Pontosan ott ébredtünk, ahol elaludtunk, mégis egészen másként nézett ki. Este felhős volt az ég, szötymörgött is belőle valami, reggelre azonban nagyjából kitisztult, a fentről érkező vizet elzárták és ragyogott a nap. Ennek persze a szél volt az ára, de nem bántuk. [Betti: Ja, ragyogott. Pont amennyire a képen is látszik... :) ] [Zsolt: Költői szabadságról még nem hallottál, Paripám?!?]
Ébredés után magunkra öltöttük kimondottan erre a napra tartogatott szuperhős jelmezünket, majd elfedtük pulcsival, mert a szél miatt hideg volt. Reggelizés, pakolás, mosdó és Norvég-tengerbe (jó, valójában egy fjordjába) ujjbegyáztatás és indulás! Hiszen várt ránk a Nordkapp!
Utunk első szakaszán még az E6 számú, viszonylag széles és kényelmes aszfaltcsíkon autóztunk. Annyiban persze már ez is új volt, hogy végre megérkeztünk a fjordok földjére, így volt mit bámészkodnunk. Aztán lekanyarodtunk az E69 számú útra, továbbra is észak felé tartva, ami viszonylag logikus iránynak tűnik, ha a legészakibb pontra akarunk eljutni. Míg autókáztunk, előkerült a korábban innen-onnan összeollózott információkat tartalmazó útikönyvünk és megtudtuk, hogy a Nordkapp lényegében semmilyen értelmezés szerint nem a legészakibb pont. Például nem a kontinensen van, hanem egy szigeten, s már rögtön ezen a szigeten belül van egy másik félsziget, ami északabbra nyúlik. Vagy van még egy tucat másik sziget, ami jogot formálhatna a címre. Akárhogy is, a Nordkapp az a hely, amit Az Északi-fokként ismernek az emberek, gratulálok a marketingeseinek! [Betti: Tehát a Legjobban Marketingelt Északi-fok.]
Persze az is sokat számít, hogy a Nordkappot jól meg lehet közelíteni, az imént említett E69 számú úton. Persze a jól elég relatív. Norvég viszonylatban nagy a forgalom rajta, ráadásul a szokottnál is több a lakóautó, viszont kevesebb a hely, ahol el tudják engedni a forgalmat. [Betti: Igazából ezen az úton az volt az érzésem, hogy úgysem enged el senki senkit sehová előre, mert mindenki ugyanoda megy.]
Mondjuk maga az út vonalvezetése és szélessége is olyan, hogy nem nagyon mennél többel, mint ők. Szépen beálltunk a sorba és csorogtunk velük, közben amennyire lehetett néztük a tájat. Időnként kisebb településeken is áthaladtunk, itt főleg halászatból élhetnek, láttunk jó pár halfogó alkalmatosságot szárazon és vízen is.
Viszonylag hamar elértük az első alagutat, ami olyan keskenynek bizonyult, hogy a néhánnyal előttünk haladó kamion meg is állt előtte, gondolom ellenőrizte, befér-e, esetleg engedett a kerékből, hogy ne tornyosuljon olyan magasra. Ez volt ez első alagút, amivel találkoztunk és bevallom, sokkolt, mennyire megmunkálatlan, kiépítetlen volt. Szinte mindenhol a nyers szikla látszott ki, egy-két helyen támogatták meg egy kis odaspriccelt betonnal. Belül csöpögött, folyt a víz, így még az ablaktörlőt is kellett járatni néha. Ezzel együtt is mindenki átjutott biztonságosan, de nem gondoltam, hogy ennyire más lesz, mint a svájci alagutak.
Alagutak
Tavaly már jártunk egy alagútásásban igen jártas országban (lásd SwissTrip 1-11.), ahol gyönyörűen kiépített alagutakkal és olyan építési megoldásokkal találkoztunk, hogy csak ámultunk. És persze lelkesedéssel, mert szerintem néhol már ott is alagút volt, ahol meg lettek volna nélküle is.
Sok alagútra számítottam Norvégiában is és e tekintetben nem is kellett csalatkoznom, a lelkesedéssel náluk sincs baj. Viszont az meglepett, hogy az alagutak többsége csak a nyers sziklára felvitt vékony betonspricc és kész. Dél felé haladva találtunk már néhány kiépítettebb, rendesen körbebetonozott alagutat, északon pedig volt pár olyan, ahol még a spricc sem volt ott a teljes hosszon (vagy egyáltalán). A világítást mindegyik alagútban tisztességgel megoldották, bár azért ebben is volt szórás [Betti: ahol nem, ott viszont teljesen random módon volt táblázva a "vigyázz, kivilágítatlan alagút"] [Zsolt: Ami néha szó szerint értendő, néha viszont azt jelenti, hogy 600 méter lengőkábel és 100 elosztó segítségével az egyik oldalon falra szerelt átmeneti világítás mégis csak van]. Viszont az alagutak vizesek, amit úgy értek, hogy a mennyezetről csöpög, folyik a víz. Volt olyan tábla, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy készülj fel az ablaktörlő használatára.
Az alagutak szélessége és magassága is igen változó. Mindkettő igazából a kamionoknak fontos, bár ha valahol csak középen fér el a kamion, akkor azért másokat is érint a dolog. Álltunk alagútban arra várva, hogy a busz és a kamion elcentizgessenek egymás mellett és a kamion utána kiállt megnézni, mennyire karcolta össze magát.
Nagyon sok alagút kanyarodik, vannak olyanok, amelyek egészen szűken. Arra ugyan végül nem mentünk, de van, hogy alagútban szerpentinezik az út [Betti: És olyan is van, hogy a hegyben gyakorlatilag van egy 360°-os fordulás, mert így fért el a szintkülönbség leküzdése, ilyenben viszont jártunk]. És van olyan (itt jártunk is), hogy körforgalom van az alagútban (csak egy T-elágazót vált ki, de akkor is!). Szóval a norvégok eléggé kimaxolták az alagút témát.
Azt is reméltem, hogy a Nordkapptunnel valahogy jobban be lesz harangozva, de valójában csak jött egy kanyar, egy tábla, s mire felfogtuk, mi áll rajta, már bent is voltunk. 6870 méter hosszú és 212 méterrel megy a tengerszintje alá. Ezt egy 9%-os lejtővel teszi meg félútig, ahol rövid szusszanás után egy 9% emelkedővel jön vissza a tenger szintjére. Legnagyobb szerencsénkre ekkor egy megrakott dömper haladt előttünk, ő viszonylag hamar elfogyott az emelkedőn, így volt időnk megszemlélni az alagút belsejét. Ez kivételesen egy olyan alagút, ahol gyalogosok és biciklisek is haladhatnak, s teszik is ezt lelkesen, mindenféle láthatósági felszerelés nélkül.
Látni és látszani avagy mégsem?
Azok után, hogy Nyugat-Európában milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk, egészen meglepett, hogy Skandináviában a "látni és látszani" mennyire nem egy elterjedt gyakorlat. Írországban (jó, az mondjuk talán már a másik véglet) településen belül a kutyasétáltatáshoz is felvették a láthatósági kabátot (nem a mellényt, kabátot!), kapott a kutya is és a póráz madzagján is volt valami, hogy lehessen látni.
Itt még az alagutakban (ahol lehetett gyalog vagy biciklivel közlekedni [Betti: számomra ez totál érthetetlen]) sem nagyon vették a fáradtságot, hogy észrevetessék magukat. Országúti bicikliseken többnyire azért volt valami, de ott sem mindenkin.
Ez azért fura, mert amikor néha láttunk gyerekeket oviban vagy iskolában, akkor rajtuk még az udvarra kimenve is fényvisszaverős cuccok voltak.
Értem én, hogy egész nap világos van, de azért higgyétek el, számít, ha van ilyen az emberen, amikor gyorsan haladó autók közelében bóklászik! (Erről hosszan és sokat tudnék győzködni bárkit, de nem akarok népnevelőbe átmenni a blogon.) [Betti: Főleg úgy, hogy a bóklászás a már néhányszor említett, helyenként igen passzos útszélességen zajlik. Nekem ez az egész biciklis meg gyalogos az alagútban eljárás hihetetlen. Ráadásul ez valami ottani specialitás lehet, mert amúgy nagyon ritkán, de találkoztunk olyan táblával, ami az alagút bejáratánál tiltotta a gyalogost és a biciklist. Ilyen esetben nekik általában volt egy kerülőút a hegy tövében a szabad ég alatt, amin kényelmesen elférhettek. Nem értem, hogy miért nem lehet ezt a megoldást általánosítani, amikor az alagutak több mint 90%-ánál még az alagútba behajtás előtt volt egy leszalagkorlátozott, oldalsó, keskenyebb út, amit feltételezhetően akkor nyitnak meg, amikor az alagút zárva van, de a hegy túloldalára valahogy mégis át kell jutni. Nem egy helyen kellett ilyen úton haladnunk, ahol éppen munka folyt az alagútban.] [Zsolt: Csak óvatosan kelek a mentségükre, de a fjordok alatt vágott alagutak esetében valamivel nehezebben oldható meg a felszíni elkerülés...]
Azért dömper ide vagy oda, csak átjutottunk, s araszolgattunk tovább, mígnem teherhordó cimboránk egyszercsak megállt az úton egy beláthatatlan kanyar előtt, ráadásul tolatni is kezdett. Azt hittük, hogy az út menti telepre akar beállni, ezért türelmesen vártuk a rutinozást, de valamilyen okból kifolyólag ez nem történt meg, csak indexelt jobbra lelkesen. Aztán egy ponton kiszállt a sofőr és intett, hogy haladjunk tovább, kerüljük ki. Nem igazán értettük, hogy mi történik, de elhagytuk a veszélyzónát. Az biztos, hogy nem robbant le, mert pár órával később a kifelé vezető úton is találkoztunk vele. [Betti: Azért a kikerülés is mókás volt, mert mire Zsolt kikanyarodott volna a másik sávba a dömper mögül, addigra néhány autós hátrébbról elvesztette a türelmét, és közben már nekiállt előzgetni, szóval a taktikánk az volt, hogy menjen el minden baromarcú, legfeljebb öt perccel később érünk ugyanoda, mint ők. Nekik nyilván sürgősebb eljutni a világ végére.]
A szigeten aztán végképp eltűntek a fák, maradtak a kis bokrok, némi fű és sok-sok zuzmó. Meg hófoltok. Sokan. És ahogy emelkedtünk, a tengerszint felé és haladtunk tovább északra, egyre többen. Megállapítottuk, hogy átléptük a hóhatárt. Mivel ezt még nem sokszor tettük meg, érdekes élményként könyveltük el ezt is. A tájat tarkító elemek között nagyon fontosak a rénszarvasok. Rengetegen és köztük egészen picikékkel is. Olyan picikkel, akik járni is még csak botladozva tudnak.
Aztán megérkeztünk a Nordkapphoz és sorba álltunk a parkolóhoz. Sejtettük, hogy valamilyen díjfizetési kötelezettség elébe nézünk, én azt gondoltam, hogy az a parkolóra vonatkozik. Meg is beszéltük, hogy legalább felváltunk egy 500 koronást és lesz aprónk. Aztán mikor a bodegához értünk és a srác közölte, hogy ha csak ketten vagyunk, akkor 550-et kér, akkor egyrészt leesett az állunk, de végül is felváltottunk egy 500-ast, csak adni kellett mellé egy másikat is. Miután ő is megkérdezte, honnan jöttünk, a Mikulás manója után ő is ismerte a "Köszönöm"-öt. Piros pont. Leparkoltunk, felszedelőzködtünk, közben megnéztük, miért is fizettünk egy csomót. Kiderült, hogy a Nordkapp egy hatalmas komplexumot rejt, aminek kb. 30%-a látszik a felszínen, a többi a föld alatt található. Van többféle múzeum, vetítőterem, ajándékbolt, posta, étterem, kápolna, stb. És ezt mind-mind megnézhettük. Gyorsan meg is egyeztünk, hogy először kint nézünk körül és a benti cuccokat a végére hagyjuk.
Nulladik lépésben mondjuk bementünk a mosdóba, mert úgy mégis kényelmesebb legészakabban lenni. Egyrészt baromi sokan voltak és mindenki lassú volt. Másrészt találkoztunk trollokkal. A Gonosz Szürke Kisegér egészen megörült, hogy végre rálelt trolltársaira.
Már elsőre az volt az érzésünk, hogy a Nordkapp megtelt, de aztán még több ember lett. Aztán még több. Egyszer még mintha magyar szót is hallottunk volna, de lehet, hogy finn volt "from a distance". Mindenesetre gyorsan odébb álltunk. Először elsétáltunk a földgömb szobor felé, ahol a legtöbben voltunk. Előtte még rácsodálkoztam arra a nemzetközi túraútvonalra (E1 hívónéven emlegették), amely az Északi-fok és Olaszország között húzódik és 2013-ban emeltek neki egy kavicsot a Nordkappon, mint az egyik végponton.
Kerestünk egy szakaszt, ahol bunyó nélkül odafértünk a korláthoz és egy darabig bámultunk észak felé. Elővettem az iránytűmet is, hogy tényleg hitelesen nézzünk észak felé, de kiderült, hogy teljesen feleslegesen cipelem magammal, mert legalább 360 irányban talált ő északot és ebben a valódi biztosan nem volt benne. Szerencsére a Kisegér csalhatatlan irányérzékkel megmutatta nekünk, merre kell bámulni a végtelenbe. Szót fogadtunk, bámultunk.
Aztán elkezdtünk a földgömb felé oldalogni, nézegettük a sziklaormokat és a sziget valóban legészakibb pontját (gyalog elvileg kb. 20 km onnan, légvonalban talán 3-4). Természetesen a Kisegér akart legelőször fotózkodni, aztán gyorsan vissza is mászott a hideg elől Betti egyik zsebébe.
A zsarnoki nyomás enyhültével már éppen azon tanakodtunk, hogy ki legyen a balekunk, akit megkérünk, hogy fotózzon le minket szuperhős jelmezünkben, amikor egy bácsi és egy néni már eldöntötték, hogy mi leszünk az övék. Lefotóztuk őket egy 3 nagyságrenddel menőbb géppel, majd az ilyenkor szokásos kölcsönösségben bízva mi is megkértük őket. Először mondjuk megkértük, hogy várják már meg, míg szétnyitjuk a kabátot, hogy látszódjon a szupererőnket mutató szimbólumrendszer, de aztán több képet is készítettek rólunk.
Nyitott kabátban és pulcsiban amúgy baromi hideg volt (nagyon, de nagyon fújt a szél), de ezeket a pólókat egyszerűen muszáj volt megörökíteni. (Ismételten nagyon szépen köszönjük őket!) A bácsinak és néninek is nagyon tetszett, beszélgettünk is ennek kapcsán egy kicsit és bejött az az angol nyelvi sajátosság, amit Gábor említett, mikor a pólókat kaptuk, mert mondták, hogy ők is "just married... 30 years ago".
Ennyi fotózkodás és népsűrűség után kis nyugalomra vágytunk, így kelet felé bandukoltunk a partot követve, viszonylag hosszan. A meredek part leginkább északra nézű mélyedéseiben még vastag hófoltok lapultak, még ilyenkor sem nagyon érte őket napfény, s a hőmérséklet is 8-10 fok körül alakult (bár a szél miatt valamivel hidegebbnek tűnt, főleg a kézfejünk tudott gyorsan kihűlni).
A hófoltoktól eltekintve a táj elég egysíkú volt: egyik oldalon, mélyen alattunk a tenger és a horizontig kék víz, másik oldalon pedig egy egészen apróra töredezett kövekből álló fennsík. A kövek között itt-ott egészen hatalmas kristályos gócok, telérek, de a "sima" kövek felülete is csillogott-villogott a napfényben.
Amikor már épp a visszafordulást fontolgattuk, eszünkbe jutott, hogy a pólók mellé kaptunk egy fontos kiegészítőt, a parancsnoki sapkát. Sajnos a nagy szél miatt ez egyelőre a hátizsákban pihent [Betti: Az előző mondatban szereplő "eszünkbe jutott" után felvállalom Zsolt helyett is a vallomást, hogy ezt eddig elfelejtettük elővenni. Amikor meg elő akartuk venni, akkor Zsolt azt mondta, hogy jujlehethogyakocsibanmaradt. Aztán tíz másodperc múlva belenézett a táskájába és kiderült, hogy mégsem.] [Zsolt: Jajj, Pacikám, az igazságmániád...], de ekkor már épp kezdett csillapodni a szél és ezzel együtt melegedni az idő. Jelentem, tartottuk magunkat az instrukciókhoz és felváltva hordtuk, hordjuk! [Betti: Rajtam egyértelműen jobban mutat.] [Zsolt: Ééés íme az írásos bizonyíték, hogy a zsarnokpalánta tényleg nem csak palánta...] [Betti: Vagy csak igazságmániás vagyok. Ugye.]
Utána már tényleg visszafordultunk és megcsodáltuk a Világ Gyermekei tiszteletére emelt művészetet, aminél egy kisebb szóváltás alakult ki, mert már elég sokan vártak arra, hogy lefotózhassák úgy, hogy nem bóklászik rajta néhány nem annyira művészi turista, de mire kettő (magát nem zavartató) kisétált a kellős közepéről, három másik bóklászott be mindenkire nagy ívben tojva. Elkezdődött egy kis kulturált kiabálás, hogy legyenek már kedvesek egy kicsit kijönni, belőlem kitörni készült a Minyonok "bunyó!, bunyó!, bunyó!" skandálása, de aztán túl gyorsan és érthetetlenül emberséges módon kitisztult a terep, a fotózni vágyók lőhettek egy-két képet, aztán ismét a bóklászoké lehetett a terep.
A tallérok közül a Nessi (középen) toronymagasan a kedvencem. Készítettem még egy képet, amit pedig csak azért rakok be, mert nekem nagyon tetszik. A kép (és társai) készítésekor felbuzgott bennem az a képkomponálás okozta öröm és izgalom, ami a két félév fotózás kurzus idején és röviddel azután tetőzött, de sajnos a bóklászok tényleg belelendültek, így nem tudtam tovább csiszolgatni a kompozíciót, ezért még nem egészen olyan, mint szerettem volna, de azért így is tetszik. [Zsolt: Paci, eleget szövegeltem róla, hogy mindenkinek lessen, hogy nem mondhatja rá, hogy rasnya?] [Betti: Túl sokat is.] [Zsolt: Akkor húzzak ki valamit?] [Betti: Ezek után az gyanús lenne.] [Zsolt: Akkor bízva bízunk a finom utalások erejében...]
Visszaérve a Nordkapp-plázához, elsétáltunk még nyugat felé is, de itt már nem mentünk olyan messzire. A panoráma képek torzító hatásának köszönhetően tudtam egy olyan képet készíteni, hogy a valójában semmilyen értelmezés szerint sem legészakibb pontok közül a valódi és a trónbitorló farkasszemet néznek egymással. (Ejha, erre a halmozott képzavarra kimondottan büszke vagyok!)
Mielőtt visszatértünk volna a Nordkapp-pláza szélmentes nyugalmába, még megcsodáltunk pár lelkes emberkét, akik a figyelmeztetésekre és korlátokra fittyet hányva testi épségüket kisebb vagy nagyobb mértékben kockáztatták egy jó képért ("az Instagramra fel, na meg a Face-re!"), de ebben a hóbortban nem akartunk osztozni velük, így ilyen képet nem tudunk közre adni, bocsi. [Betti: Csak bízni tudok benne, hogy olvasó rajongóink az eddigiek alapján már rájöttek arra, hogy nálunk csak a Gonosz Szürke Kisegér trollkodik a képeken, és ezért nem lepődnek meg.]
A plázában volt egy kisebb kiállítás a Nordkapp múltjáról, ahol régi fotókon mutatták be, hogy annak idején a Nordkapp még csak egy móló volt, ahonnan "egy röpke meredély" leküzdése után lehetett csodálni azt a látképet, amit korábban megszemléltünk. [Betti: Engem a Pilatusra felvezető gyalogútra emlékeztetett.] Nem vagyok híve a fotók fotózásának, de ezt nehéz lett volna másképp visszaadni:
A helyi élővilágból a madarakra fókuszáltak, s bár nagyon szerettünk volna, élőben nem láttunk lundát, csak ezen a kiállításon köszönhettünk néhány preparált példánynak.
Megnéztük még a többi részt is, voltak látványos, terepasztal-szerű elrendezések, amelyek a Nordkapp felfedezésétől és meghódításáról mutattak be életrészeket, elmentünk a kápolnába és megnéztük a kb. 6 perces multimédiás műsort, ami felgyorsítva próbálta visszaadni, milyen is a Nordkapp az év folyamán, ahogy a fény és sötétség és az évszakok változnak. Végül, de nem utolsó sorban bekukkantottunk a szuvenírsoppba, ami azonban elég fantáziátlan volt.
Mivel a Nordkapp mint program kezdett kifulladni, nekünk pedig még volt pár (száz) leküzdendő kilométerünk, elköszöntünk a legfontosabb helyi erőktől, a trolloktól és távoztunk. [Betti: Na jó, mégis van olyan kép, amin trollkodunk. Itt például én.]
Visszafelé (mert hát lássuk be, innentől már visszafelé jöttünk) Betti kezdte meg a vezetést, ő is ki akarta próbálni a hóhatár feletti vezetést, a szerpentinezést, a keskeny utakon és alagutakban felpezsgő adrenalintöbbletet. Saját bevallása szerint mazsola volt. Szerintem nem. [Zsolt: Kicsit bízom benne, hogy elkezdünk egy vége láthatatlan "Nem!" "De!" "Nem!" "De!" ... párbajt.] [Betti: Nem.] [Zsolt: Az úgy nagyjából megvan, hogy neked most a "De, tényleg mazsola voltam!", röviden "De!" álláspontot kéne képviselned?] [Betti: Én csak az általad megkezdett mintához illesztettem a mondanivalóm.] [Zsolt: Semmi gond. Így legalább itt van feketén-fehéren-zölden-pirosan, hogy nekem adtál igazat és nem voltál mazsola.] Az anyósülésről kicsit több időm jutott szemlélődni, így most rendesen megnéztem a tájat, amit egyszer már láttam, csak akkor pont a másik oldaláról. Az ismétlésnek köszönhetően azt is tudtam, mikor veti ránk magát a Nordkapptunnelen, ezért legalább ebből az irányból meg tudtam örökíteni.
Az alagútban egyébként Betti is felavatta Jafar motorfékjét, ekkor még neki voltak vegyesebb érzései vele kapcsolatban (odafele nekem jól működött, mondjuk a dömper mögé ragadva én csak kisebb sebességgel tudtam haladni). Egy ponton beszorultunk több lakóautó mögé, s mivel a vonatozás fárasztó volt és amúgy is éhesek voltunk, kiálltunk egy pihenőbe ebédelni. Nem is akármilyenbe! Ösztönösen megtaláltuk Észak-Norvégia legszelesebb pihenőjét! Számos lapos kőre írt név és dátum párosításból kiderült, nem mi vagyunk az első magyarok, akik itt jártak. Ez még önmagában nem lepett meg, de hogy ismerjük is őket és még időutazásra is képesek, az már egy picit igen. Kuri, Viki, majd meséljetek erről! (Emlékeztetőül: 2018.06.19-et írtunk aznap!)
Az útra visszakanyarodva rövid ideig volt csak zavartalan a haladásunk, aztán a már idefelé megismert dömpert értük utol és mögénk is beállt egy derekasan hasító kamion. Betti elengedte az utóbbit, hadd birkózzanak egymással, s ami azt illeti, komoly versenyfutást rendeztek, de az E6 kereszteződésénél el kellett köszönniük egymástól.
Következő állomásunk Hammerfest volt, ami megint csak egy kis kitérő volt észak felé. Ezúttal egy jó magas hídon kellett átgurulnunk egy szigetre, ahol megint találkoztunk egészen pici rénszarvasokkal. Az egyik annyi ideig bóklászott előttünk, hogy a végén már maga is megijedt és alig tudta kapkodni a patáit, amelyek ráadásul négyen ötfelé akartak menekülni.
Hammerfestben vágott először arcon minket az a közlekedésszervezési megoldás, amire amúgy különösebben semmi nem hívja fel figyelmet: minden utca jobbkezes. Hiába van egy teljesen egyértelműen és hangsúlyosan főutca, az azon haladóknak lépten-nyomon meg kell állni, hogy a mellékutcákból érkezőket beengedjék. Bátran mondhatom, hogy nagy szerencsénk volt, hogy haladtak előttem autók, mert így le tudtam olvasni a mozgásukat, s nem lett baj. Utána már jobban figyeltem és tényleg sehol nem volt főutat jelző tábla vagy elsőbbségadás kötelező, de az út jellegéből fakadóan én simán belegurultam volna valamelyik mellékutcából érkezőbe, főleg mert ők olyan lelkesen bíznak ebben a(z ezek szerint működő) rendszerben, hogy sokszor el se néznek balra.
Amúgy persze nem emiatt mentünk ide, hanem mert még a célpontok keresése során találkoztunk a Struve főldmérő vonal fogalmával, ami egyrészt Világörökség, másrészt pont olyasmi, amiért mi lelkesedni szoktunk. Ennek az északi vége épp Hammerfestben található és egy emlékművet is emeltek a tiszteletére. Volt egy tájékoztató tábla és egy térkép is, amelyen teljesen véletlenül pont az a rész borult sötétségbe, amelyet a Nordtrip során meglátogatni terveztünk (ugye Stockholm volt kb. a legdélebbi állomásunk).
Más amúgy nincs Hammerfestben, szóval akit ez nem hoz lázba, az ne nagyon menjen oda. Illetve nekem még nagyon tetszett, de erről sem tudtam előre, hogy volt egy sziget, ami látszólag teljesen átadta magát az ipari tevékenységnek, én csak Iparszigetként emlegettem.
Közben azért eszembe jutott, hogy van azért egy elég helyre kikötője, bazi nagy hajókkal (egyet épp láttunk elindulni), sirályok a háztetőkön, egy modernebb stílusú fatemplom. Lehet, hogy még más is, de nem töltöttünk ott több időt, hogy kideríthessük.
Következett egy viszonylag eseménytelen szakasz az utazásunkban, a célunk az volt, hogy az Alta-folyó (vagy folyórendszer) valamelyik ága mellett kinéző pihenőig eljussunk és ott nyugovóra tegyük magunkat. Az izgalmakat nélkülöző több tucat kilométert bőven ellensúlyozta az utolsó 10, amikor is egy lelkes ám annál balf*szabb norvég sofőr az útról egy bolt parkolójába látszólag kiállva rögtön egy íven megfordulva vissza is akart térni az útra, s mivel sem az ívet nem tudta kiszámolni, sem a környező forgalomra nem figyelt, nagyon közel, nagyon gyorsan velünk nagyon szembe volt. Az egész út legnagyobb fékezését kellett produkálnom (ja, ekkor már ismét én vezettem, nem emlékszem, hol cseréltünk), repült is minden a hátsó ülésről. Az a kretén meg csak vigyorgott a kocsijában. A nagy ijedtség és az utána következő hangos méltatlankodás kéz a kézben járt figyelmünk minimális lankadásával, amit Igor kegyetlenül kihasznált és a városon belül úgy eltérített minket, mint a huzat. Megint tudott egy rövidebb utat, tippre 10 méter rövidítésért bevitt minket egy kis városszéli szerpentinre, majd az éppen zajló útmunka szívébe. Élmény volt, köszönjük.
Azért csak sikerült odaérnünk a pihenőbe és szerencsére itt is rendben volt minden. Sokan voltak ugyan, de bőven volt helyünk megállni, a mosdó ott volt, használható volt. Úgy döntöttünk, hogy még lefekvés előtt sétálgatunk egy kicsit a folyóparton, de nem mentünk messzire. Az nem a legnagyobb medre volt az Alta-folyónak, csak egy mellékága, de ebben is volt bőven víz és hordalékot is tud szállítani, ha kell. A parton több helyen találtunk arra utaló nyomokat, hogy a horgászok mellett a vadállatok (szarvasok) is járkálnak a vízhez, de sajnos egyet sem láttunk.
Tartalmas napunk után már csak annyi dolgunk volt, hogy elégedetten elvackoljuk magunkat és durmoljunk, mint a huzat. Így is történt.
Az ötödik nap mérlege: egy darab (majdnem) legészakibb pont, bizonyíték az időutazásra, egy földmérő vonal egyik vége, egy sikeresen elkerült baleset, sok-sok pici rénszarvas, 558 km.
