Miután előzetes várakozásaink ellenére napok óta aszalódtunk a világ egyik legtöbb hegycsúcsával büszkélkedő országában, péntek este leesett az eső. Ennek következtében szombat reggel végre már klímaügyileg is Svájciában érezhettük magunkat. (Értsd: Mindenki vastag pulcsiban/kabátban/széldzsekiben közlekedik, mi pedig végre nem döglünk meg pólóban.)

Volt egy kényelmes tízórás felkelésünk. Valójában azért nem aludtunk olyan sokat, mert a hűtőben lapuló fél sárkánytojás méretű dinnye este elfogyasztott részének hála éjjel mindig volt valaki a mosdóban. Végül a nap közepén végre elindultunk és nyakunkba vettük a várost, mert hát ha már Luzernben vagyunk, akkor nézzük meg Luzernt is.

Kezdetnek végigsétáltunk a főként biciklisek által használt gyalogos-biciklis úton a Reuss mellett. Habár a séta ezen etapja nem túl hosszú, azért arra pont elegendő volt, hogy a hidak pilléreinél kialakult vízugrás jelenségének elmagyarázásával megvillogtassuk Sándor előtt a világ előrehaladásához és a GDP növeléséhez mindenképpen szükségtelen diplomás tudásunkat. Sándor meg jó arc volt, mert úgy csinált, mintha érdekelné. [Sándor: Sándornak addig a pillanatig csak vízbeugrásról volt tudomása, 'segges' néven.]

[Zsolt: Az első találkozásunk a belvárossal zseniálisan sikerült, ugyanis az alább látható ketyerével találkoztunk, ami bár ma már nem üzemel, egyszerűen zseniális lehetett a maga idejében. Hidrológus mellékszakirányos mellékszívem aznap másodszorra dobbant nagyot.]

Elsőként a vár felé vettük az irányt, amit valószínűleg pontosabb várfalnak nevezni néhány vártoronnyal. Ez így nem feltétlenül hangozna izgalmasnak, de mégis az volt, mert láttuk az egykori börtönt, amely ha jól értettem, napjainkban hotelként funkcionál. 

Sok kicsi, ám annál meredekebb utcán felgyalogolva eljutottunk az egyik vártoronyig, ahol szerencsére annyian álltak sorba a feljutásért epekedve, hogy inkább simán átsétáltunk a fal túloldalára. A kis utcák egyébként meglepő kincseket rejtenek.

Visszatérve a fal másik oldalára sétáláshoz, a dombocska tetején rögtön találkoztunk is az első művészeti remekkel egy szökőkút formájában. Emellett rájöttünk, hogy azért itt a várfalon mászkáló őröknek biztosan rohadt jó dolga volt, mert olyan pöpecül svájci zöld füves focipálya volt a fal tövében, hogy ihaj. Biztos jó lehetett a szolgálat unalmas óráit egy meccs megtekintésével elütni!

Mire visszavonszoltuk magunkat a toronyhoz, addigra szerencsére leürült a sok ázsiai turistanéptől, így már mi is felmászhattunk. Először az elsőbe. Aztán a másodikba. A tetőről elég jó a kilátás, a torony belseje pedig tele van érdekesebbnél érdekesebb óraszerkezetekkel. Ennek ellenére a végére Pó, a Kung Fu Panda után szabadon már csak azt bírtam kinyögni, hogy "örök ellenségem... a lépcső..."

[Zsolt: A legjobb torony az óratorony volt, amelyben mindenféle régi óraszerkezetek működtek. Volt természetesen a toronynak is egy saját, de még a torony aljába is beépítettek egyet.]

A tornyoktól lefelé indulva belebotlottunk a nyugati világ újabb művészeti csodájába, ami egyszerűen annyira fantasztikus volt, hogy engem is megihletett. Utána azért megállapítottam, hogy a Willendorfi Vénuszra jobban hasonlítok. Szerencsére.

A belváros alacsonyabban fekvő pontjai felé közeledvén ismételten találtunk egy megtekintésre érdemes egyházi épületet, a Christkatholisches Pfarramt-ot. Elsőre egy görögkeleti templomnak tűnt, de valójában római katolikus. (Remélem most nem írtam nagy baromságot.) Belülről egy elképesztően letisztult, egyszerű díszítésű és berendezésű, hatalmas teret kell elképzelni. [Zsolt: Amúgy tök üres volt, csak mi ketten voltunk benne Bettivel, Sándor nem jött be velünk.] Nekem pont emiatt tetszett meg. Akit érdekel a Google StreetView segítségével bele is kukkanthat.

Az irányt a város egyik jelképe felé, a sziklába vésett oroszlán felé vettük.

Az oda vezető úton megnéztük a Sándor által már előre beharagozott buszparkolót is, ahol állítólag ázsiai turistákat szállító buszok szoktak teleportálni. Ez valószínűleg igaz lehet, mert tele volt velük az oroszlános kert is, aztán a tóparti sétány is. Az oroszlán mellett amúgy van egy gleccsermúzeum is, de a belépés nem díjtalan, sőt, az a gyanúm, hogy saját gleccsert is adnak ajándékba a fizető vendégeknek, olyan sok. [Zsolt: Meg aztán annyit hallottunk már a gleccserekről a dicső ELTE padjait koptatva, hogy fizetni biztos nem fogok érte, hogy még egyszer elmondja nekem ezeket valaki.]

Nem maradt más hátra, minthogy a part felé sétáljunk, már csak azért is, mert úgy ez előtt több, mint húsz perccel az lett nekem ígérve, hogy húsz perc múlva kaphatok fagyit. Valahogy - nagy nehezen - túl is éltem, és kaptam is fagyit. Kértem egy mangót (mindenki meglepődött), és egy törpike ízűt. [Zsolt: De csak mert itt nem volt baziliszkuszos.] Azért törpike ízű, mert hupike színe volt. Egyébként ez is jó összeállításnak bizonyult. (Kezdem azt gondolni, hogy a mangó nem csak a baziliszkusszal, hanem törpikével párosítva is kiváló kombinációt alkot.) A fagyi amúgy olyan nagy volt, hogy a két velem tartó dalia már réges-régen betömte a sajátját, mire én egyáltalán a feléig eljutottam. Persze van mentségem, közben pancsoló kutyust kellett nézegetnem, bele kellett nyúlnom ebbe a vízbe is, és ráadásul még az eső is eleredt. Utóbbiban az volt a legborzasztóbb, hogy felhigította az olvadt törpikés fagylaltom.

Fagyievés közben határozottan elfelé sétáltunk a parton, aztán odaértünk a közlekedési múzeumhoz, vagyis a Verkehrshaus der Schweiz-hoz. Nyilván csak enyhén nagyon volt lenyűgöző, hogy még be sem mentünk, de már az utcán megtaperolhattunk egy nem is akármilyen fúrópajzsot. Sándor roppant kedves módon méretarányként statisztált az alábbi képen... [Zsolt: A híres neves fúrópajzs nem a Négyes Metró alagútját fúrta, hanem a valamivel jelentéktelenebb Gotthard-hágó alatti vasúti alagutat.]

... de aztán sajnos el kellett válnunk, mert neki délután még jelenése volt egy focimeccsen [Sándor: Sándor focimeccse azon a pályán volt a várban, amire olyan jól le lehet látni a várfalról, ergo még egyszer felmászott a várba, bemelegítés gyanánt.], így a múzeum belbecsét már csak ketten derítettük fel Zsolttal. Valójában lehet, hogy jobb lenne, ha ezt a bejegyzést innentől ő írná, de épp nincs itt, hogy átadjam neki a billentyűzetet.

Szóval. Bementünk, kifizettük a jegyet (majdnem ingyé' vót hatvan frank kettőnknek, de csak azé', mer' a gyagyi planetáriumról [Zsolt: Meg videóvetítésekről meg franc se tudja, miről még.] lemondtunk, úgy lehetett volna még több), még beljebb mentünk, és rögtön belecsöppentünk a vasúti épületbe. Mozdonyok mindenfelé, kisfiaikat kergető apukák mindenfelé, szimulátorokhoz sorban álló fiúk és férfiak mindenfelé. Szerintem a kisfiúknak ilyen a mennyország. [Zsolt: Kisfiúk és lóerők, mondtam már két bejegyzéssel ezelőtt...] Az enyém egy könyvtár, az övék egy közlekedési múzeum. [Zsolt: A belépés első momentuma egy animált videó volt, ami azt mutatta, hogyan is működik egy ilyen alagút fúrás. Hogyan támasztják ki a fúrópajzsot, hogyan hasajtja a követ és utána miképpen építi fel ugyanaz a szerelvény az alagút vasbeton szerkezetét és a síneket. Utána beültem az egyik vonatszimulátorba és megállapítottam, hogy a vonatszimulátorok hülyeségek. Két megálló között elvittem azért a vonatot, mégse kelljen a szimulált utasoknak a szimulált réten leszállniuk. Elvégre ez mégis a szimulált Svájc és a szimulált SBB, nem a szimulált Magyarország és a szimulált MÁV.]
Kipróbáltuk a hajtány[verseny]szimulátort is, mert ilyen is van. Nyilván én voltam a lassabb. De az én képem legalább egy mormota volt, Zsolt viszont egy szeplős vörös hajú kislányként versenyzett. Há-há. [Zsolt: Kit izgat? Nyertem! :P]
Az emeleten van egy hatalmas flipper is, aminél kimondottan lényeg a csapatjáték. Hogy hogyan? Úgy, hogy kábé tíz személyes a flipper. Elképesztő. [Zsolt: A flipper célja meg az volt, hogy a csapat minél több pontot szerezzen és ezzel minél előrébb juttassa a képzeletbeli vonatot.]
Vannak mindenféle bemutatók bizonyos időpontokban (úgy, mint az állatkertben a látványetetés). Zsolt kipróbált egy olyat is, ahol gyakorlatilag egy kicsi libikókára kellett ráállnia, és az előtte lévő monitoron megjelenő domborzatnak megfelelően egyensúlyoznia. Ennél jobban majd ő leírja, mert én nem tudom. :) [Zsolt: Azt akarta bemutatni, hogy a fogaskerekű vasutak milyen meredekséggel küzdenek meg. A padló egy része lényegében szörfdeszka volt és azzal kellett megpróbálni eltalálni a monitoron látható terepviszonyoknak megfelelő meredekséget. Hatalmas gördeszkás és szörfös karrieremre tekintettel kiválóan szerepeltem, több ponttal rontottam nem csak az aznapi, de az all-time átlagpontszámot is.]

[Zsolt: Figyelembe véve, hogy tudom, mi lesz a következő bejegyzés tárgya, megemlítem, hogy a múzeum arra is nagy hangsúlyt fektetett, hogy milyen különböző fogaskerekű megoldásokat alkalmaznak. A lenti képen balról a második az a megoldás, amivel majd a következő bejegyzésben küzdjük fel magunkat valahová, ami egyelőre maradjon titok.]

További elképedés tárgyát képezte számomra, hogy képesek voltak a sokmozdony hosszú tér majdnem teljes hosszában egy földtani szelvényt kirakni. Ugyanitt gyerekek védőfelszerelésben, védőüveggel elkülönítve a többi látogatótól kalapáccsal verhették szét a sziklatömböt. [Zsolt: Imádom az ilyen kreatív megoldásokat, amelyek amúgy egyszerűek, mint a faék. A gyerek kalapál, örül, lefárasztja magát, szuper. Ha elfogyna a kő, talán akad még az Alpokban.]

És ha ebben az épületben nem találtunk volna elég csodálnivalót, akkor elég volt belőle kilépni, mert szemközt rögtön ott állt a következő csarnok táblákból. Konkrétan az egész csarnok oldalát közlekedés táblák borították. Annyira klassz!!!! Lehet találgatni, melyik a kedvencünk az alábbiak közül: [Zsolt: A tank?]

[Zsolt: A táblás épület egy másik falát csupa zöld, egy harmadik falát csupa kék tábla borította. És amúgy még felhívnám a figyelmet a bejárattól balra lévő esernyő tárolóra, amelynek párja a fényképkészítés helyétől balra található. Mert kitesznek esernyőket, hogy ha kimennél a szabadba, ne ázz meg. Olyan esernyőt amúgy akartam, de a csetreszboltjukban nem árultak olyat. Egyperces csenddel tisztelegjünk eme szomorú emlék előtt.]

A táblás csarnokban meglepő módon a kerekes járműveké volt a főszerep. Az alsó szint egyik teljes oldalában több emelet magasságban csodás régi és kevésbé régi járművek voltak kiállítva. Az állványzattal szemben volt egy sajtószobának berendezett emelvény, amelyben az ott ülők a Nagy Piros Gomb minél többszöri megnyomásával szavazhattak arra, hogy melyik legyen az a jármű, ami következőnek bemutatásra kerül. A kiválasztás után a gépezet automatikusan beindult, a megfelelő járműhöz gurult, és talapzattal együtt leemelte a helyéről, majd a "stúdióba" szállította és kitolta bemutatásra egy pörgő színpadra. Mindezt webkamerás közvetítéssel. Volt szerencsénk közelebbről meglesni egy Fiat 500 "Topolino"-t, ha jól emlékszem, az 1950-es évek elejéről, aztán két kapszulajárművet, majd a délután folyamán [Zsolt: még egyszer a Topolino-t és] még egy Bentley-t is. 

A klasszikus automobilok bemutatása mellett azért olyan kuriózumok is kiállításra kerültek, mint egy nagyjából száz éves babakocsi, vagy egy hatvan évvel ezelőtt bevásárlókocsi. De nem kizárólag a különböző típusokat lehetett tanulmányozni, hanem végig lehetett járni egy tükörlabirintuson. Jelige: "See You". Nyilván kétszer kellett rajta átverekedni magunkat, mert másodszorra videóra is kellett venni.

Az épületből kiérve már nagyon kellett vigyázni a testi épségünkre, mert ha sikerült is megúsznunk, hogy egy gyerekek tologatására szolgáló trolibusz ne üssön el, még mindig elcsaphatott minket az extra keskeny nyomtávon közlekedő és a múzeum alkalmazottja által irányított kisvasút.

Mivel mindezen akadályokon sikeresen túljutottunk, úgy gondoltuk, hogy megtekintjük a kiállított kalózhajót. Aki azt hiszi, hogy csak kívülről néztük meg, téved. Aki azt hiszi, hogy nem érdekes, téved. Aki azt hiszi, hogy nincs berakva egy kincsesláda tele gyerekeknek való kalózkalapokkal, kardokkal, távcsövekkel, szemfedőkkel és minden kalóztartozékkal, az téved. És aki azt hiszi, hogy nem asszimilálódunk az egyjegyű életkorral rendelkezők között, az téved a legnagyobbat.

Persze a vége az lett, hogy kábé nyolcéves kiscsaj úgy leszúrt minket, hogy inkább elkullogtunk. [Zsolt: Tündéri volt a kislány, észlelte, hogy itt nem hagyományos felnőttekkel van dolga, akár valami közös bűnözésről is lehetne szó, de sajnos egy vakhangot sem értettünk abból amit karattyolt. Megadtuk magunkat, a hajót átadtuk neki, mentőcsónakba szálltunk és eleveztünk.]
A következő hangár a vízi járműveknek, valamint hegyi szállítóeszközöknek volt szentelve. Szerintem talán ez volt a legkevésbé érdekes, de azért még így is elámultam azon, hogy valójában milyen nagy is tud lenni egy igazi mentőcsónak, és hogy embereknek hogyan lehetett annyi türelme, hogy üvegpalackokba hajómodelleket építsenek. Vagy rézből munkáljanak ki egyet. [Zsolt: Azért volt egy szobányi terepasztal, amin a zsilipelés működését mutatták be. Ha nem ismertem volna, vagy nem láttam volna még ilyet élőben, nagy hajókkal, akkor biztosan jobban leköt. A gyerekek mindenesetre tátott szájjal bámulták.]

A szárazföld és a víz után jött a levegős csarnok. Telis tele kisrepülőkkel, pilótaruhákkal, de ki lehetett próbálni, milyen az ejtőernyővel egyensúlyozni, fel lehetett húzni egy Da Vinciére hasonlító repülőszárnyat. Egy emelettel feljebb ki lehetett menni az épületből és egyenesen be-, majd végigsétálni egy utasszállító gépben. Én például örök barátságot kötöttem egy jetivel is.

Zsolt meg talált újabb vicces táblát. [Zsolt: Igazából Betti szúrta ki, én csak lefotóztam, de már learattam a babérokat, szóval így járt!]

Még egy emelettel feljebb meg már az űrutazásban merülhetett el az érdeklődő. Szerintem ez volt az egyetlen fájdalmunk azon kívül, hogy kevés időt tölthettünk el a múzeumban. Volt egy olyan kocka alakú kabin az egyik teremben, amivel gyakorlatilag az űrállomáson tartózkodást lehetett volna megtapasztalni. Pont úgy értünk oda, hogy 5 perc múlva kezdődött volna a bemutató, és egészen tűrhető sor volt, ezért beálltunk. Aztán a legendás svájci pontossággal ellentétben már tizenöt perccel később volt, amikor végre megjelent a bácsi [Zsolt: A bácsi késésének oka, hogy egy szobával arrébb az űrhajós kiképzés részét képező 3 tengely mentén pörgető (és szerintem garantáltan hányást indukáló) masinába kötözött bele két ázsiait], majd először csak azt a pár embert engedte be, akik csigavartyogó nyelven értenek. Ők benn voltak legalább öt percig, aztán kijöttek, aztán nem tudjuk, kik mentek be, de megint nagyon kevés ember, és akkor úgy gondoltuk, hogy nem várunk tovább, hanem inkább élvezzük ki a maradék alig több mint egy órát és tekeregjünk még a múzeumban. Jártunk még valami marsbéli tájon, aztán lementünk a földszintre, ahol Zsolt még ki akart próbálni valamit, de nem fért hozzá. Mert ugye ha nagy gyerek vagy, és játszós múzeumba mész, akkor fenn áll a veszélye, hogy nálad kisebb gyerekek is játszani akarnak a játszós múzeumban. Mivel te nagyobb vagy, ezért példát kell mutatni, meg nem irigynek lenni. Így sajnos voltak olyan dolgok, amiket a Pacim nem tudott kipróbálni. Remélem, hogy túléli. [Zsolt: Volt egyrészt egy botkormányos repülőirányítás, amin egy kis modell gépet kellett valahogy a szélbe belefordítani. A másik pedig egy leszállás szimulátor volt, ahol kitárt karral a mozdulataiddal irányítottad a gépet. Hozzáteszem, hogy azért voltak olyan aljas, szemét apukák, akik félórákra befoglalták pl. a daruszimulátort, miután nem hagyták a gyerekeiket rendesen játszani, mert abba is állandóan belebeszéltek és belenyúltak. Szerintem én maximálisan tiszteletben tartottam a kicsi gyerekek játékokhoz való jogait.]

Amíg mi repültünk meg űrkutattunk, addig kinn volt egy kis eső, de mire újra a szabadba merészkedtünk, már ismét sütött a nap. Ennek örömére vissza is mentünk az autós csarnokba, mert rájöttünk, hogy ott elfelejtettük megnézni az emeleteket. Azt kell mondjam, megérte visszamennünk, mert a bejárattól nem messze pont a crash test bemutató és tapasztaló zajlott. Gyorsan sorba álltunk, és mikor szabad lett a jármű, akkor a bácsi be is engedett minket, úgyhogy beszálltunk előre, meg ideiglenesen lett egy kislányunk is a hátsó ülésre. [Zsolt: A tesója nem jöhetett, mert ő még kicsi volt.] A bácsi beállította a fejtámlákat, ellenőrizte az öveket. Aztán 10 km/h-val nekib*sztak minket a falnak. Nem mondom, hogy nem fájt. A tanulság: mindig kössétek be magatokat az autóban. A többit majd Zsolt elmondja. [Zsolt: A kocsi elejébe egy jó 30 cm átmérőjű és kar hosszúságú gumitömböt építettek be és a falon, aminek nekiment az autó, egy tükör is volt, így tehát olyan volt, mintha frontálisan ütköznénk. Aki még nem ütközött kocsival, egyrészt legyen óvatos és sose kelljen megtapasztalnia, másrészt higgye el, hogy 10-nél is nagyot ránt minden. Elől is, hátul is. Az ideiglenes kislányunk pl. akkorát nyögött, hogy azt hittem, rosszul lesz, neki gondolom inkább hasban fogott az öv. A kormánynál valamivel jobb amúgy, mert karral támasztasz valamennyit, de azért ott is vág és fog. Személyes véleményem, hogy a jogosítvány megszerzéséhez és hosszabbításához kötelezővé tennék egy ilyet. Csak hogy tudja már mindenki, mivel szórakozik, mikor letol valakit az autópályán vagy csak szimplán s*ggf*j módjára vezet.]
Volt egyébként kilógatva egy ugyanolyan típusú autó, mint amiben a teszt zajlik. A különbség az volt, hogy a kilógatott autó orra kicsit szarrá volt zúzva, mert azt 50 km/h sebességgel gyötörték meg. [Zsolt: Meg voltak videók, hogy különböző sebességeknél mi történik az elől és hátul ülőkkel övvel és öv nélkül. Lényeg: mindig, mindenhol kössétek be az övet!]

Emellett szintén az autós csarnokba visszatérésnek köszönhetően szereztünk magunknak karkötőt. Nem akármilyet! Valójában azóta is egy rézvezetéket hordunk a csuklónkon. Lehetett választani egy monitoron, hogy egyszer, kétszer, vagy háromszor tekeredjen körbe a csuklón. Kértünk, Zsoltnak egy háromszorost, nekem egy egyszerest. És a rézvezeték annyira randa piros műanyag borítással és annyira fura csatlakozóval van megoldva, hogy még nem volt szívünk ledobni magunkról. [Zsolt: Betti először nem nagyon akarta, amit neki kértem, de aztán meglepetésemre annyira megtetszett neki, hogy azóta is hordja, néha többet van rajta, mint rajtam az enyém.]

Az udvari medencében volt még lehetőség vízibiciklizni, de volt zsetonos hajóirányítós játék is. Kifelé pedig a Gotthard vasúti alagút egy rövidebb változatán kelhettünk át. 

Összességében azt tudom mondani, hogy ha semmi más látnivaló nem lett volna a környéken, emiatt akkor is megérte volna elmenni Luzernbe. Aki esetleg a későbbiekben szánná rá magát, netán gyerekkel, annak csak annyit tanácsolnánk, hogy nyitásra menjen, és ne felejtsen el hideg élelmet vinni. [Sándor: Sándor boldog, hogy vendégei jól érezték magukat, még úgy is, hogy orvul egyedül hagyta őket elveszni a múzeumban.] [Zsolt: Ehhez a múzeumhoz szerintem egy nap is kevés, ha mindent rendesen megnézel, kipróbálsz. Ha mindent el is olvasol, akkor két nap is. És akkor még ott vannak azok a részei, ahova eszünkbe sem jutott jegyet venni.]

A múzeum után visszasétáltunk a városközpontba, közben romantikusan nagy cseppekben esett ránk az eső is, és valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mi voltunk az egyetlenek, akik ez ellen nem próbáltak meg védekezni.
A városban még kicsit kerengtünk, hazafelé pedig arra is sor került, hogy a híres muskátlis Kapellbrückén keljünk át. Na, az ijesztő volt. Nem a muskátlik miatt, hanem mert nagyjából a feléig csak hömpölyögni lehetett, és egy fehér ember nem volt a környéken. A szuvenyírboltot viszont nagy szerencsénkre középen, a stratégiai szempontból legszűkebb helyen alakították ki. Aki azon túljut, boldogan élhet, míg meg nem hal. [Zsolt: Az ázsiaiak elképesztő számban voltak mindenhol. Volt olyan, hogy a Kisegér már majdnem megsértődött, mert helyette mindig egy ázsiai trollkodott bele a fényképbe. Az összetétel még érdekesebb volt számomra, mert nem annyira kínaiak és japánok, mint Indiából vagy környékéről származók özönlöttek.]

Ekkorra már rettenetesen fáradtak voltunk, így hazafelé vettük az irányt. [Zsolt: Hazafelé találkoztunk egy derék madárral, aki nagyon békésen elüldögélt az egyik zsilip mellett felhalmozódott iszapon. Mivel nem a Tökös Récék bandájába tartozott, számunkra még új arc volt, illedelmesen köszöntünk neki és lefotóztuk.]

Még így is előbb értünk haza, mint Sándor a focimeccsről, de az elgyötörtségi versenyben nem tudom, ki nyert.

A hatodik nap mérlege: kb. 10 km két lábon, 1 kanton,  megszámlálhatatlan óraszerkezet, még több művészet, valamint 1 hupike, [Zsolt: rengeteg lóerő], 1 jeti,  és 1 ütközés.