Van egy Berchtesgaden névre hallgató alpesi település az osztrák-német határ német oldalán, mely méltán lehetne híres gyönyörű környezetéről, ide értve a környező hegyeket és a Königssee nevű tavat. Nem véletlen jött létre a nemzeti park, na.
Meg volt egyszer egy apró bajszos őrült, aki úgy gondolta, hogy az itt található hegycsúcsok egyike tökéletesen megfelel nyaralóépítés céljára, és majd ezt kapja születésnapjára. Nem mondom, volt érzéke a panorámához. 
Meg vagyok én, az igazi rózsaszín kislány, aki úgy tizenöt éve áhítoztam arra, hogy meglátogathassam ezt a nyaralót.

Biztosan minden Hűséges Olvasónk kívülről tudja korábbi kalandjaink történetét, de ha valaki most találna ide először, annak elmesélem, hogy két évvel ezelőtti EuroTrip névre keresztelt utazásunkon már benne volt a programban a Kehlsteinhaus, vagyis a Sasfészek meglátogatása. Akkor ebből annyit sikerült megvalósítani, hogy este fél hétre a falu irányából felszerpentineztük magunkat a lehetetlennek vélt 24%-os emelkedőn a látogató parkolóig, de mivel ekkor már nem indult busz magához a fészekhez, és nem volt időnk másnap reggelig várni, ezért kénytelenek voltunk beérni a pár száz méterrel lejjebbről fotóapparát maximális zoomján keresztül látható részletekkel. Na, idén ez másképp volt.

A Freier Parkplatzban a nyár legpihentetőbb éjszakáját követően, kutyasétáltatások és a szomszéd lakóautó lakóinak hangjaira ébredtünk. Hamar összekészülődtünk, majd az úttest mellett kialakított járdaszerűségen hamarost át is ballagtunk a pár száz méterre található látogató parkoló és buszpályaudvarhoz, mely komplexumnak szintén része a Dokumentation Center. Területre szerintem ez egyező méretű a Budaörsi Szentháromság (Decathlon-Ikea-Auchan) parkolójának alapterületével. Még láthatóan korán volt (8 óra előtt kevéssel), de azért néhány lézengő ember már elő-előfordult. Ide sorolnám azt a francia családot is, akik előttünk csattantak oda az üres kasszához négy gyerekkel, és alig bírták magukat megértetni a pénztáros bácsival. [Zsolt: A pénztáros bácsit minden felelősség alól felmentem, a franciák voltak totál ért(het)etlenek.]
Az ő szenvedésük alatt én igyekeztem fejben felkészülni a mi jegyvásárlásunkra. Erre azért van szükség, mert a német tudásom jelenleg nem túl biztos annak ellenére, hogy a német tankönyv első fejezetének első példamondatát ("Was kostet die Garage?") és a gimnáziumi német tanulás legfontosabb és leghasznosabb elemét ("Entschuldigung, Frau Lehrerin! Ich habe keine Hausaufgabe.") tökéletesen tudom a mai napig is. Emellett van a fejemben az a tévképzet, hogy ha osztrák/német/svájci területre megyünk, akkor ott németül beszélünk, mert még a minimalista nyelvtudással is el lehet mondani, hogy "Zwei Erwachsene, bitte.". Zsolt meg soha nem tanult németül [Zsolt: Aljas rágalom! Óvodából határozott emlékeket őrzök bábokkal történő németül számolásról, persze a számokat már nem tudom. Na jó, a Pro7 még megy. És hát a Balaton parton is megtanul az ember ezt-azt, pl. "Jájánátürlis!" meg "Májszbittemájsz!".] [Betti: Meg ugye az Ájnc. zváj, Policáj.], így hát rám van bízva a boldogulás, tehát nekem fel kell készülni fejben. Ehhez képest mikor a kasszánál sorra kerülünk, Zsolt beköszön angolul [Zsolt: Az ember próbál segíteni...] és ezzel engem totál összezavar [Zsolt: ...aztán mit kap cserébe?], mert ugye az én fejemben németet használunk német területen. Így végül valami fura angol-német keverékkel ketten egymás szavába vágva elmondjuk, hogy két felnőtt jegyet szeretnénk. Ez egyébként az egész utunkra igaz volt, úgyhogy egy párszor még mosolyogtam bárgyún az eladókra... :) [Zsolt: Kíváncsi vagyok, mit fog mesélni a francia nyelvterületen történt zavarba ejtő visszakérdezésekről...] [Betti: Semmit, Paci, semmit!]

Mivel a busz csak 8:30-kor indult felfelé a Sasfészekhez, így volt időnk megreggelizni az otthonról hozott szendvicsek maradékának [Zsolt: Milyen maradék?!?! Ekkor még az eredetileg tervezett kétnapi élelem második napjának elején jártunk, tehát az elhozott elemózsiának talán ha a második ötödét kezdtük csipegetni!! Jó, hogy nem moslék...] egy részét. Közben gyanúsan elkezdett nőni a várakozók létszáma, és egy idő után eljött az a pont is, amikor ráébredtünk, hogy nem azért szerepel "Bus 2" a jegyünkön, mert a kettes állásról megy a busz (mármint de, ezért is), hanem mert nem ez az egy busz fog felmenni a hegyre, hanem lesz még második is. Harmadik is. Negyedik is. Mondhatni ká sok turista volt. És ez az aznapi legkorábbi busz! [Zsolt: Betti diszkréten elhallgatja, hogy volt a várakozás alatt egy kis vitánk a tekintetben, hogy vajha annyi jegyet adnak-e el egy vad szerpentinen felszáguldó buszra, ahány ülőhely van rajta (ezt az álláspontot képviseltem én) avagy jó magyar mentalitást követve annyit adnak el, amennyit csak lehet, aztán páros lábbal betaposva az utolsó utast is leszigszalagozzák az ajtót (valami ilyesmit képzelt Betti). Én nyertem. Ezek mégis csak németek vagy mi.] [Betti: És akkor most jöjjenek a tények.]

Német barátaink egyébként nem szaroznak. Az autóddal felszenvedheted magad a látogató parkolóig, onnan meg mehetsz hegynek felfelé gyalog, vagy busszal. Gyalogra kb. 2-3 órát saccolnak amúgy, úgyhogy aki jó kondiban van, vagy simán csak kihívásra vágyik, tudjuk javasolni a helyszínt. [Zsolt: Kicsit tán előreugorva: mi magunk is tervezünk a jövőben ilyesfajta botorságot.] A busz a látogató parkolóktól visz fel magáig a fészekig. [Zsolt: A francokat, a fészek alatti parkolóig.] A busz ránézésre max. egy éves - tehát magyar viszonyok között zsír újnak számító - Mercedes jármű, pirosra festve, hogy könnyen észrevedd. [Zsolt: Tehát ezek a buszok 5 év múlva Bécsben teljesítenek majd szolgálatot, 15 év múlva Budapesten.] Pont annyi ember szállhat fel egy buszra, ahány ülőhely van. [Zsolt: Hah!] Erre azért van szükség, mert a busz olyan helyen megy fel, hogy nekem a karom majd' kiszakadt az előttem ülő ülésébe kapaszkodástól. Rohadt szép, rohadtul hegyoldalas szerpentines, rohadtul veszélyes. Nyilván már annyiszor tette meg az utat, hogy csukott fényszóróval is feltalál [Zsolt: Vicces amúgy, de a fényszórót csak az alagutas részeken kapcsolták fel, amúgy spórolás van.], de azért van egy gyakorlott buszsofőr is, aki út közben rádión tartja a kapcsolatot a többiekkel. Erre meg azért van szükség, mert a buszok pont egy busznyi széles úton közlekednek, és mivel szembe forgalom is van, ezért két helyen kiszélesedik az út és három-három busz éppen félre tud állni, hogy a szembejövőket elkerüljék. És igen, a mi turnusunk négy busz volt felfelé irányba, de később már hat busz közlekedik. Gyors fejszámolással, ha buszonként 45 embert visznek egy irányba, és egy irányba 6 busz közlekedik 25 percenként, akkor kiszámolható, hogy habár a Kehlsteinhaus nem egy Neuschwanstein kastély, de a látogatószám itt is bőven az egészséges határtértéket meghaladó.

A buszok egyébként egy buszfordulóra kiszélesített teraszra visznek fel, ami a lifthez vezető alagút bejáratánál van kialakítva. Már a buszon felfelé elmondanak néhány információt a Sasfészekről, de ami még fontosabb, már a buszon felhívják rá a figyelmet, hogy ha lefelé is busszal akarsz menni, akkor felérkezéskor leszel szíves sorba állni, és bediktálni, hogy a pontosan mikor induló busszal szeretnél lemenni. ezt ők felírják maguknak, és az időpontot meg rápöcsételik a jegyedre. Magyarul: előbb nem mehetsz le busszal, csak gyalog, és ha lekésed a kinézett buszt, akkor meg biztos gyalog mész le.

De térjünk vissza a lifthez. A buszfordulótól egy kb. száz méter hosszú (és nagyjából pont egy katonai dzsip szélességű) [Zsolt: A helyszínen a rózsaszín kislány még Tigriseket álmodott bele, de sebaj. Szerintem amúgy a Tigris is be tudna állni az elejére.] alagút vezet be a lifthez (OTIS, ezt is tudjuk, mert az alagút bejáratánál jelzik, hogy hány méter magasan jár a lift), mely elég sötét, nedves és hideg ahhoz, hogy ha várni kell a liftre, akkor az ember közben felöltözzön.

A lift 124 méter magasságot emel rajtunk és gyakorlatilag az egykori diktátor-nyaraló közepén léphetünk ki belőle. [Zsolt: A lift amúgy nagyon elit, aranyozott hatású, külön telefonnal és persze totál nofoto. Ezért nincs is róla.] Innen az út csak kifelé vezet a szabadba, ahol aztán eltölthető az a nagyjából két óra, amit itt tartózkodáshoz javasolnak. Első történelmi pillanat.

Annak, aki abban a hitben él, hogy majd megnézheti Hitler fürdőszobáját, vagy ráülhet a kanapéjára, szeretném felhívni rá a figyelmét, hogy habár maga a Sasfészek látogatható, napjainkban azonban étteremként funkcionál.

Aki az egykori belsőt szeretné megnézni, annak nem tudok jobbat javasolni, mint a Spielberg és Hanks féle Elit alakulat című HBO sorozat utolsó (tizedik) része, melyben némi betekintést kaphat a Hausba.

Itt egy pillanatra szeretnék is megállni. Most szólok, hogy kényes témát és szavakat fogok használni a második világháború témakörével kapcsolatban, akit zavar, ne olvassa el a bekezdést. Aki elolvassa, annak nem kell velem egyetértenie, de kérem, hogy ne kommentben álljon majd neki veszekedni.
Már az a tény, hogy a Sasfészek csak étteremként látogatható, is furcsa lehet. Emellett elmondhatjuk azt is, hogy Hitler nevét úgy egyáltalán nem mondják ki arrafelé, leginkább mint NS-Diktatur utalnak a történelmi főgonoszra. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint hogy leírva sem láttuk sehol azon az egyetlen ismeretterjesztő kiadványon kívül, ami egyébként az Obersalzbergről készült és magyar nyelven elérhető(!). Ha a Dokumentation Centerbe bementünk volna, ott valószínű azért előfordult volna, de így gyakorlatilag nem. Hitler neve mellett a náci kifejezés szintén a hanyagolás sorsára jutott.
Úgy gondolom, hogy nemzetként és egyénenként is nehéz lehet egy olyan történelmi örökséget feldolgozni és aztán együtt élni vele, mint amilyen a németekre maradt a második világháború alatt/után. Az, hogy egy ilyen helyszínt nem igazán emlékhelyként használnak, és neveket, kifejezéseket gyakorlatilag nem említenek, számomra kicsit olyannak tűnik, mintha enyhe tagadással történne meg a feldolgozás. Nem baj ez, a gyásznak is van ilyen fázisa, és pszichológiai értelemben szerintem ugyanúgy lehet ezt vonatkoztatni egyénre, mint emberek közösségére. Mindannak ellenére, ami korábban megtörtént, Németország ma a világ egyik gazdasági és politikai értelemben is vezető országa, és sok szempontból követendő példának tartom őket. 
Eszmefuttatás vége.

Na tehát. Felértünk a lifttel, kiléptünk a szabadba, elvakított minket a napfény. A hegytető gyakorlatilag egészében bejárható, több helyen kilátópont van kialakítva padokkal.

Az egyikből indul egy ösvény lefelé egy Aussichtpunkt irányába. Ez közepesen életveszélyes, így mi csak egy kicsit másztunk rajta, majd egy pados részen leültünk és megvitattuk, hogy milyen jó, hogy errefelé az emberek úgy indulnak hegyi túrára, hogy a hegymászó sisak ott fityeg legalább a táskán, hogy ha szükség van rá, akkor még időben fel lehessen venni.

Maga a hegy egyébként nem a legmagasabb a környéken, csupán 1834 méter tengerszint feletti magassággal büszkélkedik. Tőle keletre fentről dombságnak tűnő, ám magyar viszonyok közt egyértelműen hegységként jelölendő terület fekszik, nyugat  és dél felé azonban már sűrűsödnek a klasszikus alpesi hegycsúcsok. És mivel már van új fényképezőgépünk, Zsolt gyorsan neki is állt megtanulni panorámaképet készíteni. [Zsolt: Zsolt természetesen ezt a feladatot is kiválóan teljesítette.] [Betti: Természetesen.]

És ha az ember már a Sasfészekben van, nyilván megiszik egy jó kávét is az érzés kedvéért! Második történelmi pillanat. Na jó, én nem kávézom, ezért kitaláltam a limonádét, aztán megnéztük az itallapot, amit a meleg italoknál ki volt írva a Jäger Tee, és mivel kiejtve ez jéger, aminek valami enyhe [Zsolt: Enyhe.] idegkárosodás miatt az agyamban a szótöve a jég, ezért kialakul az igény a jeges teára. Aztán meglepődök, hogy azt nem adnak, (pláne nem meleg italként), ezért kérek egy forró csokit. Igen, itt lehet nevetni. [Zsolt: Ez az egész helyzet egy akkora no comment, hogy csak na. Először még büszke is voltam a Pacimra, szereti a Jägert, milyen ügyesen kiszúrta. Úgyis én vezetek, tök szuper. És aztán benyögi, hogy "and I would like an ice tea" és biztatóan mutogat a "Hot drinks" felsorolás egyik elemére. A Pacim hajszínét meghazudtolóan szőke volt ezen az utazáson, és ez még csak az első állomás volt egy hosszú, hosszú, hosszú, hosszú úton. Mostanra már biztos utál, hogy így kicikiztem. :) ] [Betti: ...]
Amúgy borzasztó magyarok voltunk, el sem raktuk zsebre a megmaradt kockacukrot. [Zsolt: Kockacukor a francokat! Ezek képesek voltak félbevágni egy kockacukrot, majd elitistát játszva becsomagolni a két fél darabot egy téglatestté... ilyen cucc nem kell, még ha ingyen van se.] Harmadik történelmi pillanat.

Mivel még volt úgy kicsit kevesebb, mint egy óránk a busz indulásáig, ezért úgy döntöttünk, hogy az épülettől a buszig szükséges 124 méteres függőleges magasságot a kiépített turistaösvényen (értsd: másfél ember széles aszfaltozott szerpentinjárda) tesszük meg. Ezen döntésünknek a következő pozitív következményei voltak:
- lehetőségünk nyílt még több sziklás képet készíteni (na jó, volt közte vízmosásos is).

- elkezdhettünk ráébredni, hogy a természet és a fizika törvényei az alpesi nyugdíjasokra nem érvényesek, pontosabban rájuk igaz egy külön törvény, miszerint "Menni már nem tud, de hegyet még mászik". Komolyan mondom, minden tiszteletem az övék. Úgy húztak el mellettünk felfelé, hogy gyakorlatilag csak a kondenzcsík hiányzott. Nyilván ez abból adódik, hogy amíg nálunk az idősek csak a piacon [és a buszon] rendeznek gyorsulási versenyt és pankrációt, addig, a kinn élő emberek élete hegyek közt telik és így a mindennapjaik része lesz a mozgás eme formája.
- a Linné-féle binominális nómenklatúra alapjain megszületett az új Ónodi-féle rendszertan. Negyedik történelmi pillanat. Fontos hangsúlyozni, hogy én találtam ki, de mivel már engem is Ónodinak hívnak, így kihasználom a lehetőséget, hogy a férjemről is azt a képet alakíthassam ki, hogy mekkora idióta, így az ő nevét használjuk (meg hát az ugye egyszerűbb is a Kellermájernél). Rendszerünkbe csakis és kizárólag azok az élőlények kerülhetnek be, melyekről elsőre képtelenek vagyunk megállapítani, micsodák és/vagy kicsodák. Alapító tagunk így a lób*szó szunyakötő lett (latin nevén zsinegus dormius equif*cktus), mely egy kifejlett és jól megtermett szitakötő nagyságú, de valójában szúnyognak kinéző ízületes jószág.

[Zsolt: Lefelé cammogásunk közepette egy csomó szép gizt és gazt is láttunk, ezekből fotóztam is néhányat. Az elsőről persze kiderült, hogy amúgy az Ungarischer Enzian (magyar tárnics) névre hallgat, aligha találhattam volna helyzethez illőbbet. Aztán beindult a Berchtesga(r)den-projekt és mindenről lőttem képet ami csak egy környezetismeret órába belefér.]

Tengerszint feletti magasságunk 124 méterrel történő csökkentését követően sikerült belecsöppennünk egy éppen felérkezett turnusnyi turistahordába, ráadásul lefelé volt egy saját külön csoportunk is, akik olyannyira saját szervezésű úton jártak, hogy három külön buszt is kaptak. [Zsolt: Míg ők elkotródtak, elkezdtük gyűjteni a "Vicces táblák" kollekciónk idei darabjait. Ezt a példányt például kimondottan a Cs családnak ajánljuk.]

Mi azért inkább a "Bus 2" feliratú járműt favorizáltuk lefelé is. Az út végén egyébként a sofőr benézte az ideális ívet, és legalább húsz centivel később kezdett fékezni, így azt is kipróbálhattuk, hogy kell szűk helyen nagy busszal korrigálni. [Zsolt: A lenti kép nem a korrigálás pillanatában készült, csak egy spontán (úti) kép a lefelé vonatozó buszokról, csak hogy egy közlekedési képzavarral éljek.] [Zsolt: A Betti-féle útiképek rajongóit megnyugtatom, a Betti-féle útiképek többsége nem, hangsúlyozom nem ilyen jól elkapott, mint ez, tehát nincs ok aggodalomra, idén is zseniális útiképgyűjteményt tudunk majd bemutatni.]

A látogató parkolóba visszaérkezve nagy kihívás volt még, hogy Zsoltnak szerezzünk egy turistatérképet az Alpok ezen szegletéről. Tudni illik, a térkép minden szuvenyíros ablakában ott díszelgett, de sehol nem lehetett kapni. Végül feladtuk, én elmentem mosdóba, aztán mire kijöttem, Zsolt azzal fogadott, hogy talált, de nálam van az euró készpénz, úgyhogy leszek kedves jönni, mert mondta a néninek, hogy mindjárt összeszedi a feleségét, aki majd fizet. Na, ezzel az előzménnyel ismerkedtem meg én is a népviseletes eladó nénivel, aki maga volt a bűbáj, és meg is vitattuk, hogy igen, "I'm the lucky one, the wife", aki kifizeti a térképet. A térképet, ami amúgy nejlon védőtokkal együtt kerül annyiba [se], mint a hasonló magyar termékek. [Zsolt: A térkép amúgy maga is vízlepergető anyagú és átlagot meghaladó minőségű. Jó vétel volt. Vásárlásával pedig elköteleztük magunkat amellett, hogy erre a környékre még visszatérünk kirándulni, königsee-lni, kempingezni és hasonlók. Gaztettestársak a szokott csatornákon jelentkezhetnek!]

Utána már csak visszasétáltunk a Kisautóhoz. Út közben még leszólított minket egy magyar srác, mert hallja, hogy magyarul beszélünk és áruljuk már el, hol tud jegyet venni. Ő, valamint a magyar nyelven is kapható ismeretterjesztő kiadvány a bizonyíték arra, hogy a világ ezen szegletébe még viszonylag sűrűn jutnak el magyarok. [Zsolt: Aki a szóban forgó magyar nyelvű kiadványt szeretné hazahozni, javasoljuk, hogy lent, a Dokumentation Centerben vásárolja meg, mert csodák csodája! fele annyiba kerül, mint a hegytetőn. De térkép ott se volt, grr...]

Ezt követően célkeresztbe véve a legközelebbi német autópályát, leereszkedtünk a hegyről azon a 24%-os lejtőn, amin két éve feljöttünk, és amin idén direkt nem akartunk feljönni. Akkor nem volt bizonyítékunk, de most már van arra, hogy tényleg létezik ilyen közlekedési tábla: [Zsolt: Volt persze több is lefelé, bár azok nem emelkedőt, hanem lejtőt mutattak, ugye. Fogjuk erre, hogy útközben nem készült egy tisztességes kép sem róluk, ne arra, hogy mindig kimásztak a Pacim által elképzelt kompozícióból.]

Mivel osztrák autópályamatricánk nem volt, ezért Lindaunál letértünk a Bodensee-t övező főútra. Szerencsére sikerült belecsöppenni a délután négyes csúcsba, és szerencsére a környező országok mindegyikében munkaszüneti nap volt, így szerencsére háromszor annyian is voltak a népek, mint egyébként, mert nyilván akkor kell pancsolni, amikor lehet. Így tehát gyök hárommal végigvánszorogtunk a Bodensee mellett, majd Höchstnél átkeltünk az osztrák-svájci határon is.

Az átkelésre jó magyar turista módjára nem voltunk felkészülve, mert amikor két éve Konstanznál léptünk be Svájciába, akkor aztán a legyet nem érdekelte, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Most viszont a bájos határőr ott állt, és amint megpillantotta a rendszámtáblánkon díszelgő H jelzést, rögtön meg is állított minket, úgyhogy jött az iratkeresés, a hová megyünk [Zsolt: Visiting a friend! mondtam én, amin a Pacim valamiért jót derült, máig sem értem, miért.] [Betti: Csak mert olyan aranyos volt! És amúgy meg Sándorra nincsen megfelelő angol kifejezés...], a mit csinálunk, az álljunk félre, a mindjárt jön, addig mi maradjunk a kocsiban, és már készültünk a csomagszétszedésre is lelkiekben, nehogy kiderüljön, hogy egy kilónál több húst akarnánk bevinni az országba, amikor nem is. De aztán csak visszakaptuk a személyiket és mehettünk Isten hírével. Egészen a szemben lévő kioskig, hogy szerezzünk autópályamatricát, mert Svájciában biztosan kell, hiszen vannak távolságok és hegyek is, amiket le kell küzdeni, és ezt lényegében legegyszerűbb autópályán megtenni. [Zsolt: Matricavásárlás. "I would like to buy a motorway ticket." "???" "AUTOBAHNVIGNETTE!!!" "Gut!"] [Zsolt: Matrica felragasztása. No, hát ezek a derék népek adnak egy matricát, amin látszik a szép 17-es szám, mert hát 2017. Eddig oké. Viszont a másik felén van a leszedhető fehér papír. Töprengés indul. Ha leszedem és felragasztom, a 17 befelé fog nézni, de akkor hogy látja majd a kamera? Megoldás: a leszedhető fehér papír felől szintén van egy 17-es, más színnel ugyan, de ott van. Tehát ez a remekbe szabott matrica mindkét oldalán mutatja, melyik évre vonatkozik. Frappáns ugyan, de valami jelzés utalhatott volna erre, akkor nem érzem magam annyira bénának és nem tart 3 percig, míg felragasztjuk.] Aztán tankoltunk is még egy elsőre nem egyértelműen nyitva tartó benzinkútnál, megpróbáltunk üzenni Sándornak, hogy jöttünkre úgy két-három óra múlva számítson. Utóbbi majdnem jól sikerült, mert a telefonom nem volt hajlandó elküldeni az sms-t, csak mintegy fél óra múlva.

A svájci autópályák nagyon izgalmasak, nagyon alagútosak, és később majd biztos be is számolunk róluk. [Zsolt: Ekkor még úgy gondoltam, nagyon jók lesznek ezek a svájci autópályák, mert hát a hegyeket majd ezekről is frankón lehet látni és már az első száz kilométeren ilyen Toblerone-hegyek jöttek szembe.]

Most annyit emelnék ki, hogy a Walensee mellett volt egy kis pihenőhely, ami egy kocsitól eltekintve tök üres volt, mikor kiálltunk, de öt perccel később a teljes forgalom ott akart megpihenni, úgyhogy indultunk is tovább. Ez alatt az idő alatt mindössze annyi történt, hogy belemártottam a kezem a vízbe, mellyel kezdetét vette a "minden vízben megfürdünk, ami utunkba akad" hagyomány. Ötödik történelmi pillanat.

Végül este fél 8 körül érkeztünk meg luzerni civilizációs bázisunk, vagyis Sándor lakhelyére. A Pontos idő valójában a Vacsorafőzés Kellős Közepén. Azért Sándor jó fej volt, lejött, segített felcuccolni a lakásba, megetetett minket, adott kanapét, ágyneműt. Volt ernyős idegenvezetés, meg reluxa működés bemutató, és dartsozni is szabadott, szóval rohadt jó dolgunk lett hirtelen! :)

A második nap mérlege:
kb. 520 km távolság horizontálisan, 1834 méter elérése vertikálisan - ebből 124 gyalog... :), három ország, hat kanton, öt történelmi pillanat.