Felvirradt utolsó svájci napunk hajnala. Erre a napra terveztük a Trümmelbachfälle-t , Grindelwaldot és Interlakent. Aztán amikor kicsit utánanéztem, hogy mégis milyen helyre megyünk, kiderült, hogy az Interlakentől délre található észak-déli völgy a hegyben sokkal több érdekességet rejt, mint elsőre gondoltuk. Ez ugyanis már a Jungfrau Region, ami talán Svájc legagyonturisztikázottabb területe. Tehetik könnyen, mert van mit nézni. A fentebb említett völgyben például ki tudtak alakítani egy olyan túraútvonalat, amit egyszerűen csak a 72 vízesés völgyének hívnak. És erről a honlapjukon is van bőven információ, sőt, amikor egy gombot megnyomtam, egy olyan összefoglaló PDF-et kaptam, hogy majd' leestem a kanapéról. Benne volt minden lényeges információ a túrához úgy összegyűjtve, ahogy még Magyarországon - ahol szerintem remek túratérképekkel vagyunk ellátva - sem tudnám előkészíteni. Még a másnapi időjárás-előrejelzést is beletették. Elég gyorsan át is strukturáltuk a napot ezek ismeretében és úgy gondoltuk, Lauterbrunnenben letesszük az autót a Bahnhof melletti parkolóházban, végigmegyünk a 8 km-es túrán, bemegyünk a Trümmelbachfälle barlangjaiba és majd visszabuszozunk. Nem hittem ugyan, hogy valóban látni fogunk 72 vízesést (eleve mi az, hogy 1 db vízesés?!?) [Sándor: Az olyan, mint a vízugrás, csak rosszabbul sikerült.], de azért sokra számítottam és nagyon szép tájra. Így Grindelwald és Interlaken háttérbe szorul, de azért átmegyünk a városon és a keleti tó északi partján autózunk vissza. Módosított terv elfogadva. [Betti: Grindelwaldba tulajdonképpen úgyis csak azért akartam eljutni, hogy elmondhassam magamról, voltam egy varázslótelepülésen. (Harry Pottert nem olvasók számára: Grindelwald egy varázsló volt, akit Dumbledore évtizedekkel korábban legyőzött, és így elnyerte tőle a Bodzapálcát, ami a legerősebb varázspálca.)]

Ennyit a felvezetésről.

Próbáltunk viszonylag időben elindulni, ami nagyjából sikerült is. Egy új útvonalon, Luzernen átvágva hagytuk el a várost, ezen az autópályán még nem jártunk korábban. Közben majdnem sikeresen elgázoltam egy robogóst, mert a balra kanyarodó sávból kilógott egy autófar, amit ki akartam kerülni, miközben a robogós nem mögöttem, hanem előttem gondolt kimenni az amúgy telített balra kanyarodó sávba. [Betti: Szóval még jobban jobbról, mint az már amúgy is csúnya lenne.] Kiabált egyet, én legyintettem és mentünk is tovább. Az út eleje viszonylag eseménytelen volt, aztán egyszercsak elfogyott az autópálya [Betti: ami eddig is volt, ahol csak egy sávos és 100-as korlátozásos volt...] és az út átváltott egy intenzív szerpentines hegymenetbe. Néha olyan flik-flakokkal, amit Betti csak annyival írt le, hogy "úgy néz ki az út Igoron, mint egy 5 éves gyerek sárkányrajza". [Betti: Nem azt mondtam, hogy egy ötéves gyerek sárkányrajza! Azt mondtam, hogy mint amikor A Sárkány ˙a.k.a. Fogatlan) rajzol. Így neveld a sárkányodat rajongó vagy és még azt sem tudod, ha arra utalok??? Botrány.] [Zsolt: Többféleképpen is leírtad, hogy hogyan néz ki, elnézést, hogy nem jegyeztem meg mindet (bár szégyellem magam, hogy pont a Fogatlanos nem jutott eszembe), főleg azzal voltam elfoglalva, hogy átfűzzem magunkat azon a... bigyón.] A mélypont talán az volt, amikor 40-es korlátozással begurultunk egy vég nélkül kanyarodó alagútba, ami majdnem egy teljes kört tett meg, mielőtt szabad ég alatt folytathattuk volna az utunkat. [Betti: Azóta is várom a gyorshajtásos csekket.] Ezen a ponton már gőzerővel szidtuk Igort, azt hittem, megint eltérített minket 20 másodperc rövidítésért. Később azért persze kiderült, hogy nem nagyon volt más választása és hazafelé nem volt olyan vészes ez a hegyvidéki szakasz, de ennyire ne szaladjunk előre. Ekkor még emelt hangon próbáltam elmagyarázni a svájciaknak, hogy milyen egy normális főút: többnyire sík és nem szerpentinezik ostobán mindenféle hegyekre. Nem hallgattak rám.

Sebaj, túllendültünk a problémán, befordultunk a völgybe és higgadtan autókáztunk mások mögött, beálltunk a parkolóházba és egy picit felöltöztünk, mert ahova aznap még nem sütött a nap, mindössze 12-13 °C volt. A napon persze vagy tízzel több, úgyhogy nagyon sokáig nem volt rajtam pulcsi, de az elején jobb volt úgy. [Betti: Nyilván megemlítenem is felesleges, hogy én nem öltöztem be jobban.] Szinte az első házon láttuk, hogy jó helyre jöttünk, a Kisegér áldása kísérte innentől a napunkat.

Betértünk a TourInform-ba, ahol egy nagyon irritáló hangú, de amúgy nagyon segítőkész hölgy magyarázott egy nagyon értetlen turistának. Többször megfordult a fejemben, hogy én ezt meg sem várom, de aztán volt egy-két fontos kérdésünk, úgyhogy csak végigvártuk. Szereztünk térképet, megtudtuk, hogy a buszon lehet majd jegyet venni, továbbá a völgyben szinte mindenhol "only cash" és ennyi tudás nekünk elég volt, útnak indultunk. Alig néhány házat hagytunk el, amikor már ki is szúrtam, hogy ide visszafelé majd be kell térnünk, mert láttam egy zseniális pólót (tehénveszély KRESZ tábla, alatta: COWTION!). A szerencsésebbek akár még rajtam is láthatják majd a jövőben.

Az első vízesés a Staubbachfälle volt, ezt a faluból is lehetett már látni.

Ehhez kiépítettek egy kis utat is, hogy a vízesés széle alá be lehessen menni. Az ide felvezető út elején volt egy nordic walking bot tároló, hogy a kaptatónak nekivágók szükség esetén felkaphassanak egyet vagy kettőt, majd visszaérkezve visszatehessék a tárolóba. Magyar szemmel nézve kicsit fura volt, hogy ez működik, de működik. Mi nem kértünk, bár utólag lehet, hogy nem ártott volna legalább egy. Először lépcsőztünk meredeken felfelé, aztán egy alagúton mentünk be, aztán már víztől csöpögő sziklákon tapostunk és aztán ott volt a vízesés.

A vízesésben amúgy nagyon sok jó dolog van. Kapásból a víz, meg hogy esik. Így aztán hűt, kellemes permetet csinál és a permetben meg szinte mindig van valahol egy szivárvány.

Miután eleget bámészkodtunk, visszamentünk a kaptató aljára, nyugtáztuk, hogy akik közben lejöttek, lerakták a botokat és ittunk egy kis ivókútból. A víz nagyon-nagyon hideg és valami elképesztően tiszta és finom volt. Hiába no, itt már a gleccserekből jönnek ezek a vizek és még nem vánszorogtak olyan hosszan, hogy tele legyenek mindenfélével. [Betti: Mindenki jól vésse be emlékeibe, amit most olvasott. Segítek: Víz. Magasról jön. Tiszta. A következő bejegyzésben erre visszatérünk.] [Zsolt: Pacikám, akkor kérlek vésd eszedbe a következő bejegyzésig: "magasról jön".]

Aztán sétálgattunk tovább, a főúttal párhuzamosan haladó burkolt úton, ahol azért valamennyi forgalom volt, de mindenki számított rá, hogy ténfergő, út közepén fotózgató kirándulókkal fog találkozni. Bámészkodni és fotózni is volt mit bőven. A távolban havas hegycsúcsok, közelebb meredek sziklafalak, vízesések. [Betti: Hóóóóó! Vagy inkább jééééég! Fene sem tudja. De olvadozott, az tuti.]

A völgy csendjét aztán lövésnek hangzó ijedelem verte fel, de kiderült, hogy csak egy bázisugró nyitotta ki az ernyőjét. Aztán még egy, aztán még egy. Kiderült, hogy errefelé ez egészen népszerű sport, úgy a siklóernyőzés, mint a bázisugrás. [Sándor: Hogy vinné el a fene a jó dógukat]. Volt közben helikopter is, de szerintem akkor éppen nem mentett, hanem csak visszatért a helipad-re.

Menet közben volt még néhány kisebb vízesés, sajnos a hétvégi nagy esőnek itt már nem lehetett érezni a hatását.

Volt persze az ember alkotta dolgok között is olyan, ami örömre adott okot, Betti például majd kiugrott a bőréből, amikor a Schnappi feliratú kukával találkoztunk. (Ezen amúgy látszik, hogy még rajta a hajnali pára, mivel ekkor még egy falat napsugárral sem találkozott.) Innentől egy darabig a vidám dalt dúdolgattuk.

Aztán történt egy ponton, hogy túlmentünk az egyik javasolt elágazáson és nem mentünk ki a Trümmelbachfälle felé a főútra, hanem a párhuzamos úton túlhaladtunk rajta. [Betti: Komolyan mondom, nem emlékszem, hogy valahol is jelölve láttam volna az elágazást, aminél irányt kellett volna váltanunk.] Nem estünk kétségbe, visszasétáltunk hozzá és megnéztük, hogyan is működik az a max. 40 fő befogadására alkalmas felvonó, amivel fel lehet menni viszonylag magasra a barlangban.

Vettünk jegyet (cash-ért) és rögtön az első táblánál lefagytam egy picit. A tábla ugyanis röviden azt mondta el, hogy talán ne ess bele a vízbe, mert az +2 °C hőmérsékletű. Ezt picit nehéz volt elhinni a 30 °C körüli hőmérsékletről besétálva a hegy árnyékába, de tényleg nem vicceltek.

A Trümmelbachfälle arról híres-neves, hogy kb. az utolsó barlangban futó vízeséses gleccserpatak [Betti: Európában. És látogatható is.]. 10 vízesést számoztak be különböző magasságokban (én nem számoltam, továbbra sem tudom, mennyi 1 db vízesés), amiket kiépített úton, biztonságosan meg lehet közelíteni.

A felvonó a bányákban használatos alkalmatossághoz volt hasonló, róla sajnos nem, csak belőle készítettem képet.

A 6. vízesés magasságába vitt fel minket és úgy döntöttünk, [hogy először] felmegyünk a legmagasabb pontra és a vízzel együtt [Betti: Nem a vízben!] csordogálunk lefelé. Nos, elég hamar kiderült, hogy az a csordogálás inkább eszeveszett rohanás, zúgás, morgás, szóval a tempót esélyünk sem volt tartani.

Sok más turista is volt amúgy, de valahogy mégsem volt tömegnyomor érzés, néha persze várni kellett, hogy mi is odaférjünk, vagy elkészüljön egy kép, de mi is megvártuk és mások is megvártak minket.

Kicsit olyan volt, mintha mindenki megszeppent volna egy picit a természet ilyen vad erői láttán. Nekem óhatatlanul Malin Head jutott eszembe Írországból, ott is hasonló nyers erővel csapkodott a víz, de ott nem volt világítás, korlátok és lépcsők. [Betti: Csak a szakadéknak háttal kvarcitot kalapáló férjem. Nem, már tényleg nem fogom sokszor felemlegetni...]

A barlangban amúgy hideg volt, amint egy kicsit is közelebb kerültünk a vízhez, abból sugárzott a hideg (vagy elszívta a hőt, válasszon a Kedves Olvasó kedve szerint). Szinte állandó vízpermet, rendkívül hangos zúgás jellemezte az egész utat.

Az egyik legérdekesebb vízesést Corkscrew Fall-nak nevezték el, mert a kőkemény sziklában meanderezve vágta be magát a víz.

Végül lesétáltunk a barlang aljáig, elköszöntünk a kizubogó víztől és folytattuk utunkat a völgyben felfelé.

[Betti: Azt még azért lábjegyzetben elmesélném, bár többeknek valószínűleg már feltűnt, hogy nem vagyok egy fagyos típus. Ez a hely pedig kiváltképp alkalmas volt arra, hogy ha a nálam sokkal fagyosabb munkatársaim és barátaim rákérdeznek, milyen volt, akkor elmondhassam, hogy "Hát, hoztam a formám, 2°C-os víz mellett ujjatlanban és mezítláb szandálban voltam. Nem. Nem fáztam."]

Innentől egyre gyakrabban pillantottunk meg kisebb-nagyobb vízeséseket, többségük csak úgy jött a sziklából, mintha egy hordót fúrt volna meg valaki. Volt, ami éppen csak csordogált, volt a mi zuhogott.

Az első alkalmas helyen megálltunk ebédelni, ami szerencsénkre pont egy olyan hely volt, ahol le tudtunk sétálni a völgy közepén zúgó patakhoz, a Weisse Lütschine partjára. Megmártóztunk benne, mint minden útba eső vízben. Rettenetesen hideg volt ez is, de a Kisegér bátran bemászott egy sziklára, hogy a fénykép színvonalát emelje. [Betti: És természetesen én eközben bokáig mártóztam benne, mert jól esett.]

Elhaladtunk még a legnagyobb vízesés mellett is (Mürrenbachfall), amihez aztán kiderült, hogy fel is lehet menni.

Egy kis erdei ösvényen indultunk, amin aztán megjelent egy kőfolyás, megkönnyítve a feljebb jutást. Először arra gondoltam, hogy ezt ember hordhatta ide, de ha így van, ki? és hogyan? Aztán Betti azt mondta, hogy egy ponton túl ő már nem jön, de én még küzdöttem tovább és kezdett az a gyanúm lenni, hogy a kőfolyás lehet, hogy természetes eredetű és a hegyről lepotyogó kövek aprózodtak fel. Felfelé egyre kisebb kavicsok maradtak, majd már csak fű és felértem a vízesés alatt kialakult mélyedésig, amiben szűnni nem akaró szivárvány virított.

A kaptató tetején kimondottan jól esett a hűsítő vízpára és nagyon szép kilátás nyílt a sziklafal tövéből a völgy egészére.

Aztán elindultam lefelé és még sikerült Bettit is megelőznöm egy kicsivel, mivel biztonságosabbnak ítéltem egy másik úton lemenni, mint ahol feljöttem. Aztán már csak kicsit bandukoltunk, találkoztunk a svájci mezőgazdaság dübörgésével (a lekaszált füvet forgatták és hordták össze), valamint egy egyedi KRESZ-táblával.

A legmagasabb, de a többitől eltérően többlépcsős vízeséshez (Mattenbachfall) nem mentünk már el, de messziről azért láttuk. A képhez asszisztált egy siklóernyős is, hogy lehessen valami fogalmunk a méretekről.

Mivel közelebb voltunk a havas hegycsúcsokhoz, mint utunk elején, még gyönyörködtünk egy kicsit bennük a buszmegállóból, ahova elég szerencsés időpontban érkeztünk ki.

Alig pár perc múltán már jött is a busz, a fedélzeten tudtunk jegyet venni, visszavitt minket Lauterbrunnen központba. A busz amúgy nagyon ötletesen volt megoldva. Mivel aznap az általunk is használt idősávban nagy volt az utasforgalom, a busz mögé akasztottak egy utánfutós buszrészt, így növelve meg a utasteret. Amikor már nincsenek annyian, gondolom, leakasztják róla és csak a busz közlekedik, puttony nélkül.

Betértünk még a reggel látott COWTION-ös pólóért [Sándor: Nincs olyan emlékem, hogy ezt megmutattátok, örihari.] [Zsolt: Szerintem mutattuk, de valószínűleg bódult voltál még a fogászattól. Részünkről nincs harag.], mert az nagyon tetszett és zászlót is szereztünk, mert bár svájci zászlónk már volt, Lauterbrunnen zászlaja megtetszett nekünk, hát vettünk egyet abból is (bár a blogírás idejében még nem találtuk meg a helyét a lakásban). Aztán vissza az autóhoz, elpakolásztuk magunkat és indulás! Interlaken elővárosában még megálltunk tankolni és egy Migrosban feltöltekezni a hazaútra (mármint a magyarországi hazaútra, nem Luzernig). Ellenőriztük még, hogy valahogy kikerülhető-e az a szerpentines szakasz, amin reggel végigszenvedtük magunkat, de be kellett látnom, hogy Igornak nem volt választási lehetősége, arra vezet az út. Megterveztük az útvonalat a Brienzersee északi partján és elindultunk. A Pacikámnak mondtam, hogy mivel a StreetView alapján ennek a tónak a partja nem lesz úgy beépítve, mint a Genfi-tó (vagy Lemani-tó) partja, ezért próbáljon meg útközben lőni pár képet. Gyöngyszemek születtek, a kedvencem ez:

Két helyen is megálltunk, hogy gyönyörködjünk a tájban.

Ezzel valószínűleg az őrületbe kergettük azt a szerencsétlen biciklist, aki mellett így legalább háromszor haladtunk el. Az egyik helyen készült kép a szupercsapatról is:

Aztán csak körbeértünk és Brienzben szerencsére egy csodálatos alkotás is elénk gurult, egy elől egy, hátul két kerékkel megáldott, pedállal és láncos áttéttel hajtott szerkezet, aminek utasa kb. fekvő helyzetben "hajtotta" járművét. Átlagosan 0,2 km/h sebességgel. Szűk utcán. Folyamatos szembe forgalommal.

Igor is észlelte, hogy lassít minket, ezért gondolt egyet és ahelyett, hogy a főúton közelítettük volna meg a "gyerek-sárkányrajzra" [Betti: Maradjunk a sima sárkánynál.]  hasonlító aszfaltcsomót, inkább a brienz-i kertek alatt osontunk el. Átok, Igor, átok rád! 20-as övezetek, szűk, padka nélküli utcák, traktorok, meredélyek, stb. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy így az aszfaltcsomónak azon pontján kapcsolódtunk be, ahol már az alagútból kiértek a járművek. Itt "szerencsésen" beragadtunk egy teherautó mögé. Ezzel lekerült rólunk az a teher, hogy ha lehet, ne tartsuk fel a mögöttünk jövőket, mert minket is feltartott valaki. Aztán később megbántam, mert tényleg nagyon feltartott, mert Murphy törvényei alapján a legszűkebb helyen találkozott busszal, kamionnal, újabb kamionnal. Így aztán legalább kétszer megálltunk az emelkedőn, de végül csak átszenvedtük magunkat ezen a szakaszon, a Kisautó ismét hős volt, és aztán már csak az autópályán kellett Luzernig csorognunk. Sándor jelezte előre, hogy ezen a szakaszon délután mindig dugó van, igaza is volt. [Sándor: A világ legjobb melója lehet a Radio Pilatus-nál útinformos hírbeolvasónak lenni, minden délután beolvasod ugyanazt a 4soros (nem hexameter) szöveged, hónap végén meg jön a fizu.] Alpnachstadnál és a város előtt közvetlenül volt egy kis fennforgás, de annyira nem volt vészes, ahogy Sándor lefestette. Időben hazaértünk, az utolsó szakaszon mondjuk megpróbált kiidegelni egy ránézésre bevándorló vezette BMW, de nem hagytam magam, az ő kedvéért sem gázoltam halálra sem gyalogost, sem biciklist és a forgalmi dugó sem tűnt el pusztán azért, mert ő szerette volna.

Otthon nekiláttam elkészíteni a búcsúvacsorát, ami szerintem hosszú idő óta a legpocsékabb étel volt, amit főztem. A tészta szétfőtt, de szerencsére a fűszerekkel helyre lehetett billenteni valamennyire a massza ízvilágát. [Betti: Ezen a pontos feltehetően illene sorsközösséget vállalnom a Pacimmal, és bevallani, hogy én is részese voltam a kudarcnak, de mivel ő nem hozta fel, ezért én sem fogom.] [Sándor: Én imádtam, mivel délután gyökérkezelésen voltam, és így nem kellett rágnom.] Közben pakoltunk és könnyes szemmel búcsúzkodtunk luzerni főhadiszállásunktól, a kilátástól, a kacsáktól.

A kilencedik nap mérlege: kb. 160 km, 1 ország, 4 kanton, (elvileg) 72 vízesés.