Reggel itt is megbemutattuk a piknikezési kultúránkat, és köszöngettünk a nekünk köszönő belga bringásoknak is. Lesasoltuk, hogy melyik a legtunyább a mezőn legelésző bocikák közül, ő lett a legjobb haver, de persze kiesett a pixisből, mert végül ő is feltápászkodott. [Mentségére legyen mondva, csak a napra akart átvonulni, nem volt annyira meleg.] És a legfontosabb (és biztos így történt, mert ott voltam, láttam, tanú vagyok, és nem csak megbeszéltük, hogy így adjuk elő a sztorit): a belgák legelsőbb legbajnokabb legúszója ott úszott el mellettünk a csatornában búvárruhában. Mert mi is lenne jobb egy belgának, mint vasárnap reggel fél kilenckor búvárcuccban tempózni a csatornában. Ugye. Fura egy nemzet ez. Ez a csatorna dolog, plusz a vonalzóval beállítottnak tetsző síkvidék, valamint a bocikák jelenléte azért elég megtévesztő volt. Ha nem tudtuk volna, hogy hol vagyunk, azt hisszük, hogy Hollandiában felejtettük magunkat.

De induljunk el a nyugati világ  - állítólag - egyik legmeghatározóbb, és egyben belga (balga?) fővárosába… hogy aztán leigázhassuk őket. Tehát Brüsszel. Vannak alagutak. (Amúgy egész Belgiumban indokolatlanul rengeteg van.) Nagyon hosszúak, és anélkül, hogy észrevennéd, átvittek a város másik pontjára, ahonnan kevés a visszaút. Szívás. Volt buszmegálló előtt (de még a buszöbölben!) parkolás, aztán találtunk sétálóutcává nyilvánított széles utakat nyilvános könyvtárral, raklapból épített berendezéssel, amire nem szabad felmászni. (Kösz, akkor ne raklapból csináld.) [Ha nem írják rá, annyira nem is akartam volna rá felmászni.]

Aztán a Gyerek leigázta őket. Merthogy állnak a piros lámpánál a zebra előtt, ahol guruló járműnek nyoma (hangja, emléke) sincs, és akkor a Gyerek körülnéz,  és megállapítja, hogy "Szerintem menjünk át.", erre a zebránál álló fószer és csajszikám elindulnak, mintha hozzájuk beszélt volna. Konklúzió: "Ennek a népnek kell egy vezér." Megtaláltuk!
Na és hát sétálunk, sétálunk (nem, nem ültünk le a kis dombon), találtunk egyetlen vasárnap is nyitva tartó boltot, ahol természetesen az alkoholos soron volt a legnagyobb tömeg, de még annál is nagyobb volt a sorban állásnál. De kivártuk, túléltük, aztán a legközelebbi lépcsőn most már leültünk, megittuk, amit meg kellett [Troll sör] és megettük, amit meg kellett [a másik nemzeti ételt, a waffelt (aka gofri), ilyet se ehetsz másutt!], és közben megbizonyosodtunk arról, hogy a tőlünk pár méterre emelt ideiglenes színpadon fekvő ember nem halott, mert egyszercsak elfordította a fejét. Aztán sétáltunk tovább, véletlenül megtaláltuk A Pisilő Kisfiút, aki éppen pisilt (jééé), de valamikor biztosan megállhatott a növésben, mert elég kicsinyke. [Pont akkora, mint azok az utánzatok, amikből szüleink nagy örömmel töményet pisiltettek poharakba.] Igazából csak onnan jöttünk rá, hogy van ott valami, hogy nagy volt a sokadalom az előtte lévő három négyzetméteren. Követtük a vakukból ropogó fotonáradatot és ott állt.

A városban találtunk egy ilyen várfalmaradványt, de ez tényleg akkora volt, mint amennyi a képen látszik. És mivel mi megálltunk lefényképezni, ezért gyorsan mások is megálltak és lefényképezték. Mintha nem lenne más látnivaló... 

Aztán keresztül sétáltunk ezen:

Közben konstatáltuk, hogy Tintin kalandjain kívül a Hupikék Törpikéket is a belgáknak köszönhetjük, de ez még valami történelem előtti időből maradhatott ránk, mert ottjártunkkor kreativitásuk (vagy legalább életrevalóságuk) legkisebb jelét sem mutatták. Aki igen, arról kiderült, hogy turista.

De a városról szerintem ez marad majd meg bennünk leginkább:

Azért be kell valljuk, volt egy klassz hely, ahova beültünk egy kávéra (nyilván csak a pisilés miatt), és ott árultak nagyon mókás beöltöztetett állatos képeket, amik közül a mosómedvés volt a legjobb. [Aki rövid ismerkedés után Jakihoz költözött.]
És a legizgalmasabb dolog pedig egy templom volt, aminek kanyarodott a szentély része a főhajó végén. Kívülről szemlélve pedig durván körbe volt építve egy része. Valamint még világos is volt a templomban, ami egészen szokatlan volt az addigi felhozatalt tekintve.

Brüsszelben végül elengedtük a Gyereket, hadd csináljon még olyan képeket, amilyeneket még soha nem csinált senki azelőtt, mi pedig tovább indultunk kelet felé. Egészen pontosan Spa felé. Aztán meg Francorchamps felé. És mindezt pedig sikerült úgy időzítenünk, hogy odáig menet azt a szemből jövő kocsisort néztük, akik az éppen véget ért Forma1 belga nagydíjról indultak haza, és onnantól pedig a másik irányba induló kocsisor részesei lettünk. Közben azért majdnem sikerült egy nagyon lelkes szurkolónak elénk vetnie magát, és az araszoló kocsisorban páran azt is bemutatták, hogy milyen gyorsan tudnak az út mellett pisilni (ki sem találnátok, az összes férfi volt), aztán ezek az utóbbiak azt is megmutatták, hogyan kell futni az autónk után, mert az közben tovább ment a kocsisorral. A belga rendőrök egyébként roppant jól irányították a forgalmat. 
Aztán a forgalom szépen lassan elcsitult, mi pedig haladtunk tovább dél felé. Behatoltunk Luxemburgba (ez most az ország), és olyan esőt fogtunk ki az Ardennekben, hogy az ablaktörlő max fokozaton alig volt elég, viszont nagyon szép volt az út még esőben is. Náluk szerencsére nem volt nagy forgalom, sem Umleitung vagy ennek fhansziásabb Déviation változata (valaki szóljon, ha nem így kell írni), így gyakorlatilag leúszkáltunk Luxembourgig (ez most a város). Addigi kellemesebb tapasztalataink a parkolóhely kereséssel el is felejtődtek, végül egy parkolóházban álltunk meg, de csak miután mentünk három kört [kerestük a Centre nevű parkolóházat, de azóta sem tudom, hol van] a belvárosban, és kipróbáltuk az egyirányúval szemben irányú állásra történő luxemburgi reagálást.

Luxembourg volt a város, ahol megtörtük addigi mekitlenségünket [vasárnap esteledvén hol máshol tudsz pisilni?], és bementünk az ottani Mekdonálcba [luxemburgiul mehdonálsz], ahol is kértünk két sajtburgert, és válaszként lesajánlóan visszakérdeztek, hogy csak ennyi lesz? Anyátok. Aztán szemügyre vettük a várost ketté osztó völgyet és túloldalát, majd kisebb harc árán hozzáfértünk a helyi térképhez, ami alapján megterveztük a sétakört. A híd, amin szerettünk volna átjutni a túloldalra, természetesen fel volt állványozva. Aztán amikor közelebb értünk, kiderült, hogy le is van zárva. Úgy teljes egészében. Viszont luxemburgi barátaink úgy gondolták, hogy saját és a mi érdekünkben rittyentenek oda egy ideiglenes hidacskát a felújítottól 15 méterre, amin potom négy sáv van jobb útburkolattal, mint amilyet az immáron tíz éve épülő magyar nyolcas számú főút legfrissebben átadott szakaszán használhatunk. Szóval áthaladtunk ezen építészeti csodán, utána pedig megcsodáltuk a többit, és persze megnéztük azt az oldalt, ahonnan eddig ezt néztük.

Az egyik oldal:

A másik oldal:

Egyébként voltak egészen szép épületeik, mindegyik valami fontos hatalmi szereppel megtöltve. Egy komplett épület például annyira fontos volt, hogy teljesen láthatatlanná is tették az egészet állványzatostul. [Még felül is befedték állványzattal.] Ez az épület például a már említett hídtákolmányon történő áthaladást követően ugrott az utazó elé, és volt egy párja is köröndszerűen, amit a képtől jobbra kell elképzelni. 

Újabb kis séta után pedig még a helyi ISP-t (Intesa SanPaolo) is felfedeztük, ami kissé megdobogtatta a szívem munkahelyi felét. 

Luxembourgból tovább haladtunk dél felé, és úgy hatoltunk be Franciaországba, hogy a táblát nem is láttuk. Végül egy település mellett kialakított, majdhogynem észrevehetetlen pihenőben álltunk meg és rendezkedtünk be, hogy eltöltsük az éjszakát. Az autó melletti fás-kerítéses túloldalán tutira volt valami, valószínűsíthetően négy lábú, mert este még árulkodó fujtatásokat hallottunk, de végül senki nem kopogott be álmaink közben.

A hetedik nap mérlege: leigázott balga belgák, Forma1, három ország (mind csigaevő, kb. 420 km.