A pihe-puha ágyban ébredés keltette egészen szokatlan érzések után reggel próbáltuk magunkat viszonylag ügyesen és hamar összeszedni, de azt hiszem, ez nem ment túl jól. A szűk keresztmetszet általában én vagyok, mert (1) olyan jó meleg van az ágyban, (2) nem akarok felkelni, (3) Zsolt már úgyis felkelt, akkor én minek csináljam, hülyeség és (4) majd ha elkészítette a reggelimet, akkor én is kinyitom a szemem, (5) nézzünk mesét a tévében, (6) és úgy egyáltalán, utálom a reggelt. [Zsolt: Betti számára egy Reggel című és témájú film műfaji besorolása egyszerre lenne katasztrófafilm, horrorfilm, dráma és tudományos-fantasztikus.] A mesekínálat egyébként egészen érdekes volt: láttunk Én kicsi pónimat, meg a Nils Holgersonnak valami új számítógépes változatát, amiben a gyerek deszkás cipőt hord pöcsös nadrággal, és valami suttyó sapka van a fején, továbbá Márton úgy néz ki, hogy megijedek tőle és végül kikapcsolom a tévét. [Zsolt: Kákalaki Akka pedig egy vérbeli szamuráj. Ő lett a kedvencem.]

Miután ilyen hatékonyan elpocsékoltam az időt, végül azért elindultunk. Nagy meglepetésünkre sikerült kijutnunk az épületből bénázás nélkül. A bénázás most az lehetett volna, hogy bedobjuk az erre a célra kijelölt ládába a szoba és az épület megszállásához kapott kulcsokat, majd kimegyünk és rájövünk, hogy ott hagytunk valamit. Nem sikerült. :)

Hangolódásként elsőnek meglátogattuk a helyi Lidl áruházat, mert nagyjából útba esett következő úticélunk felé, és amúgy is fel kellett tankolnunk a készleteket. Ezzel a kis kitérővel nem volt semmi baj, leszámítva azt az egyetlen ordenáré nőszemélyt a boltban, akinek láthatóan még a finnekre oly jellemző rezignált arckifejezést kiválóan alkalmazó pénztáros is kikaparta volna a szemét. Mi nem tettük, mert akkor nem lennénk jó gyerekek és akkor a Mikulás nem hozna ajándékot. [Zsolt: Jaj, az Donna Bamba! Szerencsére tartozott hozzá egy igazán kretén gyerek is, aki a boltban mindenhol és mindenkinek útban volt és szerencsére a parkolóban a felhős égig pakolt bevásárló kocsit is rábízta az anyja. Amikor láttam, hogy mögöttünk áll a járművük és elkezdenek pakolás címén szerencsétlenkedni, csikorgó kerekekkel zúztam ki a parkolóból.] 

Ezzel a burkolt felvezetéssel szeretném bejelenteni, hogy ezen a napon az első fontos megállomásunk a város északi határában elterülő Santa Claus Village. Mivel Finnország námbör ván exportcikke maga a Mikulás személyesen, és mert mindenhol ezt is olvasni a helyről, ezért az ember joggal számít egy igazi turistacsapdára. Aztán odaértünk, és kiderült, hogy ez bizony tényleg az. De hát a Mikuláshoz akkor is el kell menni.
Az autóból kiszállva az előbbi megállapítások ellenére is csak kicsit furcsálltuk, hogy nincs akkora tömeg, mint amekkorára számítottunk. [Zsolt: Így sajnos az adott mennyiségű szúnyogból több jutott egy főre.] Elindultunk a sok épület között befelé, és néztük, ahogy emberek június közepén karácsonyi zenére fényképezkednek egy-egy valamivel, miközben másik fényképezkedő emberek belesétálnak a képkészítésbe. A valamivel azért valamivel, mert szerintem alig volt valami olyan a terepen, amivel érdemes lehetett fényképezkedni. Ilyen valami volt a sarkkör a betonba betonozva (de ez nekünk ugye már nem újdonság, mindenesetre a Gonosz Szürke Egeret azért hagytuk kiteljesedni)...

... a hőmérő, amely szerint a felhőborítás és a látogatók öltözködése ellenére is jó idő volt... [Zsolt: Még jó, hogy korábban abban maradtunk, hogy ha a sarkkörtől északra szállunk ki a kocsiból, lesz nálunk kabát és pulcsi is, szükség esetére. Itt nem volt szükség, de lelkesen cipeltük.]

... az útbaigazító tábla...

... és... és semmi más. Aztán mivel mindenki más is lézengett, ezért mi is neki álltunk lézengeni, felderíteni, hogy melyik épület mit rejt. Ahhoz képest, hogy már a nyitási idő után kb. egy órával érkeztünk, a legtöbb dolog még zárva volt. Ami nem, az meg látogatásra kevésbé érdemes, vagy túl drága, vagy ezek tetszőleges kombinációja. Találtunk szervezési bakit is, mert például ennek a szegény macinak nem szóltak, hogy ne csinálja, amit csinál:

A Santamus nevű udvarban például megpróbálták bemutatni a hússzerzés, húsfüstölés, valamint a hústárolás fontos kellékeit is. Velünk együtt aznap már 5 ember is benézett oda, és láthatóan mi voltunk a legkitartóbb érdeklődők, mert amúgy mindenki hamar kámforrá vált. Igazából minket is csak az egyik tákolmány tetején felfedezett mókus varázsolt el annyira, hogy ne álljunk rögtön odébb.

[Zsolt: A mókuson kívül nagyon lekötött minket néhány tábla, amelyet láthatólag egy évekkel korábbi Google Fordítóval sikerült lefordítani és a vadászat során elejtett hús tárolására szolgáló helyiséget "game store"-ként azonosították. Illetve volt egy kunyhó típus szúnyogok ellen. Nagyon érdekelt a működése, mert láthatóan 1/8-án nem volt fedett. Nem jöttem rá, hogyan véd a szúnyogok ellen.]

A hely egyébként elég sok programot kínálNA, ha nem lenne az a faramuci helyzet, hogy a Mikulás faluban nem akkor van főszezon, amikor mindenhol máshol. Lehet irdatlan sok pénzért rénszarvast simogatni, meg huskykat nézegetni, meg motorosszánozni, aztán van valami nagyon modern étterem is, ahol biztosan manók készítik el a kajádat. Ezen programok különlegessége, hogy habár a faluba ingyen besétálhattál, a programért mindig fizethetsz. Nem keveset. A rénszarvas simogatásért például annyit, hogy előbb állok meg az út szélén haverkodni egy példánnyal és várom ki ennek sikertelen végét, minthogy kifizessek egy halom pénzt és molesztáljam szerencsétleneket itt.
Ezen sok lehetőség felderítésének végén még egy Marimekko shopot is felfedeztem. Ezt az információt, továbbá az egész bekezdést anyukámnak ajánlom, mert ő nagyon szeret engem. Anyukám nagyon szereti a Marimekko mintát is. De itt olyan irdatlan drága volt minden, hogy azt még szuvenyírsopp esetén is taszítónak tartom. Inkább majd rendelek neked ruhát az amazonról. Azért egy képet kapsz róla! :)

Na és amikor már igazán csalódtál az egészben, és nem is érted, hogy a poroszkálás során tapasztaltak ellenére hogyan lehet a Mikulás egy nemzet GDP-jének jelentős hányada, odaérsz a Santa Claus Office épületéhez. Kérem szépen, ez az egyetlen hely, ahol valami igazi mikulásosat kínálnak, és azért még fizetni sem kell. Az épületbe belépve meg lehet tekinteni néhány pofátlanul nagy ásványt, például ametisztet. Utána pedig két bájos manósipkás hölgy invitál beljebb és mutogatja, hogy merre indulj. Tulajdonképpen csináltak egy bejárható ösvényt az épületben, ami tényleg úgy van berendezve, mint ahol amúgy a Mikulás és segítői dolgoznak. Dolgoznának, de amúgy nyári szünet vagy kávészünet van, ezért egy része épp nem üzemel vagy átrendezés alatt. [Zsolt: A kiírás szerint épp a manók eszkábálnak ott valamit. Mivel manószékekkel volt elkerítve, én elhittem.] Sebaj, ezzel nem tudják elvenni a végre előbújt lelkesedésünket.

Szerencsére hasznos ismereteket is magunkra tudtunk szedni. Kiderült például, hogy a Mikulás hogyan tudja egy éjszaka előtt körbejárni a Földet és meglátogatni minden gyereket. Van neki egy hatalmas karja, talán "Earth Rotation Controller" névre hallgat, aminek meghúzásával le tudja lassítani a Föld mozgását. Aki ezt eddig nem tudta, az itt húúúúzhat meg ahhááázhat meg váóóózhat. Erről sajnos bizonyítékunk nincs, mert azt kérték, hogy ne készítsünk képi dokumentációt, és mi jó gyerekek vagyunk, ezért nem készítettünk. A Mikulásnál mégsem rosszalkodhat az ember... [Zsolt: Kivéve a Gonosz Szürke Kisegér. Ő bárhol rosszalkodhat.]

És aztán elértünk egy pontra az ösvényen, ahol láthatólag szándékosan megállítják a jónépet. És ott táblára ki is van írva, hogy mindjárt találkozhatsz a Mikulással! És hogy ezt akár élőben is lehet követni az interneten. A dolog úgy néz ki, hogy amikor az előttünk lévő bement, akkor tőlünk már megkérdezte a lánymanó, hogy melyik országból érkeztünk, és pici türelmet kért, és aztán vártunk, és egyre jobban izgultunk, és még jobban, és valamikor a nagy izgulás közben még az is eszembe jutott, hogy vajon mi van a kívánságlistámon, ha a Mikulás megkérdezi, aztán még izgultunk kicsit, aztán végre bemehettünk! [Zsolt: Az élő közvetítés észlelése után megkérdeztem Pacimat, hogy nem akarunk-e erről hírt adni, mert bár nem hiszem, hogy munkaidőben bárki interneten lógással töltené az idejét, de ha valaki esetleg szabadságon van vagy beteg, akkor esetleg talán bekapcsolódik és baromi menők leszünk. Mint később kiderült, ezen felvetésem halk háttérzöngéssé silányult az izgulás hevében.] [Betti: Meghallottam és emlékeim szerint mondtam is, hogy nem kell szólni másoknak. Egyrészt bármelyik pillanatban szólíthatnak minket, másrészt meg minden rajongónk dolgozik, hogy majd nekik is legyen pénzük eljönni meglátogatni a Mikulást.] Egy nagyon kis hangulatos kicsi terem volt, a Mikulás ott ült a közepén a rivaldafényben, nagy szakállal, hatalmas lábbelivel, sapkával, és mosolygós szemmel, és odahívott minket maga mellé! [Zsolt: Kezet ráztam a Mikulással, bibibííí! És baromi jófej, mert a Kisegérnek is külön köszönt és érdeklődött is felőle!] [Betti: Én meg már másodszorra találkoztam a Mikulással, bibibííí! Nem mintha verseny lenne... csak mégis.] A Mikulás egyébként nagyon tájékozott (nyilván), és rögtön megkérdezte, hogy Budapesten élünk-e, és feltette a legfontosabb kérdést is a várossal kapcsolatban, amely a történelem során már családokat szakított szét és barátságokat ásott alá, nem is beszélve arról, hogy még a város hóborítottságának csökkentésével járó feladat szervezését is befolyásolja: "On the Buda side or on the Pest side?" [Zsolt: Ezzel a kérdésével azt is elérte, hogy napokig a Hello Tourist ment a fejünkben.]
A Mikulás egyébként azzal is tisztában van, hogy az ő tavaik mélysége pöttyet nagyobb mondjuk a Balatonénál is. Mindent összevetve, a Mikulás földrajzilag roppant tájékozottnak bizonyult, és ráadásul nagyon vicces és aranyos.  [Zsolt: Még arra is kitértünk, hogy a finn és a magyar nyelv mennyire hasonló avagy sem. Annyiban maradtunk, hogy hasonlóak (a Mikulást idézve:) "from a distance".] Továbbá nagyon kedves tőle, hogy külön figyelmet szentelt a Gonosz Szürke Egérnek is [Zsolt: Ugye, mondtam!], és az sem volt ellenére, hogy vele együtt szerepeljen a közös képünkön: [Zsolt: Amúgy nemcsak a Mikulás művelt, hanem a manói is! A fotós manó "Köszönöm!"-el jelezte, hogy ügyesen vigyorogtunk a fényképeken.]

Igen, megkérdezte azt is, hogy van-e kívánságlistánk. Én persze ettől rögtön összeszeppentem magam, és gyors végiggondolás után csak annyit tudtam kinyögni, hogy hiányzik a cicám, de azért gyorsan meg is beszéltük, hogy ezen nem nagyon tudunk segíteni. (Igazából így utólag belegondolva sem tudom, mit is mondhattam volna. Tulajdonképpen elégedett vagyok, és nem érzem, hogy bármi olyat kívánhatnék, amit a Mikulás teljesíteni tud. Ez valahol mélyen nagyon jó érzés.)  Zsolt kicsit leleményesebb volt nálam, finoman megjegyezte, hogy azért ha egy házat tudna nekünk intézni a Mikulás, annak nagyon örülnénk. [Zsolt: Azt mondta, meglátja, mit tehet! Most igyekszem nagyon jó lenni...] Végül kértem hozzá egy rénszarvast is piros orral. Ezután elbúcsúztunk tőle, és szó szerint akkora vigyorral jöttünk ki a teremből, mint akik most találkoztak a Mikulással. :)

Utána azért visszatértünk a kőkemény üzlet világába. A következő kanyar után manók vártak minket és elmondták, hogy ha szeretnénk, akkor 30 euróért cserébe megkaphatjuk a Mikulással készült [egyik] közös képünket nyomtatva, de ha 40 eurót is rááldozunk, akkor az internetről is le lehet tölteni a készült képeket és a beszélgetésről készült videót is. Bezony, ez már a 21. századi Mikulás Iroda. Nyilván kell a videó. Nyilván ezek után a kifelé vezető út is a szuveníroson keresztül vezet. Nyilván egy vagyont ott is hagytunk. Mutassatok egy olyan turistát, aki elmegy a Mikuláshoz, és szuvenír nélkül jön haza...

[Zsolt: A videó megszerzése és a szuvenírsopp között volt lehetőség arra, hogy az ember levelet küldessen valakinek, ami aztán a Mikulástól fog megérkezni. Hogy mi lenne egy ilyen levélben, az nem derült ki. Volt viszont szabatos leírás arról, hogy mit is kell csinálnod, ha ilyet szeretnél. Több nyelven persze. Néhány állandó jelleggel, viszont mindegyik felett, legfelül, a legjobban látható helyen magyarul! Ráadásul érthető, ékes magyarsággal! Feltételezem, hogy fentről megkapták az infót, hogy magyarok vagyunk és mire leértünk, kirakták és rögtön utánunk egy másik nyelvűre cserélték. De akár így van, akár nem, az egész iszonyatosan jól szervezett és szó szerint varázslatos.]

Utána még bementünk a postára is, ami tulajdonképpen félig posta, félig ajándékbolt, és a két félen felül még van egy harmadik fele is, ami meg kiállítóterem. A falon van aktualizált statisztika, és megtekinthetők a világ minden tájáról a Mikulásnak küldött levelek is, országonként szétválogatva.

[Zsolt: A fent említett szekrényben nem könnyen, de megtaláltuk Magyarországot (Finniában csak Unkari) is, és a magyar levelek közül a legfelső a váchartyáni Apáczai Csere János Általános Iskola első osztályosainak levele.]

Mivel a látogatásunk elérte minden elképzelhető célját, továbbá kezdett lógni az eső lába is, így behuppantunk az autóba, átvágtunk négy sávon lámpa nélkül a szemben lévő benzinkútra tankolni (ez az 1 eurós borravalós benzinkút) [Zsolt: A srác ugyan nem tudhatott az egy eurós borravalóról, de olyan lelkesen vakarta a rovarlenyomatokat a szélvédőről, hogy már kezdtem szégyellni magam tétlenségem miatt. Ha tudtam volna, hogy mi vár ránk még aznap, szóltam volna neki, hogy hagyja a francba.], majd továbbhaladtunk észak felé. Út közben találkoztunk follow me autóval megspékelt útfelújítással, rénszarvasokkal, Vuojärvi előtt reptéri kifutópályára szélesedő útszakasszal, majd letértünk a  főútról következő látnivalónk irányába.

A Pyhä-Luoston Kansallispuisto területén (ez egy nemzeti park, de annyira szép neve van, hogy muszáj volt leírnom, ráadásul a Mikulás szerint a finn nyelv bizonyos távolságból hasonlít a magyarra [Zsolt: Nos, van az a távolság...], úgyhogy nyilván kitaláltátok, miről van szó) működik a világ jelenleg egyetlen olyan ametisztbányája, ami látogatható is, ide tartunk. Amíg odaérünk, addig azonban még leparkolunk a látogatóknak kijelölt parkolóban az egyik tunturi tövében, ahonnan aztán egy kb. másfél kilométeres könnyű túra vezet a bánya bejáratához. A tunturi az nem akármilyen tunturi, hanem olyan, ami mögött már fekete az ég és zivatartevékenységre utaló jelenségek is felfedezhetők. Érkezésünk időzítése két tekintetben sikerült majdnem tökéletesre. Az egyik az időjárás, mert a következő másfél kilométeres murvás úton haladást sikerült olyan dézsából ömlő esőben megtennünk, hogy a fekete farmerom bőrnadrágnak tűnt a végére, nem beszélve a csapkodó villámokról, amik fákkal körülvéve mindig megnyugtatják a lelkem. A másik majdnem tökéletesség a bányához érkezés, mert a bányába vezetett túrák óránként indulnak, minden óra egészkor, és mi 14:08-ra értünk fel. Sebaj. Így volt nettó 52 percünk arra, hogy levegyük magunkról az esőkabátot, amit aztán kinn is hagytunk a kávézó teraszán őrizetlenül (mert ott ilyet is lehet, és mert már voltak ott másoktól származó ruhadarabok is), vegyünk belépőjegyet a kávézóban 18 euró per kopf értékben, majd kiüljünk a teraszra, és próbáljunk gyönyörködni a száradó természetben, mert az utolsó száz méteren felfelé már nyilván nem esett. Szerencsére volt társaságunk is: egy teherfekvőciklis pár teljes ruhacserére kényszerült, mert ők is az esőben tekertek felfelé [Zsolt: Egy ponton a srác kiszállt tolni, mert a sárban már nem volt tapadásuk. Akkor úgy voltam vele, ha beérjük őket, én is segítek. Erre végül azért nem került sor, mert a csaj is kiszállt és végül kb. 10 méterrel előttünk értek fel.], egy kanadai néni kinn aludt a teraszon [Zsolt: Gondolom bent meleg volt neki.], valamint sikerült összebarátkozni egy nagyon kedves kismadárral, akinek az Ónodi-féle rendszertan nemzetközi elismertsége ellenére, továbbá rajongónk és hivatalos madarászunk lelki egészségének megőrzése érdekében nem adtunk semmilyen nevet, ellenben levideóztuk, mert nagyon aranyosan szövegelt.

52 perc elteltével meglepő módon a nadrágunk a száradás kezdeti állapotait mutatta, de mivel indult a bányába hatolás, ezért az eső természetesen újra rákezdett. Nem olyan durván, de azért esett. Ez azért lényeges, mert habár bányáról beszélünk, de senki ne azt képzelje, hogy a hét törpéhez hasonlóan dalolászva leereszkedtünk volna a felszín alá. Ez egy felszíni bánya. Egy felszíni bánya zseniális üzletpolitikával.

A látogatás úgy nézett ki, hogy hét jómadár és az idegenvezető bement a bánya területére, ahol először egy előadóteremben csücsörögtünk. Kaptunk még üdítőt is (áfonyalevet, mi mást), és ennek elfogyasztásához egy ásványtan kezdőknek előadást, mely során összetapogathattunk jó pár kibányászott ásványt, megtudhattuk, hogy milyen büdös a kovakő használat után, valamint hogy mennyi az ametiszt világpiaci ára kilónként (nagyon sok). Az idegenvezető csaj amúgy szerintem maximum velem egykorú volt, de inkább fiatalabb, viszont nagyon érthetően és emészthető mélységben ment bele a témába. Volt egy pont az előadásban, amikor eszembe jutott az egyetemen töltött életem elején megtanult és azóta is kedvenc "trigir hexagoroid" kifejezés is, de nem mertem ezt és más hasonlót sem benyögni, mert azon kívül, hogy a szavakra emlékszem, arra már kevésbé, hogy mit is jelentenek. [Zsolt: Én is úgy éreztem, hogy elég hamar megszégyenültünk volna, ha elkezdünk szakmázni. Már amennyiben az ásványtan bármelyikünknek is szakma.]

A bánya egyébként kb. húsz éve működik, és a hölgy elmondása szerint nem céljuk túl hamar kimeríteni, emiatt általában csak heti egy napot dolgoznak benne. Van egy kvázi sátorponyvával lefedett kisebb rész, ami alatt télen is tudnak működni [Zsolt: Télen minimum kétszer annyiba kerül a látogatás. Hiába a luxust meg kell fizetni.], amúgy a szabad ég alatt folyik a kitermelés. És mivel ez egy látogatható bánya, és egy csomó pénzért lehet látogatni, ezért az ide tévedő turistáknak is biztosítanak lehetőséget arra, hogy saját maguk bányásszanak ametisztet. Ehhez egyrészt azt az instrukciót kaptuk, hogy ha a felszínen lévő nagy kövek megforgatásakor az aljukon nincs ametiszt, akkor benne sem lesz, úgyhogy nem kell mindent szétkalapálnunk, másrészt mázlisták vagyunk, mert az eső egészen jól letisztította a terepet. Harmadrészt kaptunk célszerszámot és céltésztaszűrőt is a hadművelethez, valamint kellemesen elegendő időt a végrehajtáshoz. [Zsolt: Amíg még a bányászattan elméleti alapjait vettük, hatalmas önbizalommal és betyáros lendülettel hittem, hogy én itt bizony semmit sem fogok találni, mert alig lesz majd valami. Aztán amikor kiértünk a számunkra kijelölt kapirgálóba és a csaj elkezdte kiosztani a nehéz gépeket, a saját felszerelésemre várva nézelődtem és "hopp, ott van egy!" és "hopp, ott is egy!" és "hopp, az még nagyobb!", akkor már sokkal derűsebben láttam az ametisztbányász karrieremet.]

És mint az iskolában, a csaj szólt, hogy még tíz perc, még öt perc, még egy perc van hátra, és aztán végeztünk. A kibányászott darabokat először lemostuk, majd a csaj segített eldönteni, hogy kinek mit érdemes választania. Mert ha már bányászol, akkor egy akkora darabot, amit a markodba tudsz zárni, azt ingyen és bérmentve haza is vihetsz magaddal, elvégre megdolgoztál érte [Zsolt: Én úgy mondanám, hogy ez benne van az árban.]. Ha nagyon jól dolgoztál és/vagy nagyon mutatós darabokat találtál, és emiatt esetleg többet szeretnél hazavinni, akkor pedig közösen megállapodtok az árban, és miután kifizetted, viheted. A nem hazavitt példányokat egyébként egy ládában gyűjtik össze. [Zsolt: A látogatók által gyűjtött, de el nem vitt ametisztmennyiséggel szerintem nagyjából teljesítik is a heti kvótát, ha lenne elmaradás, akkor a korábban említett heti egy nap hozzákaparásszák, ami még hibádzik.]

[Zsolt: A lenti képen látható a szajré, amit elhoztunk végül. A baloldali egy füstkvarc, a középső egy ametiszt, ezeket én bányásztam. Amúgy elhozhattam volna mindkettőt, senkit sem izgatott volna, de becsületes maradtam és megbeszéltem a csajjal, mennyi az annyi. A jobb oldali Bettié, az egy "shaman stone", amin egymáson van ametiszt, kvarc és füstkvarc, és [jelenleg] nem ismernek másik helyet [a Földön], ahol lenne ilyen. A legenda szerint a mágikus erővel rendelkező személyek találhatnak ilyet, ami egyben bizonyíték is arra, hogy bűvös hatalmak birtokosai. Igen. Betti boszorkány.]

A látogatás végén még bemehettünk a bányában található ajándékboltba is, ahol különféle ametisztből készült dolgokat lehetett megvenni a sima csiszolt ametiszttől a fülbevalón át a nagyobb darab ásványokig. Lehetőség van arra is, hogy bányatulajdonosságot vásárolj. És mivel a világ végén vagy, ezért nyilván fizethetsz bankkártyával is.

[Zsolt: Röviden összefoglalnám az üzleti logika zseniális vonásait: fizetsz, hogy bányászhass. Ezért elhozol egy darabot, de fejente fél-egy kiló ametisztet kibányásztál a bánya számára. Nyersen nem adják el az ametisztet, csak feldolgozva, tehát minimum csiszolva, de inkább ékszerekben, azaz rögtön értéknövelt terméket állítanak elő, így a haszon is nagyobb. Már most kb. egy millió "tulajdonosuk" van szerte a világban, akik ezért mindössze annyit kapnak, hogy a következő látogatások alkalmával nem kell belépőt fizetniük és annyit bányásznak, amennyit akarnak. És bár nyilván jópofa dolog, hogy "van egy bányád", valójában mit csinálnál egy narancsos vödörnyi ametiszttel?!? Tehát nyilván nem vagy alig élsz ezekkel az előnyökkel. Emelem kalapom a cégvezetés előtt.]

A bányalátogatás után visszasétáltunk az autóhoz, az utolsó háromszáz méteren ismét tetemesebb csapadékmennyiséggel kísérve. Az autónál próbáltunk nem mindent összevizezni, amit némileg nehezített a tény, hogy Dzsafar áramvonalas teste úgy lett kialakítva, hogy ha kinyitod az ajtót, akkor becsöpög a víz az ülésekre, de sebaj, majd az ülésfűtés megszárítja.

[Zsolt: Bár a lelkére kötöttem, hogy mindenképpen szabatosan írjon róla, a Pacim valamiért kihagyta, hogy könyökkel úgy torkon vágtam, hogy attól féltem, komolyabb baja lesz. Történt ez azon szerencsétlen eset közben, hogy az autó két ellentétes oldalán állva mondta, hogy előbb pakoljam be én a vizes kabátot és a többi cuccot, meglesi, hogy miként csinálom és leutánoz. Én meg lelkesen behajoltam az egyébként ijesztően jól hangszigetelő autóba, aminek a tetején dobolt az eső, benne zörögtem kabáttal, zacskóval, stb. Eközben pedig azt hittem, a Pacim néz az ablakon át. De ő közben szólt, hogy átjön hozzám, mert onnan jobban lát, csak ezt a fenti akadályok miatt nem hallottam. És amikor kész voltam és gyorsan be akartam csukni az ajtót, hogy Jafar áramvonalas testéről 10-15 liternél több víz már ne nagyon folyjon be, akkor a jobb kezemet csak gyorsan kirántottam hátra és felfelé, azt ajtó csukódott, a Pacim meg fuldoklott és fájt. Bocsi, Paci! (Olcsóbb dolog itt kiírni magamból a bűntudat, mint pszichológushoz járni...)] [Betti: Mivel csak új gégét kellett növesztenem, így nem történt különösebben nagyobb baj. Egy öt perces neszóljhozzámmal letudtam a dolgot.]

Ezek után már csak egy célunk volt erre a napra: eljutni az előre kiszemelt pihenőig, ami már a Norvég-tenger [egyik fjordjának] partján van. Odáig még megálltunk egy Fell Center [Kiilopää] nevű helynél [Zsolt: Ez amúgy egy másik nemzeti park közepe, ahol eredetileg túrázni akartunk, de miután egy órát üldögéltünk az ametiszt bánya teraszán és még szarrá is áztunk, erről letettünk.], ahol kormányt cseréltünk [Zsolt: No nem hardveresen, hanem humánerőforrás tekintetében.], majd tovább haladtunk egészen furcsa tájakon. Egy viszonylag hosszú útszakasz tűnt szinte teljesen egyenesnek, miközben az egész olyan volt, mint egy hullámvasút. Ezen a részen találkoztunk észak legbalkánibb pihenős vécéjével is. Nem sokára ismét cseréltünk a kormánynál, és Norvégiába végül Zsolt vezetésével léptünk be. Nagyon nagy váltás volt: tüzetes határellenőrzés nélkül elhaladtunk egy települést jelző méretű, Norge feliratú sárga tábla mellett. Utána az útminőség mondjuk szintén átváltott egy időre balkániba, és olyan kavicsfelverődéssel haladtunk, és ennek tetejében olyan kavicsfelverődéssel előztek meg minket, hogy kicsit örültem az autó biztosításának, mert nem voltam meggyőződve arról, hogy a szélvédő egyben hazaér. Itt kóstoltunk bele elsőként a norvég útszélesség finom változásaiba is, találkoztunk egyre több felnyitott sorompóval az úton, melyeknek egy része egyébként helyik katonai létesítményekhez kapcsolódott, továbbá folytatódott örök életre szóló barátságunk a rénszarvasokkal is, akik errefelé már inkább a monoklira hajazó sminknek hódolnak. Végül megérkeztünk a kiszemelt pihenőbe, ami végre valahára olyan volt, amilyenre számítottunk. Ráadásul eddigre megtettünk kétezernél is több kilométert.

A negyedik nap mérlege: 557 megtett kilométer, 2 ország, 1 Mikulás, csomó ametiszt[, egy akaratlan családon belüli erőszak, számszerűsíthetetlen ronggyá ázás].