Egy szóval Düsseldorf.

Reggeli, nagy pancsipancsi, meg mitvegyekfelnincsegyrongyomsem után elindultunk felderíteni a várost. Elsőként kimentünk a dokk részre, ahol volt néhány fura épület. [Zsolt közbeszól: ez a városrész leginkább a londoni Dokknegyedhez hasonlítható, egy egykori, felhagyott ipari terület (=dokk) rehabilitációjáról van szó, ahol az egykori szutykos, romos raktárakat, hangárokat, stb. eltakarították, és irodaházakat, lakóházakat, szirszar hoteleket (Marriott, Hyatt) hoztak létre, modern, posztmodern, szupermodern és utramodern, stb. stílusban. A szó a stúdióé.]

Néhány elgondolkodtató kérdés: 
1. Miért hasznos, ha egy épületen spirál alakban van egy akármicsoda?
2. Miért kell műanyag, csoportosan szivárvány-, de egyénenként egyszínű búvárbékáknak felmásznia egy épületre? Szerintem ettől nem lesz díszesebb, de még csak viccesebb sem. [Zsolt közbeszól: szerintem ez vicces épület.]
3. Miért jobb sokkal drágább és csúnya épületet építeni, mint egy kulturált kinézetű, ám fele akkora költségvetésűt?
És még lehetne sorolni, de nem fogom. De így legalább az ott dolgozók szép helyen fogyaszthatják el ebédjüket műanyag dobozaikból. 

Utána leültünk picit egy padon, néztünk egy fószert, akinek valószínű egész napos programja volt nagy nyomású vízbizgentyűvel megtisztítani a ladikjának valami leplét, majd befizettük magunkat a Rheinturmba. Igen, ez az a nagy torony, amibe fel lehet menni. Minden német tudásomat összeszedve annyit mondtam, hogy "zwei Erwachsene, bitte", de a bácsi értette. Aztán a második csoporttal be is fértünk a liftbe (merthogy két lift van ám, de az egyik nyilván nem működik), és felmentünk egészen addig, ahol a számláló azt mondja, hogy "168,0". És ott kiszálltunk, és volt körbejárható üveges folyosó, és mindenfelé ellátott az ember, mert helyenként azt is kiírták, mit lehetne látni.

És nagyon magasan voltunk, és nagyon sütött a nap, és körbejártuk, aztán - immár sokadszorra - megállapítottuk, hogy sok paraszt van a világon, a turisták még inkább, és nincs udvariasabb a magyar embereknél. És ez most komoly. De végül ilyen terhes gondolatokkal is lejutottunk a toronyból, és elsétáltunk egy fura épületegyüttes mellett, amiről nem tudtuk, mi az, és odakinn nem mindig divat ráírni, nem úgy, mint nálunk. Végül kiderült, hogy valami tartományi főakármicsoda, ahol fontos döntések születnek és teszik jobbá az életet. Átsétáltunk egy hídon a szembe oldalra, és nagy nehezen találtunk egy boltot is, feltankoltunk, aztán lesétáltunk a partra, ami egy nagy füves placc volt egy idő után fű helyett kaviccsal. Természetesen az egész sűrűn borítva kutyagumival. És kacsáztunk, és voltak nagy hápikák [Zsolt: egyes vélemények szerint ludak][Betti: nekem minden vízben úszó madár hápika.], és okos kutyusok, és megállapítást nyert, hogy a gyereklelkesedéshang az bármilyen nyelven gigacuki.

Aztán visszasétáltunk egy másik hídon, meg kóboroltunk, meg leültünk a lépcsőre, és ittunk sört és radlert, és a megélhetési utcalakó bácsinak adtuk az üvegeinket, aztán felforrtunk és odébb álltunk, és találtunk egy szabad padot egy pici utcában, amire leültünk. Illetve négy pad is volt, de nem vagyunk telhetetlenek. És tegyük hozzá, hogy Düsseldorfban tényleg nagyon kevés pad van, alig lehet normálisan leülni valahová.

Ezt követően már csak hazacsászkáltunk Jakihoz, ahol végül eldőlt, hogy egy napot még ott maradunk, és akkor szombaton ő is tud velünk tovább jönni világot látni.

A negyedik nap mérlege: 168 méter magassági különbség, öt vízhólyag lábtájékon, boldog államalapítást kívánás mindenkinek.