Kedves Rajongóim! Véget ért a türelmetlen várakozás, visszatértem! Ismét Bettit találjátok a szögletes zárójelek között, s az én tébolyom itatja át a fő szöveget! (Zsolt)

Az ötödik napon már rutinos autóban alvóként kacsintottunk rá az erdő közepén csak szelíd derengésként megjelenő napvilágra. A pihenésünk helyszínéül választott parkoló egy jó ideig még háborítatlan volt, s főleg az első éjszakai cidrihez viszonyítva kellemesen langyos, 13-14 °C-os hőmérséklettel örvendeztetett meg minket. Pakolásztunk egy kicsit, majd elkezdtük majszolni a reggelinket, hogy addig is még több fény járhassa át az erdőt, amelynek a mélyére készültünk ellátogatni a rettentő 200 méteres távolságban található Torc Waterfallig. Reggelimben nagyjából félúton arra lettem figyelmes, hogy az út túloldalán kezdődő Muckross Gardens területén az út széli fákon túl mintha egy őzet vagy szarvast látnék. A tegnap esti képtelennek tűnő egymásra bámulás után ez legfeljebb szokatlannak számított akkor és ott, így Betti figyelmét is felhívtam a jelenségre. Ő azt indítványozta, hogy az inkább egy ló. Közelebb óvakodtunk, de nem túl közel, mert azért mégis csak a reggelink közepén voltunk. Az út túloldalán is megtettünk még néhány lépést, majd megállapítottuk, hogy a szóban forgó állat nincs egyedül és legnagyobb rét kellős közepén vannak, ami ráadásul körül van kerítve, így beláttam, hogy nem lehet ez vad, hát visszasétáltunk az autóhoz és befejeztük a hamit.

Aztán felkaptuk a hátimotyónk és belevetettük magunkat Kerry sötét, nyirkos vadonjába. A toaletteket is rejtő Visitor Centre még nem volt nyitva (jó, a Centre talán túlzás, de azért itt is volt valami efféle célt szolgáló helyiség a kis épületen belül), de a patakot követve így is tudtuk, merre kell mennünk. Minden oldalán mohos fák között osontunk egyre előbbre és előbbre, míg nem elértük a vízesést. Nagyon szép és nagyon magas volt és nagyon kevés fény volt jelen ahhoz, hogy normális fénykép készülhessen, így csináltam is pár tucatot, hogy a nagy számok törvénye alapján legalább egyet be tudjak majd mutatni a nagyérdeműnek. Íme.

Visszafelé bandukolva már meg sem lepődtünk a korai órán futni, sétálni induló embereken, akik szembe jöttek. Példájuk ragadósnak bizonyult, mert nem mentünk vissza azonnal a kocsihoz, hanem egy kis alagúton átmentünk az út túloldalára, aznap reggel már másodszor. Hamar eljutottunk arra a pontra, ahonnan reggel, még rosszabb fényviszonyok között az őznek/szarvasnak vélt lovakat láttuk. Most azonban kiderült, hogy a reggeli szemüveggel felturbózott reggeli szemem is van olyan jó, mint bármikor máskor (vagy olyan rossz), mert valóban őzek/szarvasok voltak. Volt valami vadaspark jellege ennek a Gardens-nek és az írek gondolom idejárnak vadakat nézni, ha a könyv már kevés. Lehet, hogy a tegnapi kollegina is innen lépett meg minket ellenőrizni.

Ezt követően büszkén és a vadat látott emberek eufóriájával tértünk vissza az autóhoz, odébb gurultunk 1-2 kilométert, hogy ugyanebbe a Gardens-be egy olyan ponton léphessünk be, ahol a Muckross Abbey pusztán párszáz méterre található. Mire kikecmeregtünk az autóból, már be is parkolt mögénk az egyik lovaskocsi (a környéken nagyon sok van belőlük, hogy a nálunk is lustább turistákat körbekocsiztassák a kertekben. A hajtó hamisítatlan (és így érthetetlen) ír akcentussal köszönt és kérdezett ránk. Hiába tudtam, hogy mit akar kérdezni, egy büdös szót nem tudtam azonosítani az általa kiejtett hangsorban, így a leghunglishenglishebb hangsúlyommal és szóformálásommal kérdeztem vissza, hogy "Szorri?". Ezután elmondta újra, véleménye szerint valószínűleg l-a-s-s-a-n é-s t-a-g-o-l-t-a-n. Ez mondjuk annyira már jó volt, hogy megbizonyosodtam, ő tényleg ránk akarja tukmálni a kocsis utazást és el tudtam hárítani azzal, hogy csak az apátságig sétálunk be. Erre megint mondott valamit, amire egy "thanks" volt a válaszom és bementünk gyorsan a kertbe. Míg elértük az apátságot, sikerült pár szót kihámoznunk abból amit a bácsi mondott, úgy mint "horse", "cabin", "garden" és "200 meters". Bettinek mindez hihetetlen örömet szerzett, mivel a galwayi pub óta szent elhatározása, hogy elsajátítja az ír akcentust. A miértet nem feszegettem, nem feszegetem, jobb a békesség. [Betti: Lassan be kell látnom, hogy lehetetlen vállalkozás. Egyszerűen mert hiányzik belőlem az írparasztbácsi gén.]

Annyiban mindenképp igaza volt a bácsinak, hogy kb. 200 méter után elértük a Muckross Abbey-t, ami kevésbé rom, mint amiket eddig láttunk, de azért működőképesnek sem mondanám. Semmi jegyvásárlás vagy Visitor Centre nem övezte, tök ingyen és mindenféle vezetés nélkül be lehetett járni. [Betti: Volt egy hideglelős élményem is, mert Zsolttal elszakadtunk egymástól nagyjából másfél sötét helyiség távolságra, és már pont akartam neki szólni, mikor arra lettem figyelmes, hogy a lépések, amiket hallok és közelednek, több embertől származnak, mint ahány Zsolt valaha is lehet. Kicsit összeijedtem magam, de aztán hirtelen egy hozzám hasonlóan elárvult hölgy jött elő a közelebbi sarkon. Aztán még az is kiderült, hogy ő az övétől ugyanúgy elszakadt, mint én az enyémtől, így összességében amíg négynél több különböző léptet nem fogok hallani, addig nyugodt maradhatok azon a helyen.]

Meglepően nagynak bizonyult, volt több épen maradt helyiség, fel lehetett menni az emeletre is, de a legszebb az amúgy teljesen épen maradt és/vagy helyreállított (nem vagyok sem kőműves, sem a középkori apátságok építészetének szakértője, hogy ezt eldöntsem) kerengő közepén álló hatalmas fa. A leírások szerint ez már akkor is ott volt, mikor az apátság még működött.

Az apátság után egy nagy adat autózás következett. Először még áthajtottunk Killarney-n, ami sokkal könnyebben közlekedhetőnek bizonyult, mint előző este 18 és 19 óra között. Aztán elindultunk a Ring of Kerry-n, csak hogy hamar magunk mögött hagyhassuk az egyik hágó kedvéért, amelyet Gap of Dunloe néven ismer a világ.

Ezen a ponton el kell mondanom, hogy ez a nap nem a közlekedés napja. Már itt az elején is megmutatkoztak ennek jelei. Pl. az alvóhelyünkül szolgáló parkolóból olyan f*s módon lehetett csak kikanyarodni az útra, hogy az finoman szólva is balesetveszélyes volt. A következő megállónk, ami a Dunloe Ogham Stones, olyan kiváló adottságokkal rendelkezett, hogy csak egy beláthatatlan kanyarban lehetett félrehúzódni egy másfél autó széles úton. Szerencsére nem jött senki, így pár kép készítésének erejéig megcsodálhattam annak a lényegében rovásírásnak az emlékeit, amelyet az őslakosok használtak a fontos tudnivalók rögzítésére. [Betti: A félrehúzódás olyannyira sikeres volt, hogy én például az autóból kiszállás megkísérlését is felesleges próbálkozásnak nyilvánítottam, így a derék köveket is csak a Zsolt által készített képeken láttam a mai napig. A kép ne tévesszen meg senkit, az út túloldaláról készült.]

Aztán mentünk is tovább, s egy ideig beragadtunk egy lovaskocsi mögé. Aztán mikor szabadultunk, ráfordultunk arra az egy autónyi útra, amely magához a hágóhoz vitt. A felfelé vivő út szerencsére magányosan telt, hol egyesben, hol kettesben, néhol akár hármasban csorogtunk előre.

Felfelé vezető utunkon kóbor birkák nehezítették a pályát, ha a keskeny út, az éles kanyarok és a változó meredekség nem lenne elegendő. Az íreknek ráadásul megvan az a remek szokásuk, hogy a hidakra csak az utolsó pillanatban, jó szűken és jó éles szögben fordítják rá az utat.

A hágó túlsó oldala sokkal lankásabban és így sokkal hosszabban vezetett lefelé. Itt már össze is futottunk egy-két autóval, többnyire az Astra-nál terepjáróbb terepjárókkal. Az egyikkel elég sokat kerülgettük egymást, ebben katonaruhás marcona alakok ültek, akik vadászok vagy madarászok lehettek, mert amikor megálltak, többnyire távcsővel kukkoltak valamit a domboldalakban. Ők közlekedésileg teljesen rendben voltak, viszont mindenki más elmehet a búsba. A kedvencem az volt, amikor egy nyílegyenes szakaszon szembetalálkoztunk egy SUV jellegű terepjáróval. Mivel az út mellett fűnek tűnő sáv volt, ezért lehúzódtam az egyik oldalra. Ám ahogy két kerék rá került, kiderült, hogy ez inkább láp, s szépen koppanásig süllyedt az autónk. Egyrészt káromkodtam, mert a másik autó meg sem moccant, hogy elmenjen mellettem, másrészt aggódtam, hogy ki tudok-e állni. Kitudtam. Elkezdtem tolatni, mert ő még mindig egy darab ürülékként állt szerencsétlenül. Persze amint elindultam hátra, ő is elkezdett tolatni, hát megálltam. Ő is megállt. Eluntam és nem érdekelt mit csinál, hátramentem a legutolsó kiállóig, ami saccra min. 50 méterre volt mögöttem. Nagy nehezen elvánszorgott mellettünk, s mikor elértem oda, ahol ő szerencsétlenkedett, láttam, hogy neki kb. 20 métert kellett volna visszagurulnia egy kényelmes kiállóig. Ennyit erről. [Betti: Az anyukáját.] Aztán kicsit később három [egy darab terepinek álcázott, valamint két darab lapos hasú farokhosszabító típusú] Porsche gondolta azt, hogy arra jönne, amerről én. Szerencsére velük egy híd előtt találkoztam össze, így volt helyünk elkerülni egymást, csak azt nem értettem, miért éri meg 20 km-t spórolni ezekkel a kocsikkal a hágón át. Mindegy, nem az én kocsim, nem az én pénzem. Aztán kiértünk a hágóból, visszanéztünk és úgy is szép volt.

De nekünk egy még kevés volt, ezért bele vetettük magunkat a Moll's Gap-be is, de ezen már gyorsan átértünk, s lecsorogtunk Kenmare településre. Ennek egyetlen picinyke tere a fő látnivalója, no meg rengeteg lóval és lovaglással kapcsolatos dolga van még, de arra most nem értünk rá. Viszont a Halloween itt már nagyon tombolt, Betti le is fotózta a legjobb KRESZ-táblát, amivel egész héten találkoztunk. (Jé, ott ülök a háttérben jobb oldalon a fekete, felkapcsolt lámpájú autóban!) [Betti: Egyrészt mekkora király vagyok már, hogy elkaptam a vészvillogás pillanatát, másrészt amúgy azért ezek hülyék. Én sokkal gyorsabban szoktam repülni a seprűmön, mint 50 km/h. Korlátozás ide vagy oda.]

Kenmare gyors elhagyása után Sneem felé vettük az irányt, mert úgy olvastuk az interneten (és az internet soha sem hazudik), hogy van itt egy olyan látnivaló, hogy "The Way the Fairies went", avagy az út, amerre a tündérek jártak. Nos, erről kiderült, hogy tök pici, tök nem régi, hanem tök mű az egész. A városiak közül az egyik elborultabb elméjű elkezdett kövekből kúpokat építeni, ő maga vagy egy másik azt mondta, hogy "némmá, ez olyan, mint egy tündérvityilló!", aztán dolgoztak még egy kicsit a marketingen és lett egy látványosság. Nem mondom, hogy nem volt látványos, de másra, jobbra számítottam. Azt hiszem, nem segített a hangulatteremtésben az egyik oldalon mosást teregető lakókocsis és a másik oldalon bűzölgő víz nélküli vízfelület sem. Ez van, nem jöhet minden össze.

Gyorsan továbbálltunk hát, Staigue Fort felé irányítva kerekeinket, bár utólag valószínűleg inkább a Galád Birkák Útja néven kellene emlegetnünk az egyautó széles utat, ami az erődhöz vezetett. Merthogy a főútról le kellett fordulnunk itt is, ami nem baj. Jöttek szembe többen is, itt már nem szórakoztam, az első adandó helyen félreálltam, hadd menjenek. Mentek. Aztán az egyik derékszögű kanyarban derék birkák álltak az út közepén. Ketten. Mint Stan és Pan. Az egyik soványka, a másik olyan széles, hogy magasságát lepipálta a derékbősége. Néztünk egymásra egy darabig, már vártam az útonállók kedvelt mondásait, aztán úgy döntöttek, tovább engednek és eldöcögtek mellettünk. Hihetetlen szerencsénknek megörülve megnéztük gyorsan a körerődöt, amely több méter széles falára fel is lehetett sétálni és amelynek falában két üreg is fennmaradt, az egyikbe be is másztam (és be is vertem jól a fejem). [Betti: Nem igazán szoktam sétának nevezni, mikor a hónaljamig felhúzom a térdem, hogy egy lépcsőfokon túljussak, de legyen.]

Visszafelé nagyon reméltük, hogy a Legelők Rémei már nem lesznek ott. Nem voltak. Feljebb jöttek, így egy teljesen egyenes szakaszon találkoztunk és ezúttal sokkal tovább meredtünk egymásra. Láthatóan nem akartak átengedni. Gondolom ügyelniük kellett a rossz hírnévre meg minden. De aztán felbuzgott a kurucvér, talpunk alatt meg a több tucat ló és feléjük mozdítottuk a fekete táltost. Ettől megijedtek és el akartak osonni mellettünk, de ehhez ott szűk volt az út. A helyzet fokozódott, minden idegszál pattanásig feszült, s végül győzedelmeskedtünk, a bitang gyapjasok megfutamodtak és az első kerítéskapuig kergettük őket hűséges szénfekete paripánkkal, ahol is félrevetődtek előlünk, mi pedig mentettük az irhánkat és bosszújuk elől futva meg sem álltunk Ballycarbery váráig.

Persze hazudtam az előbb, megálltunk útközben, mert szép tájon autókáztunk, az óceán felé kanyarodva megint érdemes volt a szigeteket, meredélyeket nézegetni, így egyszer-kétszer megtorpantunk útközben. De végülis elértük a híres-neves várat, amelyet a Szökőhév hősei is felkeresnek. 

Amikor ottjártunk, meg kellett állapítanunk, hogy sajnos nem ugyanúgy néz ki, mint a filmben. Aztán azt is meg kellett állapítanunk, hogy tele van tehénszarral az őt körülvevő zöld gyep. S végül azt is megállapítottuk, hogy mindezek ellenére egy nagyon klafa kis hely. Elég omladékos, de azért az első szint stabilabb részeire én felmentem és onnan is körülnéztem.

Azóta utánaolvastam és kiderült, hogy a filmhez a környéken sok-sok várról készítettek képeket és azokat összemontázsolva alkották meg a filmbéli Ballycarbery-t. Nem igazán értem, minek vesződtek, szerintem a történethez ez a rom is teljesen illett volna. [Betti: Igazából így büszkén mondhatjuk magunkról, hogy egy olyan romot néztünk meg, amit egy olyan filmben láttunk, amiben még a szereplők sem jártak ott, ahol mi. Vagy mifene.]

Utolsó Ring of Kerry állomásunk a Rossbeigh Strand volt a tervek szerint. A közlekedés itt megint megmutatta sötétebb oldalát, találkoztunk "Deroute" és "Diverted traffic" táblával. 300 méterrel a cél előtt. Miután (megint) átkeltünk pár kilométer nem kicsit keskeny, nem kicsit meredek hegyi szerpentinen. És ráadásképpen logikátlan is volt az egész, az egyetlen információ, amit sem a táblák, sem a tébláboló útmunkás bácsi nem közvetített, hogy ha maga a part érdekel, akkor semmiképpen ne menj a "Diverted traffic" irányba. Épp akkor menj arra, ha nem akarsz a partra lejutni. No problem. Odaértünk. [Betti: Értsd eltereltük magunkat a céltól, majd visszatereltük magunkat a célhoz, hogy aztán kifelé megint elterelődjünk. Ja nem, addigra elmentek a munkások, akkor már a rendes úton mentünk. Mindegy, az is szűk volt.]

Bejártuk a picit túlzottan rendezettnek tűnő kavicsos részét és a jóval természetesebbnek tűnő homokos részét is. Dobáltam kavicsokat, egyikkel másikkal kacsázni is sikerült. (A szörfösök ekkor már kijöttek.) Betti szerint cuki volt. Mindenki más kihagyhatja bátran, nem sértődök meg. [Betti: Jóvanna. Igyekeztem megint beléd szeretni. A videózás előtt amúgy cukibb voltál. Sokkal.] [Zsolt: Már így is pirulok...]

Aztán mentünk tovább. Úgy volt, hogy innen már irány Cork, de azért volt még a Ring of Kerry-ből. Pl. pár kilométernyi útfelújítás. De nem ám akármilyen! Felvezető autós! Nem vicc. A nyalókás ember megállította a forgalmat a sárgán villogó autó áthozta a szembejövőket, megfordult, majd követhettük. [Please follow convoy vehicle!] Aztán egy rém prózai okból (pisilni kellett) letértünk az Igor által kijelölt útról és kerestünk még valami látnivalót, mert azok közelében szokott lenni pisilési lehetőség. Így keveredtünk nem tervezett állomásunk, Aghadoe Viewing Point közelébe. Ahol hirtelen megilletődtem attól, hogy már el is suhantunk a parkoló mellett, így félrehúzódtam az ott álló hotel elé és a leállósávszerűségen (a szakszó: hard shoulder) elkezdtem tolatni. Sajnos csak az út oldali tükröt figyeltem, nem rémlett, hogy a kerítést frankó módon kijjebb tolták egy kicsit a parkoló előtt. Így lényegében mögém ugrott egy kerítés, amit sövény takart. Puffantunk, az autónak fájt, nekünk nem, a sövény és a kerítés meg nem érdekel, r*hadtul megérdemelték, amit kaptak, aljas szemetek. A lökhárító jól működött, minden lökést áthárított a kerék feletti idomra, így egy legszélesebb részén is max. 3 ujj szélességű gyűrődést szereztem a kölcsönzött autóra.

Leparkoltunk és számba vettük az eredményt. Nyilván dühös voltam magamra, nem szeretem, amikor hülyeséget csinálok, még kevésbé, ha ennek anyagi következménye van. Úgyhogy főként azzal a céllal, hogy lenyugodjak, megszemléltük a kilátást az amúgy-nem-is-akartunk-erre-jönni-helyről. Szép volt. Találtunk egy kis várat is, azt is megnéztük. Pisiltünk is. (Szóljatok, ha már túl sok az infó...)

Mire visszatértünk a kocsira, 1) túl voltunk egy kis veszekedésen, de 2) sikerült megbeszélnünk, hogy egy pillanatig nem gondoltam, hogy Betti hibája lett volna, 3) ő hagyta, hogy egy kicsit ostorozzam magam, még ha szerinte hülyeség is és végül, de nem utolsó sorban 4) igazi ír hangulatban áldottuk Patrikot (Padraig), amiért végülis "with full coverage" béreltünk autót. Ismerősöktől és városi mende-mondákból úgy tippelem, hogy minimum nullszaldósak vagyunk vagy még jól is jártunk azzal, hogy biztosításra és nem javításra költöttünk. Tehát elindultunk tovább és most már Corkig semmi nem állhatott az utunkba...

...a forgalmat, a corki dugót leszámítva. De aztán ott voltunk. A központtól 5 percre, a vasútállomás tőszomszédszágában elhelyezkedő Number Forty Eight nevű B&B szálláson. [Betti: Azok kedvéért, akik most butául érzik magukat, Bed & Breakfast, vagyis ágy és reggeli.] Egy alacsony, idős úriember fogadott minket, nyakkendő, mellény, kifogástalan modor. Szolid udvariaskodás a fizetésig, szívélyes körbevezetés és bőséges segítőkészség a számla rendezése után. A ház tipikus angolszász sorházrész, olyan keskeny kívülről, hogy belülről képtelenségnek tűnik annyi helyiség, amennyi elfér benne. Az egész ház mintha dőlt volna az utcától elfelé, a deszkák lazák és recsegtek, pakolás közben többször volt olyan érzésünk, mintha szörföznénk a szobában. De ez is nagyon kellemes hely volt, nem lehet egy szavunk sem. [Betti: Nem mintha ez nem lenne kiváló leírás, de azért elmondanám, hogy szerintem az egész ház a ház közepe felé dőlt. Nekem például olyan érzésem volt, mintha a Weasley-család Odújába csöppentünk volna. Csak a padlásszellem hiányzott.]

Kulturális rovatunk következik. Reprezentatív mintavételünk az ír szállások tekintetében azt az eredmény mutatja, hogy náluk teljesen alapfelszerelésnek számít a vízforraló, pár teafilter és 3in1 kávéporos tasak a szobában. Tehát egy-két meleg ital alapértelmezetten jár a szobához. Belegondolva ez nagyon szimpatikus, egyrészt mert azért kint mégiscsak hűs van, másrészt mert figyelmesség, harmadrészt mert gyakorlatilag kb. semmibe sem kerül, a vendég mégis örül neki. Javaslom megszívelésre minden magyar vendéglátóhely számára. Köszönöm a figyelmet, a szó a stúdióé!

Ezúttal a felfrissülést a pubozás utánra hagytuk, ám ha nem lett volna elegendő a közelgő Halloween, hogy fenekestül felforgasson egy amúgy is fordítva működő országot, Cork rátett még egy lapáttal és a Cork Jazz hétvége első napjára sikerült becsöppennünk a város éjszakai életébe. Így aztán minden zenés helyen jazz szólt ír muzsika helyett, ami szintén jó, csak azért nem Írországba mennék. Azért beültünk a Cork Arms nevű kis pubba, ami aztán tényleg törzsvendégekkel volt feltöltve, néztek is ránk furcsán. Jómagam okulva a galwayi tapasztalatokból, arra gondoltam, hogy félpintenként haladva mégis csak többféle sört tudok kóstolgatni. Ötletem azonban a helyiek között a társadalmi ranglétra alá (nem a legaljára, alá) taszajtott minket, még a kötelességből udvarias csaposlány arcán is láttam átsuhanni valami rosszallást, amikor a legporosabb polcról előásott egy félpintes poharat. Baj azért nem lett belőle, csak nyámnyilák lettünk vagy féltucat ír bácsi és néni szemében (kb. ennyien lehettek hallótávon belül). Végül aztán annyira nem vonzott minket a corki éjszakai élet, így hamarosan hazaindultunk, egy közeli Spar-ban még szerezve egy-két kóstolásra érdemes italt és Bettinek egy-két már jól bevált cidert. A szálláson aztán kiélveztük a civilizáció minden előnyét (melegvíz, fűtés, vízszintesben alvás, stb.) és még kicsit gondolkodva a másnapi programon, elszunnnyadtunk, Betti úgy, hogy nem is állított ébresztőt.

Az 5. nap mérlege: egy kör a Ring of Kerry-n, két hágó, egy pár birkabandita, sok vár, egy strand, két felvezetőautózás, egy kocsitörés, egy jazzfűtötte rövid pubozás és kb. 300 km.