A későbbi plágiumbotrányokat és szerzői jogvitákat megelőzendő szeretném jelezni, hogy kitörtem a szögletes zárójelek közül és Bettit száműztem közéjük. (Zsolt)

Harmadik napunk a méltán világhírű Glencar Worldwide Water Company bejáratától alig pártucat méternyire virradt volna ránk, ha a vaskos felhőtakaró engedi. A helyszín kiváló természeti adottságainak (úgy mint a Glencar Lough közelsége, a tó túlpartján emelkedő Copes Mountain festői látványa) érvényesülésére nem sok esélyt adott a vidáman ránk kacsintó ír időjárás, amely felidézte bennem Viktor (aka Kedvenc Balekunk) búcsúzóul mondott ősi ír bölcsességét: "Ha látod azt a hegyet, esni fog. Ha nem látod, esik." Nos, nálunk esett.

Vártunk egy kicsit, hátha a nap előre (és az égbolton feljebb) haladtával tisztul a kép, de aztán eluntuk és bementünk Sligo (ejtsd: szlájgó) városába. A vak véletlen elénk sodort egy olyan parkolási lehetőséget, hogy egész napra 3 kemény ír valutáért lehetett parkolni, ami magyar viszonylatokat tekintve sem tekinthető valódi rablásnak. Autót leraktuk, egy darabig megpróbáltuk meglelni a Tourist Office-t, de tökéletes rejtőzködő képességének hála egy fél városbejárással később botlottunk csak bele. [Betti: Azt meg már bevallanunk is szégyen, hogy amikor elvesztettük a nyomát, igazából ott volt mellettünk, csak mi a másik irányba néztünk körbe.] [Zsolt: Akkor mi a fenének valljuk be?!] Addigra megnéztünk egy szép templomot is, amelyben a keresztelő medence nyerte el legjobban a tetszésemet. [Betti: Nekem meg a bácsi, aki odasétált hozzánk, és megkérdezte, hogy látogatók vagyunk-e, majd felhívta rá a figyelmünket, hogy a bejárat mellett találunk információs füzeteket is. Annyira cuki volt! Amúgy nem vagyok benne biztos, hogy ki is volt ő valójában, csak egy lelkes másik látogató, vagy az egyik egyházi méltóság. Azért egyik, mert a templomban oldalt a kis fülkék névre szólóak voltak, és öt nevet számoltam.] A Tourinform felszerelt minket egy térképpel, aminek segítségével megtaláltuk a Sligo Abbey-t, amely azonban zárva volt (ezt a Tourinform-os hölgy jelezte is előre), de mi kitartóan hittük, hogy lesz azért ott látnivaló. Kerítésen átleskelődve volt is valami.

Végül csak meg tudtuk elégelni Sligo látnivalóit is, így a szemerkélő eső elől beültünk egy reggelire [Betti: majdnem délelőtt 11-kor], s elfogyasztottunk fejente egy "Sligo Breakfast Bap"-ot.

Sligo Breakfast Bap: Sheerins sausage patty and honey cured bacon with house tomato relish on a soft floury bap.

A vendéglátóegység volt az első hely, ahol a "No problem" bőséges és mindent lefedő használata először a fülünkbe ötlött. (Fizetés után megköszöntem az ételt és mondtam, hogy minden nagyon finom volt, amire szintén csak egy "no problem" volt a válasz.) Betti számára azonban alighanem a hely a minipillecukrokkal gazdagon meghintett forró csoki miatt maradt leginkább emlékezetes, ami egyben ki is tűzte számunkra a maradék 4 és fél nap során feltétlenül elérendő célt: szerezzünk minipillecukrot magyar import célra. Feladat értve, mehetünk tovább. [Betti: Szereztünk! És rózsaszínű meg fehér, és mini, és torta angyalkának hívják és a sütős soron találtuk meg a limericki Tescoban.]

A következő célunk Westport volt, amelynek az öblét ajánlotta megtekintésre minden valamire való utazástervező, -szervező, -ajánló weboldal. Lehet, hogy rosszul választottunk kiszállási pontot, de számomra a szárazon álló, javításra vagy vízre bocsátásra váró hajók azon a helyen érdekesebbek voltak, mint az onnan még alig-alig látható szigetek. Kicsit talán fura módon több helyen találkoztunk Írországban azzal a jelenséggel, hogy működőképesnek már eufemizmussal sem nevezhető hajótetemek még a vízen rozsdásodnak. Itt is találkoztunk egy ilyennel és bevallom, még én is majdnem elcsábultam, hogy rámásszak és felszínre hozzam a mindenki által elfeledett kincset a gyomrából. A "Tilos az á" felirat önmagában kevés lett volna, hogy megállítson, de azért a bikával már én sem mertem viccelni...

Westportban nagyon sok sportos mamit láttunk. Idős, nyugdíjas éveiket is már jó ideje taposó emberek kocogó felszerelésben sétáltak, de nem csak úgy viccből, mint mi, hanem igazi sportsétát nyomtak. (Amikor olyan tempóval haladok, mint ők ott, akkor Betti rendre rám szól, hogy ne rohanjak már.) [Betti: Nem. Az az eggyel kisebb fokozatnál van.] Később láttuk, hogy ez a fajta aktivitás egészen elterjedt, a kora reggeli órákban a legkülönbözőbb korosztályok kezdik úgy a napot, hogy sétálnak, kocognak, kirándulnak egy rövidet.

Mivel a westporti öbölben több ígéretet láttunk, mint amennyit ki tudtunk sajtolni egyetlen kiszállással, kicsit eltértünk Igor ajánlásától és még a part mentén haladva felfedeztünk. Így akadtunk rá az írek szent hegyére, a Croagh Patrickra (Cruach Phádraig), amelyre fel ugyan nem mentünk, de Murrisk településről és környékéről jól megnéztük.

A hegy lábánál álltunk meg, ahonnan a tenger felé sétáltunk. Összefutottunk egy érdekes emlékművel, amely a Nagy Éhínségnek állított emléket. Ez igen meghatározó esemény az írek történelmében, mert több helyütt találkoztunk valamilyen [bizarr] szoborral vagy emléktáblával, ami ennek és az ehhez kapcsolódó vándorlásnak állított emléket. Szembejött ezután egy kis apátság romja, egy analóg temetőkataszter, két haverkodni kívánó, de izgatott drótszőrű igásló, rengeteg szederinda és nem utolsó sorban a tenger. Annak érdekében, hogy a tengerből (vagy gyakorlatilag az óceánból) még többet és még szebbet lássunk, átgurultunk egy településsel odébb és sétáltunk még egyet Bertra Beach-en. Érintés közelségbe kerültünk a Nagy Sós Vízzel és folytattuk az Ír-sziget elhordását, találtunk nagyon szép lukacsos bazaltdarabokat, ezekből elhoztunk egyet.

Ekkor már egészen rendesen benne jártunk a délutánban, így bepattantunk az autóba és a hátralévő időt és kilométereket a Connemara Nemzeti Parkon történő átautózással terveztük eltölteni. Egyszer-kétszer álltunk csak meg, hogy ne csak az elsuhanó tájat nézzük, hanem kicsit tapodjuk is a földjét és elmerülhessünk a látványban. [Betti: Vagy a cuppanós sárban. Nagy mestere vagyok egyébként az autóból menet közben történő fotódokumentálásnak, de azért egy-egy ilyen megálló segített gyarapítani a közszemlére tehető fényképeink számát is.]

És aztán bekövetkezett az, amire Betti azóta várt, hogy kitaláltuk az IreTrip-et. {dobpergés} {hatásszünet} Birkák állták el az utat! Amikor az első megjelent az út mellett, én konkrétan sziklának hittem, még szóltam is Bettinek, hogy "Jé, az milyen fehér szikla!", mire ő közölte, hogy az egy birka. [Betti: Nem hitt nekem.] Elsuhantunk mellette és tényleg az volt. Kanyar, fordulunk, majd látom, hogy autók állnak az úton. Előttük meg birkák kelnek át nagy nyugalommal. [Betti: Na itt már hitt nekem.] Szerencsére nem volt olyan komoly a helyzet, hogy terelgetni kellett volna őket, mint az utunknak ihletet adó filmben, de azért igen vicces volt, hogy mindenki birka türelemmel (ééérted!) kerülgeti a derék jószágokat.

[Betti: Fenti kép kapcsán fel kell hívnom Kedves Olvasóink figyelmét arra, hogy Írországban milyen fontos a figyelmeztető táblák/feliratok figyelembe vétele. Nézzük meg a birkát az út szélén, és nézzük, meg az alatta található feliratot. Ugye. Itt még a birkák is illemtudóak.]

Az ír nemzeti parkok látogatását mindenki számára csak javasolni tudom, mert a táj elképesztően szép, ugyanakkor érdemes felkészíteni lelket és gyomrot arra, hogy az amúgy kiváló útminőség ezeken a tájakon valamivel rosszabb. A Connemara Nemzeti Park esetében ez konkrétan azt jelentette, hogy az út második, Galway felőli szakasza lágy hullámvasútként emelte és dobálta az autót s benne halandó testünket és porhanyós agyunkat. Egy rövid, s a feltorlódó forgalom miatt amúgy is indokolt szünet helyre tette az addig kialakult émelygést, így Galway egyetemi öbölvárosát már teljes testi-lelki békében közelíthettük meg. A szállás megtalálásával nem volt semmilyen gond, azt leszámítva, hogy Írországban gyakorlatilag minden településen 18 óra körül alakul ki a csúcsforgalom és vele a dugó, s a "menekülőút" fogalma még a nagyobb városokban sem széles körben ismert. Cserébe viszont türelmesek és nem szól állandó dudakoncert.

Gondoltuk, ha már fizetünk szállásért, akkor megadjuk a módját és egyenesen a Fehér Házban szállásoltattuk el magunkat. Huncut módon a The White House amúgy baromira nem fehér. Viszont van saját parkolója, s mint kiderült, a jobb szélső hely is az, dacára az ott található kapunak. [Betti: A kapu tetején gipszből készült lófejeket tárolnak. Ez is egyértelmű jele volt annak, hogy nekünk szánták ezt a szállást.] Érkezésünkkor ugyanis az volt az egyetlen szabad hely, de gondoltam, kapura mégsem állok rá. Ezért megálltam a zsákutca bal oldalán, követve a többi ház előtti példát. De előrobogott a szállásunk adminisztratív ügyeit támogató úriember, akinek nevében ugyan nem vagyunk 100%-ig biztosak, de nevezzük Jay-nek, valahogy így ejtette ő maga is. Még javában pakolásztunk, mikor kijött, megkérdezte, megszállni kívánunk-e, igenlő válaszunkra javasolta, hogy inkább álljunk be a kapu elé, úgysem használja senki (Miért van akkor félig nyitva, kérdeztem magamban...), és ahogy ezek itt tolatnak (intett a ház előtt parkoló járműparkra lemondóan) még akkor is jobban járok, ha a ház melletti füves részre állok. A rutinozást követően rövid bájcsevej következett, ami során elmondtuk, hogy Magyarországról érkeztünk (nem tűnt túl döbbentnek az ország neve hallatán), megbeszéltük, hogy bezony, ilyen ez a nyaralás (Betti épp nyakig merült a ridiküljébe és random dolgokat dobált a kezembe) és még viccelődni is tudtunk (igen, mi is) méghozzá angol nyelven. [Betti: A női táskák beltartalma, valamint a matematikával hadi lábon állás minden kultúrában mosolyt képes csalni az emberek arcára, így nem volt olyan nehéz dolgunk.] Az egész udvarlási ceremónia tetőpontja végülis az volt, amikor kifizettük a szállást, majd elfoglaltuk a szobánkat.
Ezen a ponton kitérnék arra, hogy a szállásadók között végzett reprezentatív, két települést és két szálláshelyet érintő felmérésünk tapasztalata alapján az írek addig kb. nem is beszélnek a vendéggel érdemi dologról, amíg a piszkos anyagiak nem rendeződnek. Amint azonban a pénzmozgás megtörtént, rendkívül szívélyesen és alaposan elmagyaráznak mindent. A rendszer egyik nagy előnye, hogy a távozás napján konkrétan annyi dolga marad a kedves vendégnek, hogy visszaadja a kulcsot.
Jay-től az éjjeli lámpára, az ablakra, a függönyökre és még ki tudja mire vonatkozó használati útmutató mellett tippeket is kaptunk, hogy milyen vendéglátóhelyeket lenne érdemes felkeresnünk, ha már Galway-ben járunk. (Ejtése: gó(l)véj, mintha nagyon flegmán mondanád a "go away"-t) Megköszöntük az útmutatást, majd elkezdtük levakarni magunkról a sarat, valamint átrendezni az elmúlt 3 nap alatt némiképp kaotikussá vált csomagjainkat. Kívül (zuhany) és belül (cider) egyaránt felfrissítve magunkat nekivágtunk a városnak. Ez nem volt olyan korán, mint szerettem volna, mert még komoly dilemmába kerültünk a másnapi úti tervvel kapcsolatban, de erről essék szó a maga helyén (azaz holnap).

A szálláshely választása jól sikerült, a központtól kevesebb, mint 10 perc sétára voltunk. A központ maga nem nagy, este még az is beszűkül lényegében egyetlen utcára, ahol viszont egymást érik a szórakozóhelyek. Mindegyik élő zenét ígér 7:30-9:30pm időtartamra. Sajnos ekkor már 8:45 pm volt, a Jay által ajánlott hely pedig egyrészt dugig volt, másrészt zenétlen. Ezért az onnan nem messzire található The King's Head nevű pub mellett döntöttünk, legfőképp mert Bettinek nagyon tetszett a neve és ennél több információval semelyikről nem rendelkeztünk. Ez már lényegesen nagyobb hely volt, külön étterem résszel és rengeteg féle pulttal. Merthogy külön pultot kaptak a whiskey-k, a koktélok és kettőt vagy hármat még a söritalok is érdemeltek. Gyorsan felfegyvereztük magunkat egy ale/cider kombóval és megálltunk a keverőpult előtt és elkezdtük nézni a színpadon zajló Manchester United - Manchester City rangadót. A meccsből kb. fél óra volt még hátra, a United ment egy góllal. A wifi segítségével kapcsolatba léptünk szakértőnkkel is, akinek meglátásai igazolást nyertek, ez maradt a végeredmény is. [Betti: Én kislány vagyok, és habár nem abból az igazán rózsaszín fajtából, de azért egy mondat erejéig hadd álljak meg itt. Mármint ezeken kívül. Számomra igencsak megrázó élmény volt ez a szituáció, mert nem igazán tudtam eldönteni, hogy egy ír pubban turistaként viccesnek kell-e találnom, hogy a manchesteri házirangadó élő közvetítésébe csöppenek bele, vagy esetleg lincsveszély alakul ki, ha bárki is véletlenül megsejti magyar ábrázatomról, hogy mindkét csapatot szívből utálom, vagy simán csak szétverik a berendezést, bárhogy is lesz vége a meccsnek, mert ők is utálják a manchesterieket.]

Kulturális rovatunk következik. Az ír pubkultúra némi nemű eltérést mutat a magyar kocsmakultúrához képest. A pub-ok sokkal szélesebb közönségnek jelentenek közösségi teret, ahova kortól, társadalmi státusztól és nemtől függetlenül bárki betérhet és valóban be is tér. Voltak gyerekkel felszerelt családok, egyetemisták, középkorú irodai és kétkezi munkások, idősek... a düsseldorfi Altstadtot juttatta eszembe, ahol egyik kezével babakocsit ringató, másik kezével sört kortyolgató anyuka mögött a piercinges keménylegények hörpintették italukat, akik mellett a hófehér hajú házaspár merültek beszélgetésbe a saját italuk felett. Kulturális kicsapongásunk véget ért, köszönjük megtisztelő figyelmét. A szó a stúdióé.

Eztán (jócskán 9:30 pm után) végre felkerült a színpadra a zenekar, akiket felületes szemlélődésünk név szerint nem tudott egyértelműen azonosítani, de azt ígérte pár cetli, hogy "Traditional Irish Music and Dancers" várható. Zene volt, táncosok nem, de nem is hiányolta őket senki. A négy zenészből a kedvencem kétségkívül a bendzsós bácsi volt, akinek a balkeze gyakorlatilag egy elmosódott foltnak tűnt csupán egy-egy vadabb futam után. A zene nagyon tetszetős volt, énekkel kísért és instrumentális számok váltogatták egymást, utóbbiból egyet rögzítettünk is, úgy vélem, minden kedves olvasónk legnagyobb örömére. [Betti: Továbbá megfigyeltük és tényként kezeljük azóta is, hogy az angolul éneklő íreknek valamilyen genetikai okból kifolyólag ugyanolyan akcentusuk van, és bármiről énekelnek, megérteni sohasenem fogjuk őket, csak felfogjuk, hogy ákcentusosak.]

Sajnos bármennyire jó hangulat is volt a pubban, fáradtak voltunk és bár a szemeink egyre szélesebb vásznon közvetítették agyunkig az eseményeket, a fókusz sajnos kezdett elveszni, így hazafelé vettük az irányt és különösebb biztatás nélkül rázendítettünk egy kiadós alvásra.

[Betti: Zsolt átvette a szót, de arra már képtelen volt, hogy megírja az elmaradhatatlan összefoglalót, így megteszem helyette én.
A harmadik nap mérlege: egy majdnem megcsodált hegy, fejenként egy finom  - ebédnek is beillő - reggeli, egy bónusz állomás, egyharmad angol focimeccs egy ír pubban ír zenével körítve, kb. 270 km és megszámlálhatatlan NoProblem.]