Egy hosszú napot követő rövid alvást mi más koronázhatna, mint egy hideg, szötymörgő reggel? Esetleg egy meleg tea! Jó ötlet, csináljuk meg! Meg is csináltuk volna, ha nem lett volna olyan veszett hideg és metsző szél, hogy a kis gázfőzőnk sehogy sem tudta megmelengetni a vizet. Így aztán adtunk a salakanyagnak egy arcra mért ütést és hideg teát szürcsölgetve fáztunk. Közben elhúzott mellettünk egy Tesla, ami taxiként üzemelt. Magyar szemmel felfoghatatlan látvány volt.

Norvégiában töltött napjaink alatt elég sokféle hőmérsékletet megtapasztalhattunk, ekkortájt éppen a 8-10 fokok domináltak. Amelyekhez azonban nagyon sokféle hőérzet társult, attól függően, hogy sütött-e a nap, felhős volt-e az idő, milyen szél fújt, tenger mellett voltunk-e, barna kiskutyát láttunk-e utoljára és milyen szögben állt a következő közlekedési tábla. [Betti: De tényleg.] Az erre a reggelre jutó 8-10 fok kimondottan hideg volt, kezünk-lábunk kihűlt és erősen cidriztünk. Szerencsére gondoltunk arra is, hogy esetleg hideg lesz és a Decathlon termékkínálatából magunkkal utaztattunk kéz- és lábmelegítő tappancsokat. Betti egy lábravalót választott, én a kezemre kerestem hőforrást. Eleinte elég szkeptikus voltam, mert nem adott sok meleget, de aztán megérezhette a Pokol közelségét és elkezdett izzani elég rendesen és amúgy meglepően sokáig.

Ja, mert hogy aznapra az első programunk a Pokol volt. Eredetileg a Hegra Fortress-t akartuk megnézni, de az előzetes kutatómunkám eredményeként csak a hely honlapja és Mr. Google közötti ellentmondást találtam, egyikük (honlap) 11-16 közötti, másikuk (Google) 12-20 közötti nyitva tartásról tudott. Habozás nélkül elhittük, hogy a honlapnak van igaza (a skandináv nyitva tartásokról már írtunk egy szürke dobozban, frissítsétek fel bátran az emlékeket), így viszonylag gyorsan úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk, hiszen mi kb. 8:21-re ott tudtunk volna lenni, ha nem előbb. A tervünk az volt, hogy inkább haladunk ezen a sok programpontban bővelkedő napon és ha nagyon jól állunk, akkor a nap végén kényelmesen megpróbálhatjuk a Trollkyrkja barlangjához vezető túrát. Jó terv volt. Nyugodjék békében. [Betti: Ámen.]

Így a gyakorlatban első állomásunk az úti könyvünk szerinti harmadik állomás: Hell. A nevén kívül semmit sem érdemes tudni a helyről. Angolul beszélő turisták által kedvelt hely, kiváltképp a vasútállomás, de a biztonság kedvéért Hollywood után szabadon került egy felirat is a hegyoldalba, hogy mindenki tudja, Hellbe érkezett. A norvég nyelvben amúgy hel vagy helvete a pokol, a falu neve valószínűleg az ősi északi nyelv hellir szavából származik, ami barlangot jelent. Ettől függetlenül nekünk el kellett ide jutnunk, mert vicces. A Gods-Expedition is, ami amúgy rakománykezelést jelent (úgy nagyjából).

Megtalálni könnyű volt, odajutni nem annyira. Aztán volt egy 10 soros szöveg a parkoló kiegészítő tábláján, mire azonban felfejtettük, hogy mit is jelent, már végeztünk. Szötymörgött ugyan rendületlenül, de kipattantunk az autóból, lőttünk néhány képet és visszaültünk. Ekkorra derült ki, hogy a parkoló szövegében az is benne van, hogy fizetős a parkolás. Ezek után azonban már nem fizettünk, elblicceltük. Pokoli balhé. [Betti: Az.] [Zsolt: Kedves Olvasóink! Bemutatom a Tartalmas Hozzászólások Úrnőjét, akinek kommentjeiben több leütést kíván a név, mint a tartalom!] [Betti: Igen.]

Következő állomásunk Trondheim volt. A viszonylag rövid autózás eredményeképpen a szötymörgés valahol mögöttünk maradt, Igor bekalauzolt minket a központ közelébe, ahol már a Sentrum táblákat követtük. Találtunk parkolóhelyet, ahol persze fizetni kellett. Az automata közölte, hogy "Insert coin or card", azonban az érme bedobására szolgáló nyílás már nem volt elérhető, kiszerelték, a helyét egy lemezzel fedték le. Bő két órára neveztünk be, aztán gyorsan útnak is indultunk.

Elsétáltunk a tengerészeti múzeum mellett, amelynek a közelében rengeteg szobor volt. Amúgy majd' minden norvég városban rengeteg szobor van. Imádják a szobrokat. A múzeumról egészen addig azt sem tudtuk, hogy létezik, így bemenni sem akartunk, csak a Kisegér akart mindenáron felmászni egy aknának kinéző gömböcre.

Kicsit idébb a Tourinform iroda és a szokásos térkép utáni hajszában bekeveregtünk egy sétálóutcás részre, ahol persze volt művészet (ennek én örültem) és kacsa (ennek Betti örült, meg egy norvég kisfiú).

Aztán meglett az iroda, szereztem térképet, ami alapján gyorsan meg is terveztük a kb. két óra alatt bejárható útvonalat. Ezért aztán első utunk a halpiacra vezetett, ami mellett egy halász viking szobra állt (sem sárkányölő vikingről nem láttam szobrot, sem kisgépszerelő vikingről...), valamint egy mini óratorony. A halpiac nyitva volt, de azért nagy élet nem volt bent. Óvatosan mertünk csak beljebb óvakodni, nem volt világos, hogy itt bámészkodni is lehet, vagy "ha-nem-veszel-semmit-takaroggyá-kifelé-kiskötsög"-típusú a hely. Úgy döntöttünk, az előbbinek nézzük és ha az utóbbinak bizonyul, majd játsszuk a magyar turistát. Éhesek nem voltunk, nem sokkal korábban reggeliztünk, szóval maradt a diszkrét, félszeg bámészkodás. A halpiac egyik kis zugában volt egy kis múzeum jellegű lomtár. [Betti: Vagy lomtár jellegű múzeum. Ki tudja?] Egyik-másik kiállítási tárgyon felirat is volt, de a többsége csak le volt rakva. A kedvencem egyértelműen ez a szőrös jószág volt, elég szimpatikus kinézettel bírt.

További ténfergésünket már megfűszerezte némi szötymörgés, amit eleinte még hősiesen tűrtünk. Láttunk közben teherautó üvegfalú rakterébe telepített pizzériát kemencével meg mindennel, kis parkban kalapos bácsi szobrát, aki fontos embernek tűnt, ezért a Kisegér is lépcsőzni akart vele, Betti meg jó testőrként ügyelt mindkettejük, de főleg a Gonosz Szürke Kisegér testi épségére.

A legeslegfőbb főtér úgy fel volt túrva, mint a pinty, de bakker még ennek is megadják a módját, a gyalogosok útvonalait szőnyegekkel jelölték ki, nehogy sáros legyen a cipőcskénk vagy elbotoljunk egy kavicskában. [Betti: Félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy nem vörös szőnyeg volt, csak ilyen ipari szörnyeteg, de azért jól esett a törődés.] A főtér legfőbb látványossága szerencsére elég magasra mászott, így a városalapító (h)ős így is látszott.

A világi vigadalmak után az egyházi elmélkedés következett. Először a Miasszonyunk templomba futottunk bele, ahol elég nagy élet volt, ugyanis egy egyházi-civil segítő szervezet pikniket tartott a templomban. Ettől vagy igazából épp emiatt bárki bemehetett. Mi csak körülnéztünk és próbáltuk megérteni, mi is zajlik. Én speciel ritkán találkozom terített asztalokkal, teát főző, szendvicseket kenegető emberekkel templomban. Mivel amúgy nem vagyok templomjáró ember, lehet, hogy ez teljesen szokványos, ez esetben örülök neki. Tetszett, hogy közösségi térként használják a templomot, ahol tudnak segíteni az arra rászorulókon és akár ők, akár bárki más talál egy kis társaságot, melegséget. A templom belseje is ezt erősítette meg: egyszerű volt (templomhoz mérten) és meghitt.

Éles kontrasztot alkotott a néhány utcányira álló székesegyházzal összevetve, ahol hatalmas hömpölygő turistatömeg, Visitor Center, horribilis árú belépő és csak-és-kizárólag vezetővel történő megtekintés volt a módi.

A Visitor Center nyújtotta fedezéket kihasználtuk, átmenetileg mentesítettük magunkat az erősödő szötymörgés nyújtotta luxus alól, de a székesegyházat kihagytuk. Elkezdtem kiolvasni egy útikönyvet a dongatemplomokról, amiknek a megtekintését Viki és Kurtán úr is ajánlották, gondoltam, tájékozódom kicsit, de erre majd később visszatérek. A fedezéket elhagyva újult erővel támadt a víz. Fentről. Felvetettem, hogy esetleg az eddig hiábavalóan himbálózó esernyőt is használhatnánk, legalább a fotóapparátot megvédené. Használtuk is, de Pacikám olyan mérhetetlen gyűlölettel viseltetett irányába és annyiszor adott hangot nem tetszésének, hogy nagyjából 3,56 perc után azon gondolkoztam, miként vessek véget eme hitvány, haszontalan holmi életének. A püspöki palota egyik ágyúját újra működésre bírva lőjem-e a sztratoszférába? Felhajítsam a palota utáni park egyik égre törő gesztenyefájának ágai közé? Fojtsam a folyóba? Hajítsam le a hídról? ... Bocsánat, kicsit előreszaladtam a helyszínekkel, vitt a gyilkos lendület. Az ernyő egyébként egy kíméletlen dorgálással és a "sohatöbbetnemveszünkelőteszar" felkiáltással megúszta. Hazaérkezésünk óta sarokba van állítva. [Betti: Valóban tudok szörnyen viselkedni, de szerintem ezt rosszabb volt végigolvasni, mint engem elviselni az ernyő miatt.] Közben talán ott tartottam, hogy a székesegyháztól gyors és érzelemmentes búcsút véve átsétáltunk a püspöki palotán, ahol nagyban készülődtek valami este induló bulira. Egy villástargonca még egy sporttáskát is keresztül vitt az egész udvaron.

Még egy kósza említést kell tennem a norvégok azon ötletes megoldásáról, ahogy egyik-másik táblájukat tartalmukban dinamizálják. Például egy várakozni tilosnál szeretnéd módosítani a várakozási tilalom időtartamát? Nem kell ide fémlemez, csavarkulcs és más huncutságok! A norvég recept így néz ki:

• Végy egy megfelelő méretű nejlonzsákot
• Nyomtasd rá a tábla szimbólumát és a kiegészítő táblát, de az értékeket hagyd üresen!
• Végy egy jóképű filctollat!
• Írd rá a kiegészítő táblára a számokat!
• 5-10 percig hagyjuk pihenni.
• Menj oda a módosítani kívánt táblára és húzd rá a zsákot a fejére!
• Dolgod végeztével vedd le róla a zsákot és távozz!

Feltételezem, hogy ezt csak az önkormányzat teszi meg, pl. rendezvények esetében, de azért nagyon mókás és később máshol is láttunk ilyen megoldásokat.

Innentől kb. visszafelé haladtunk. A palota után egy kis folyóparti parkban sétáltunk az egyre hevesebben nekieredő szötymörgésben. [Betti: Valójában itt már annyira nem szötymörgés volt, sokkal inkább eső.] Távolról és némiképp felhősen megcsodáltuk az erődöt, közben pedig kitartóan haladtunk a híd és a régi folyóparti házak felé. Mielőtt azonban odaértünk volna, először egy madár bohóckodására lettünk figyelmesek, majd jött két nagytestű és jó erőben lévő kutyus, akik után csak úgy repültek a gazdik és ők kezdtek önfeledt játszadozásba. Velük az autóig még legalább kétszer találkoztunk, a kutyusok nem lankadtak, gazdáik azonban egyre fáradtabbnak tűntek.

A félig vízre épült házak sorait megtekintve Trondheim, legalábbis számunkra megmutatta, amit megmutathatott. A folyó másik oldalán sétáltunk vissza, eddigre lényegében lucskosra ázva, elértünk az autóhoz, bevetődtünk és indítottunk. (Előtte azért még jól megmondtam a magamét az esetlen esernyőnek.) [Betti: Pacikám, ezt már régen túltoltad.]

Amilyen könnyű volt bejutni a városban, annyira nehéz is volt elhagyni azt. Városokban rengeteg lámpát használnak, amelyek a világ minden kincséért sincsenek összehangolva, a zöld hullám Norvégiában legfeljebb egy hínárosabb öbölben fordulhat elő. A gyalogosok ostobák és életuntak, minden körülnézés és életösztön nélkül lépnek le a járdáról, gyakorlatilag bárhol. Még a buszok is fosszínűek, s talán a bizodízeles működésnek, talán másnak köszönhetően a szaguk is egészen olyan, mint a színük. Ha mindez nem lenne elegendő, akkor persze van egy kis útépítés, aminek köszönhetően Igor útvonalkalkulációja végtelen ciklusba kerül, mi meg ugyanilyen pánikba. Egymást követő 4-5-6-... körforgalom-gyöngysor és Igor másodpercenként változó instrukciói alapján 2x15 NOK útdíjat csaptunk hozzá a többihez teljesen feleslegesen, mert derék navigációs kütyünk visszafordított a város felé, szerencsére egy útdíjas szakasz igénybe vételével. A hibát kb. 67 méteren belül korrigáltuk, de ha már áthaladtál az Autopass pont alatt, akkor már mindegy, fizetsz. [Betti: És ha vissza akarsz térni a jó útra, akkor is.] Éljen! Higgyétek el, ennyi elég volt Trondheimből.

Következett egy kis autókázás a kitartó szötymörgésben, áthaladtunk néhány igazán büdös alagúton, aztán egyszer csak ott volt előttünk az Atlanterhavstunnelen 5,7 km-es hosszával és a túloldalán az egyetlen útdíjjal, amiről tudtuk, hogy nem automatizált.

Az alagút sajátossága, mondhatni egyedisége, hogy lemegy az Atlanti-óceán (jó, a Norvég-tenger) alá, hogy aztán egy szigeten dugja majd ki a fejét. Teszi ezt 10%-os lejtéssel és emelkedéssel. Ez egy tágas (3 széles sávot magába foglaló), jól kiépített alagút volt, ami (gondolom a viszonylag magas útdíjnak köszönhetően) nem bonyolított le hatalmas forgalmat. Kényelmesen le- és felgurultunk, a kapunál kedvesen elcsacsogtunk a hölggyel, aki kivételesen nem kérdezte meg, honnan jöttünk.

A fizető kapu után egy rövid futamatnyira [Betti: Azon olvasóink kedvéért, akik hozzám hasonlóan nem ismerték ezt a szót, szólnék, hogy ez az egy futamodásnyira mértékegységet jelenti. Bármi is legyen az. Vagy bármekkora.]  [Zsolt: Pacikám, a mélyen tisztelt olvasóink művelt emberek, rendkívül gazdag szókinccsel, csak mi vagyunk szófukar parasztok.] volt egy autós pihenő, ahol terveztünk megállni és volt olyan vészforgatókönyv is, hogy abban az autós pihenőben töltjük az éjszakát, ha nagyon megcsúsznánk időben. Mivel ennek épp az ellenkezője állt fenn, ezért csak kiszálltunk és lesétáltunk a tengerhez. Persze ez nem volt olyan egyszerű, mert olyan erősen fújt a szél, hogy még a szötymörgést is elfújta (vagy csak olyan apró szeműre porlasztotta, hogy nem is éreztük).

A tenger amúgy tengerszerű volt, a kövek mohosak, nyirkosak és rettentő csúszósak.

A víz közelébe vezető út majdhogynem érdekesebb volt, mint a tengerpart, mert a sziklás-mohos felszínen egyrészt nagyon érdekes volt járni, másrészt nagyon változatos növényzet terjeszkedett, itt találkoztunk többek közt az árvalány-rövid-haj nevű virággal, amit később még máshol is láttunk. [Betti: De ugye én ki lettem röhögve anno, amikor megálmodtam az Ónodi-féle rendszertant.] [Zsolt: A kollektív emlékezet semmilyen kiröhögésről nem tud...]

A szeles tengerpart után csak egy rövid időre vetődtünk vissza az autóba, mert a következő állomás, a Bremsnes-barlang egészen közel volt, csak a településre kellett begurulnunk. Az utazás előtt, amikor otthon az útvonalat tervezgettem, elég sokára leltem meg azt a helyet, ahonnan a barlanghoz jelzett úton fel lehet menni, de indulás előtt pár nappal végre ráakadtam. Ezért aztán külön mókás volt, hogy még két-háromszáz méterrel a megjegyzett cél előtt volt egy parkoló, ami azt mondta magáról (egy térképpel megerősítve), hogy innen indul az útvonal. Persze a térkép azt is elárulta, hogy megy máshonnan is, így a rövid tanakodás után mégsem az új parkolóból mentünk fel, hanem a régiből.

Ennek annyi hátránya volt, hogy eleinte nem akarták annyira jelezni az útvonalat, de Bettire hallgattam és így jó felé mentünk minden esetben. Aztán amikor elértük a jelzett útvonalat, akkor meg már nem tudtunk volna eltévedni, mert konkrétan két kerítés között kellett mennünk, szóval legfeljebb a 3 méter széles sávban tudtunk volna kóvályogni, de ez sem volt jó ötlet, mert valamilyen lény (nyilván jávorszarvas, ha mégsem, akkor troll) kaviccsal nagyon könnyen összetéveszthető [sötétzöld] kakikupacokat hagyott... nos, mindenhol.

Azért ahogy egyre magasabbra másztunk a dombra, már ráláthattunk a sziget egyik öblére, ahol egy aranyos monstrum magasodott, minimálisan csökkentve a természeti környezet szépségbesorolását.

Az útvonal viszonylag hamar odaért egy hasadékhoz, akár azt is hihettük volna, hogy ez már a Bremsnes cave, de 4-5 tábla makacsul arról akart meggyőzni minket, hogy az még odébb van és célunk eléréséhez balra kell fordulnunk.

A magasra mászás velejárójának bizonyult, hogy a domb már nem védett minket a széltől, a barlangig hátralévő néhány száz métert iszonyú nagy szélben és az általa hordott vízben gyalogolva kellett megtennünk. Közben azon morfondíroztunk, hogy ha odaérünk Norvégia legnagyobb barlangjához, ami összesen 80 méter hosszú, vajon lesz-e benne borzsomák. Előreszaladok: nem volt.

Törmeléklejtő volt, egy információs tábla is egy alapvetően unalmas sztorival, hogy a barlangban talált emberi csontokról sokáig azt hitték, hogy bűnözők és hajótöröttek csontjai, de nem, hanem egy pár ezer évvel ezelőtti népcsoport maradványai. Még valami gagyi legenda is volt egymást gyilkolászó óriásokról, de az sem ragadott magával.

A barlangban viszonylag könnyű volt mozogni, amiben sokat segített, hogy nem volt szél és az esős szötymörgés is megkímélt minket, míg bent voltunk. A barlang végében egy létrán lehetett volna még egy felső terembe mászni, de annyira nem voltunk barlangászáshoz öltözve, így oda nem mentünk fel. A barlangban viszonylag sötét volt, de lámpa nélkül is el lehetett boldogulni, csak a falakat nem lehetett mindenhol látni. A fény országaiba utazván ostobaságnak tűnt egy elemlámpát hozni, én mégis megtettem, ami egyetlen kivételtől eltekintve minden kiszállásnál a táskámban volt. Ki tudjátok találni, melyik kiszállásnál nem volt velem? Maradt a telefonok nyújtotta és a természetes fény. (Utóbbi annyira elkápráztatott, hogy még művészkedni is támadt kedvem egy kicsit. Szívesen.

Visszatértünk az autóhoz, ahol még mindig fújt a szél és vizes volt minden, földön, vízen és levegőben egyaránt. Jó, ebből a második viszonylag evidens. Bettiben felhorgadt valami, lehet, hogy düh, lehet, hogy dac, a térdére csapott és elkezdte nagyon komolyan venni időjárás-felelősi teendőit. Összeszedte minden Gonosz Boszorkányos erejét és valahogy legyűrte a Jóságos Északi Boszorkány bűbáját. Nem sikerült tökéletesen, de azért mire az Atlanterhavsveien elejére értünk, már nem szötymörgött, néha-néha a nap is előbújt, de az orkán erejű szél azért megmaradt. Ebből gondolom, már sokan kitaláltátok, hogy következő állomásunk az Atlantic Ocean Road nevű aszfaltcsík volt. Ez a kis útszakasz pár szigeten halad keresztül, de a Norvég-tenger hullámai nincsenek messze, viharosabb időben akár az útra is feljön egy picit a tenger. [Betti: Az utazás előtti fél évben annyit kértem csak a gondviseléstől, hogy ezen a szakaszon legyen jó idő. Mire ideértünk, már beértem azzal is, hogy ne essen.]

Több helyen meg lehet állni, kiszállni, sétálgatni. A legtöbb leírás 4 vagy 5 nagyobb pihenőt említ, mi kettőnél álltunk meg. Az első helyen megzavartunk egy horgászó bácsit, majd felmásztunk egy kis magaslatra. Közben azon morfondíroztunk, melyik kicsi szigeten lehet az a szállás, amelynek lakói abban a parkolóban parkolnak, ahol mi is, de külön hajó hozza-viszi őket.

A második megálló közvetlenül a legnagyobb híd előtt volt és ez volt mind közül a legnagyobb. Először körbejártuk a kiépített úton a szigetnek ezt a felét.

Ekkor már egészen határozottan elkezdett kisütni a nap, így olyan jó képeket is sikerült készíteni, mint a lenti.

Nézegettük egy darabig a tengert, a hullámokat, a fröcskölő vizet, aztán csak betértünk a szigetet alkotó szikla belsejébe vájt kávézóba és megajándékoztuk magunkat egy-egy forró itallal. Miután kicsit átmelegedve és az aznapi utunk hátralévő részét átbeszélve ismét útra készek voltunk, még egy szivárvány is feltűnt, hogy bizonyítsa mindenki számára: tényleg sütött a nap és Betti a legnagyobb boszorkány! [Betti: Ezen a ponton szeretném jelezni, hogy szerintem a boszorkányság és az időjárásfelelősség két külön dolog. Lehet, hogy vannak véletlen egybeesések, de az csakis szó szerint értendő, és csak akkor, ha éppen valaki felbőszített.]

Ahogy folytattuk utunkat, az Atlanterhavsveien legnagyobb hídja következett, amelynek a tetejéről nagyon szép kilátás nyílt. Mivel megállni nem lehetett, csak szép lassan átgurultunk rajta, s lendületből a tengeri út maradékán is.

Volt olyan elképzelésünk, hogy esetleg még egyszer végigmegyünk rajta oda-vissza, de Betti nem akart annyira vezetni rajta, így inkább mentünk tovább. Illetve mentünk volna, de valamiért (már nem emlékszem, miért) megálltunk még egy bolt parkolójában, ahol volt egy nagy adag művészet, ami nélkül nem jöhettünk el. [Betti: A művészetért. Szívesen.]

Eztán bénáztunk egy sort, hogy merre is kell menni, [köszöntünk a bociknak,] ipszilonoztunk az úton, másodszor is köszöntünk a derék norvég bociknak, majd ismét megálltunk, megfordultunk és harmadszor is köszöntünk, ezúttal hozzátéve, hogy bár ők a tehenek, mi vagyunk a marhák.

Ismét jött egy nagy adag eső és szötymörgés, a helyieket azonban ez sem tartotta vissza, hogy mindenki égessen. Lehet, hogy csak Szentivánéjre készültek és ott is lelkesen ugrálnak a tűz felett, lehet, hogy csak aznap lehetett elégetni a felesleges cuccaikat, mindenesetre a vízzel teli levegő vízzel és füsttel teli levegővé változott.

Közben elértük a parkolót, amit egyrészt alvóhelyként szemeltünk ki még itthon ülve, másrészt a Trollkyrkja nevű barlangig vezető út kiinduló pontja volt. Bár már este 8 óra körül volt, s vastag felhő lepel takarta el az eget (meg a földet), elég világos volt, hogy megpróbáljuk. Eleinte jól indult, patakot követtünk, hídon átmentünk rajta. [Betti: Valójában már az elején volt patakos köveken átkelés, itt kellett volna gyanússá válnia a dolognak.] [Zsolt: Az még laza volt. A későbbiekhez képest mindenképp.]

Jöttek szembe is páran, nem is voltak nyakig sárosak és kezük-lábuk is egyben volt. Aztán beértünk az erdőbe, ami sötétebb volt, de még mindig nem vészesen. Kövek, gyökerek voltak az ösvényen, amelyek ha vizesek voltak, csúsztak és a terep elkezdett emelkedni.

Aztán egyre jobban kezdtünk emelkedni, szépen belemásztunk a felhőbe. A patak mellettünk zubogni kezdett, több helyen vízesni is.

A meredekség stabilizálódott, sajnos a "baromi meredek" kategóriában. Betti elég szarul viselte a megpróbáltatást, fáradt volt már akkor is, amikor elindultunk, a hirtelen szintemelkedés pedig elkezdett a vérnyomásával játszani. Pihenni sem volt olyan jóleső, mert alig volt sík kiálló, minden vizes volt alattunk és felettünk is. [Betti: Ne szépítsük, nyominger vagyok.] [Zsolt: Meg is mondtam, hogy a következő túrázós utazásunkra előtte fel kell edzened magad.]

Apránként az ösvény is átváltozott egy kisebb csermellyé és aztán eljött a pont, amikor Bettinek elege lett. Talán ennyi idő után már nem lesz nagy baj belőle, ha azt mondom: rendezett egy hisztit. Értettem, most is értem, hogy miért lett ebből hiszti, de racionális szemmel a hiszti ritkán old meg bármit is. A feszültséget részben elvezeti, de azt se mindig és ennél több jó pontot nem is tudok adni neki. Betti erősködött, hogy én csak menjek felfelé, de eszemben sem volt otthagyni egy meredek domboldalban, ahol még leülni sem tud, este fél tíz és tíz óra között egy norvég erdőben. Főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, milyen messze a cél. Ezért aztán visszafordultunk. Lehet, hogy 5 perc múlva elértük volna a barlangot, lehet, hogy még egy órát kellett volna másznunk felfelé, fene se tudja. Így aztán a trollok templomát sem láttuk, maradnak az interneten elérhető képek róla. [Betti: A jegyzőkönyv kedvéért azért azt szeretném felhozni, hogy lehet, hogy egy trollhölgy (vagy Zsolt) tud akkora b*szott nagyokat lépni, amekkora ennek az ösvénynek a megjárásához kell, de én nem. És ez egy idő után még elviselhetetlenebbé teszi a dolgot.] [Zsolt: Nekem a vízből volt baromira elegem és hogy már napok óta vizes voltam. Ez azért elég lélekölő egy ponton túl. Később is mentünk nehéz terepen, olyan helyen is, ahol nagyokat kellet lépni. Nehéz terep volt az is, de azért jó időben sokkal élvezhetőbb volt.]

Lefelé sem volt sokkal jobb menni, meredek volt és már ott is vizes volt és csúszott, ahol felfelé még nem. Találkoztunk trollokkal is, de ők sem tudtak sokkal jobb kedvre deríteni minket, pedig nagyon sokféle és váratlan alakban ugrottak elénk.

Búcsúzóul még visszanéztünk a hegyre. De nem láttuk, mert egy felhőben rejtőzött. Jó volt látni, hogy miben túráztunk.

Az autónál próbáltunk még valami szárazat találni, amibe átöltözhetünk, közben azt is megvitattuk, hogy bár elveinkkel alapvetően ellenkezik, mégis visszafelé indulunk az egyik pihenőbe, amit idefelé láttunk. Ebben sem volt mosdó, de legalább egy félreeső, kis forgalmú helyen volt és sokkal nagyobb volt, mint az a kis murvás parkoló, amiben éppen áztunk. Ha valaki nagyon megszeretné nézni, Eide közelében keresse.

Volt egy lakóautó már ott, de nem zavart minket. Ettünk pár falatot, aztán lényegében beájultunk a fáradtságtól.

A kilencedik nap mérlege: 325 km, kezdés és befejezés a Pokolban, mérhetetlen mennyiségű víz, egy darab út az Atlanti-óceán alatt, egy darab út az Atlanti-óceán felett, egy darab legnagyobb barlang, nulla darab barlanglakó borzsomák, egy darab kifejlett szivárvány [bizonyítékul arra, hogy akkor is süt a nap, ha te nem látod], vállalhatatlan mennyiségű káromkodás, jócskán megzuhant morál (egy darab per fő) és a második mélypont.