Az előző esti alakításom után nyilván mindenki jól aludt. Reggel - dacára a szélnek és szötymörgésnek - bevállaltunk egy teafőzést. Az eredmény elég érdekes lett. A tea, amit még Uppsalában vettünk, amúgy is elég nagy mellényúlásnak bizonyult, de maradjunk annyiban, hogy nem segített rajta az sem, hogy csak közepesen felforrni készülő vízbe áztattuk, mert szerencsétlen gázfőző nem tudott ennél jobban dacolni a természet kegyetlenségével. Azért valahogy legyűrtük, kivéve azt a pár kortyot (értsd: fél bögrét), amit végül minden alkalommal kiborítottunk, mert ihatatlan volt.

A parkolóban a még rajtunk kívül alvó lakókocsiból közben előbújt egy enyhén loncsos bácsi, aztán előbújt az enyhén loncsos kutyusa is. Így visszagondolva ők is alátámasztották a 101 kiskutyából már jól ismert elméletet, miszerint valamennyire azért kutyák és gazdáik mégis hasonlítanak egymásra. Amúgy a kutyus nagyon aranyos volt. Az már viszont feldolgozhatatlan volt számomra, hogy miért jó egy akkora kutyának, hogy éjjelre a lakókocsiba zárják be, reggel meg kiengedik, raknak rá egy hét méteres madzagot póráznak, aztán visszamennek a lakókocsiba, a kutya meg csináljon, amit akar. Például lefekhet a hideg aszfaltra a metsző szélben. [Zsolt: Mielőtt a bácsi visszamászott volna a lakókocsiba, kaptunk egy használati utasítást is a kutyushoz, amit eredetileg németül akart prezentálni, de azért angolul is elég jól összeszedte: "It's a lovely dog."]

Na de. Végül elbúcsúztunk ideiglenes négylábú társaságunktól, és elindultunk a komp felé. Én már eléggé izgultam, mert eddig még nem vittem az autót kompra. Mondhatnám, hogy alaptalan volt a feszültségem, de nyilván ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor úgy kellett beállnunk, hogy az ötödik sorban én mehettem legelőre. Az ötödik sor meg gyakorlatilag a félemelet volt. Szóval rámpán fel, aztán a vízszint végén én megálltam, mert én ugyan le nem gurulok előre, amíg valaki azt nem mondja. Ha legurulnék előre, és kiderül, hogy mégsem szabadott volna, sokkal szarabb lesz visszatolatni. Szerencsére svéd rendszámmal és Hertz matricával a seggemen nyugodtan mondhatom, hogy úgysem látnak többet... Végül szóltak, hogy guruljak le előre. Ezzel nem volt túl sok bajom, csak annyi, hogy ká szűk helyen vaskorlátok között kellett megtenni lejtőn, és mindenki el tudja képzelni, hogy mennyit láttam Dzsafar orrából lejtőnek lefelé, ha még vízszintben sem láttam sosem a motorháztetőt a kormány mögül. Ráadásul a hely a végére össze is szűkült. Jobbról hajó rézsút, balról meg tehergépjármű. Egyébként ez volt az a híres kompozás is, amiről már néhány bejegyzéssel ezelőtt értekeztem: az elhíresült kétnyelvű dialógus, amikor a kompos bácsi norvég nyelven beszélt hozzám, én meg angolul válaszolgattam.

A komp után az első állomásunk a Rampestreken lett volna Andalsnes városánál. Azért lett volna, mert egyrészt ott volt az előző napi Könnyű Esti Félórás Séta, másrészt ismételten esett, harmadrészt mikor odaértünk a parkolójába, ami amúgy tele volt és feltúrva is volt, [Zsolt: negyedrészt előző este eldöntöttük, hogy pihenünk egy nagyot, sokáig alszunk és akármilyen idő lesz, kihagyjuk a Rampestrekent, aminél rövidebb távon kellett volna magasabbra mászni, mint a Trollkyrkja esetében, ] akkor Zsolt kiszállt, hogy azért rákukkant az információs táblára és megnézi az ösvény állapotát, ami viszont nem indokolta a rajta haladást. [Zsolt: A vasrámpa felfelé egészen jól járható volt, hála a keresztbe hegesztett vasdaraboknak, amiken megtapadt a bakancs talpa. Lefelé azonban még ezek sem segítettek, a vizes vas úgy csúszott, hogy a korlátba kapaszkodva is csak betrottyolt nagypapa módjára mertem lejönni. Pedig ezt is [Betti: Vigyázat, spoilerveszély!] nepáli serpák segítettek összerakni, gondolom ők itt gatyafékkel jönnek le.] Szóval a Rampestreken kimaradt. Ha nem maradt volna ki, akkor ilyen képeket csináltunk volna. Helyette csak azt nézhetitek meg, hogy milyen az "ösvény":

Annak érdekében, nehogy valaki azt gondolja, hogy csak átgurultunk egy ilyen nagy városon, alaposan körbenéztünk. Egyrészt tankoltunk, mert néha Dzsafarnak is kell enni adni. És ha már a benzinkút szomszédságában van egy Bunnpris, akkor vásároltunk is. A Bunnpris az egy ilyen érzetre lerobbant CBA hangulatú üzlet, amiben meglepően sok nélkülözhetetlent tudtunk végül venni. Rénszarvaskolbászt. Jávorszarvaskolbászt. Norvég zászlót. [Zsolt: Elméletem, miszerint norvég zászlót csak és kizárólag "flaggbutikk"-ban lehet kapni, itt megdőlt. Mindenféle alakú és méretű norvég zászlójuk volt, min egy két méter hosszú, háromszög alakúval távoztunk.] Borsos csipszet. (Igen, csével.) Emellett rendelkezik hatalmas mosdóval, ami reggel [a pihenőben] nem állt rendelkezésünkre, és meg tudtuk nézni a moziműsort is. Ennyi pozitívum után viszont azért mindenképpen el kell mondanom, hogy ez a Bunnpris egy újabb bizonyíték volt arra, hogy külföldön miért is nem fogunk többet alkoholvásárlással próbálkozni. A részletek kifejtését meghagyom a Pacimnak. [Zsolt: Délelőtt nem lehet alkoholt venni. Ami már azért is vicces, mert bornál töményebb alkoholt élelmiszer boltokban nem is lehet kapni. Én egy sört szerettem volna estére, nem kaptam. Nem álltam le vitatkozni, nem a pénztáros tehet róla. Értelmét továbbra sem látom a dolognak, de majd valaki egyszer elmagyarázza, miért lesznek kevésbé alkoholisták azok az emberek, akik délelőtt nem vehetnek sört.]

A nem tervezett Bunnpris után következett az út egyik legjobban várt szakasza: autóstul megmászni a Trollstigent. A zsolt mögött a Volán, akarom mondani fordítva, merthogy a szerpentint mégiscsak meghagyom neki, hadd élvezze. Élvezte annak minden jellegzetességével együtt, mondhatom. Volt útszűkület, meg szembe jövő busz, meg minden hasonló nyalánkság, ami ilyen helyeken kijuthat az embernek. Én meg ideiglenesen szüneteltettem navigátori pozíciómat és átmentem ázsiai turistába és mindent lefotóztam. Ez nagyjából úgy értendő, hogy ugyanazt a hegyet minden létező szögből és magasságból. De nagyon élveztem! Szerencsére túl sok hasznosítható kép nem született, mert azért itt is volt szötymörgés. Ez a kép például akár az egész Nordtrip jellemzése is lehetne: hegyek, szötymörgéskibocsátó felhők és az ezeket kitakaró fák.

[Zsolt: Mellé tenném ezt is, mert ezen nagyon éles, ám senkit nem érdeklő vízcseppek láthatók a vélhetően szép, de teljesen homályba vesző háttér előtt.]

Az úton felfelé egyszer megálltunk, mert páratlan lehetőség csillant fel arra, hogy egy szuvenyírsopbirodalomba is betegyük a lábunk. Ez ráadásul nem is akármilyen ajándékbolt volt, hanem egy igazi trollshop!

És mivel egy trollboltot nyilván a trollok csinálnak más trolloknak, ezért végre találtunk magunknak tökéletes ajándékot (mert megérdemeljük), amivel az amúgy trollkodásra hajazó gyűjteményünk gyarapíthatjuk. Ennyi troll után már muszáj megmondanom: itt végre lehetett kapni jávorszarvasveszélyre figyelmeztető közlekedési tábla utánzatot. Gyorsan szereztünk is, mert nagyon jól fog jönni az itthon már a falat díszítő eredeti "Umleitung" táblához, a tavaly zsákmányolt "No kangaroos in Austria" táblához, valamint az IreTripről hazahozott "Why worry?" témakörben felvonultatott bölcsességhez...

Amúgy nem tudom, ki tudta, mert én nem, de a trollok szeretik a fagylaltot is, és úgy tűnik, hogy jól tele is tudják magukat enni, mint ez a példány, amelyiknek enyhén túl formás a pocakja. (Így jobban belegondolva, ez a leírás egészen illik Zsoltra is...) [Zsolt: {nyelvet ölt} {haragszik} {"Puffadj meg, Parip!" buborék jelenik meg a feje felett}]

A szarvasos tábla a birtokunkban jelentős kedélyjavítónak és motivátornak bizonyult, így továbbindultunk felfelé, hogy a szerpentin még szerpentinebb részét is letudjuk. Tulajdonképpen nem kellett nagyon magasra másznunk, éppen csak annyira, hogy ezen a képen még épp elég távolinak tűnik az amúgy fél úton lévő hidacska is:

A képen szereplő vízeséssel is sikerült még többször találkoznunk útközben.

Számomra nagyon érdekes volt, hogy a nagy hajtűkanyarok egy része még el is volt nevezve, úgy mint ez itt:

[Zsolt: Arra számítottam, hogy nehezebb lesz feljutni, nem az út, hanem a rajta haladó bamba és/vagy böszme forgalom miatt. Végül egyetlen egyszer kellett tolatnom egy picit, hogy egy busz kényelmesen elférjen a hajtű kanyarból kirobbanva. Az egésznek a levét egy biciklis itta meg, akit nem sokkal előtte kerültem ki, ám ezen a ponton már nem tudott elhaladni mellettem, mert sem a korlát és köztem, sem a busz és köztem nem volt elegendő hely. Nagyon sajnáltam szerencsétlen csajt, mert nagyon kitartóan tekert és tudom, milyen szar ilyenkor újra kezdeni és felvenni a tempót. Ha olvasnád a blogot: bocsi!]

A csúcson végül egy komplett vizitorcenter várt minket. Meg jó nagy szél. És habár voltunk már sokkal északabban is, ez volt az a hely, ahol előkerült a téli sapkám is, és nem is bántam meg. A központ mellett volt egy kisebb medence. Gondolom, csak azért, hogy a napsütésben érkezők nehogy hiányolják a vizet. Néhányan dobáltak bele aprót is, úgyhogy remélem, hogy sok boldogságot és kényelmes életet kívántak nekünk, hadd teljesüljön. Volt több kiépített kilátópont is, amik között egy betonjárdán lehetett közlekedni és bármely pontján rácsodálkozni arra, milyen magasan vagyunk, milyen sok hófolt maradt meg, mennyire durva az út felfelé, és ehhez hasonló lenyűgöző jelenségekre.

A legmesszebbi kilátóból lehetett a legjobban belátni a völgyet, amiből feljöttünk. Ebből következően itt lehetett a legjobban megszakérteni azt is, hogy a lentről feljönni igyekvő járművek mit bénáznak azokkal karöltve, akik meg fentről lefelé mennek. A kedvencem egyértelműen az a két busz volt, akik odaértünkkor már egy ideje próbáltak Kóbor Grimbusszá válni, már ami a keskeny helyen éppen elférést illeti, csak láthatóan kevesebb sikerrel ment nekik. Egy jó tíz percig biztosan elszöszöltek még addig, amíg rájuk láttunk, mert az összes létező képünkön rajta vannak (az előzőn is)... Végül mondtam Zsoltnak, hogy ráncigáljon el bármikor, amikor úgy gondolja, hogy eleget látott, mert órákig el tudom nézegetni a közlekedést.

A hely további különleges élményeket tartogatott még nekünk. Összefutottunk még például egy magányosan közlekedő ázsiai nénivel, aki azon túl, hogy nagyon cuki volt, nagyon szépen kérte meg Zsoltot, hogy készítsen róla képet. Remélem, mindenkinek hamar leesik, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy a néni egy olyan ázsiai turista, akinek nincsen szelfibotja. [Zsolt: Sem mindent elsöprő igénye a szelfire.]

Igazából az egész hely annyira gyönyörű volt! Egy helyen lehetett látni a jég munkáját, a víz munkáját, az ember munkáját. Tudom, hogy nem vagyunk az épített környezet hívei, viszont egészen lenyűgöző, hogy olyan helyekre milyen utat tudunk rittyenteni, ahol néhány száz évvel ezelőtt még valószínűleg minimális volt a közlekedési lehetőség.

Meglátogattuk még az itteni ajándékboltot is (kezdem azt gondolni, hogy olyan turisták lettünk, akik folyton csak ilyen helyeken szórják a pénzt tök feleslegesen), ... [Zsolt: Még hogy feleslegesen! Itt csatlakozott hozzánk Røff, a kancsal mosolyú kismalac, akinek megígértük, hogy kerül róla kép a blogba. hát tessék:]

... aztán végül elindultunk lefelé a másik oldalon. Aztán meg félreálltunk a legelső kanyarban, mert végre! itt volt a lehetőség arra, hogy hófolttal pólóban fényképezkedjünk. Nem mondom, hogy itt nagyon melegünk volt, de elkészültek a képek. Tulajdonképpen én ezt csak azért csinálom, hogy a fagyos kollégáimat megbotránkoztassam... :)

A hegy másik oldala közlekedéstechnikailag már kevésbé bizonyult izgalmasnak, de azért látványra egészen kielégítő volt. Összefutottunk még pár birkával is, aminek már épp ideje volt, mert ezen a napon még nem igazán találkoztunk egyetlen négylábú őslakossal sem.

Emellett ismételten felmerült az örök kérdés is: mi az egy darab vízesés? Az út mellett időről időre felbukkant egy-egy vízáramlás, hol kisebb, hol nagyobb, hol zuhanó üzemmódban üzemelő, meg akadt azért állóvíz is. De például ezen a képen hány vízesés látható?

[Zsolt: Érdekesség autó műszaki paramétereit kedvelőknek. Jafar minden pillanatban mutatta, mennyi az aktuális fogyasztás és szakaszonként kumulálta is ezt. A Trollstigen 11 hajtűkanyarja nem volt egészen 10 km, erre a szakaszra 13,8 liter / 100 km fogyasztást számolt, tehát mondjuk 1,5 liter benzinbe került feljutnunk. Az onnan következő 48 km-en 2,8 liter / 100 km fogyasztással sikerült. Nyilván itt főleg lefelé mentünk, de azért kellett kanyarogni, néha pedig emelkedett is rövid távon. Lényegében ugyanannyi benzin kellett a 10 km-es felfelé vezető szakaszhoz, mint a lefelé vezető 50 km-eshez. Ugye, milyen érdekes volt?
Kérem, az alábbi ötfokozatú skálán karikázással jelölje, mennyire tartja jó ötletnek, hogy elolvasta a fenti érdekességet!

5    5    5    5    5

Válaszát köszönöm!]

[Zsolt: Úgy döntöttem, nem engedem, hogy véget érjen ez a nap! Elmesélem még a napi marhaságot is: bár egész nap (és ekkor már ugye sok napja) szötymörgött és esett, esett és szötymörgött, valamilyen megfontolásból norvég barátaink úgy gondolták, fontos lenne egy pár köbméter rönkfát folyamatos öntözés alatt tartani és komplett öntöző rendszerrel vittek fel a felületére a csapadékon felül 3 köbméter/szekundum többletvizet.]

A nagy autókázás egyébként újra egy komp felé tartott. Ezt a kompot is éppen elértük. Itt is szélső sorba tereltek minket, de Zsoltnak nem volt olyan szerencséje, hogy kipróbálja azt, amit én reggel. A komp után még egy kis szötymörgéssel kísért autókázás következett, majd végül elértük Hellesylt települést és ezzel a következő civilizációs bázisunk helyszínét is.

A választásunk azért esett erre a helyre, mert egyrészt norvég viszonyok között olcsó szállást találtunk, másrészt a környéken nem volt nagyon máshol szállás, vagy ha volt is, akkor kétszer ennyinél kezdődik. Itt viszont van egy nagyon ... motel&hostel (mert nem tudok rá jobb jelzőt). A megérkezés úgy kezdődött, hogy a szálláshoz kapcsolódó térképen és Igoron is bejelöltük a helyet, majd amikor egy kanyarban feltűnt az épület a tövében egy jobbra felfelé vezető murvás út, ami gyanúsan oda vezetett, de mivel a bejelölt hely a következő kanyar utáni hajtűbe befordulva volt elérhető, ezért elmentünk tovább. Kiderült, hogy így csak egy kört tudunk menni a családi házas övezetben [Zsolt: Szerintem nyaralók voltak, de nem értek a norvég építészethez.], és kénytelenek leszünk mégis visszamenni valahogy a murvával behintett csalingához. Visszamentünk, majdnem elsüllyedt az autó egy kráterben, de azért feljutottunk. Bementünk a recepcióra, ahol egy középkorú fószer csücsörgött, majd a nevemet hallva előkapta a kézzel rajzolt és kitöltött táblázatot tartalmazó A4-es fehér papírját, felkapta a kulcsot, majd mackónaciban megmutatta, hogy merre találjuk a szobánkat, továbbá hogy hol van a konyha.

A szállástól pont azt kaptuk, amit vártunk: egy éjszakára civilizációs bázist. Az épülettől olyan érzésem volt, mintha egy átlagos magyar irodaház építésénél konténerekből kialakított ideiglenes szálláson lennénk. Belülről egy fokkal mindenképpen kulturáltabbnak mondható, mert a szobákban linóleum volt. Olyan magyar panelgyerekeknek, mint mi, ez ugye már-már otthonosnak mondható. A szoba amúgy nem csak két egymás mellé tolt ágyat, hanem egy emeletes ágyat is tartalmazott. Volt egy nagy fürdője, amit zuhanyfüggöny ellenére is kiválóan tocsogósra lehetett áztatni. Továbbá volt belőle ocsmány kilátás is:

A cuccok leszórása után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk még most este "városnézésre". [Zsolt: Na ez sem ment olyan könnyen, mert ahogy elindulnék lefelé a murvás bigyón, kikerülve egy munkagépet, egyszerre egy busz popsija jön felénk igen vad tempóval. Igen, megérkezett az ázsiai turistacsoport! Rövid rutinozás után a busz eltolatott, mi jelentősen növelve a levegő murva tartalmát, kipörgő kerekekkel száguldottunk tova.] Félreértés ne essék, egy olyan településről beszélünk, ahol a lakosság [száma] nem éri el a 300 főt sem. Ennek ellenére van egy méretes jacht kikötő, kompjárat, két nagy élelmiszerbolt és egész Norvégia legnagyobb ajándékboltja. Mindezekhez természetesen a hajtűkanyarokat csomópontosító elágazóban történt eligazodást követően egy alagúton keresztül tehetjük meg az utat. Leérve van egy elég nagy parkoló is, merthogy olyan metropoliszban járunk, ahol amúgy a fentieken felsoroltakon túl van még egy Peer Gynt múzeum is. [Zsolt: Ami amúgy aznap nyitott. Eredetileg úgy volt, hogy úgysem érünk oda nyitvatartási időben, de amikor megálltunk, még nyitva volt, ezért naaaaagyoooooon, laaaaaassssssaaaaaan...] Leraktuk az autót, Zsolt lefényképezhette végre a napok óta vadászott madárkát [... ekkorra már bezárt a múzeum, így felpöröghettünk, ezért...], aztán elcsattogtunk a helyi látványossághoz, ami egy aprócska vízesésecske:

A Kisegér rögtön talált magának játszópajtást is:

Kisétáltunk a komphoz, aztán le egészen a strandra, beletapicskoltunk a vízbe (még a kisujjam is belefagyott, kisujjeskü rá), megrohamoztuk az ajándékboltot, aztán felsétáltunk a templomhoz. Közben összebarátkoztunk a helyi macskavezérrel is. [Zsolt: A templomtól lefelé sétálgatva találkoztunk A trollal. Ott volt egy tábla, ami ezt bizonyította.]

Végül szép komótosan visszaszüttyögtünk az autóhoz, és aztán újra át az alagúton visszamentünk a szállásra. Azt hiszem, turistaként kimaxoltunk mindent egy olyan helyből, aminek hosszabb az alagútja méterben mérve, mint a lakossága főben megadva. (Statisztika!)

A szálláson elérkezettnek láttuk az időt, hogy elfogyasszuk a még Uppsalában vásárolt ravioli konzervet, így a vendégek részére használható konyha felé vettük az irányt. Ez egy külön épület volt, amiben belépve egy egészen érdekes szag fogadott bennünket, no meg a korábban busszal érkezett ázsiai turistacsoport egyik tagja. Másik kettő volt a konyhában is. Meg az egész épületben átható borsos káposztás tésztára hasonlító szag. 

A konyha nagyon érdekes volt, olyan volt, mint egy ipari konyha, amiből kispórolták a berendezést. A kedvencem az a felirat volt, ami arra figyelmeztetett, hogy ha főzni akarsz, akkor kapcsold is be a tűzhelyet. Pontosabban a felette lévő elszívót. Csak szerintem azt a feliratot úgy is lehetett értelmezni, ahogy én írtam. Ami meg azért viccesebb, mert azt hiszem, nálunk inkább az lenne kiírva, hogy ha már nem főzöl, akkor kapcsold le a tűzhelyet, te marha. Főzés közben még izgalom is akadt, ugyanis a kis fjordunkat megrohamozta egy hatalmas cruise ship is. Nem értem, hogyan fért be oda, de befért, nem akadt fenn, és végül utascsere után el is evezett. [Zsolt: Betti meglepő tömörséggel foglalta össze a hajó érkezését, de sajnos a Trollstigen forgalmának bámulása kapcsán leírt megkapó lelkesedése után már mindenki sejtheti, hogy az a hajó nagyobb érzelmi hullámokat keltett életünkben, mint valódiakat a fjord vizén. A hajó észlelésétől kezdve kb. kettő óra 12 perc 31 másodpercen keresztül Bettivel megszűnt a magasabb szintű kommunikáció, alapvető szükségletei kapcsán (pl. éhség, szomjúság) még lehetett vele valahogy kapcsolatot teremteni, de így a főzés, étkezés, mosogatás, pakolás, szobába visszatérés műveletei mind rám maradtak. Ráadásul úgy, hogy ezekbe rövidebb-hosszabb ideig Bettit is próbáltam bevonni. Igyekeztem a max. 2-3 perces józan időszakokat kihasználni a fontosabb lépések megtételéhez, de amúgy hagytam, hadd élvezze a transzt.]

Amíg én a hajóval voltam elfoglalva, Zsolt felhívta rá a figyelmem, hogy találkozott egy egérrel. Utóbb kiderült, hogy nem egy, de legalább kettő is van, mindegyik darabonként kellemesen kikerekedve. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a borsos káposzta tészta az valójában egérirtó szer szaga. [Zsolt: Csodálkoztam, hogy a két ázsiai csaj, aki beszélgetést mímelve végigordítozta a vacsinkat nem kezdett sikítozni a láttán, de gondolom nem vették észre. Vagy az egér menekült előlük. Az sem lehetetlen, mert a végére már én is futottam az életemért, csak őket ne kelljen hallgatni.]

Az estéből már csak annyi maradt, hogy megszámoltuk minden vagyonunkat, lajstromba vettük a szerzett ajándékokat, és a maradék útvonalat tervezgettük. Nem számítottunk rá, de 23:24-kor elég fura zaj ütötte meg a fülünket. Kiderült, hogy épp az ablakunk haladt haladt el a szalagkorlát mellett füvet nyíró traktor. Senki ne kérdezze, magyarázat nincs. Szerencsére eddigre már jókedvünk volt, mert Zsolt megivott egy sört [Zsolt: Nem azt, amit a Bunnprisban nem vettem meg, hanem egy korábban szerzettet.], én meg az Aloha nevű fémdobozos koktélomat (svéd találmány), ami egyszerre volt ijesztő és finom. Jó éjszakát!

A tizedik nap mérlege: két komp, egy nem megmászott hegy, egy szerpentin, 180 megtett kilométer, két egér (a Gonosz Szürkén kívül) [, egy Bettit transzba taszító cruise ship.] [és mielőtt elfelejtenénk: egy világörökségi helyszínen található szállás]