Vallomás

1998-ban ismertem meg Ónodi-Kellermájer Bettinát (leánykori nevén Kellermájer Bettinát). Akkor még nem sejtettem, hogy egy nap a nappalimban fog egyáltalán nemhivatalos nászutazni a férjével, Zsolttal.

Az egész ötlet még valamikor tavasszal jött, nem tudom kinek a fejéből és milyen messzire pattant ki, de jól sikerült. Mivelhogy szerény kis lakásom kihúzható kanapéja éppen 2Paci méretű, ergo kényelmesen elférnek rajta, már csak cirka 1000 km volt csak az útjukban, hogy kényelmesen megpihenhessenek rajta egy jó ideig.

A lényeges dolgokat hamar lebeszéltük, úgyhogy tűkön ülve vártam augusztus idusát, érkezésük dátumát. Igaz, borzasztó illetlen módon sikerült pont vacsorafőzés kellős közepén megérkezniük, okozva némi káoszt, de végül csak sikerült ehetőre varázsolni. Ez amúgy a mobilszolgáltatók hibája, mert a rendszer nem küldte el azonnal azt az smst, amiben megírták, hogy 2 óra múlva érnek ide.

 

 DE HÁT HOZTAK MAGUKKAL VANÍLIÁS KARIKÁT MEG CRASSSSSHT!!!!

 

Fénysebességgel bocsátottam meg, aztán felcuccoltunk a kecóba, jöttek az úti élmények, fényképek, térképek, útitervek, csomagok, meg ki tudja mi minden. (Van egy sanda gyanúm, hogy a hátizsákok fele kamu volt, nem vertek át!!)

 

A hétköznapok annyira
nem voltak érdekesek, 
én reggel munkába el, 
ők valamerre Svájcba el,
majd utána este
jött a  #
otthontali.  

 

Ezekről a napokról szólnak majd a bejegyzések, amikbe én már nyertem némi belepillantást, és előre szólok, hogy nagyon jók lesznek, úgyhogy mindenki olvassa el, jól. Kétszer. Minimum.

Én majd úgy fogom, hogy megbontom a bort, amit a Betti kéretett behűteni, majd söröztünk és ottmaradt. Javaslom, hogy tarts velem Te is Kedves Olvasó!

Joó Sándor,
amatőr költő,
a Vendéglátó, a Barátocskánk, a 110 tollából