Utazásunk egy szép hétfői reggelen, cicától könnyes szemmel búcsúzva, cuccokat Kisautóba besakkozva kezdődött, majd Komárom irányába haladva folytatódott. Az első állomás az ottani Tesco áruház, az országot viszonylag gyakran (évtizedenként egynél sűrűbben) elhagyók számára az Utolsó Meghitt Otthon északi irányban, hiszen van ingyen vécé, péksütemény, és mint kiderült, idő előtt jó áron megjelenő Végre Otthon! DVD is, így az első szuveníreket be is szereztük.

És ha már a lehető legtöbb országot szeretnénk kipipálni, akkor természetesen Szlovákián keresztül vezet az út. Két éve már megpróbáltunk átkelni a Pozsonynak nevezett útvesztőn (ez néha nem csak képletesen értendő), sikerült is, de csak nagy szenvedések és sok káromkodás árán. Bizonyítandó, hogy akkor biztosan a navigáció volt megbízhatatlan, nem pedig a navigátor béna, most is belecsaptunk. Sokkal jobban sikerült, mert most már a tetején mentünk annak a csomópontnak, amit legutóbb csak alulról láttunk, de ez sem a tökéletességgel egyenértékű. Így a fenti, reprezentatívnak minősülő mintavétel alapján hivatalosan is kijelenthető, hogy soha többé nem megyünk arra.

Következő állomásunk egyben minden földrajzosok minden nyugati irányú, Ausztrián átvezető útjának első fontos állomása Hainburg. (Akit érdekel a miért, utána néz, hogy okosodjon.) Legutóbbi próbálkozásunkkor olyannyira volt jó idő, hogy ennyi látszott belőle:

Most kegyesebb volt velünk az időjárás, és még szélvédőn keresztül is ebben gyönyörködhettünk:

Remélem, mindenki látja a jó időt... :)

Hainburgban picit sétáltunk is, közben világosabb is lett. Ééééééés....{dobpergés}..... vettünk szandált. Szépet, kislányosat, normálisat, valódibőröset. Egyszóval olyat, amilyet szerettem volna, csak nem kaptam hazánkban. És mikor ott elegem lett a keresgélésből, azt mondtam, hogy kimegyünk, és úgyis az első helyen találunk egyet. Bingó.

Hainburgból Bécsen keresztül mentünk tovább Melk felé.

Bécsbe csak a muszáj erejéig mentünk be és egy Ringen keresztül próbáltunk átkeveredni. Természetesen már itt mutatkoztak a kalandos út első jelei. Sávszűkítés, annyira, hogy a Corsa is kitöltötte széltében a rendelkezésre álló helyet. És akkor kapsz egy pirosat, és azon szurkolsz, hogy a tőled balra lévő gép a felmarkolt betontömböket úgy emelje át a kocsid felett, hogy az a tömb is átérjen a túloldalra, amelyik félig kificcen a markolóból. (Sajnálom, a pontos szakkifejezésekkel bajban vagyok.) Aztán tovább haladsz, és pár tucat méterrel később a betontörő gépizé annyira jól működik, hogy emberfej nagyságú betontömböket lő a kocsi elé. Padlófék, reméled-hogy-megállsz. Megálltunk. Tolatásnál majdnem rátolattunk a munkásbácsira, aki a kétméteres rácson átszivárogva (másképp nem tudom, hogy kerülhetett oda) közben kitalálta, hogy mögöttünk oson el az autó eleje felé és szedi ki az imént eltévedt darabokat, de végül nem sikerült. Út megtisztítva, haladjunk tovább.

St. Pöltenen keresztül értük el Melket, ahol megmutattuk osztrákéknak, hogy a magyarok milyen ügyesen autóznak a parkolóból a járdán át buszmegállóban is, aztán felsétáltunk az apátsághoz, és kicsit a városban, és vissza a Dunához hápikat nézni. Műveltségünkre nézve szánalmas, hogy csak annyit tudtunk, hogy apátság. Ugyanakkor annál nagyobb volt a meglepetés, amit a látvány okozott. Hatalmas, szép, felújított, ilyen messzebbről:

És ha az embernek Michelin térképe van kontinensünkről, annak nagy előnye, hogy tervezheti az utat a zöld (értsd: erre menj, mert nagyon szép) úton. Elsőként a Melk és Passau közötti szakaszon teszteltük, megérte.

Passauba már sötétben értünk be, és csak annyit néztünk meg, amennyi a kocsiból látszott, viszont a különböző Umleitungoknak [germánok lakta vidéken ritkábban autózok kedvéért: útmunkák miatti forgalomelterelés, szó szerint elterelés] köszönhetően ez így is soknak mondható. Onnan még elindultunk Regensburg felé, hogy aztán megtaláljuk az első szálláshelyünket: egy halastavat rejtő kukoricás melletti körforgalom egyik szeletében kialakított parkolót Wörth an der Donau közelében. 

Az első napi mérleg: négy ország, kb. 670 km, és legalább nyolc(száz?) átkelés a Dunán.