Még fel sem keltünk az utolsó autóban töltött éjszaka után, nekem szinte máris hiányozni kezdett, hogy sokáig nem lesz részem ebben az élményben. Na jó, mégsem. Reggel iszonytató melegre és fényre ébredtünk már az ébresztő megszólalása előtt. Ebből a fény így két hét után már kevésbé volt szokatlan, a meleg viszont még igen, hiszen nem is volt az olyan rég, amikor oda akartam fagyni Steinvikholm mellett... Szépen összeszedtük magunkat, nekiálltunk reggelit készíteni, ismét megettünk egy csomó falut. Közben kaptunk társaságot is egy idősebb bácsi, és egy a bácsira kicsit sem hasonlító ázsiai kislány társaságában. Vagy nagylány. Fene se tudja. Ritkán jövök zavarba, de róla azóta sem tudtam eldönteni, hogy mennyi idős volt. [Zsolt: Kinézetre 12-14, viselkedésre és megszólalásai alapján 5-7.] Ennél azonban még jobban lekötötte a figyelmünket az a fesztivál, amit a pihenőben parkoló kamionok rendeztek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha összebeszéltek volna. Hetet kukorékolt a kakas, és ezek egyszerre megindultak. Elképzelhető, hogy ennek valami szabályozási háttere van arrafelé, ennek végül nem néztünk utána. Mindenesetre a túlzsúfolt pihenő egyik percről a másikra totál kiessé vált [Zsolt: Vagy kietlenné, attól függ, mennyire lényeges a gépek jelenléte a komfortérzethez.]. Mondjuk aztán mi is elindultunk, elvégre a határ már nagyon közel, szinte már éreztük a svéd húsgolyó szagát a szélben... Na jó, előtte még kötelező jelleggel megörökítettük a csodás helyet, ahol este majdnem megettek minket a békák.

A határ végül tényleg egészen közel volt. Én vezettem, ezért Zsoltra bíztam a határátlépés ünnepélyes pillanatának megörökítését. Kár volt. [Zsolt: Nem mentegetni kívánom magam, de aki azt gondolja, hogy neki jobban menne, próbálja meg úgy, hogy Betti közben folyamatosan instruálja, hogy "azt, azt fotózd le!" "mit?" "azt a táblát!"... Gondolom, senkinek nem tűnt még fel, hogy a határátkelőkön több a tábla, mint fa a Százholdas pagonyban... amúgy meg ezt a feladatot teljesítettem és kész.] [Betti: Valóban. Szerencsére nem ötfokozatú skálán értékelem a teljesítményed.] [Zsolt: Persze, hiszen számos skála kipróbálása után kiderült, hogy a teljesítményem értékéleséhez mindig csak egy fokozatot, a legjobbat kell és lehet használni. Ez van.] [Betti: Na dugulj el!] [Zsolt: És ezt is tökéletesen végre tudom hajtani: ...]

Az elbénázott fényképezését külön sajnáltam, mert a sebességet korlátozó tábla annyira percizésen volt elhelyezve az unióstól balramögött, hogy gyakorlatilag úgy tűnt, mintha Svédországra kompletten kirakták volna a harmincast.
A dolognak két tanulsága lehet:
1. Zsoltnak legközelebb többet kell vezetnie, de minimum, hogy a kritikus helyeken én ülök a navigátori ülésben, mert sokkal jobb képeket lövök mozgó járműből. Jobb=Művészibb. Természetesen. [Zsolt: Természetesen.]
2. Nekem kell legközelebb többet vezetnem, hogy Zsoltnak legyen alkalma elsajátítani a mozgó járműből művészi képek készítésének tudományát.
3. Nem kellene mozgó járműből fényképeket készítenünk.
(Három lett, maradhat?) [Zsolt: Kész szerencse, hogy a három között semmiféle ellentmondást nem találni!]

A svéd E18-as jelölésű főút pontosan annyi élményt nyújtott, mint az E4-es, amikor még Koppenhágától Stockholmtól távolodni akartunk. Háromsávos [Zsolt: Váltva 1+2 és 2+1, mielőtt valaki előtt egy 3+3 sávos szörnyűség jelenne meg.] svéd kuriózum, az E4-eshez képest azzal a különbséggel, hogy TELE van, és az előzéshez felhasználható kétsávosított szakaszok ritkábbak, de legalább rövidebbek is. Volt egy-két olyan visszatérésem, amikor azt éreztem, hogy ilyet soha többet. Sosem öröm az autót egy száguldó dömpermonstrum elé visszarántani, mert egyszercsak elfogy az út. elég stresszes is lettem ezektől, úgyhogy végül visszaadtam Zsoltnak a kormányt. Ő úgyis jobban ért az idegen nagyvárosokba behajtáshoz. [Zsolt: Itt megint kiütközött a skandinávok patópáluras reakciója... Sokszor akkor jutott eszükbe, hogy akkor kihasználnák az előzésre a "hirtelen" jött kétsávot, amikor már az a tábla bukkant fel, hogy 400 méter múlva ismét egy sávra szűkül a mi oldalunk.]

Út közben ismét megszaporodtak az útszéli, ennek megfelelően sajnos halott halmazállapotú borzsomákok is. A hatalmas forgalom alapján mondjuk ez nem meglepő. Olyan is történt, hogy - habár az életben nem jártunk még sivatag közelében, de Svédországban - sikerült homokviharba keverednünk. Egy előttünk haladó homokviharszállító volt az elkövető. Ki is álltunk, hogy kieresszük a gőzt. Meg a gázt is, merthogy a kempingfőzőben sajnos még lötyögött egy kevés, márpedig nem akartunk tőle így megválni. A pihenőben, ami szerencsére véletlenül sem volt egy száraz, fenyőtűvel borított nagy placc, és véletlenül sem fújt mindenfelől tekeregve a szél, végül elégettük a maradék gázt. Nem volt jó érzés a körülmények miatt. [Zsolt: Eleinte féltem a zombiként csoszogó papik megvető tekintetétől is, de aztán rájöttem, hogy nem csak járni, de látni is képtelenek már szegények. Így valószínűleg észre sem vették, mit csinálunk. Annak mondjuk már kevésbé örültem, mikor ugyanezek a papik a volán mögé szálltak be.]

Koppenhága Stockholm felé haladva már alig találkoztunk más látványossággal, valójában csak a Volvo egyik gyára érdemel említést, ahol - az általam megalkotott szakszó alapján - a cicavolvókat gyártják. Tudjátok, ezek azok a bobcicák, amik nem (bob)cicák, hanem volvók. Ha férfi vagy, és ezt elolvastad és nem kaptál infarktust, akkor gratulálok, továbbra is férfinak tekintelek.

Koppenhágába Stockholmba beérve örömmel tapasztaltuk, hogy nem kell az oslóihoz hasonló közlekedési dugóval megbirkóznunk. Aki ezek után azt hiszi, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás, az nem számolt Igorral. Egy helyen azért csak feltorlódtunk, és csak nagyon lassan araszolva lehetett haladni. Aztán miután már percek óta szidtuk a közlekedést, hogy mer' a sok köcsög elhúz a belső sávban, mi meg itt kivárjuk a sorunkat, Igor gondolt egyet, és közölte, hogy legyünk mi is köcsögök, na nem azért, hogy ne álljuk ki a sorunkat, hanem mert nekünk a sorbaállós sáv nem is jó. Gratulálunk. Ezek után már csak arra kellett figyelni, hogy a városi káoszban hogyan ne maradjunk benn a kereszteződés közepén, miközben hogyan ne csapjuk el a mindenfelől érkező bicikliseket, miközben valahol jobbra kellene kanyarodnunk egy olyan helyen, ami rohadtul nem utcának néz ki, és csak azért hittük el, hogy ott bemehetünk, mert egy másik kocsi meg onnan próbált kikanyarodni. Végül meglett a folyópart, a szállás, a szálláshoz közeli parkoló, ahol translate-tel megértettük a táblát, aztán a parkolóautomatát, aztán majdnem odébb álltunk egy másik helyre, de aztán inkább visszaálltunk az eredetire.

Becsekkoltunk a szálláson. A szállás az pedig a Den Röda Båten névre hallgató kipofozott hajócska volt. Lagalábbis ezt hittük. A kabinunk végül a mellette horgonyzó másik hajón volt, ami pont ugyanolyan, csak nem röda, hanem fehér. Számkóddal lehetett feljutni a fedélzetre, aztán kulcs a rácshoz, meg szűk lépcső, meg rálátás mindenre, ami számít Koppenhágában Stockholmban...

... és végül bejutottunk a kabinunkba is. Nagyon csecse, nagyon hangulatos, nagyon hajós, nagyon meleg.

Szépen lassan és megfontoltan behordtunk minden létező dolgot Dzsafarból, aztán nem fértünk el a káosztól. Ennek örömére mindketten vettünk egy naaaagy zuhanyt, és csak ez után voltunk hajlandóak nyakunkba venni a várost.

A szállástól nem is messze rögtön találtunk egy csiricsáré épület, a Kisegérnek annyira meg is tetszett, hogy rögtön pózolt vele. Az sem érdekelte, hogy villanyoszlop csúfítja a hátteret.

Hamar kiderült, hogy a központba annyira nem is lesz egyszerű bejutni, mert egyrészt millió biciklis próbál minket elütni, másrészt millió biciklis próbál minket elütni az építkezés miatt átmenetileg gyalogosok által is használt bicikliúton, harmadrészt, miután ezt megúsztuk, hajtűkanyarból is el akartak ütni minket. Végül sikerült épségben áthömpölyögnünk a hídon, aminek a másik oldalán lévő elágazóban balkáni szemünknek igen szokatlan látványt nyújtott, ahogy a biciklis horda legyorsulja és letaszítja az autókat az útról. Jó, ebben nyilván volt némi barokkos túlzás, de az, hogy dugó volt a bicikliúton, az megállja a helyét.

Koppenhága Stockholm rögtön magasra rakta a lécet Oslonak, ugyanis itt már a szálláson kaptunk egy elég jó kis térképet, ami alapján majd kavirnyálhatunk a belvárosban, míg Osloval szemben ugye az volt az egyik legnagyobb kritika, hogy ott képtelenség volt ilyet szerezni. A térkép ellenére először kevésbé tudatosan barangoltunk az utcákon. Érzésre nekem egyébként Prágát idézte ez a belvárosi rész. Szűk utcácskák, hömpölygő turistahordák, gombamód kinőtt szuvenyírsoppok, kirakatok, épületekről lógó zászlók...

A találomra mászkálás ebben a városban nagyon bejött. Valahogy mindig jókor voltunk jó helyen, a jó épületek és a jó szobrok ugrottak elénk. A legjobb időzítés az egyértelműen a királyi palotához érkezésünk volt, pont elkaptuk az őrségváltást.

Koppenhága Stockholm azért is a mi városunk, mert tele van lovas szobrokkal, lovas táblákkal, és mindenféle lovas dolgokkal, így a Pacim és én nagyon élveztük a nyihogást. [Zsolt: Az alátámasztott lovasszobor azért picit erős volt.]

Zsoltnak ráadásul külön kedveskedett a város, mert oroszlánok is dögivel előfordultak.

Tulajdonképpen továbbra sem tervezett módon csavarogtunk tovább. Így volt például olyan szerencsénk, hogy láttunk durván erőszakosan kukázó madarakat (így utólag akár zombirigóknak is nevezhetjük őket, az Ónodi-féle rendszertan elbírja ezt is)...

[Zsolt: ... Petőfi távolba szakadt szobrát...]

... fej és test nélkül árválkodó harci öltözetet...

... táblát, ami arra figyelmeztet, hogy erős pápaszemre ne rakj 12 tonnás háromszöget csúcsára állítva... [Zsolt: Vagy: 12 óránál hosszabban összenőtt szemöldök tilos.]

... meg nemzeti bankot, felújítás alatt álló múzeumot, operát, és még sorolhatnánk. Végül elértünk a városházához, ami első pillantásra szintén tűnhetne vaskohónak, de szerencsére bármily nagy is az a félsziget, két ilyen városházát nem bírna el, ezért erről kiderült, hogy sokkal jobb, közelebbről meg még inkább. Az épületet alkotó téglák számára már nem emlékszem, de valami nyolcmilliós szám rémlik. [Zsolt: Nekem is ennyi rémlik, Parip és nem csak azért, mert egy csapat vagyunk!] [Betti: Ökölpacsi!] [Zsolt: Utána pedig a titkos kézfogás!] Akit érdekel, nézzen utána. A belső udvar alapján engem inkább egy katedrálisra emlékeztetett, aztán egy udvarházra, attól függően, merre fordítottam a fejem. Zsolt csinált róla szép képeket is, biztos mutat majd belőlük.

A városházánál ki lehetett menni a vízpartra is, ami azért jó, mert kellemes, meg a meleg ellenére elég jól jár a levegő, meg látszik majdnem mindennek a teteje, amit már láttunk, és pont látni a szállásul szolgáló ladikot is.

Ja, és vannak récék is!!!

Visszafelé indulva még megtekintettük Birger jarlt, illetve nem őt, hanem egy arany(ozott?) szarkofágot, és láttuk a világ leglapítottabb tetőszerkezetét is. 

Hazafelé haladva ismételten egy felújítás áldozatai lettünk, így még gyalogosként is eltereltek minket. Úgy tűnik, ez a végzetünk. Így viszont véletlenül megtaláltuk a Normalhöjdpunkt-ot, aminek igazi és majdnem igazi geográfusokként nagyon tudtunk örülni. Ez gyakorlatilag az ország térképészeti alappontja volt az előző század elején.

A szállás felé haladva ismételten láttunk egy kisebb csordányi oldtimert, és mivel már két hét is eltelt az elsők óta, ezért hivatalosan is megállapíthattuk, hogy itt egy hobbiról, nem pedig egy fesztiválról van szó. Hazafelé még betértünk egy igazi 7elevenbe, mert megint az volt a baj, hogy beülni nem akartunk sehová, más helyen viszont nem nagyon találtunk már élelmet. Szereztünk két calzonét, mert az ugye echte sverige, aztán hazacammogtunk.  A forró calzonék mellé Zsolt még kapott egy nagy fagyit is. [Zsolt: Mert ügyes voltam és okos és így megérdemeltem.] [Betti: Hát persze.] Szerencsére hazafelé sem ütöttek el minket a bicajosok.

Mivel már két hete éltünk együtt Dzsafarral (vagyis inkább Dzsafarban), ezért még megragadtuk az alkalmat és benéztünk a motorháztető alá is. Utána felmásztunk a hajóra, a fedélzetről még egy utolsó előtti gyönyörködtünk a kilátásban, aztán bevonultunk a kabinba, ahol továbbra is dög meleg volt, és legalább a másik oldalra egy közlekedési csomópontra és a mögötte magasodó sziklafalra nézett. Este már csak pakoltunk, hogy másnap reggel csak reggelizni és indulni kelljen. Közben kerekedett egy kisebb égi özönvíz, de legalább kellemesebb lett az idő. Még megpróbáltuk megérteni, hogy az agyam miért mond mindig Koppenhágát Stockholm helyett, amikor tudom, hogy Stockholmban vagyunk. [Zsolt: Ekkor már napok óta azt mondta, helytől függetlenül.] Nem sikerült. Végül elraktuk magunkat aludni egy, az eddigieknél is puhább ágyba. 

A tizennegyedik nap mérlege: 1 határátkelés, 1 hajókabin, 1 város, amiben biztos nem voltunk (Koppenhága) és 1, amiben viszont biztosan igen (Stockholm), megszámlálhatatlan biciklis, útdíjmentes utazás, 444 megtett kilométer.