Valószínűleg nem is voltunk igazán fáradtak, hiszen még az ébresztő megszólalása előtt felébredtünk. Nagyon jót aludtunk, éjjel nem is éreztük, hogy hajón vagyunk. Meleg az viszont volt, hiszen egyetlen falon volt csak két pici ablak. Az előző este elvégzett logisztikai reallokáció eredményeképpen csomagjaink perceken belül rajtkészek voltak, a szoba minden négyzetcentiméterét átvizsgáltuk, hogy maradt-e ott valami. Dolgunk végeztével pedig átmentünk a vörös hajóra reggelizni.

Miután meghamiztunk, kiürítettük a szobát, még egyszer utoljára megtömtük Jafar gyomrát és bevágódtunk az életünknek két hétig otthont adó autóba még egy utolsó negyvenpár kilométerre. Mivel elég felhős idő volt, a napszemüvegem a hátsó ülésre tettem a kis hátizsákok mellé. [Betti: Vigyázat, spoilerveszély!] Ennek később még lesz jelentősége. Szívfacsaró, léleksajdító jelentősége. De ne rohanjunk ennyire előre!

Stockholmból [Betti: Koppenhágából.] kifelé menet csak abban a sávban volt dugó, amiben nekünk kellett haladni, de ezzel együtt is gyorsan haladtunk. A kölcsönzőtől kb. 5 kilométerre megálltunk tankolni, hogy Jafart tele pocakkal vigyük vissza, aztán azt hittük, innen már csak be kell gurulni az utolsó szakaszon. Hehe. Valójában még belefutottunk egy átkozott elterelésbe: a közelben található egyetlen felhajtó volt lezárva. Az úton, amelyre áttereltek minket, csak a kritikus pontokon nem helyeztek ki észlelhető módon táblákat, így egy 3 kilométeres kört még beletettünk Jafar kerekeibe teljesen feleslegesen. Nem, Igor sem segített. [Betti: Nahát!]

Aztán varázsigék hosszas kántálásával (magyar fülek akár káromkodásözönnek is hallhatták volna) a megfelelő útra varázsoltam magunkat, eljutottunk a kölcsönzőig és beálltunk a sorba. Mire kiszálltam Jafarból, a srác már előkereste a mobilján Jafar adatlapját és félig már át is nézte, hogy minden rendben van-e vele. Gyorsan kipakoltunk, felcuccoltunk, visszaadtuk a kulcsot. A srác közölte, hogy Jafar kifogástalan állapotban van, mi megköszöntük, hogy velünk töltötte a két hetet és könnyeinkkel küszködve elbúcsúztunk tőle. Legyen bármilyen csúnyácska, én nagyon megszerettem. [Betti: Egyrészt annyira csúnya, hogy az már szép. Másrészt annyira gonoszul fest az eleje, hogy nem lehet nem szeretni. Harmadrészt meg na, igazi családtag lett, ha csak átmenetileg is. Én megsirattam, mert egy érzelgős p*csa vagyok.]

A reptéri busz hamar jött, szinte üres volt, hamar oda is értünk a terminálhoz. Bent lepakoltunk, s míg Betti megpróbált bejutni egy mosdóba, én kiderítettem, hogyan is működik a rendszer. Kiderült, hogy self-check-in van és a csomagoknak is egy személyzet nélküli bag drop zone-t alakítottak ki. Észrevettem, hogy nincs meg a napszemüvegem. Jafar átadásakor elfelejtettem kivenni a kis hátizsák mellől. Több is veszett Mohácsnál, de azért nem örültem a fejleménynek. [Betti: Óóóó, jééé, dráma, dráma dráma.] Betti visszatért, hogy a mosdó bevehetetlen erőd, amibe képtelenség bejutni. Javasolta, hogy jussunk át a check-inen és a biztonsági ellenőrzésen és majd bent mosdózzunk. [Betti: Nem mintha túl lényeges lenne a történet szempontjából, de a történeti hűség kedvéért elmondanám, hogy a földszinti mosdó volt használhatatlanul túlzsúfolt, ezért visszaprancsoltam Zsoltra a cuccokat, felmentünk a check-in szintjére, és ott mentem el mosdóba. Még a check-in előtt. Az csak azért volt izgi, mert mikor bementem a fülkébe, akkor még nők keringtek a mosdóban, mikor kijöttem, akkor meg már csak férfiak.] [Zsolt: Lehet, hogy így történt, én a napszemüvegem elvesztése okozta sokkban voltam.]

Gond nélkül zajlott mindez, a biztonsági ellenőrzésnél kíváncsian vártuk, kit szednek ki. Az én táskámat egyszer megforgatva visszaküldték második átvilágításra, de aztán nem kellett kipakolnom. A terminál, legalábbis az ötös számú, ahonnan mi indultunk, nagyon kicsi, nagyon zsúfolt és Ferihegy minden tekintetben jobb. [Betti: Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen kicsúszik valamelyikünk száján, de Ferihegy tényleg jobb.] Külön érdekessége, hogy az érkező és (biztonsági ellenőrzésen túljutott) induló utasok ugyanazt a teret használják, így persze leszállás után is lehet duty-free shoppingolni. Nekem azért Ferihegy jobban tetszik.

Szereztünk innivalót, aztán ücsörögtünk a padon, aztán ücsörögtünk széken, aztán felbukkantak magyarok, akik teljesen magyarosan viselkedtek, csak épp elszoktunk ettől két hét alatt. Mindenesetre míg anya és gyerek az ablak mellett is foglalnak két helyet, addig apa azért csak pakolja szét jól a cuccokat, hogy ott is meglegyen mindenkinek a helye. Mondjuk erre biztosan szükség is volt, mert a váró tök üres volt éppen akkor.

Aztán vártunk, várakoztunk. Olvasgattunk, a veszteségeinket vettük számba (egy pár kidobott zokni, egy darab kidobott nadrág, egy darab autóban felejtett napszemüveg), ami nem is volt olyan vészes. Aztán átraktak minket egy másik kapura, úgyhogy hatalmas versenyfutás kezdődött, hogy mindenki le tudjon ülni. Le tudott, futás nélkül is. Szerencsénkre az előbbi magyar család a közelünkben bokszolt ki magának három egymás melletti helyet, így meghallgathattuk apuka okfejtését, miszerint éppen egyik országban sem vagyunk. Valamiért felrémlett bennem a "Figyelsz?, figyelj!, figyejjé! Apa most elmondja a mágnest!" eszmefuttatás. [Betti: Nettó hülyeség dőlt a szájukon. Esküszöm, én szégyelltem magam. Szerencsére (értsd a hangsúlyt) le tudtam foglalni magam azzal, hogy néztem, ahogy versenytolongás alakul ki amiatt, hogy ki fér még be a dohányzófülkébe (mert ilyen is van a reptéren), illetve az is egészen bájos jelenet volt, amikor a padokon cuccok nélkül alvó csávót felébresztették és elkísérték melegebb éghajlat irányába a marcona tekintetű reptéri gárdok.] [Zsolt: A reptéri szekusokról egyébként az jutott eszembe, hogy ha nem akarsz azon aggódni, hogy kiszúrod-e a tömegben a terroristagyanús embereket, vedd fel őket biztonsági őrnek, mert akkor egyenruhát kell hordaniuk láthatósági mellénnyel, így könnyű követni a mozgásukat.]

Aztán begördült a vadlúd, aki azért jött, hogy hazavigyen minket, s én az ablakra tapadva bámultam, mert hát a kisfiúk és a gépek, különösen a járművek kozmikus kapcsolata az évek múltán sem enyészhet el.

Amikor nem a gépet bámultam, akkor a dohányzófülke működését vizsgálgattam, amelyben nagyon komoly elszívórendszer működhetett, mert egy gramm füst nem jött ki a plexin vágott lyukakon keresztül. Ekkor döbbentünk rá arra is, hogy milyen kevés dohányzó emberrel találkoztunk, s ez milyen kellemes volt. S amikor (főleg városokban) mégis belefutottunk egy-egy dohányzóba, nagyon figyeltek rá, hogy másokat ne zavarjanak. Még Osloban történt, hogy Betti egy hangosabb szusszanással (kb. mint egy orkán) fújta szét az arcunk előtt lebegő füstöt, amit az előttünk sétálók eregettek. [Betti: Értsd: szokásos bájos stílusomban éreztettem, hogy nem kívánok cigarettafüstöt fogyasztani.] Erre ők egy grimasz nélkül félreálltak, elengedtek előre és mögöttünk jöttek tovább.

A felszállás persze késett, kiderült, hogy csak egy kifutót használhatnak a szokott kettő helyett, így hatalmas dugó volt még a kifutón is, 6-7 gép állt sorba, hogy felszállhasson és közben folyamatosan érkeztek is a gépek. Maga az utazás kellemes volt, Betti valami főzőműsort is élvezhetett a fedélzeti videón, de pont a csattanó előtt leszálltunk és már sosem tudjuk meg, mit is kell csinálni a mindenfélével megtöltött almával. [Betti: Tényleg kellemes volt az út. Te végigaludtad, én meg időnként sírásig pusztultam a rosszulléttől, de azért ja, lehetett volna még szarabb is.] [Zsolt: A tanulság az, hogy fapadoson aludni kell és akkor egészen jó.]

Magyarország igazán magyarosan köszöntött minket, kutyagoltunk a reptéren, tülekedtünk a csomagokért, mert az muszáj, kerülgettük az út kellős közepén ok nélkül megtorpanó bambákat. A buszon aztán több megállón keresztül élvezhettük egy HVCS mindenhez értő eszmefuttatásait, amelyben leendő reptéri büfés kolléganőit szédítette. Eszmecseréjüket csak annyival jellemezném, hogy intelligencia tekintetében kereslet és kínálat egymásra talált. A metrózás ehhez képest dögunalom volt, s végül hazaértünk az üres, de öcsémnek hála kiszellőztetett és hűvös lakásba. Dödölle hiányát ekkor éreztük meg igazán. A nap maradékában kipakoltunk, elkészítettük a szokásos "szajré" képet. Úgy 20-szor, mert valamit mindig kifelejtettünk. [Betti: A Nordkappos hűtőmágnesről például csak a sokadik képkészítés után jutott eszünkbe, hogy létezik. A következő pánik tárgya a "de akkor hol van???". Aztán úgy negyed óra után bevillant, hogy a Rovaniemiben kapott szemellenzők közé csúsztattam be Hellesyltben, nehogy elvesszen...] [Zsolt: Új szolgáltatásunk: ha valaki szeretne valamit biztos helyen tudni, de soha a büdös életben meg nem találni, adja nekünk, mi elrejtjük! Az ár miatt senki se aggódjon, garantáltan sokat kérünk!]

[Betti: Mindenki megtalálta a képen, amit kapott?] [Zsolt: Feltéve, hogy már megkapta?]

A tizenötödik nap mérlege: 46 km Jafarral [még egy utolsó omkjøringgel], pár száz km Mártonnal, a vadlúddal, egy darab elhagyott napszemüveg, megszámlálhatatlan magyar sokk, egy darab otthon-édes-otthon, nulla cicaszeretés.