! [Betti: Esküszöm, a strasbourgi franciáink jutottak eszembe, akik hétfő és eső lévén konkrétan úgy döntöttek, hogy zárva tartanak.]

Nem baj, megoldjuk! Átvettem a kormányt és átautóztunk egy pár kilométerre lévő faluba, Hjelle-be, ahonnan az aznapra kiszemelt rövid kis kirándulást a legcélszerűbbnek tűnt megkezdeni. Találtunk egy kis parkolót is, még hely is volt benne. Először azt hittük, a sportpályához tartozik, de aztán rá kellett jönnünk, hogy az ovihoz tartozik a parkoló is és a sportpálya is. Utólag elgondolkodtató, miért volt ott annyi autó... vagy minden 3 éves kocsival jár óvodába, vagy ott minden gyerekre 1,1 felnőtt jut, ez esetben szeretnék norvég óvodapedagógus lenni, mert bár nincs rosszul fizető munkám, egy darabig nem lesz olyan autóm, mint amik ott parkoltak. [Betti: Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a Balkán Bécs keleti határán kezdődik.]

Útnak indultunk a Glomnesfall irányába, s ezen a kb. 20 perces úton történt meg az, hogy a nyílegyenes aszfaltúton is sikerült eltévednem. Mentségeim persze vannak, de még nem voltam képes úgy fűzni a szavakat, hogy ez ne legyen rém kínos, így maradjunk a nyers verziónál. Szóval haladunk a tó partján futó aszfaltcsíkon, közben felidézek mindent, amit a vízesésről az internet információs dömpingjébe fulladva megtudtam: Hjelle felől a legkönnyebb megközelíteni, nem kell sok szintet mászni, viszonylag egyenes az út, kb. 20-30 perces túra. Ennyi. Tábla amúgy nem volt sehol. Aztán egy ponton kiszélesedett az út és maga mellett egy murvás parkolónak is helyet adott. Két tábla állt benne a két végében. A közelebbit megnéztük, kiderült, hogy ez a javasolt parkoló a vízeséshez, de ha itt állnál meg, akkor önkéntes alapon fizess. Mivel autó úgysem volt nálunk, ez nem tűnt érdekesnek, s mivel feltételeztem, hogy a másik táblán is ugyanez az infó van. Főleg mivel az út másik oldalán találtam túrautakat jelző táblákat. Ugyan nem pont a Glomnesfall volt rajtuk, de mindegyik cél Glomnes kezdetű volt. [Betti: Viszont egyik nevében sem volt semmi olyan, ami vízesés idegen nyelvű megfogalmazására utalt volna. Én úgy voltam vele, hogy szóvá teszem, de aztán valószínű nem a szokott bűbájos modoromban csináltam, így nem is hozta meg a kellő eredményt.] [Zsolt: Ha volt is ilyen szándokod, nem tetted. Különben hallgattam volna rád, mivel eddigre már bebizonyosodott, hogy az útvonalakat illetően jobbak a megérzéseid vikinghonban.]  [Betti: Tehát az én hibám. Értem.] [Zsolt: Nem így gondoltam, de ha szeretnéd, legyen!] Az utat is hosszabbnak jelölték mindegyikhez, de gondoltam, biztos elmennek a vízesés mellett. Menjünk hát arra! Egy idős norvég bácsi, aki a letört ágakat szedegette le az útról, magyarázott valamit, de mivel ő norvégül beszélt, én meg úgy biztosan nem, rámosolyogtam és mentünk tovább.

Kellemes erdei ösvényen haladtunk egy darabig, ami azonban egy ponton galád módon elkezdett felfelé mászni a hegyre. Hé-hé-hé! Erről nem volt szó! Semmi baj, találtam egy kis ösvényt, amin haladhattunk és ekkor már hallottuk a vízesés hangját is, menjünk hát arra! Az ösvényről persze kiderült, hogy csak egy vadul végigkakált vadcsapás, ami egy ponton emberi szem számára követhetetlen módon folytatódott. Javaslatomra visszafordultunk, s a széles ösvényen is visszamentünk kb. 20 métert, ahol volt egy kapu, amin kilépve a mezőn vissza tudtunk menni az aszfaltútra. Jó terv volt, csak a tökig érő, tökig vizes fű volt a gond. Mire az út mellett lévő házhoz értünk, már cuppogtunk a cipőnkben, a nadrágunk szára pedig egy-egy kilóval nehezebb lett. [Betti: Ezen a ponton - no nem azért, hogy sajnáltassam magam, de akkor is - felhívnám lelkes olvasóink figyelmét a tényre, miszerint reggel kidobtam az egyik nadrágomat. A könnyen száradósat.] [Zsolt: Béke szálaira.] A házból az idős norvég bácsi próbált nem pofán röhögni minket. Próbáltam hálás lenni az igyekezetéért, de csak utálni tudtam. Az aszfaltútra kiérve már látszott, hogy csak simán végig kellett volna sétálnunk rajta (negyedannyit, szárazon) és erről a pontról már a vízesés is látszott.

Zseniális manőverem a fénynél is gyorsabban erodálta lelkesedésünket, amiből 6 nap vízben létezés után amúgy sem volt már sok. A dologra még rátett egy lapáttal, hogy következett egy emelkedő, ami amúgy nem volt túl hosszú, de akkor és ott senkinek nem hiányzott, higgyétek el. Főleg, hogy egy troll úgy röhögött közben rajtunk, hogy a mellkasa is belefájdult.

Aztán jött az utolsó akadály, egy füves dombocska a vízesés mellett, hogy igazán jól rálássunk. Itt azonban a vízesés már annyi vizet szórt a levegőbe, hogy

1. fényképezni nem lehetett, mert még a tokból nem vettem ki a gépet, máris csupa víz lett az objektív
2. minden fűszálon kb. egy-egy liter víz csüngött
3. a talaj sáros latyakká ázott.

Korábban szembejött egy idősekből álló csoport, bennük még vagy már (?) tombolt a lelkesedés, de ők is szépen összesározták magukat. Nekünk meg már úgyis mindegy volt, hiszen vizesebbek aligha lehettünk. Felküzdöttük magunkat a vízesés mellé és bámészkodtunk. Persze egy dolog vizes ruhában lenni, és egy másik annyira még jobban elázni, hogy már folyik rajtad a víz, így sokáig nem maradtunk, mert a vízesés rendületlenül permetezett ránk. Lefelé Bettiből ismét kiszakadt egy nagy adag keserűség és hiába próbáltam bármit is mondani. Nem is nagyon volt hozzá kedvem, haragudtam magamra, amiért így elrontottam a mai napot (is), ráadásul egy ilyen banális hülyeséggel. Nem segített az sem, hogy amikor visszaértünk arra a pontra, ahol sikeresen rossz irányt választottam, kiderült, hogy a másik táblán egy térkép volt. Tehát ha egy eltévedéssel korábban nem vagyok olyan lusta, hogy megtegyem a tábláig vezető 12,3 métert, akkor mindezt kihagyhattuk volna és nem is ázunk el. Bár szerintem akkor a vízesés mellett áztunk volna szét, de ezt már sosem tudjuk meg. Mogorva hangulatomat tetézte, amikor az idős norvég bácsi harmadszor is megmosolygott minket. [Betti: Nos... valóban nem voltam túl szívélyes, amikor véleményt nyilvánítottam, de aztán olyan kitűnően sétáltunk egymás mellett szótlanul, hogy házasságunk békés rendje egészen hamar helyreállt. És csak úgy húsz évig fogom emlegetni a dolgot.] [Zsolt: A húsz év utáni első napon, amikor ezzel piszkálsz az orrod alá fogom dörgölni a fent leírtakat!]

Jafarig eléggé feszült csendben haladtunk. Pacikám dühöngött, morgott, nekem pedig ekkorra fogyott el a magammal hozott plusz lendület. Magamat is nehéz volt mozgásban tartanom, nem tudtam még Bettit is vinni előre, így hagytam, hadd fortyogjon és magamban pöfögtem. Harmadik mélypont. [Zsolt: Miért van, hogy ezek valahogy mind nekem jutottak az elmeséléskor? Totál úgy jön le, mintha egy hisztis tyúk lennék, aki minden adandó alkalommal mélypontot fog...] [Betti: Nekem inkább úgy jönnek le ezek, hogy a férj elmeséli, hogy a feleség milyen hisztis tyúk. De ez igaz, úgyhogy erről ennyit.]

Visszaértünk az autóhoz, ahol az óvoda udvarán a gyerekek kint foglalatoskodtak valamivel. Fényvisszaverő mellényben, mintha nem egy icipici kis faluban lennének [és kerítés mögött], hanem legalább egy autópálya közepén. De ők legalább látszottak, remélem, felnőtt korukra is megőrzik ezt a jó szokásukat és nem mászkálnak csak úgy az úton.

Utunk a National Park Center felé vezetett és mivel ismét már a szállás utáni napon szétáztunk, nem bántunk volna egy kis civilizációt. Hát, aki ilyesmit keres, az ne menjen a Jostedalsbreen National Park Centernek még a közelébe se! Egy hatalmas pénzlehúzós hely az egész. Egy baromi nagy szuvenyírsopp, egy vetítőterem (ami amúgy nem működött) és kész. Egész Norvégiában kb. sehol nem kell fizetni azért, hogy pisilhess, itt igen, 10 NOK-ra akartak lehúzni minket. A macinak azért köszöntünk, de aztán leléptünk. Ajándékba otthagytam nekik a túra során kilyukadt vizes, büdös zoknimat. Ár-érték arányban még így is túlfizettem őket.

Aztán lehet, hogy Norvégia is úgy érezte, hogy most már túltolta ezt az eső témát, mert a felhők feljebb emelkedtek, a nap elkezdett kisütni. Persze a következő pár száz kilométeren keresztül autóban ültünk, de nem mertünk panaszkodni, örültünk, hogy végre jó idő kezd lenni. Így azért sokkal élvezetesebb volt megmászni egy szerpentines emelkedőt, aminek a tetején kicsit meg is tudtunk állni bámészkodni.

Maga az út is jobban élvezhető volt, köszönhetően a napsütésnek. A jó időnek örvendezve az állatvilág apraja-nagyja is útra kelt, képletesen és szó szerint is. Például az előbbi kilátóponttól még néhány kanyar erejéig felfelé vezetett az út, s az egyik hajtűkanyarban egy derék birkafamília szaporázta lépteit felfelé, éppen csak a sávom  [mintha lenne saját sávod a norvég utakon...] negyedét foglalva el. És ez még a korhatárra tekintet nélkül megtekinthető kategória volt. Valamivel később egy szűk völgyben egy hatalmas kecskebandita csapat foglalta el az úttestet szinte teljes szélességében. Ha nincs az előttünk 100-al (sebességkorlát 80) repesztő busz, aki termetét kihasználva sikeresen szétrebbentette soraikat, talán ki sem jutunk abból az elátkozott völgyből.

A táj szépségén sokat javított, hogy látszott. Az előző napokban aláhullott vízmennyiségnek köszönhetően mindenfelé vízesések, patakok folytak és csillogtak a napfényben.

Az erre a napra jutó komp elég gyakran indult, köszönhetően annak, hogy kettő hajó siklott egyszerre. Azt gondoltuk (ó, mily' naivak és ártatlanok voltunk még akkor!), hogy egy kompozás már nem tartogathat számunkra semmi újat. Sokáig úgy tűnt, hogy nem is lesz semmi rendkívüli, gond nélkül elértük, begurultunk, fizettünk, hajókáztunk. Amikor azonban elkövetkezett az a pillanat, amikor a hajó orra már felemelkedett és a rámpa is lenyílt, hiába vártuk, hogy a komp személyzetéből optimális pozícióban elhelyezkedő kolléga megkezdje a hajón várakozó gépjármű-állomány szakszerű forgalomirányítását. Számára láthatóan nem volt lényeges, hogy az esetleges koccanásos balesetek ne a hajón, hanem inkább a szárazföldön következzenek be, illetve hogy a hajó minél előbb kiürüljön és elkezdhessék a beszállást a parton várakozók. Így aztán egy csipet tanácstalanság, egy kis kanál türelmetlenség, egy késhegynyi túlzott önbizalom és rengeteg jármű elegyeként kisebb forgalmi dugó alakult ki számolhatatlan majdnem-koccanással, mérgelődéssel és szerintem jelentős időveszteséggel.

Újabb kilométerhalmok maradtak a hátunk mögött, míg megérkeztünk az aznapi kiadós útfelújításhoz. Itt egy jelentős forgalmat lebonyolítani hivatott út olyan szakaszát túrták fel, ami nyílt ég alatt és alagutakban is egyaránt halad, de legalább meredeken felfelé. Ennél lassabban talán csak Mo i Rana és a Svartisen-gleccser előtti szakaszon haladtunk, de elképzelhető, hogy ez még annál is lassabb volt. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi lassította le a forgalmat, de 5 km/h-nál (Bocsánat, a helyiek km/t mértékegységet használnak. Ha esetleg hozzám hasonlóan felmerül valakiben, hogy akkor a tonna helyett mit használnak, ha nem "t"-t, akkor azoknak megsúgom: "tonn". [Betti: Szigorúan dupla mássalhangzóval a végén. Ezt úgy általában is imádják norvég barátaink. Buss. Stopp. Takk. Flagg. Butikk.]) nagyobb sebességgel alig-alig mentünk. Az alagútban mondjuk csak egyik oldalon volt ideiglenes világítás, amihez számtalan égő és pár száz méter hosszabbító biztosan kellett, de ettől még mehettünk volna gyorsabban is. Mindegy, így is megtettük ezen a napon az ötezredik kilométert is!

Mikor végre kiértünk a feltúrt részről, gyorsan félre is álltunk egy pihenőbe, mert elszoktunk a nagy száguldozástól. Így legalább láthattunk Tesla mögé kötött utánfutót. Szerettem volna tetőcsomagtartós Teslát is látni, de sajnos olyan nem akadt az utunkba. A pihenő egyébként elég magasan helyezkedett el, lényegében egy felhőben. Így szerencsére legalább átmenetileg utolért minket jóbarátunk, Szötymörgés. Ha már ott volt, meghívtuk ebédre, toastkenyér volt felvágottal. Nagy étvággyal ettünk, én még 3 falut is bezabáltam. [Betti: Mivel a Pacikám iderakta nekem előre - gondolom jelzés értékkel - ezt a szögletes zárójelet, ezért feltételezem, hogy most azt kell kifejtenem, hogy milyen vicces az, hogy ő megevett három falut is. Tényleg az. Senki ne ijedjen meg, ennyire még nem lettünk vikingek. A falu az tulajdonképpen olyasmi, mint az abonett nálunk, csak még szárazabb, és ez be is van perforálva kis négyszögekre, hogy könnyebb legyen elharapni. A perforáció viszont hullámos, így tulajdonképpen még többet morzsálsz, mint az abonettel. Amúgy a svéd Lidl-ben vettük, azóta cipeltük magunkkal.] Aztán a pihenő mosdójában ismét megtörtént, amiről nem hittük, hogy bekövetkezhet: Norvégia kifogyott a wc-papírból! Mivel baromi jófejek és rettenetesen tehetősek vagyunk, kisegítettük egy gurigával. Mivel Jafar nagyon ügyesen tüntette el minden reggel az éjszaka belelihegett párát, és így nem kellett 0,87 tekercs/reggel mennyiséget párátlanításra elhasználni, túlzottan jól álltunk wc-papír fronton, megtehettük hát. [Betti: Valójában két okból volt nálunk ipari mennyiségű vécépapír. Egyrészt a boltban csak 10 tekercses kiszerelés volt Uppsalában első este, másrészt meg tényleg arra voltunk felkészülve, hogy az autót minden reggel ki kell törölgetni belülről. Eddigi utazásainkon ez a reggeli rutin része volt. Mondjuk az eddigi utazásainkon nem Dzsafarral volt dolgunk.]

Az erre a napra tervezett második célpontunk Bergen volt, azon belül is [főleg] a Bryggen Hansa kereskedők által használt régi faházai. Igor jóvoltából ezt még a városba befelé gurulva láthattuk és... nos, lényegében mindent. Igor tud, ha akar, na! Kerestünk gyorsan egy parkolóházat. Találtunk. Szűk volt. Én meg ügyes. Felcuccoltunk és irány az öböl!

Bergenről legelőször is azt kell elmondanom, hogy egy nagyváros. Nem nagyon nagy, de nagy. (A statisztika szerelmeseinek: Norvégia második legnagyobb városa.) Ez számunkra abban nyilvánult meg, hogy a késői időpont ellenére is rengeteg ember hömpölygött az utcákon. Tehették, hiszen a vendéglátó helyek, de egyes boltok is 22, sőt, akár 23 óráig is nyitva voltak. [Betti: Norvégia egyetlen normális nagyvárosa.] A "nem nagyon nagy" jellege viszont abban nyilvánult meg, hogy ezt a hömpölygést és sokáig nyitva tartást területileg koncentráltan, néhány utcában produkálta csupán. Aki tehát nyugalomra vágyott, annak csak két-három utcával kellett távolabb mennie, ahol csendes kisvárosi hangulat fogadta. Na de, irány a Bryggen!

Az előbbi felkiáltás ott csengett még ajkunkon, amikor elhaladtunk a halpiac mellett, ahol a halak és a tenger egyéb teremtményeinek szerelmesei mindenfélét megtalálhattak, ami szem-szájnak ingere. Nekem a kedvencem a kis tartályokban pankrálódó rákok voltak. Abban maradtunk, hogy mielőtt Bergennek búcsút intünk, még szerzünk valami halas-és-per-vagy-tengeres kaját.

De most már jussunk el a nyamvadt Bryggenig! ... Jó, mindenki nyugodjon meg, épp az következik. 

A Bryggen egy kb. tucatnyi házból álló házsor, amely abból az időből maradt fent valahogy, amikor még a Hansa kereskedők lakták és használták őket. A házak között keskeny sikátorok indulnak, amelyek meglehetősen hosszúak, rámutatva ezzel arra, hogy ami elölről csak egy háznak látszik, valójában egymás mögé épített, folyamatosan bővített épületek sora.

Az épületek közül volt olyan, amely éppen felújítás alatt állt (mivel Világörökség a Bryggen, ez korántsem lehet egyszerű), de volt olyan is, amelynél azt mondta a felirat, hogy nem egykorú a többivel, jóval fiatalabb, viszont azért épülhetett ide és működhet, mert stílusban, utcaképben stílusos módon épült vagy épült újra. (A sor szélén volt ilyen, természetesen.) Maguk az épületek nem üresek, boltok, vendéglátóhelyek működnek bennük, de láttunk egy-két számunkra nem nyilvánvaló funkciót ellátó, inkább irodának tűnő helyiséghasználatot is.

A sikátorok néhány helyen az emeletek magasságában is folytatódnak, ahol az épület használói megengedik, fel is lehet menni ezekre a folyosókra.

Nem lepett meg minket, hogy még itt, ezen a sűrűn beépült részen is találkozunk szobrokkal. Mondjuk ennek a halnak a méretei megdöbbentettek, de állítólag a horgászok és halászok mindig is hajlamosak voltak a túlzásokra, szóval lehet, hogy ez áll a háttérben. Nekem nagyon tetszett, a baj csak az volt, hogy ezzel nem egyedül voltam így, egy rakás ázsiai turistának nálam még jobban tetszett, így viszonylag sokára maradtunk kettesben, hogy a fotó elkészülhessen.

A szobrok természetesen itt fából készültek, egy részük pedig a hely szűke miatt felmászott az épületek sarkára, homlokzatára. A fejszés csávó szobrát még valahol értem, a barna duokornis azonban már erősen összezavart. Egyfelől mindig is úgy tudtam, az unikornis fehér. Másfelől bár nem gondoltam, hogy nemtelenek, de ennek a hasa alatt lógó második szarvát méretei alapján akár primernek is tekinthetjük.

A Bryggen házai, lépcsői között tekeregve futottunk össze Bergen valódi urával is. Egy fogalmam-sincs-mit áruló bolt előtt volt vagy négy köbméter kacat kirakva. Köztük egy szánféleség, ülése kecskebőrrel leterítve, felette pedig egy hatalmas preparált rénszarvasfej. Én azonnal azzal kezdtem lekötni magam, hogy a készülő fotón minden agancsvég látszódjon, Betti azonban elkezdett böködni (sokat segítve a képkomponálási folyamat előremozdításán). Bökdösése oka pedig az a koromfekete cica volt, aki a szarvasfej alatt, a kecskebőrön aludta az igazak álmát. Nem igazán zavartatta magát a világörökségi helyszíntől és a köszöntésünktől sem jött igazán lázba. Őfelségét egyébként még akkor sem vette észre rajtunk kívül senki, amikor lustán ránk emelte tekintetét, majd visszakucolt. [Betti: A fotó világosabb fényviszonyokat mutat, mint amilyen valójában ott volt. És én is már vagy tizenöt-húsz másodperce néztem a szarvast, mikor feltűnt, hogy a sötétben lévő sötét folt valójában lélegzik. Néha szeretnék cica lenni, és így leszarni a világot.]

Lassanként aztán elfogyott a Bryggen. A közelben azonban találtunk egy fagyizdát, így asszimilációnk fokozása érdekében (csak és kizárólag ezért) szereztünk magunknak. Baromi nagy gombócokat adtak és nagyon finom is volt. Betti banános csoki és mangó, én medvecukor és menta kombinációt választottam. [Betti: A fagyi egyébként olyan kemény volt, hogy az eladók szabályos fizikai harcot folytattak egy-egy gombóc kilapátolásáért.] Paripám aztán ismételten rácáfolt a hiedelemre, miszerint a nők többfelé is képesek figyelni. Mert bár hatalmas betűkkel volt kiírva az épületre, ami mellett sétáltunk és aminek ablakain bebámultunk, ő ezt észre sem véve közölte: "ez talán valami múzeum lehet...". Talán. Sosem tudjuk meg. [Betti: Biztosan el voltam foglalva azzal, hogyan mentsem meg a fagyimat a mellettem sétáló fagyiszörnytől.] [Zsolt: Ha lett volna ott fagyiszörny, biztosan lecsapom, hogy ne ehesse meg az enyémet!]

Fagyival megtett útvonalunk jórészt a Bryggen épületei mögött vezetett. Innen nézve nem volt olyan egységes az utcafront vagy akár csak a tetők vonala, viszont színekben itt sem volt hiány.

Elsétáltunk a híres-neves felvonó rajtállomása előtt is, de ellentétben felderítőinkkel (név nélkül Viki és Gábor, akik áprilisban tudtukon kívül végeztek terepmunkát hírügynökségünk számára [és akikről a Nordkappról visszafelé jövet az is kiderült, hogy időutazók...]) nem vettük igénybe őket és így nem jutottunk el Bergen egyik dombjának/hegyének tetejére sem. Ennél jobban lekötött a középen alkartámasszal ellátott köztéri pad, a Rosenkrantz utca és a rengeteg sirály. Szóval csupa olyan dolog, ami amúgy senkit (sem helyit, sem turistát) nem érdekel. [Betti: Erről készült kép is, amihez statisztálnom is kellett, de mivel már az egyik előbbi képen is botrányosan nézek ki a bal szememen lévő monoklival és a torzított fejemmel, ezért a kartámaszos padról készült képet nem engedtem feltenni a világhálóra. Azon ráadásnak még vagy negyven évvel öregebb is vagyok.] [Zsolt: "1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését."]

A következőkben a "Szerezzünk kaját!" fedőnévű titkos küldetés kapcsán kellett cselekednünk, így részleteket nem oszthatok meg. Talán ha annyit elmondok, hogy a halpiacra mentünk, akkor nem lesz baj. Elvitelre kértünk két szendvicset és helyi viszonylatban jutányos áron szereztük meg őket, de ennél többet már tényleg nem mondhatok! Az egyik garnéla-, a másik tarisznyarákos volt, de ez titok, okés?

Távolról lefigyeltünk még egy mólót, amin egy félgömb-forma emlékmű díszelgett, ami a Kisegérnek nagyon tetszett, ezért oda még természetesen kimentünk. Nem tudhattuk, honnan is tudhattuk volna?!?, hogy ez a kegyetlen bűnözőpáros, Koldus-sirály és Rémisztő Gólya-sirály területe. Koldus-sirály épp két lány előtt álldogált, mikor odaértünk. A lányok egy padon ülve halas szendvicset majszoltak, Koldus-sirály pedig válogatott fenyegetésekkel akarta kicsikarni tőlük minden vagyonukat. Sajnos a botor járókelők (nem mi!) nem igazán érezték át a helyzetet, folyton megakasztották Koldust a téblábolásukkal. Ezért aztán Rémisztő Gólya-sirály, aki a járókelők mellett, fej magasságban álldogált féllábon valami cölöpön egyszerre megmoccant, amitől a járókelők, akik eddig (fogalmam sincs, miért nem) nem vették észre őt, majd' összepisilték magukat ijedtükben. Szerencsére a sirályduót úgy lefoglalta a bűncselekmény, amit elkövetni készültek, hogy mi sértetlenül átjutottunk a móló túl végére (rákos szendviccsel a táskánkban!), igaz, olyan messzire kerültük őket, amennyire csak lehetett. Kisegér felmászott a vágyva vágyott művészetre, ami egyébként tele volt írva és elkezdett csúszdázni rajta. [Betti: Mondom a rövidebb változatot, ha valaki esetleg nem tudta volna követni Zsolt leírását. Kimentünk a mólóra, ahol láttunk egy sirályt, amelyik közelről kinézte a kaját egy csaj szájából, meg láttunk egy másikat, aki sikításig ijesztegetett egy másik csajt. Mindeközben a Kisegér fotózkodott.] [Zsolt: Szerintem az én tálalásom jobb volt. De bízzuk a közönségre! Hívja a 06-90-12345-BETTI számot, ha Betti történetére szeretne szavazni! Vagy ha van ízlése és ép esze, hívja a 06-90-123456-ZSOLT számot, mint mindenki más!] [Betti: "Legyen béke, szabadság és egyetértés." Továbbá ugyaninnen: "1. Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését."] [Még mindig én (Betti): Tudod, mi ez, Pacikám? Sötét gúny. De nem olyan sötét, mint te.] [Még mindig én (Betti): Mielőtt bárki azt hinné, hogy épp a házasságom alapjait pusztítom, nézze meg az Eszeveszett birodalom című Disney klasszikust. Aki már látta, az illő módon tudja, hogy abból idéztem. Aki még nem látta, annak ajánlom az egészet, de főként az 1:00:06 pillanattól.] [Már nem Betti, hanem Zsolt: Én sajnos tehénné változtam. Hazamehetnék?]

Mivel a helyzet elég feszült volt, nem engedtünk neki túl sok csúszást, inkább megpróbáltunk visszajutni a városba. Szerencsére a sirályok még mindig a két lánnyal voltak elfoglalva, így épségben el tudtunk haladni mellettük. A két lányról sajnos azóta sem hallottunk semmit.

Későre járt, így a parkolóház felé indultunk, de másik útvonalon, mint amin az öbölhöz lejöttünk. Egy sétáló-bevásárló utcára tévedtünk, ahol felismerni véltem a Tizenkét vezér szoborkomplexumot. Persze lehet, hogy ők nem pontosan így hívják, mindenesetre volt rajta 12 muki, felettük pedig mindenféle izgi jelenet: bálnavadászat, vikinghajó viharban, nem-viking hajó viharban és hasonlók.

Az utolsó kanyarban pedig az is kiderült, hogy a bergeni meki nem annyira gyors mint étterem, legalábbis van olyan, aki elég régóta szobrozik a bejáratnál a kajájára várva.

A parkolóházban Betti ült a kormányhoz, én pedig a navigátori ülésbe. Kiderült, hogy mindkettőnknek hosszú volt a kihagyás. Paripám nekidörgölte a kerekünket a kijárati sorompó  járdaszegélyéhez lényegében teljes hosszában [Betti: Amúgy nagyon szűk volt a parkolóház, de tényleg.], én pedig Igor ébredésére várva (műhold jel keresése) ösztönösen rossz irányt jelöltem meg a kikanyarodáskor. A következő 15-20 percben a főszereplő Igor volt, fontosságát és hősiességét tekintve pedig Pacikám következett rögtön utána.

Igor ugyanis elvitt minket egy kis városnézésre, ami nem meglepő módon útmunkába és így zsákutcába torkollt. Hogy igazán szar legyen a megfordulás, volt ott még egy autó, ami az aktuálisan járművek áthaladásának lebonyolítására alkalmatlan útszakasz egy pukliján feküdt fel és nem mozdult se té, se tova. Szerencsére ilyen helyzetekben Igornak hatalmas a lélekjelenléte és mindig előrukkol néhány ötlettel. Az első például az volt, hogy bevitt minket egy olyan lakó- és pihenőövezetbe, ahol az 1,01 autó széles, kockaköves utat időnként bazi nagy cserepekben éldegélő dísznövények is szűkítették. Rendben, elismerem, hogy a növényeket nem fair felróni neki. Azt viszont már annál inkább, hogy erről az útról lépten-nyomon keskenysége miatt észrevehetetlen utcákba akart befordítani minket, szigorúan olyan helyeken, ahol 100-180 fokot kellett volna fordulni. Nem hallgattunk rá, így visszakeveregtünk arra az útra, amin már egyszer elhaladtunk, csak akkor ellenkező irányba, a zsákutca felé és innentől már viszonylag könnyedén eljutottunk ahhoz a csomóponthoz, amit Betti már előre lefigyelt térképen és sem akkor, sem azóta nem találtunk rá jobb hasonlatot a szétcsúszott [óriás] hagymakarikáknál.

Pacikám szépen eloldalgott a szélén, ahogy amúgy kellett is és szinte már kint voltunk Bergenből. Pár kilométer alagút, le- és felhajtók ugyan még hátravoltak, de aztán csak elértük azt az utat, ami egy folyóvölgyben vezetett és amiben eredetileg aludni terveztünk. A kiszemelt alvóhelyet rendben el is értük, azonban nem maradtunk ott. Leginkább azért, mert kitaláltuk, hogy mivel jó az idő, elég jól látni még ennyi fénynél és nem vagyunk fáradtak, megyünk tovább, hogy a következő napon minél hamarabb kezdhessük meg a gleccsertúrát. Ezenkívül azonban volt egy kisbusznyi szerencsétlen keleti turista, akik egyrészt szintén ott készültek aludni, másrészt megszállták a mosdót, harmadrészt olyan állapotban hagyták ott maguk után, hogy ennyi erővel a folyóba is mehettünk volna a dolgunkat végezni.

Pár tucat kilométerrel arrébb találtuk a következő alvóhely-jelöltet. Le kellett egy picit térni az útról, de nem bántuk meg, mert szép helyre kerültünk. A pihenő egyben egy kilátópont is volt egy hatalmas vízeséshez (Skjervfossen).

Elsétáltunk a kilátópontig, s közben úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább, még közelebb a gleccserhez. Azért a mosdóba még elszaladtunk, hiszen ki tudja, milyen pihenőhelyet találunk majd? Amikor a mosdóba beléptem, az első gondolatom nem is az volt, hogy "bakker, itt maradunk!", hanem a "bakker, ide beköltözünk!". Egy nevenincs út melletti autós pihenőben egy olyan mosdó fogadott, ami a Szép házak oldalairól is rám kacsinthatna. A patakra és vízesésre néző panorámás kilátás mellett a padlófűtést már csak futólag említem meg.

Utólag visszanézve nem volt a legjobb ötlet innen tovább menni, de annyi baj legyen! Alig néhány kilométer múlva ugyanis kiderült, hogy 22:45-kor is működik még a manuel [vagyis inkább manueLL] [Zsolt: Ha te mondod... de akkor most visszamenőleg is javítjuk a korábbi napokon? Hátha nem veszi észre senki?] dirigering és furikázik fel-alá a felvezető autó, ha erre van szükség. Volt. Nem kellett sokat várnunk, elkezdhettünk araszolni a Ledebil után a Hardangertunnelen szája felé. [Betti: Azt még hozzá kell tennem, hogy itt én vezettem, sikerült a sor elejére érkeznem, így abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy úgy mehettünk a ledebil autó után, hogy tulajdonképpen alig láttunk valamit a ká sok fényének villágosától. Majd ledebil barátunk mindenféle jelzés nélkül állt ki balra, mi meg azt sem tudtuk, hogy most akkor merre a fenébe kövessük, mert amúgy az út egyenesen ment volna tovább, és még csak le sem volt zárva egyértelműen. Mindenesetre befordultunk balra, majd jött egy kisebb kaptató, majd ahol jobbra kellett volna menni, ott én balra rántottam a kormányt, aminek következtében valami világvégi elhagyatott úton csalingáztunk egy kilométert, mire visszaértünk a főútra. Így mondjuk legalább nem én voltam a mazsola a sor elején.] [Zsolt: Habár tényleg volt ilyen mókázás, szerintem az nem itt történt, mert itt az alagútban húzódott csak félre.] [Betti: Hát akkor bocs mindenkitől.] Nem sokkal az alagút bejárata előtt láttunk egy táblát, amin azt közölték velünk (igen, ekkora már profik voltunk KRESZ-norvégból, főleg, ha alatta volt angolul is), hogy 23:00 és 05:00 között két település közötti útszakaszt teljesen lezárnak. Gyors útvonal ellenőrzés: nyilván a mi útvonalunkon van a lezárás. Gyors pihenőhely ellenőrzés: nyilván minden kiszemelt és szóba jöhető pihenő a lezárás után van. Gyors idő ellenőrzés: 22:53. Gyors távolság ellenőrzés: még legalább fél óra, de inkább több kellene odáig. Gyors konklúzió: ezt megszívtuk. Főleg, mert éppen egy olyan útvonalon haladtunk, aminek a második legkomolyabb útdíja volt, tehát az, hogy "menjünk vissza" nem igazán jöhetett szóba. De ekkora legalább a Ledebil kiállt előlünk az alagútban és immár sokkal gyorsabban száguldhattunk az útlezárás és az ismeretlen felé.

Annyira lefoglalt a megoldás keresése, hogy majdnem elfelejtettem meglepődni az alagútban felbukkanó körforgalom láttán. Pedig a Hardanger-híd-alagút-híd komplexum nem is egyet rejt!

Az alagútból rögtön a hídra hajtottunk (sajnos csak utólag derült ki, hogy kizárólag az a fizetős), majd a hídról rögtön egy alagútba. Ebben ismét egy körforgalom következett, ahol hirtelen feltűnt a fény az alagút végén. Képletesen azért, mert jelölt egy pihenőt, szó szerint meg azért, mert ez egy rövid alagút volt. Ahogy kihajtottunk, rögtön ott is volt a pihenő. Volt pár autó, de azért akadt bőven szabad hely is és még mosdó is volt! Nem lehet ilyen szerencsénk! Nem is volt. A mosdóra ugyanis ki volt írva, hogy zárva, cserébe megsúgták, merre a legközelebbi. Megpróbáltam azért, hátha csak viccelnek, de nem, tényleg zárva volt. Elgurultunk a javasolt pihenőhöz is, ám arról kiderült, hogy mosdó ugyan van, de az egy kompállomás, ott meg ugye nem ildomos aludni. Ezért visszatértünk a lezárt mosdós pihenőbe, csendben elmajszoltuk a rákos szendvicseket és eltettük magunkat aludni.

A tizenegyedik nap mérlege: egy darab orbitális eltévedés (csodálkozom, hogy még semmilyen díjra nem jelöltek miatta), egy világörökség, egy világörökségi  szundítóhely, 541 megtett km, több napsütés, mint az elmúlt öt napban összesen és egy kényszer szülte alvóhely estére.