Nos, talán senkit nem lep meg, hogy ez a nap is még a megelőzőn kezdődött. Már az eredeti terv is az volt, hogy amikor elindulunk haza, még megnézünk ezt-azt, és csak utána fordítjuk a motorháztetőt teljesen Magyarország felé. Pakolás közben tehát ránéztünk, hogy mégis hogyan valósítható meg a terv. Reggel a Felső-Rajna völgyébe terveztünk egy kirándulást, délutánra meg a vaduzi kastélyt gondoltuk meglátogatni. Utóbbit ugyanis két éve megközelítettük kb. 100 méterre, de ennek nagyobb része függőlegesen értelmezendő. Ott voltunk alatta, Vaduzban, a fő téren, a Parlament mellett, de a várhoz akkor már sem erőnk, sem időnk nem volt felmászni, főleg, hogy ez sok kilométeres kerülővel tehető meg. Tehát arra gondoltunk, hogy majd most, most aztán nagyon, de nagyon meglátogatjuk. Aztán ember tervez, Liechtenstein végez. [Betti: Valahol nem is értem magunkat. A két évvel ezelőtti liechtensteini kalandoknak köszönhetően megfogadtuk, hogy oda az életbe vissza nem megyünk, aztán tessék, most épp azt tervezzük, hogy visszamegyünk.]
Hetekkel korábban rákerestem a "Vaduz castle ticket" keresőszó-kombinációra, Mr. Google második helyen rangsorolt egy oldalt, ami nekem kicsit gagyinak tűnt, de hát az az egész ország a vicc kategóriába esett eddig nálam, így nagyon nem lepődtem meg. [Sándor: Egyetlen liechtensteini emberhez volt eddig szerencsés, nagyon cuki és aranyos, mint az országa.] Meg volt a belépő, igaz euróban megadva, amit picit furcsálltam, de aztán gondoltam, nagyjából mindegy. Most ismét felkerestem ezt az oldalt és találtam egy térképet is, ami azt mutatta, hogy a szóban forgó vár Bécsben van. Mert hogy ez a bécsi Liechtenstein Burg, nem a liechtensteini Vaduz Castle. Franc az osztrákokba.
Aztán akkor gyorsan rákerestem a valódi vaduzi kastélyra, aminek a honlapja valamivel jobban néz ki, viszont legalább van rajta egy nagyon fontos információ a látogatók számára:

Is Vaduz Castle open to the public? Are there guided tours?
No. Vaduz Castle is the home of the Prince and Princess and Hereditary Prince and Princess and is therefore not open to the public. Guided tours are only organized in exceptional cases, for example for special events.

Bezzeg ha hozzánk érkezik valaki (akár a liechtensteini hercegi család is) negyedórás körbevezetést tartunk szerény kis lakásunkban. Persze ezek után leshetik! Ha térden állva könyörögnek, akkor se jöhetnek be hozzánk! Franc a liechtensteinekbe [is]. [Betti: Szóval mégsem törjük meg fogadalmunkat. Majd az autópályáról integetünk ennek a ...khm... csodás kis országnak.] [Zsolt: Az autópályán Betti szólt, hogy "láttam a vaduzi kastélyt" és legnagyobb döbbenetemre nem intett be neki... bár lehet, hogy azt sem érdemli meg.]

Ennyit a felvezetésről.

A fentiek fényében már nagyon egyszerű dolgunk volt, nem kellett sem korán indulnunk, sem sietnünk a kirándulással. Azért megpróbáltunk viszonylag korán elindulni, hogy Sándort ne tartsuk fel nagyon, de szerintem már bőven 8 óra után voltunk, mire könnyeinkkel küszködve, zsebkendőt lobogtatva kigurultunk az utcából, amely egy hétig otthont adott nekünk. [Betti: Ide akár az utolsó közös fotót is berakhattuk volna, de azt már valójában a Sándor által írott előszóban láthattátok, úgyhogy aki nem emlékszik rá, az lesz kedves újra megtekinteni a "SwissTrip kicsit másképp" című bejegyzésünket. Legalább nő a látogatottság.] [Sándor: Zseniális rekurzió!]
Az út első része keletnek vezetett, arra mentünk, amerre egy héttel korábban bejöttünk az országba. Aztán a liechtensteini határhoz közeledve délnek fordultunk, ekkor még mindig viszonylag sík terepen haladva, autópályán. Aztán Chur települését elhagyva lekanyarodtunk az autópályáról nyugat felé és elkezdtünk kapaszkodni egy fennsíkra.
Ez már inkább olaszok és rätoromanok által lakott terület, így a települések és a települések között vezető utak képe is egy kicsit másképpen fest. Tudtam például, hogy a fennsíkra majd néhány szerpentines útszakasz vezet. Az mondjuk fura volt, hogy a StreetView nem volt folytonos, egy-két szakaszon megszakadt. Az egyik ilyen szakasz például egy mindössze egysávos, meredek sziklafalban vezető, rettenetes útminőségű, kanyargó szakasz volt. A beláthatatlan kanyar fogalma új értelmet nyert. Odafelé még volt felvezető autónk, de még így is használnunk kellett a viszonylag sűrűn elhelyezett kiállókat, hogy a forgalom biztonságos legyen. Aztán elérkeztünk egy meredeken emelkedő szerpentines szakaszhoz, ami a StreetView 2014-es felvételein már felújítás alatt volt. És amikor odaértünk, láttuk, hogy még most is. [Betti: Vagy már megint? Nem tudom, melyik a rosszabb.] Ami elkészült, az nagyon rendben volt, de hogy mi tart ezen több mint 3 évig?!? (Ezekről az utakról csak visszafelé készültek képek, ekkor még felfelé mentünk itt.)

Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy ezen a területen a német minőség az olasz munkatempóval társul. A települések képe is inkább a mediterrán vidékeket idézte: szűk utcák, pasztellszín házak, köztéri ivókutak, stb. [Betti: Kanyarba bedudálás, hogy jövünk...] [Zsolt: Na ja, olyan is volt, bár akár végig nyomhattam volna a dudát.]
Célunk Valendas település volt, ahol letettük az autót egy falu széli parkolóban, majd elindultunk a völgyben lévő vasútállomás felé. Egy kb. 1,5 km-es séta vezetett oda egy vállalhatatlan minőségű úton (ezért sem mentünk arra autóval). A települések ezen a vidéken fent vannak a fennsíkon, a vasút meg lent megy a völgyben és általában két településnevét is hordozza, amelyek a völgy két oldalán fekszenek. A mi állomásunk Valendas-Sagogn névre hallgatott. Megkerestük a várótermet, ott kipróbáltuk az állomás mosdóját, amit 20 rappe ellenében vehettünk igénybe és a legtisztább és legrendezettebb mosdók közé tartozott az egész út folyamán. [Sándor: Mármint az enyém után.] [Betti: Ez nem is volt kérdéses.] Aztán vettünk jegyet az automatából (mert Svájciában a világvégi állomásokra automatát tesznek), kis vacilálás után megnyomtuk a jelzőgombot, ami azt hivatott jelezni a szerelvény számára, hogy lesz felszálló utas, legyen kedves megállni. Aztán a kijelzőn figyeltük, hogy a svájci pontosság jegyében hogyan duzzad a vonatunk késése 5 percről 7 percre. Én itt már minden rosszra felkészültem, hiszen egy óránként közlekedő járatnál 7 perc már több mint 10% késés. Arra számítottam, hogy a helyiek már egy doboz cigarettát elszívtak a stressztől, esetleg már szedik fel a síneket, hogy ez a járat biztos megszűnt. De nem, ez már egy olaszosabb mentalitású vidék vagy egyszerűen aki idejön szerdán a Rheinschluchthoz, az ráér, nem siet. [Betti: Nem tudom, Zsolt ezt hogyan írja később, de ha valaki a Rájnslutty kifejezéssel találkozik, akkor erről van szó. Azóta is így hívja.] [Zsolt: Nem akartam a Tisztelt Olvasót megvezetni, ezért a terepen is használatos kifejezéseket használtam írás közben. De amúgy igen, Rájnslutty.]

Aztán megjött a vonat, felszálltunk rá és kb. 5 perc alatt átzötyögtünk a következő állomásra, aminek a neve Versam-Safien. Közben már nézelődtünk, mert hát a völgy miatt jöttünk ide. És akkor talán azt is elmesélem, miért is jöttünk el erre a vidékre. Szerintem a svájci TourInform oldalon találtunk egy képet a "Swiss Grand Canyon"-ról, ami lényegében a Felső-Rajna egyik szakasza, a helyiek Ruinaulta vagy Rheinschlucht néven hivatkoznak csak rá. Népszerű kirándulóhely a folyón pedig kajakosok csorogtak és nagyon sok tanösvényt is jelöltek errefelé. A tervünk az volt, hogy vonattal elmegyünk Versam-Safienig, aztán a vonat irányában tovább sétálunk egy nagy kanyarulatig, utána pedig onnan vissza egészen Valendas-Sagogn állomásig.

A kanyarulatig szinte végig a folyó mellett mentünk, egy helyen már bele is mentünk, hogy nehogy ez a víz maradjon ki. (Ez is nagyon hideg volt.) [Betti: Szerintem kellemes, főleg visszafelé, a hegymászósokk utáni kimelegedésben.] Aztán a kanyarulatban lévő kis gerincre is felmásztunk, ami igen meredek kapaszkodó volt és a gerincén való mászkálás sem volt éppen veszélytelen. A morzsalékos homokkövön könnyű volt megcsúszni, alattunk pedig semmi nem volt, amiben meg lehetett volna kapaszkodni. Ez volt talán a legveszélyesebb hely, ahol jártunk, ezért nagyon-nagyon óvatosak voltunk és ahol már nem éreztük biztonságosnak, visszafordultunk.

Láttunk itt is vízeséseket, de itt nagyon kis intenzitással csordogáltak csak, mivel az eső már régen volt, ami le akart folyni, már lefolyt.

De nem is ez tűnt a meghatározó felszínformáló erőnek. A táj nagyrészt olyan volt, mintha Kappadókiáról néztünk volna képeket. A kőzet színe és a fényviszonyok miatt olykor hosszan kellett bámulni a formákat, míg rájöttem, melyik melyik előtt van, sőt, hogy azok nem egy falat alkotnak, hanem közöttük több méternyi távolság is lehet.

Így már sokkal jobban értettem, miért hívják Swiss Grand Canyonnak. És azon is elgondolkodtam, hogy vajon Európa természetföldrajza előadáson vajon előkerült-e ez a vidék akárcsak említés szintjén. Sem én, sem Betti nem emlékezett rá. (Ami persze nem jelenti azt, hogy nem volt róla szó, bár azt gondolom, hogy ilyen képeket csak megjegyeztem volna, mint "ide el kéne menni egyszer".)

Az idővel hatalmas (talán még túl nagy) szerencsénk volt megint, verőfényes napsütés volt. A kaptatótól úgy ki is melegedtünk, hogy Versam-Safien felé visszafelé ismét lementünk a folyóhoz és arcot is mostunk. Közben egy kajakost figyeltünk, aki még érkezésünk előtt kijött a partra (talán pisilni) és éppen visszaszerelte magát a vízre. Kicsit őt, kicsit a szemben lévő háromszöges csúcsokat figyelgetve pihentünk, aztán visszamentünk a vasúállomáshoz.

Az állomáson nem vártunk, csak átsétáltunk rajta, közben találkoztunk egy cicával, aki valószínűleg vadászhatott valamit, mert nagyon óvatosan és megfontoltan cserkészte a kukoricaszárak tövét. Ettől persze ismét megsajdult a Dödihiányunk, úgyhogy szedtük a lábunkat, hogy haladjunk a cicánk felé.

Sajnos a Versam-Safien és Valendas-Sagogn közötti út nem ment annyira a folyó mellett, mint reméltem. Sőt, viszonylag hamar eltávolodott tőle. Cserébe viszont sokszor a folyó mindkét oldalát a badland foglalta el. A mi oldalunkon a törmelékből töltéseket formáltak, gyanítom nem annyira a kedvünkért, inkább a vonat védelmében. Ez olyan szempontból (is) jól jött, hogy magasabbról jobban beláthattuk a túloldali formákat.

A folyónak ezen a szakaszán biztosan lehetett még kajakozni, mert számukra függesztettek ki olyan táblákat, amivel amúgy sűrűn nem találkozhatunk. Omlásveszély balról, haladj a folyó jobb oldalán.

Később még távolabb kerültünk a folyótól és egy erdőben folytatódott az utunk. Néha úgy kanyarodott az ösvény, hogy ráláthattunk a folyóra és így ismét a látóterünkbe kerültek azok a munkagépek, amiket még a vonatról figyeltem meg, hogy a mederben dolgoznak.

Távolról még nem volt egyértelmű, hogy mit és főleg miért csinálnak, akkor még csak azt hittem, a medret kotorják. Később kiderült, hogy egy mellékfolyó (patak?) hatalmas áradással egyrészt letarolt egy bazi nagy erdőrészt, másrészt lehozott sok száz köbméter hordalékot. A nyomokból ítélve ez pár nappal korábban történhetett, a vasúti töltés mindkét oldalán még friss hordalékot láttunk. Ami zavarba ejtett, az a vasúti sínek makulátlan tisztasága volt. Azon semmi nem mutatta, hogy itt a töltésen átcsapott volna egy hordalékár. Az út ezen a ponton átosont a vasúti sínek másik oldalára és közelebb kerültünk a folyóhoz, de lemenni már nem tudtunk hozzá. Elbúcsúztunk hát a tájképtől és visszabattyogtunk a vasútállomásra.

[Betti: Sejtettem, hogy Zsolt elfelejti majd leírni a kirándulás mélypontját. Szerintem ká meleg volt, és én szomjas is voltam, és mikor az erdős részen haladt az út, akkor egy helyen találtunk is egy emberitatót, de abból csak szórványosan csöpögött víz annak ellenére, hogy tőle két méterre ott folyt le a patak. Amikor továbbhaladtunk, akkor egy helyen újabb patak keresztezte az ösvényünket, és pont volt egy kisebb lépcsője is. Szerintem vízivásra kiválóan alkalmas hely volt, de olyan leb*szást kaptam a fejemre a férjemtől, hogy alig hittem el. Mert állítólag végig sem gondoltam és ez felelőtlenség, és van még víz az üvegben, igyam azt, mert ettől majd fosok, és úgy aztán k*rva szar lesz hazamenni. Nem fostam. Hogy őszinte legyek, eszembe sem jutott ez a lehetőség. Ellenben jól esett a víz. Szeretem magamat azzal áltatni, hogy a hegyi patakocskákban megélnek azok az élőlények, amik a csapvízben kinyiffannának.] [Zsolt: És akkor következzenek a tények. Tény, hogy eszébe sem jutott. Tény, hogy nem basztam le, csak ledöbbentem és örültem, hogy nem ivott sokat, majd elmondtam, mi az oka a döbbenetemnek. Az is tény, hogy már akkor jóval több szót vesztegettünk erre, mint kéne, de most még teszünk rá egy pár lapáttal. (Igen, én is.)  És ha már az előző bejegyzésben oly' bőszen emlegetted: itt nem magasról jött az a víz, hanem egy pár száz méteren található, amúgy mezőgazdaságilag aktívan hasznosított, azaz trágyázott, permetezett fennsíkról. Szerintem nem volt olyan tiszta, mint előtte nap azok a vízesések. De örülök, hogy nem lett semmi bajod.]

A váróterem kényelmi funkcióit élveztük még egy kicsit, megebédeltünk és ez idő alatt olyasmi történt velünk, amit sok év vonatozás alatt még sosem tapasztaltam. Szerda, délután 3 órakor megérkezett egy vasúti dolgozó, aki egyrészt körülnézett a váróban, látta, hogy oda túrázók sarat hordtak be, takarítani kéne. De látta azt is, hogy eszünk, ezért nem annak állt neki, hanem lemosta az ablakokat. Megismétlem: lemosta az ablakokat! Sok száz kilométert és sok-sok állomást jártam végig vonaton, de ilyet még nem láttam. Döbbenetemen túllendültem azért és elindultunk vissza fel a fennsíkra a Kisautóhoz. Odafelé láttuk azt is, amit korábban már olvastunk, hogy Svájciában szinte mindenhol van óvóhely. Valendas esetében az iskola alatt található, jól ki van táblázva, egy bejárata biztosan van az utca felől, de szerintem van neki még egy az iskolán belül. Szereztünk még vizet egy köztéri kútból, ezt Betti később csak "bocivíz"-nek hívta. [Betti: Abból már szabadott inni.] [Zsolt: Persze, mert azon ott volt a közműszolgáltató táblája, tehát az tisztított ivóvíz.]
Aztán elindultunk visszafelé, arra, amerről jöttünk. Mivel tudtuk, mi következik, készítettünk képeket, főleg az egysávos, beláthatatlan kanyaros szakaszról.

Amikor reggel még a másik irányba mentünk, itt egy utánfutós katonai dzsip követett minket és az egész napunk folyamatos katonai jelenlétben telt, rengeteg katonai repülő hasította az eget. Most csak egy Kia jött mögöttünk, szerencsére elég türelmesen.

A lenti képen még pont nem látszik egy aranyos soktonnás teherautó, ami miatt egy intenzív fékezéssel megálltam az "alagút" előtt, majd tolatni kezdtem. Szerintem a Kia ekkor még nem értette, miért, de aztán meglátta a teherautót és ő is gyors menekülésbe kezdett. Persze gond nélkül elhaladtunk egymás mellett, a teherautó megköszönte, de pont az ilyen helyzetek miatt nagyon kellett figyelni ezen az úton.

Aztán a lenti képen látszik baloldalt egy kanyar, ami a sziklafal és egy sziklatorony között halad. Ott egy piros (talán Porsche, nem volt időm megnézni) cabrio-val sikerült majdnem csattannunk, mert annyira nem húzódott ki szélre, amennyire a kényelmes elféréshez kellett volna.

És miután ennyi stresszen már túl voltam, Betti előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdte filmezni az utat, amiben így össze-vissza magyarázok, de aztán rájövök, hogy filmez és végre befogom a szám.

Aztán elfogyott a szerpentin, vissza az autópályára és innentől irány haza! Észak felé törtünk ki az országból, ott ahol bejöttünk. A maradék frankokat elhasználandó még tankoltunk egyet és szereztünk estére egy sört a benzinkúton, aztán átléptük a határt. Kifelé gond nélkül haladhattunk. Utána végigaraszoltunk a Bodensee partján, szó szerint, mert iszonyat nagy dugó volt. De csak elértük a német autópályát, ahol aztán elkezdtünk haladni. Persze sokkal inkább kellett arra figyelni, hogy mások hogyan haladnak, hiszen én továbbra sem akartam széthajtani a Kisautót, ott pedig mehetnek bármennyivel, mentek is páran. Összességében mégis azt kell mondanom, hogy a németek sokkal okosabbak az autópályán, ők tényleg használják, nem csak száguldoznak rajta. Volt például egy váratlan staunk, villogás gőzerővel, majd megállt az autópálya, de aztán szét is húzódott, a belső sáv felkente magát a szalagkorlátra, a külső pedig lehúzódott a leállósávra. Annyira meglepett a jelenség, hogy több tíz méterbe telt, mire felfogtam, mi történik és én is kiálltam egy busz elé. Utat nyitottak a szirénás járműveknek, mert baleset volt előttünk. Ott volt egy baromi széles folyosó, a két kocsisor pedig változó sebességgel araszolt. De nem volt ugrálás, mindenki maradt ott, ahova kiállt, csak araszolt, amikor tehette. Egyetlen autót láttam, aki beugrott a folyosóba, de hülyék mindenhol vannak. A hivatalos szervek reakció idejéről annyit, hogy a baleset percekkel azelőtt történhetett, hogy a forgalom megállt, mert csak kb. egy kilométert kellett araszolnunk. A folyosónkat viszont csak a rendőrség egy autója használta, tűzoltók és mentők már rég a helyszínen voltak egy mobil sávterelővel is. Az egészet annyira pöpec módon kezelték, hogy csak ámultam. [Sándor: Ez az egyetlen dolog, ami az itteni közlekedésben tetszik, hogy ha baj van, akkor mindenki kapcsol, a szervek pedig nagyon hatásosan tudják tenni a dolguk.] A baleset résztvevőit elnézve volt egy utánfutós autó, aki gondolom lassan haladt (100-110), őt ki akarta kerülni egy valamivel gyorsabb autó, aki figyelmetlenül ugrott ki egy nagyon gyorsan (160-180) közlekedő autó elé. Szerencsés ütközés lehetett, mert csak további két autót törtek meg, öt autós baleset szerintem a németeknél kicsinek számít. [Betti: A "törtek meg" valójában tartalmaz egy gyártószalagról viszonylag frissiben legördülhetett totálkáros BMW X ötös vagy hatost, aki az előtte pár méterrel álló és teljesen összenyomott alakú csomagtartóval rendelkező szintén német drágaautómárkát képviselővel puzzle módjára összeillett. ] [Zsolt: Jó, szanaszét hevertek az euró tízezrek. Így jobb?] [Betti: Igen, jobb. Bár nem szanaszét, csak összegyűrve.]
Aztán innentől már elég eseménytelen volt az út. Azt terveztük, hogy Münchent mindenképp elkerüljük, aztán egy autópálya pihenőben megállunk aludni. De jól álltunk idővel, és nem akartunk túl korán kiállni, ezért elmentünk egészen Deggendorfig, ahol már Passau felé fordulva szerettünk volna kiállni egy pihenőbe. Pechünkre a németek akkor újították fel az összes nagyobb pihenőjüket, így azokba nem tudtunk kiállni, a kisebbekből pedig így gyakorlatilag kilógtak a kamionok. Nem vicc, villogóval álltak a besoroló sávba is belelógva. Hiába, ha a tachométer jelez, meg kell állni. Nem irigyeltem őket.
Mi mentünk tovább Passau felé, majd bele. Megpróbálkoztunk egy lakókocsik számára kialakított parkolóval, de ott nagyon határozottan tiltották a személyautók jelenlétét, így átmentünk Passaun és elindultunk a 130-as jelzésű osztrák úton a Duna partján. Eleinte úgy tűnt, sokat kell még mennünk, de aztán egyszer csak a semmiből megjelent egy pihenő, padokkal, sőt WC-vel, így megálltunk. Utólag kiderült, hogy a legjobb pihenőt választottuk, a WC full exrás volt, a pihenő egészen nyugodalmas, a levegő friss és hűs. Vacsiztunk, aludtunk.

A tizedik nap mérlege: kb. 680 km négykeréken, kb. 10 km kétlábon, 3 ország, 7 kanton, 5-10 perc késés minden vonatnál, amit láttunk elhaladni, sok hektár badland.