Mivel Zsolt az előző napi beszámolót sem volt képes befejezni, ezért önkényes alapon most visszaveszem a szót. Mu-ha-ha. Puszi, Betti.
A Fehér Ház nagyon kényelmes hely. Mármint itt most főleg az ágyra gondolok, mert akkorát aludtunk, hogy csak na. Külön piros pont, amiért kétszemélyes takarót kaptunk. Habár nem volt akkora, mint az itthoni, amivel a fél kontinenst le lehetne fedni, de azért ez alatt is egészen kényelmesen megvoltunk.
Mivel Galwayből előző esete csak igen keveset tapasztaltunk, ezért reggel igyekeztünk felkelni, és még gyorsan körbejárkálni a városközpontot. Elsétáltunk azokon a kis utcákon, amik este még dugig voltak duhajkodó népekkel. Helyettük most a bejáratokban sorakozó sörös hordókban próbálhattunk meg hasra esni. Nagyjából azokat is úgy pakolják oda a küszöbre, mint a Tom és Jerryben a tejesüveget. [Zsolt: Megállapítottuk, hogy az írek nem szeretnek korán kelni és még kevésbé korán boltokat nyitni. Ennek ellenére rengeteg ember rohangált a dolga után, bár a népsűrűséget nagyban növelték a sétáló utcán rutinozó versenytehergépjárművek, amelyek az éjszaka folyamán jócskán megcsappant raktárakat igyekeztek utántölteni. Megnyugtató volt közben, hogy azért a gyerekekre is figyelnek. Az alábbi fenyegető üzenetet látva azt hiszem, minden szülő gyorsan megkereste összes gyermekét.]
Galwayben egyébként nem futottunk bele túl sok érdekes dologba. A központban lévő zöld tér egy része le volt kerítve, mert ott rejtegettek egy minividámparkot. Középen csak fa volt, oldalt meg buszmegálló. Van viszont nekik egy Spanyol Ívük, illetve az, ami megmaradt belőle. Mellette van egy sirály kikötő, amit akár sirálykikötőnek is aposztrofálhatnánk, akkora az átmenő (l)égiforgalma.
Szintén Galwayben történt, hogy két naiv turista bement a helyi szupermarketbe, összeszedte a legszükségesebbeket a további túlélés érdekében, majd a pénztárhoz közeledvén a bolt pofátlanul fiatal munkatársa kiemelte kocsijukból a két sört egy "Hey, Guys!" köszönés kíséretében. Kaptunk felvilágosítást is: 11 előtt nem adnak el alkoholt. "It's against the law. Sorry, Guys." Hát ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Előadtuk a hülyeturistát, megköszöntük, és sör nélkül távoztunk. Hozzátenném, hogy nagyon jó, hogy ez így le van szabályozva, de azért a 11 előtt ivást nem akadályozzák meg. [Zsolt: Pénzem nincs pszichológusra, így a kedves blogolvasókat használom arra a célra, hogy kibeszéljem magamból az esetet. Az első gondolatom az volt, hogy "Anyád, leteszed vagy meghalsz!". Ennek fő oka, hogy még korábbi angolszász területen tett látogatásaim során kapcsolatba kerültem egy olyan brand-el, amely díszes üvegekben, egyedi címkékkel látta el a söritalokat és olyan neveket adott nekik, mint Hobgoblin, Scarecrow és más hasonló mókás elnevezések. Ennek a sorozatnak egy eddig nem ismert tagját sikerült leemelnem a polcról és Mr. Can-I-Help-You-nak megfújnia a bevásárló kocsinkból. Szóval anyád. A második gondolatom az volt, hogy végül is ez egészen jó. Értem a koncepciót, tudok azonosulni vele, tetszik az elgondolás, stb. A harmadik gondolatom meg az volt, hogy ez ugyan nem oldja meg az alkoholizmus problémáit, legfeljebb az otthon tárolt alkohol mennyiségét növeli. Tehát voltaképp nem sok értelme van. Tehát anyád. Mondanom sem kell, hogy később nem találtam már abból a sörfajtából, így nem tudtam meg, milyen, sem azon az estén a kocsiban, sem később másutt. Í.J.] [Betti: Végre nem csak én anyázok ezek a blogon. Különben sem mondhatják meg egy magyarnak, hogy mikó' igyon!]
Visszatértünk hát a szállásra, elbúcsúztunk, majd fittyet hányva Jay tanácsára, miszerint ne a városon át menjünk, célba vettük a "The Burren" névre hallgató nemzeti parkot. Igazából kövek. Töméntelen mennyiségű mészkő, amerre a szem ellát. És a szem nem unja meg. Elég sok helyen ki lehet szállni az autóból út közben, és picit mászkálni, no meg bakancsot próbára tenni a terepen. A felszíni karsztjelenségek rajongóinak kifejezetten ajánljuk látogatás céljából a területet. Akinek szerencséje van, egy-egy jól irányzott mellélépéssel félig el is tűnhet a résekben. [Zsolt: Szakmailag árnyalatnyit képzettek kíváncsiságát kielégítendő a Burren Nemzeti Park lényegében egy baromi nagy karrmező. És valóban baromi szép. A táj hangulatához illett a metsző szél is, ami csaknem egész nap fújt.]
A Burrenben körültekintve úgy éreztem, hogy ez az írek építészeti ars poeticája is lehetne: számomra ésszel felfoghatatlan okokból képesek kőfalat építeni a kőtenger közepére.
A kocsikázás idő közben a Moher-sziklák felé haladt tovább. Igor hozta tavalyi formáját (nem először és nem is utoljára), és képes volt néhány perc/kilométer/dicsőség érdekében olyan utakra kalauzolni minket, ahol egy darab Opel Astra is nehezen fér el széltében, nem hogy még az a másik is, ami szemből jön. (Egyébként nem értem, miért csinálja. Az összes beállítást ellenőriztük, egyik alapján sem kellene ilyeneket javasolnia. Ezért csak arra tudok gondolni, hogy Igor titkon vizsgálja a viselkedést út közben, és egyszer valamiért ilyen útra vitt minket, amit aztán úgy értelmezett, hogy mi szeretünk ilyen utakon járni, ezért onnantól ezeket részesíti előnyben, hogy még több élményt gyűjthessünk.) [Zsolt: Írországban nem nagyon van olyan, hogy földút. Legalábbis olyan, amire bárki rámehet. Kerítés mögött persze biztos akad, de oda nem jut be az átlagember kocsival. Ami legjobban megközelíti, az úgy néz ki, hogy két keréknyomnyi helyen végig le van aszfaltozva, a kettő között nő a moha és a zuzmó, két oldalt meg minimum autómagasságig ér a dzsindzsa. Vagy magasabbra. Ilyen helyeken előszeretettel bukkannak fel túrázók az úton, akiket vagy sikerült mindig egy szélesebb helyen utolérnem, vagy nagyon jó bakancsuk volt, aminek meg sem kottyant, hogy átmentem a lábukon. Igort annyira nem kedveltem, amikor 2-3 km hosszan ilyen utakra terelt.]
Mint minden fontos állomásnál, a Moher-szikláknál is egy Visitor Centre mellett találtuk magunkat. A sligoi parkolási díj sokszorosáért hajlandóak voltak megengedni, hogy parkoljunk, cserébe a madarak telepottyantották az autót, mire végeztünk. [Zsolt: Az igazság védelmében ez egyben a belépőt is jelentette a parkoláson és a kis pottyantós ajándékon kívül. Igaz, a kutya nem kérte tőlünk a belépőt később.] A parkolóban amúgy hollók őrizték a járműveket (vagy a parkolótáblákat, ez még vita tárgyát képezi), kivéve akkor, mikor néhány pofátlan sirály megzavarta őket. Akkor volt egy kis balhé, aztán átmenetileg mindig visszaállt az élet rendje.
Az itteni Visitor Centre volt a Visitor Centrék csúcsa. A tökélyre fejlesztett változat. Jobban el volt dugva, mintha a Zsák-lakot keresné az ember a Megyében. Kétfelé lehetett egyébként haladni. Mi úgy döntöttünk, hogy balra kezdünk. Végigcsoszogtunk, végigcuppogtunk a meredély szélén haladó hármas turista ösvényen. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a legszéle volt a legveszélyesebb, ellenben legkevésbé forgalmas. Nem tudom, hogy földi halandók (akik nem földrajzosok) hogyan mászkálnak ilyen helyeken életük biztos tudatában, de azok után, amit a Malin Headnél láttunk, valamint hozzávéve még az itt jól látható csúszásokat, omlásokat, azért ha minimálisan is, de féltettem magunkat. Nyilván nem velünk fog megtörténni, mert az ilyen mindig másokkal történik, de elég fura annak tudatában a szélén mászkálni, hogy ha ez megindul alattunk, akkor mire az aljára érünk, már egy más világhoz fogunk tartozni.
Na szóval ez a szélső ösvény ez elég gyakorta összefonódott a középső ösvénnyel, ami nagyjából egy métert jelentett a szélétől befelé számítva. A belső ösvény pedig használaton kívüli mészkőlapok lehatárolásával volt elkülöníthető, jellemzően mélyebben haladt a szélsőknél, nagyon sokan voltak rajta és nagyon sáros volt. Úgy kell nekik, én biztos nem ott megyek, amíg nem muszáj. (Az, hogy a belső ösvényt ilyen kitartóan pusztítja az ide látogató tömeg, felveti még bennem a kérdést, hogy miért is jó, hogy biztonságosabbat alakítunk ki, amivel aztán felgyorsítjuk a környezetromlást és aztán majd pislogunk, hogy az egész megindul.)
Habár azt gondolnánk, hogy ezek a szirtek közel vannak egymáshoz, azért amikor az ember elindul, van egy pont, amikor rájön, hogy azta mekkora túra. Mert ennél a pontnál még mindenképpen érdemes tovább menni, és vissza is kell jutni. De a látvány megéri. Itt már teljesen bizonyos volt, hogy ír utunk folyamán a természet toronymagasan veri az épített környezetet. És mikor visszaértünk a kiindulási ponthoz, akkor még felmásztunk a másik irányba is, mert ott meg volt egy nagy kiépített kilátóterasz, amiről még több szirt látszik. Emellett az egész közepén állt egy uno darab toronyból álló picike kastély, de az külön belépős, és igazából annyira nem is tűnt érdekesnek. [Zsolt: Menet közben összeszámolni sem tudom, hányan kértek meg minket, hogy készítsünk róluk fotót. Furának találtam ezt abban a korban, amikor ha nem csinálsz szölfit, akkor nem is jártál ott, de mindig szívesen segítettünk. Amikor aztán a Centre-től jobbra, a kiépítettebb részre tértünk, már előkerültek a remek szölfibotos népek. Jihháá!]
Sokkal inkább lekötöttek minket azok a.... {keresem a megfelelő jelzőt, de nincs rá szó} ... táblák, melyeket az oda látogatók épségének érdekében helyeztek el.
Egyrészt ne végezzetek térdemelést a fekete téglalapok előtt, ...
... ha átlépitek a piros vonalat, akkor a Sydney-i Operaház tetején sétálva nehezen foghattok majd sirályt, mert a kezetek bilincsben lesz...
... ne csináljatok mérlegállást ott, ahol a kövek tornasorban lebegnek.
Ilyen élmények után azt hittük, nem jöhet már durvább. Aztán bementünk a látogatóközpontba, ahol volt egy kiállítás, aminek csak a fele volt épp látható. A klímaváltozás pedig épp üzemen kívül volt. [no comment]
Ilyen élmények után úgy éreztük, jobb, ha maradék testi és lelki épségünk érdekében folytatjuk utunkat, így ismét behatoltunk a Burren mélységeibe, ahol kiderült egy újabb szuperképességem: egy fényképen kétszer is rajta tudok lenni.
[Zsolt: Ez a rész egyszerűen lenyűgöző volt. Persze tök véletlenül találtuk meg és itt már tényleg a korábban leírt "földutakon" lehetett csak közlekedni. De megérte. Ez volt az első olyan hely, ahol már az út mindkét oldalán a szó legszorosabb értelmében kőtenger terült el, ameddig a szem ellátott. Itt amúgy volt egy díszes kapu, ami fennen hirdette a nemzeti park kezdetét és egy tábla, ami útmutatást adott a tervezett túrákhoz. Készítettem egy panorámavideót, de a szél úgy tépett, hogy a kis szappantartónkat alig bírtam megtartani.]
Itt el is érkeztünk utunk kilométer-emésztős részéhez. Az eredeti tervek szerint még elmentünk volna a Dunmore Headhez, viszont ez mind időben és mind távolságban olyannyira sok lett volna, hogy sötétedésre értünk volna olyan helyre, amit látni kellene. [Zsolt: Egyrészt azért, mert úgy szép, másrészt azért, mert úgy kevésbé életveszélyes. Ez a fősziget legnyugatibb pontja és koránt sincs olyan szépen kiépítve, mint Malin Head északon.] Értelmetlennek pecsételve a dolgot inkább elindultunk Limericken és Adaren keresztül a szállás felé. Egy noname településen belefutottunk egy akkora jambe, hogy az autó negyedórát állt ugyanazon a helyen anélkül, hogy a kocsisor bármit is haladt volna, mert ír barátaink úgy terveznek települést, hogy továbbra sincsenek menekülő utak. [Zsolt: Na, ez mondjuk konkrétan röhejes volt. Betti mutatta a térképen, hogy majdnem összeérnek a két főútról leágazó utak, de aztán, ahogy a fa két külön ágán növő ágacskák, gallyak és levelek sem nőnek össze, úgy itt sem. Így hát álltunk, vártunk. Ne haraguggyá' meg!]
Út közben megálltunk még az Adare nevű településen, aminek kivételesen nem Visitor, hanem Heritage Centre-je volt. A látnivalót még az autóból megnéztük, miközben az útfelújítás miatt araszoltunk. Kicsike, nádtetős házikók voltak egymás mellett dögivel, valamint egy közepes kastély is volt eldugva egy parkban, ami meg olyan, mintha egy Jane Austen regény alapján készült filmből tették volna oda. [Zsolt: Adare előtt Limerick TESCO-jában megszereztük az egyik legfontosabb importcikket, a minipillecukrot. Itt vettünk estére söritalt is, mert ekkorra már elmúlt délelőtt 11 óra. Valamint kóstolónak vettünk ecetes chipset, mert Betti még nem evett olyat. Amikor este megkóstolta, laza szájzárat kapott tőle és úgy röhögött, mint akit direkt erre oltottak be. Abban maradtunk, hogy nem rossz ez, de nem is jó, csak egyszerűen: miért?] [Betti: Most is így röhögök, annyira él bennem az élmény...]
A Dunmore Head hanyagolásával lehetőségünk nyílt arra, hogy a következő nap reggelére tervezett Ross Castle állomást átcsoportosítsuk ennek a napnak az élményei közé. Habár ide is sötétben érkeztünk, és senki nem volt az úton, akivel találkoztunk volna, és csak az udvart járhattuk körbe, azért egy újabb egész pofás kis romkastéllyal gazdagodott a listánk. [Zsolt: Én kimondottan élveztem, hogy nem volt ott senki (de konkrétan senki). Amennyit megszerettem volna nézni belőle, azt így is láttuk, amúgy meg nagyon hangulatos volt az éjszakai tó-, s egyben kastélypart.]
És mivel egész héten helovínra készültek körülöttünk, ezért - teljesen értelmetlenül - megpróbáltuk lefényképezni a spooky fákat az udvaron. A végeredményt inkább nem közöljük. Helyette megnézhetitek az árnyékunkat:
Mindezek után már tényleg csak az maradt hátra, hogy elfurikázzunk az alvóhelyig. Út közben sikerült még összefutnunk egy őzikével (mármint csak lesasolt minket az árokból - ezt a képzavart, mi?!), de más említésre méltó nem történt. [Zsolt: Miután egész héten azzal poénkodtam, hogy az írek max. könyvben látnak őzet és szarvast, picit azért ijesztő volt, hogy a töksötét út mellett egy kifejlett suta villogtatta a szemeit. Szerencsére csak arra volt kíváncsi, ki az a hülye, aki ilyenkor még arra berreg. Köszöntünk és eljöttünk.]
A negyedik nap mérlege: tengernyi sirály és holló, [sok]tengernyi kő, tengernyi veszély, 3 db vicces tábla, 1 kihagyott állomás, 1 őzike, kb. 330 km.
