Kiderült, hogy a kis parkolónk egészen forgalmas reggelente. Olyannyira, hogy még Haltestelle is volt mellette. (Nem, sosem fogjuk már buszmegállónak hívni...)

Német barátainknak megmutattuk, hogyan is kell a parkolóban gázfőzőn zománcos edénykében két személyre teát kotyvasztani, és ha ezt nem bámulták volna meg, azt már biztosan, hogy mi magyarok milyen takaros kis reggelit rittyentünk össze a motorháztetőn. Eskü csak a kockás abrosz hiányzott. Úgy lett volna igazi hungarikum.

No de. Tovább előre! Beautókáztunk Regensburgba, találtunk ingyen parkolóhelyet, de csak 37 percre, mert utána már fizetni kell, szóval győzött a smucigság, de még inkább a gyorsaság, és rendeztünk egy "Regensburg fél óra alatt" túrát. Volt benne ideiglenes körforgalom műanyag terelőelemekkel piros-fehér összeállításban, volt benne dóm, aminek nagy része természetesen fel volt állványozva, méghozzá rémprofin, potyogó darabok elleni tölcsérekkel meg mindennel...

Annyira hatalmas volt és olyan pici helyen, hogy ennyit láttok belőle. A főbejárata egyébként elég érdekes volt, gyakorlatilag egy pici háromszög alapú előtér volt kialakítva, és két külön ajtó nyílt belőle az épületbe, és így az egész bejárati kompozíció a bélletes kapuzat 3D-s kimaxolása volt.

Következő látványosságunk a Kő-híd a 12. századból, természetesen felállványozva és lezárva. De legalább kisétáltunk a partra, ahol mindenféle lánc és korlát nélkül akár a nálamnál két méterrel lejjebb folyó vízbe is bevethettem volna magam.

Aztán még elsétáltunk egy kis órás torony felé, aztán Igor gyalogos üzemmódjának jóslatával ellentétben a kocsiig visszavezető 800 métert nem harminc perc, hanem kb. a harmada alatt tettük meg, elvégre lejár az ingyen parkolás.

Ez a kis reggeli városnézés egyébként nagyon jól esett mindkettőnknek, mert a Kisautó bármennyire is kényelmes, azért jó volt picit mozogni az egész napos csücsülés előtt.

Regensburgból Rothenburg ob der Tauber felé indultunk tovább. Ez egy picinyke város, lakói feltehetően az év 365 napjából 370-en keresztül a turizmusból élnek. Szűk utcácskák, régebbinél régebbi gerendavázas házak, és szuvenír boltok egymás mellett több száz méteren keresztül. Érdekesség, hogy a főtéren a Rathaus melletti épületen van egy kültéri óra, és minden egész órakor a ház oldalán kicsi ablakok nyílnak ki, mögötte pedig figurák szürcsölik fel a kezükben található korsó tartalmát. Ha minden igaz, zenél is, de erről mi lemaradtunk. Az óváros egyébként egy hegyen van, és várfal veszi körül. Kis és nagy gyermekek örömére a várfalon egy gyilokjáró fut körbe, amin végig lehet sétálni, sétánkat pedig megszakítani időnként szembejövő és kikerülhetetlen körmérettel rendelkező családapák miatt. Mindenesetre elég hangulatos. És ha már egy olyan városkáról van szó, aminek az év egészében nyitvatartó Karácsony boltjai vannak, akkor mi más lehetne az ott kapható legrothenburgibb finomság, mint a Schneeball.

Mi a képen is látható hagyományos izűt kértük, darabja potom 1,5 Ajró. Leginkább a barátfüléhez hasonlított ízre, kívül dugig volt porcukorral, és ez a gombóc finomság olyannyira laktató, hogy Zsolt nehezen tolta le az egészet, én konkrétan a feléig jutottam, és a többit elraktároztam későbbre. A hagyományos mellett kérhető még csokiborítással, mandulával, másikféle csokival, másik csonthéjassal, harmadik csokival, ezek tetszőleges kombinációjában, a felsorolás pedig nagyjából olyan hosszú lenne, mintha Forrest Gump BB-je sorolná nekünk a rákos kajákat. Mondani sem kell, minél jobban hangzik, annál drágább.

Rothenburg egyébként kiváló hely volt A Nyugati Civilizáció megtapasztalásához, ha eddig nem vettük volna észre a hosszúsági kör változását. A Rathaus (nem, ezt sem fogjuk magyarul mondani) lépcsőjében konnektorok voltak. Nem egy-két darab... kettesével öt méterenként, több lépcsőszinten is. Kültéri konnektorok, hátha az idióta turista ott szeretné használni a kütyüjeit. Hozzá wifi. Nem teszteltük a lefedettségét, de a főtéren biztosan.

Végül turistacsömörrel, tele pocakkal tovább álltunk, természetesen csak a parkolónál felépített fullextrás ingyen vécé használata után. Mert olyan is volt. Megint. A németek értenek a komforthoz, ha pisilésről van szó.

Rothenburgból ismét egy zöld úton indultunk el Bad Mergentheim felé. Én már jártam itt korábban, gondoltam, visszaviszem Zsoltot és megmutatom neki, de igazából a dupla umleitungos autókázás eléggé elvitte az időt, így végül csak a Lidlig jutottunk, aztán még keresztülgurultunk a városon Heidelberg felé.

Heidelberg volt az első parkolóházas állomásunk, és ezzel együtt talán az a fordulópont, amikortól inkább hajlandóak voltunk fizetni a parkolásért ahelyett, hogy órákig keringjünk és találjunk valami helyet.
Először nagyon ügyesen beautókáztunk a sétálóutcára, aztán - miután hajlandóak voltunk megválni a Kisautótól - megnéztük gyalogosan is. Tele volt, zajos volt, de ügyesen kimanővereztünk a híres neves Öreg-hídhoz, ahol magunkat meglepő angolsággal lefényképeztünk két pasit (ők kértek meg rá és a saját gépüket használtuk :D), aztán ők lefényképeztek minket (már nem a saját kütyüjükkel, elvégre minek kellenénk mi emléknek).

Aztán visszamentünk a városba, hogy.... hogy megmásszuk a hegyet és felmenjünk a várkastélyba. Persze a meredekebb úton, úgyhogy növesztettünk acélpopót, melyek közül íme kettő:

A kastélyból szép a kilátás, de szigorúan nappal szemben. Máshogy nem is lenne értelme körbefotózni a világot, csak ellenfényben. Ott kicsit nézelődtünk, de az épületbe magába két okból sem mentünk be: 1. böszdrága, 2. már zárva volt. Amúgy is valami gyógyszerészeti múzeum volt benne, ami annyira érdekes, hogy csak na. Helyette a kilátós részen szurkoltunk a hülyéknek (mert fel kell állni a várfalra, hogy a szelfibot igazán jó képet készítsen), pisiltünk nagyon szép helyen, majd lejöttünk, akkor már lépcsőn.
És van otthon egy sváb macim, amit még nagypapámtól kaptam, és Heidelbergben árultak ugyanolyat, és aztán később kiderült, hogy elég sok helyen árulnak olyat Németországban. Csak én kiskoromban elkönyveltem a macit, mint amit Misi papa hozott ajándékba messzi földről, amikor sokáig el volt utazva. És igazából az enyém még most is szebb, mint amiket árultak. Kun tun.

Heidelbergből végül este indultunk el zöld utat keresni, hogy aztán megtaláljuk az addigi legjobb alvós placcot: egy Naturpark parkolóját. Túl a sövényen vigyázott ránk egy kamion, a sövényen innen pedig Bambi és anyukája a fára kiragasztva.

A második nap mérlege: egy király alvóhely, két Schneeball, három acélpopó (ebből egy még mindig a Kisegéré), majdnem 400 km.