Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer két idióta, egy fijjú és egy lyány. Ezek a lököttek Pacinak, Paripának, esetleg Paripnak hívták egymást, összeköltöztek, lett egy csodálatosságosságos cicájuk (Dödölle), egy tüneményes kisautójuk [Dödimobil], csendben élték nyugger életüket, aztán egy csendes januári szombat délelőttön az ágyban fekve beszélgettek, s eljutottak a sorsfordító pillanatig, hogy lényegében semmit sem fordítanak a sorsukon, minden jó úgy, ahogy van, csak ha már ilyen jók abban, amit csinálnak, akkor hivatalosan is ezt fogják csinálni. (Korabeli történészek ezt gyakran csak a "jóóó" pillanatként emlegetik, bármit is jelentsen ez. - a szerk.)

Ez a szép népmese egészen hasonlít arra, ami velünk történt. Megkérdeztem a Pacimat, hogy "mi lenne, ha?", ő meg azt mondta, "jaóó". [Betti: Azért jóóó, mert azt válaszoltam a kérdésre, hogy jóóó. Szerintem jobb, mint az elcsépelt igen. Bár már maga a kérdés is úgy hangzott el, hogy az első válasszal visszanyalt a fagyi a hátsimogatásoknak, és csak másodszorra jött az a "jaóó"... :) ] Úgyhogy alászálltunk a közigazgatás mélységes bugyraiba, hogy kiderítsük a kideríthetetlent, vagyis mi a rossebbet kell csinálnia két szerencsétlen fiatalnak, ha úgy gondolják, a házasságkötés szakmájában kívánnak elmélyedni? Nos, először is megkérdezik azt a személyt, aki már átesett a közelmúltban ilyesmin. Esetünkben ez derék húgom volt, aki már férjes asszonyként múlatja idejét, ám kiderült, hogy e téren szerzett tudását kikezdték az évek, no meg az azóta gyökerestül felforgatott államigazgatás. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy 1) írjon bátran a 1818@1818.hu címre, mert ez az adminisztrációban fuldoklónak odavetett utolsó szalmaszál kivételesen működik. A felszínen ugyan nem tart, de búvárpipaként szippanthatsz néhány korty levegőt és egy csipetnyi reményt. Két vagy három alkalommal írtam már ide és minden alkalommal kimerítő, személyre szabott választ kaptam, amely nem merült ki egy sablonválasz Ctrl+C, Ctrl+V átüétetésében, hanem az ügyintéző láthatólag felcsapta a Google megfelelő oldalait és a problémámhoz minden releváns információt kikeresett. Őszinte kalapemelés. [Betti: Valóban működik, sőt, a jó hírem, hogy az ekozig@1818.hu is!] No, tehát tőlük megkaptam az Anyakönyvi Hivatal címét, ügyfélfogadási rendjét és a dolgok menetét. Mivel többnyire ilyen 21. századi gyereknek gondolom magamat, ezért rögtön írtam is nekik egy emailt, hogy itt vagyunk, szeretnénk, tényleg, mi a következő lépés? Gyors korrekt válasz, gyakorlatilag a dátum volt a következő kérdése, no nem az, hogy mi mikor mennénk adategyeztetni, hanem mikor lenne Anagynap. Megmondtam és rögtön le is foglalta nekünk és elküldte a tennivalókat és ezen a ponton egy kicsit vissza is nyertem a hitem az ügyintézési világban.

Március 13-án látogattuk meg a legmorcosabb anyakönyvvezetőt a hivatalban adategyeztetési célzattal, ahol tudtuk, biztosan tudtuk, hogy lesznek olyan kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ, de még olyanok is, hogy azt sem, hogy ilyen kérdés létezik. Szerintem egészen sokáig bírtuk, név, igazolványok, stb. Megy ez! Aztán kaptunk egy KSH adatlapot. Éreztem, hogy baj lesz... fel is tettem a kérdést, hogy az iskolai végzettségnél most mit írjak, mert tetszik tudni, ott abba a Lovassyba jártam 6 osztályos gimibe és hogy akkor ez 6 általános + 6 gimnázium vagy inkább maradjunk a konvencionálisabb és statisztikailag jobban értelmezhető 8+4-nél? Utóbbi. Betti 4+8 vetésis évét már meg sem kérdeztük. Aztán megkérdeztük, hogy egy egyetemen szerzett BSc diploma az adatlap szerint inkább főiskolai vagy inkább egyetemi végzettség. Kedves Olvasóink, kérjük tegyék meg tétjeiket! Aki helyesen válaszol, azok között kisorsolunk egy hétre elegendő elégedettséget! Mindenki választott a két válaszlehetőség közül? Nagyszerű! Jöjjön tehát a válasz! ... dobpergés ... hatásszünet ... ... ... ... Főiskola. Ta-daaam! Lépjünk tovább, most jön még a neheze, jöttek az extrák, amiket kérhetünk. Aki még ezen kérdéssor előtt van, annak tájékoztatásul mondom, hogy minél több tételre mondod azt, hogy nem, annál kisebb és jelentéktelenebb és büdösebb sz*rkupacnak fognak nézni. Mi bátrak (és a végére nagyon kicsik, nagyon jelentéktelenek, nagyon büdösek és nagyon kupacok) voltunk és egy kivételével (gyűrűhúzás? - ha lesz addig gyűrű...) sorban (gyertyagyújtás? - ezt még legalább tudtam, mi) mindenre (szülőköszöntés? - ki köszönt kit?!? mindegy, nem kell) következetesen (homoköntés? - azmiaz?) és határozottan (pezsgőzés? - na, erre legalább volt indokom, a banda fele vezet, a másik fele kiskorú, de indokot nem kérdezett) nemet mondtunk. Kivéve a zenét. Azt akarunk, az lesz. Itt sajnos pont a "nem" lett volna a jó válasz, de ha már így akarjuk, akkor írjuk ki CD-re, rendes CD zeneként (nem ám valami szar .mp3 vagy más...) ebben-meg-ebben a sorrendben, ha gondoljuk, hozzuk be kipróbálni. Így lesz, köszönjük, nem, ne tessék kinyitni az ajtót, ilyen kicsi-jelentéktelen-sz*rkupacként az ajtó alatti résen is kiférünk. Történt mindez Veszprémben, a Gergely-naptár szerint 2017. március 13-án reggel. Hétfő volt és változékony idő, tudjuk be ennek.

Teltek múltak a gondtalan hetek, szereztünk Bettinek ruhát, cipellőt, karikagyűrűket, tanvakat, cukrászdát, jó időt. Család és egy-két kóbor barát meghívva, de mivel munkanapra esett Anagynap (május 5. péntek 11 óra) senkit nem akartunk ezzel szívatni, így aki tudott, eljött, aki nem, nem. A barátoknak kimondottan szerveztünk egy másik (ez kivételesen még most is jövőbeli) alkalmat szeptember 9-re, ahol egy NemLagzi kerti party ürügyén örülhetnek nekünk. Szóval felvirradozott Anagynap, mi pont ugyanúgy keltünk, mint máskor, csak nem dolgozni mentünk. Ami csak félig volt igaz, mert végülis a Lechner parkolóba mentünk, begyűjteni a Kisautót. Eddigre már megvolt minden tanú is. (Betti-tanú szerepében Rita, Zsolt-tanú szerepében Viktor, <főcímdal>, ...) Bevágódtunk a Kisautóba Veszprém felé én ültem a volánhoz és ez valószínűleg nem volt baj, mert úgy elkezdett esni, hogy na. Lényegében autópályás vízisíztünk a megyeszékhelyig, de legalábbis az autópálya-lehajtóig bizonyosan. Azért ahogy közeledtünk a csodálatos húszemeletes tornya felé, a felhők elkezdtek oszladozni, az eső elállt, még ímmel-ámmal a nap is kisütött. Rita (tanú, időjárásfelelős és még ki tudja hány funkcióval bír?) kitett magáért.  Az út hossza (mint utólag kiderült) pont egy troll-lista hosszáig tartott. A troll-lista az a zenei válogatás, amik közül akkor válogattunk volna, ha valóban polgárpukkasztó esküvőt raktunk volna össze. Betti bizonnyal örömmel be is teszi ide a lejátszási listát, ha valakinek lenne kedve meghallgatni.

[Betti nagy örömmel be is teszi ide a Lejátszási Listát, valamint kér minden kedves olvasó hallgatót, hogy kösse be a biztonsági övét. Egészen pontosan huszonhat darab, jobbnál jobb, esküvőre meg aztán egészen odaillő zenemű. Mert ha nekiállsz esküvőre zenét összeválogatni, csak olyan dalok jönnek majd veled szembe, amikkel széttrollkodhatod az esküvődet.]

Leparkoltuk a Kisautót a nagyonszép-nagyonúj parkolóházban majd elmentünk a Várba készíteni néhány fotót, mivel Viktor hozott magával fotóapparát és némi fotótudást is (tanú, fotós és még ki tudja, hány funkcióval bír?). Kipp-kopp és Tipp-topp voltak a kaszkadőreink, hogy legyen néhány olyan kép is, ami jól néz ki.

Aztán ahogy elegendőnek ítéltük az elkészített fényképek mennyiségét, visszaindultunk a Hivatal felé, közben szemtanúi lehettünk valamilyen veszprémi egyetemisták körében divatos pohár-imádó szeánsznak. Mire leértünk a Hivatal épületei elé, családjaink már szép számban gyülekeztek. Puszik, ismerkedések, örülések, újabb fényképek. Vállalva a felderítő szerepét, Viktorral közelebb óvakodtunk az épülethez, a portát uraló bácsitól megtudtuk, merre találhatók a mosdók és hogy még tart az előttünk lévő esküvő (félóránként jöttek-mentek a házasodni kívánók). Kérdésnek álcázott vádként szegezte nekünk, hogy a fotósunk-e az a tapló fotós, aki benyitott az amúgy zajló esküvőre, de ezt elutasítottuk és a jobb hangulat kedvéért morogtunk vele közösen is egy kicsit, hogy hát milyen emberek vannak. (Később kiderült, hogy az utánunk következő esküvő fotósa volt az illető, ezúton is gratulálok neki.) Amikor az előttünk házasságot kötők végeztek, betereltük magunkat a kis előtérbe, ahol már mindenki nagyon izgatott volt. A tanúkat igazoltatták, szerencsére sikeresen. Aztán jött egy mosolygós hölgy és elkérte a gyűrűket. Odaadtuk. Aztán bemehetett mindenki, Bettit és jómagamat leszámítva. Aztán felcsendült a bevonuló zenénk {Parip: ebből csinálj linket, ha tudsz} [csináltam], az anyakönyvvezető még kereste gyorsan a másik tanút (Rita bement elsőként, Viktor pedig még fotózni akart, de aztán szóltak, hogy itt rend van, menjen már be), aztán jöhettünk mi. Leültünk. Őszintén szólva az ott elhangzottakra nem nagyon emlékszem, de ez nem az anyakönyvvezető hibája, szerintem a Lovassy udvarán szigorúan 30+ °C-okban végigállt évnyitók, ballagások, évzárók, stb. kiégették az agyam azon részét, ami a hivatalos és félhivatalos szövegek tárolásáért felel. A diplomaosztómról sem tudok egy szót sem felidézni. No de nem annyira elkalandozva, viszonylag hamar eljutottunk addig a részig, amikor az anyakönyvvezető feltette az egyetlen vizsgakérdést. Erre egy hete magoltam akkor már a választ, erre megmondta, hogy mi a jó válasz. Pfff. Üsse kő, máskor is tanultam már feleslegesen! Igen, igen. Gyűrűk. Aztán firkáltunk papírokat. Aztán még egy csomó furcsán hosszúnak tűnő ideig az anyakönyvvezető beszélt még, de nem emlékszem, ha valaki emlékszik, bátran írja meg. Volt egy Ady-idézet.[Én is csak erre emlékszem... Azt hiszem, hogy a vetésis 30°C is hasonló hatással van az agyra, mint a lovassys.]

Aztán gratulált nekünk, aztán kis családunk is mind odajöttek és gratuláltak. Ezzel tény, hogy nem siettünk (ki az, aki siet ilyenkor?), de véleményem szerint egész gyorsan ment ez is, mégis, miután az utolsó gratuláció visszhangja is elült, nagyon finoman és illedelmesen ki lettünk penderítve a házasságkötő teremből. ("Közben odakint szépen kisütött a nap, nagyon szép képeket lehet készíteni a Zsuzsi szobornál"). Hát mentünk megnézni a napsütéses Zsuzsi szobrot, de a bejárat előtt már ott tornyosult az utánunk jövő csapat és bár a menyasszony torka szakadtából kiabálta, hogy ne csináljon már mindenki fotót, mert hát van fotós és mindenki megkap minden képet, azért csak kattogtak a telefonok. Viszonylag hamar elvesztve türelmünket, belegyalogotunk pár képbe, hiszen a patthelyzetet (nekünk ki, nekik be kellett volna mennünk) másképp nem tudtuk feloldani. Aztán készítettünk pár képet, ezek azóta már a felhőben is megtekinthetők {Parip: ebből is csinálj linket, kérlek} [csináltam], jó nézelődést hozzájuk! [Válogatás nem történt, így a mutatóujjfényképezőstől a homályosig mindenki mindent megtalál benne. Vállaljuk.]

Ezután elindultunk a Daiquiri felé, ami egy cukrászda és ahol elfogyasztani terveztünk néhány üccsit, sütit, fagyit. Közben sajnos többen elköszöntek, munka, egyéb elintézendők vagy alváshiány miatt. A cukrászdában kaptunk több asztalt is, de lakberendeztünk és csináltunk egy nagyot. Ettünk (én pl. egy nagyon finom gyümölcsös-túrós kelyhet), ittunk (én pl. Almdudlert), beszélgettünk, nevetgéltünk, készítettünk még pár fotót, KippKopp kiakasztott pár embert (Zsuzsát és Didust biztosan) a brake tudásával, aztán szépen elszállingóztunk, ki-ki a saját útján.

A két tanúval még hivatalosak voltunk egy ebédre Gizihez, így arra felé még tettünk egy kitérőt. Viktor felajánlotta, hogy hazafelé vezet, így Bettivel, Ritával no és persze a házigazdákkal koccintottunk, aztán ettünk. A Gizinél elfogyasztott ebédek terén már rendelkezem némi tapasztalattal, szerintem egészen jól tudom, mikor miből mennyit szabad enni és inni, hogy utána még éppen tudjak gurulni és ne maradjak a hátamon fekve, mint egy szerencsétlen bogár. Azt viszont most határozottan váratlan, szinte már aljas húzásnak éreztem, hogy a leves után felszolgált főfogás (vadas gombóccal) után még nem a desszert következett, hanem egy második főfogás! Ami után persze még jött a desszert. Így aztán egy komolyabb ételmérgezés határán töltöttem a délután nagyobb részét, de aztán mikor mindenki elegendő erőt gyűjtött, elindultunk vissza Pestre.

Az autópályára felérve elkezdett ömleni az eső, szinte megegyező intenzitással próbálva lemosni minket az útról, mint reggel. De Viktor vigyázott a Kisautóra és ránk is, így gond nélkül felértünk. Koccintottunk még egyszer a tanvakkal, iszogattunk, beszélgettünk, aztán mentek ők is haza.

A mi életünk pedig egy rendkívül pici (közben valahol mélyen mégis hatalmas) változástól eltekintve pont úgy zajlik tovább, ahogy előtte. [Most már eggyel több fontos papírra kell vigyázni.] [Zsolt: És leégés esetén már nyomot hagy az Egy Gyűrű...]