Az Úrral szemben mi a hetedik napon sem pihentünk meg. Olyannyira nem, hogy elvileg korán keltünk (értsd: 8-kor el akartunk indulni). (Hogy ebből mi a tanulság? Hogy sokkal hülyébbek vagyunk, mint az Úr.) Persze ez is csak hellyel-közzel sikerült, és nem volt stresszmentes sem, mivel Sándor egy ponton közölte, hogy "A hegyen most 3 fok van.". Ruhatár áttervezése, rövid helyett hosszú, pulcsiból a vastagabb, indulás. Ez az indulás olyan jól sikerült, hogy Sándor javasolta, hogy inkább menjünk busszal, mert amúgy nincs esélyünk a 9:42-es vonatot [sem] elérni, utána meg majd egy órával később. [Betti: Nem félóránként jártak a vonatok? Na mindegy. A végén még kötözködésnek hatna.] [Zsolt: Megnyugtatlak, annak hat.] [Sándor: De, félóránként. Viszont minden fél óra késés szignifikánsan növeli a csúcson ázsiai hordákkal való találkozás esélyét.] Szóval vettünk buszjegyet, mert becsületesek vagyunk. Meg ha nincs, akkor a pótdíj 100 Fr(itt azt akartam írni, hogy Frorint, de a Pacim szerint nem vicces, ezért mégsem, aztán végülis mégis)-tól kezdődik. A jegyet persze senki sem kérte, de úgy gondoltuk, ez is az időleges asszimiláció része. Odaértünk a Bahnhofhoz, ott is vettünk jegyet, ezúttal egy másikat, ami vonatra jó. Felszálltunk a vonatra, leültünk, elindultunk, Betti menetközben fényképezett [Betti: hozva a szokásos színvonalat] ...

... Sándorral meg közben csendben ébredeztünk, illetve Sándor elmagyarázta, a tömegközlekedés rengeteg lehetősége közül éppen melyiket alkalmazzuk és jót nevettünk azon, amikor két svájci (kalauz és utas) próbáltak beszélgetni és nem igazán értették egymást. [Betti: Zsolt nagyvonalúan nem említette meg, hogy habár hivatalosan nem rohantunk sehová, elvégre a hegy megvár, azért ezt a busszal-menjünk-hogy-elérjük-a-vonatot megtoldottuk a stoppold-le-a-jegyautomatát-különben-lekéssük-a-vonatottal és azzal, hogy indulási idő előtt két perccel Sándor azért még megkérdezte, mennyi időnk van, mert akkor ő még vásárol innivalót. Semmi rohanás. Csak a szokásos.] [Sándor: Ki volt az számolva. Amúgy nem is kérdeztem meg, hogy mennyi időnk van, mivel tudtam. Mert ki volt számolva.] 
Viszonylag hamar odaértünk az állomásra, ahonnan a híres-neves fogaskerekű, a Pilatusbahn indul. [Betti: Úgy hívják, hogy Alpnachstad. Mármint a vasúti állomást. Mármint azt a helyet, ahol a rendes vonatról le kell szállnod, hogy átszállhass a fogaskerekűre.] [Zsolt: Tudtam! Csak nem sejtettem...] Leszálltunk, Sándorék szereztek jegyet, én fotóztam egy nagy térképet és megnéztem a csetreszboltot, ahol először vethettem pillantást a Pilátus-hegy plüss sárkányaira. Aztán beálltunk a sorba és tolakodás nélkül araszoltunk a negyedóránként induló járatok felé. Itt ki kell emelnem, hogy ez a nap a svájci pontosság temetésének kezdete volt. A vonatunk késve indult, a fogaskerekűnél pedig konkrétan egy fantom-járatra szálltunk fel, amit persze felfoghatunk úgy is, hogy a földi személyzet észlelve a megnövekedett igényt, elintézte, hogy egy különjárat induljon a várakozó tömeg mérséklése céljából. Ügyesen mozogtunk a tömegben és elhelyezkedtünk az induló vonat utolsó előtti padsorán. [Betti: Mindeközben Zsolt folyamatosan kereste az alkalmat, hogy a sort rendezgető néniről letéphesse az egyenblúzát, mert sárkány volt az oldalán. Amúgy tényleg jól nézett ki. A blúz, nem a néni. A néni is, mert nem vagyok bunkó, de a blúzról beszélünk.] A fogaskerekű amúgy arról híres, hogy egyrészt már nagyon régóta üzemel, másrészt bizonyos szakaszain 48%-os emelkedőn halad célja felé. Ez amúgy nem vicc, huszonegypár százalékról indultunk és már az első 100 méteren bele is nyaltunk egy 48%-osba. A vonal mentén a meredekségváltozásokat is jelölték sárga táblákon. Sajnos 48-ast nem sikerült elcsípni, de azért egy példát tudok mutatni:

Az út hatalmas élmény volt, a meredek útvonalon az alacsony sebesség ellenére is jól érezhető volt az emelkedés, a lenti meleg gyorsan mögöttünk maradt és az indulástól számítva 20-25 perc múltán már az utazóközönség nagyobb része öltözködni kezdett. Sándorral mi a végállomásig vártunk ezzel, Betti pedig hármunk közül a legkeményebb lévén rövidujjúban szállt ki és csak a felhőben vette fel a pulcsit. [Betti: Csak a pulcsit. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az utazóközönség nagy részével ellentétben kabátom biztosan nem volt. Egy sárga kendőt szereltem még a nyakamra, mert én ott fázom először, de az sem maradt rajtam sokáig.] [Zsolt: Bár kétségkívül egy hős az én drága Paripám, útközben sikerült róla olyan képet készítenem, amit akár az Esőember filmkockáiról is választhattam volna. Tom Cruise szerepében Sándor, Dustin Hoffmann szerepében Betti:]

Merthogy a fogaskerekű vonat először erdőben, aztán kis fák között, majd tehenekkel pettyezett legelőkön és sziklás meredélyekkel szegélyezve végül csak belemászott egy alacsonyan osonkodó felhőbe.

Eleinte úgy tűnt, egy remek kilátópontra sikerült feljönnünk, de valahol leelőztük a kilátást, aki ezek szerint még nem kelt fel.
Röviden azért elmondom, hogy ez a végállomás egy kilátóteraszhoz dobott ki minket, ahol volt egy étterem, szálloda, kajálda, stb. Aztán kicsit később rájöttem, hogy a kilátóterasz alatt meg van egy pláza. Benne csetreszbolttal, mosdóval, kávézóval, a sikló megállójával, stb.

Tartottunk egy kis felderítést, bemutatkoztunk az alpesi hegyi varjaknak

(később azonosítottuk egy alfajukat a francia hegyi rigócskát, tanulatlan elmék könnyen keverhetik ezt a két madarat [Betti: Az Ónodi-féle rendszertanba emlékeim szerint először mint alpesi hegyi galamb került be, de hívtuk hegyi óriás sárgarigónak is. Persze ki emlékszik már rá... Egyébként ez az a pont, ahol remélem, hogy Tisztelt Olvasónk B. Gábor örökre letesz arról, hogy nálunk értelmes madaras hozzászólást olvasson.]), szereztem egy térképet, aztán megtámadtuk az akkor még legmagasabb(nak hitt) csúcsot az Eselt. Előtte ellenőriztük, hogy semmiféle tiltás hatálya alá nem esünk, de szerencsére nem a tűsarkúmban jöttem hegyet mászni.

Ez volt a három csúcs közül a legmeredekebb úton megközelíthető, jó sok lépcsőn másztunk fel, de ennek eredményeképpen ki is értünk a felhőből. Vagy ő ment odébb. A szél miatt. Vagy a nap miatt.

Vagy tudja a fene, de a lényeg, hogy az Eselről láttunk már valamit a környező vidékből, a többi csúcsból és itt kiderült az is, hogy márpedig nem ő a legnagyobb, hanem a Tomlishorn. Még bámészkodtunk egy sort, a Kisegér megtámadta a csúcsot jelző követ, aztán lementünk. Ekkor már (valószínűbben a kisütött nap miatt) az étterem és szálló környékén is gyérültek a felhők, cserébe lett egy csomó turista. Második nekifutásra a távolabbi és ezúttal már tényleg legmagasabb még látogatatlan csúcsot támadtuk, a már korábban bemutatott Tomlishornt. Odáig viszonylag hosszan egy kb. csapásirányban tekergő út vezetett.

Kényelmes séta, néha picit felfelé, néha picit lefelé mentünk, sok emberrel találkoztunk és elkezdtük itt is az asszimilációt és hatalmas "Grűci"-kkel köszöntöttünk boldog-boldogtalant. A csúcs előtt kellett még egy kicsit szerpentinezni, itt találkoztunk azzal az ázsiai hölggyel, akinek annyira megtetszett a "Grűci"-m (amit akkor a lihegés miatt inkább csak "'ci"-ként sikerült kimondanom"), hogy aztán egy kanyarral később már mindenkinek és előre mondogatta, hogy "Ci!", "Ci!", "Ci!". [Sándor: Ez kb. olyan, mint nálunk a 'Lom!' vagy a Bődöcs-féle 'csumhó'.] [Betti: Gyengébbek és kevésbé műveltek kedvéért, a >> 'Lom!<< általam került be a háztartásba, Zsoltnak lehetősége sem volt megszabadulni a kifejezéstől. A kifejezés még a Sándorral közös gimnáziumi éveink alatt került kifejlesztésre magas intelligenciával rendelkező osztálykánk által. Tartozik hozzá egy igen speciális, csak általunk használt emelkedő hangsúly, melyet közönséges emberek sem megérteni, sem alkalmazni nem tudnak. A szó jelentése: "Csókolom!"] Az időzítésünk zseniális volt, a csúcstámadók előző turnusa pont lejött, mire mi felértünk, így a csúcs nagyjából teljesen a miénk volt. [Sándor: Ez is ki volt számolva.] Élveztük egy sort a kilátást, csináltunk szelfit, mert azt kell, a Kisegér most is megtámadta a tényleges csúcsot.

Betti segített neki ebben, így a túra folyamán ő járt a legmagasabb ponton, ő konkrétan állt 2132 méter magasan. Aztán persze rájött, hogy nem csak magasan van, de meredek mélység van alatta, így gyorsan és talán egy picit megijedve le is jött gyorsan. [Betti: Habár ez utóbbi mondattól puhánynak tűnhetek, és kicsit azért az is vagyok, de tényleg elég para volt ott kitéve a térnek. Nem tudom, hogy a hegymászók mit esznek a helyzeten. Hozzátenném, hogy tavaly Zsolt is átélhetett volna hasonló parát - helyettem is -, amikor az Ír-sziget legészakibb pontján, a Malin's Headnél a háborgó vizes szakadék szélén, annak háttal guggolva nekiállt a kvarcittelért kalapálni. Szerinte az nem volt para.] [Zsolt: Nem is volt.]

Aztán elindultunk visszafelé, ismét visszatértünk a "bázisra", a kilátóteraszra és a plázába. Közben láttuk a hegy legfontosabb épületét, a bajba jutott tehenek mentsvárát, a szarvasmarha-mentőegységek végállomását, a BociSpitalt! Vagy mi más lehetett volna az az épület?

Kis kitérővel, mert volt egy "Galéria" névre keresztelt, sziklába vágott folyosó, ami azonban nagyrészt az északi oldalra nyílik, ahol akkor éppen ismét összefüggő felhőtakaró lapult. Aki nem hiszi, annak itt egy kép a kilátásról:

[Sándor: Az időzítés itt is kielégítő volt.]

Pisiszünet, majd erőt véve magunkon megtámadtuk a harmadik csúcsot is, az Oberhauptot. Először ezen is túlmentünk, követve a Wanderweget, ami egyszercsak egy sziklatestben aláereszkedő lépcsőben ért véget. Itt volt egy csöpp stau, mert mindkét irányba sokan akartak volna közlekedni, de a keresztmetszet túl kicsi ehhez. Nagy nehezen átvergődtünk, de itt rá kellett jönnünk, hogy ezen az úton lefelé indulunk a hegyről egy piszok meredek oldalon. Ez rajtunk kívül nem sokakat zavart, a hegyoldal gyakorlatilag tele volt.

Felfelé-lefelé annyi ember mászkált, mint nálunk csúcsidőben az egész Bakonyban. Gyorsan vissza is menekültünk a lépcsőn, egészen a csúcsig, ahol a Kisegér ismét csúcstámadott, a hegyi varjak között felismertük a francia alfajt és aznap is hallottunk idegenek szájából magyar szót. Ekkorra azért egy picit már elpilledtünk, úgyhogy megrohantuk az ajándékboltot, ahol csatlakozott hozzánk Grüezi Mittenand, a Pilátus-hegyi sárkányok királya. Ő később nagyon jól összebarátkozott a Nagyhasú Oroszlánnal, együtt durmolták végig a Luzern-Budapest utat a kalaptartón. [Betti: A visszapillantóból ők voltak a legköltőibb látvány.] Aztán beszálltunk a Kriens felé tartó siklóba, ami egy sok személyes sílift és megkezdtük utunkat lefelé. Ez a nagy, egyterű sílift csak a harmad útig vitt, ahol átszállhattunk volna egy kisebb, négyszemélyes gondolába, hogy tovább libegjünk lefelé, de úgy határoztunk, innen sétálunk egyet lefelé a hegyről. A gondola úgyis belassít valahol a maradéktáv felénél, ott be- és ki lehet szállni, tehát majd ott beszállunk.
A terep abszolút nem volt nehéz, inkább csak meredeken battyogni kellett lefelé.

Találkoztunk fákra rögzített sátrakkal, kitartóan felfelé tekerő kerékpárosokkal, más túrázókkal, hegyi étteremmel. Aztán az út csak csúfot űzött belőlünk, elkezdett a gondolamegálló előtt felfelé menni. Betti ezt már nehezen viselte, de az utunk végén talált táblák jobb kedvre hangolták.

Aztán beugrottunk a gondolába, ami tényleg mozgott, úgy kellett beszállni, de azért megoldottuk valahogy, az előzetes pánik ellenére is. [Betti: Na itt megállunk. Eddig tűrtem, de most már muszáj szót emelnem magamért. Először is én voltam az egyetlen, aki a legmagasabban járt, és a két velem tartó dalia el sem tudja képzelni, micsoda nehézség volt náluk harminc centivel magasabbig felmászni. Másodszor. Rohadtul nem könnyű beszállni egy lebegve mozgó járműbe, amibe ráadásul Sándor szállt be előttem, tehát a jármű egyszerre végez előre haladó egyenletes és oldalra kilengő mozgást is. Nincs az a fizikai törvény és matematikai számítás, ami ezt korrektül le tudná írni.] [Zsolt: Nincs más hátra, ugorj!] [Sándor: Betti nem említi, hogy így éppen jobb helyzete van, mivel 1 dalia be tudja húzni, 1 pedig be tudja tolni, ha arra lenne szükség.] [Betti: Így már mindenki érti, milyen jó nekem.]

Az ereszkedés kellemes volt, pihentünk, bámultuk a laposodó hegyeket, aztán megérkeztünk. Kifelé még benéztünk a lenti ajándékboltba is, ahol Betti vett nekem egy mesekönyvet és nem merte felvállalni, hány éves gyereknek lesz, pedig a néni nagyon érdeklődött. [Betti: Gyanús, hogy sehová nem tudunk úgy menni, hogy ne gyanúsítsanak meg legalább egy gyerekkel.]
Innentől már nem volt annyira érdekes a nap maradéka. Először elmentünk a buszmegállóig, majd szerencsétlenkedtünk, hogy akkor buszozunk-e vagy sem. Először elindultunk gyalog, ismerkedve a luzerni kertvárosi miliővel. Aztán egy ponton (ahol már amúgy is elegünk volt a sétából) nem tudtuk, hogyan folytassuk, mert előttünk az autópálya volt és azon még Svájciában sem szabad gyalogolni. Úgyhogy automata, busz, majdnem Bahnhof. Azért a Bahnhof, mert ott van a TourInform, nekem meg előző nap nem lett luzerni térképem és olyat mégse lehet. Meg azért is Bahnhof, mert Sándor nagyon jó hamburgerest és kebabost tudott ott. Úgyhogy szereztünk térképet és ettünk egy-egy kebabot/hamburgert. Feltankoltunk még az állomás Coop üzletében enni-, inni- és nassolnivalóval, mivel bár semmi sincs nyitva vasárnap Svájcban, a vasútállomás alatti Coop mégis, mert az emberek ott is esznek és isznak vasárnap is. A bolt legalábbis dugig volt. Utána már csak hazasétáltunk, eldöglöttünk és hagytuk telni az időt egy csomó hülyeséget művelve mindeközben.

[Betti: Ja. Olyannyira hagytuk telni a napot, hogy este még bevállaltunk egy parti andalgást hármasban, nevezzük amolyan Könnyű Esti Sétának. Ezalatt én közelebbről tanulmányozhattam a környéki réce- és egyéb madárpopulációk magánéletét, valamint hódolhattam a hagyománynak, így térdig bele is lógattam magam a Reussba, ha  már egyszer ez is víz és ha már egyszer útba esett.]

[Zsolt: Szégyen, de ezt az esti sétát nagy lendülettel kifelejtettem, pedig itt találkoztunk először a Bukósisakos Réce bandával és szemtanúi lehettünk egy hatalmas bandaháborúnak is, amely leginkább a vízből éppen kilógó lépcsőért zajlott.]

A hetedik nap mérlege: kb. 20 km gyalog (ebből 5 km a városban), több száz méter szintemelkedés és -süllyedés, max. 48% emelkedő, 1 db Grüezi Mittenand, 1-1 finom gyorskaja [Betti: és egy csomó káááácsaaaa!!!!].

[Betti: Az a gyalog az legyen inkább kb. 25 km. Sándor komoly bizonyítékkal állt elő, és tutira beletettünk pár száz métert még a csalingázás közben Zsolttal. Nem, nekünk nincs ilyen pöpec óránk meg alkalmazásunk, mint Sándornak, úgyhogy ezt nem tudjuk bizonyítani. De tény.]