Mikor reggel felébredtünk, a többi autó még ugyanúgy ott volt körülöttünk, mint este. De szerencsére ez nem maradt így sokáig, mert jött egy nő, maga a megtestesült Német Hatékonyság. Sötétkék bömó dinamikusan leparkol, Anya tökéletes sportszerelésben kipattan, autót lezár, riasztó csippan, és Anya már el is húzott futni. Az egész úgy húsz másodpercig tartott?
Aztán ott voltak a belgák. Ahelyett, hogy otthon maradtak volna, elhozták a három gyereket is. Az egyik majdnem kizúgott az autó hátsó üléséről, aztán nekiállt kergetni a másikat visítozva. És ha ez még nem lett volna elég fülsértő reggel fél 8-kor, akkor a harmadik gyerkőc (a kislány a maga rózsaszín valójában szőke hajjal) nekiállt bőgni az anyjának. Végül aztán elpárologtak és újra élvezni lehetett a csendet.
Könnyű reggeli sétaként még gyorsan megnéztük a parkoló száz méteres környékét, és kiderült, hogy nem csúnya helyen aludtunk. Induláskor pedig szinte a Forrest Gump vietnámi jelenetében érezhettük magunkat, ugyanis egy teljesen felfegyverzett katonai egység épp akkor ért oda és haladt tovább az út szélein libasorban. Mi meg behajtottunk közéjük.

Utunk első állomása aznapra Hohenschwangau volt. Potom hat Ajró ellenében le is parkolhattunk határozatlan időre a parkolóba, ami már reggel 9-kor több, mint félig volt. Gyalogosan elindultunk a település szívébe. A kastélyokhoz jegyet leghamarabb már csak fél 11-re lehetett váltani, de mire kiálltuk volna a sort, nyilván csak még későbbre. Mivel idő hiján voltunk, és tudtuk, hogy még a jegy nélküli kószálás is sokáig tarthat, ezért úgy döntöttünk, hogy aznap mi leszünk az egyetlenek, akik úgy másznak fel két kastélyhoz, hogy nem mennek be megnézni. A nagyobbal kezdtük. Nyilván felmehettünk volna lovas fogattal, vagy busszal, de sokkal többet használ az acélpopinknak, ha gyalog megyünk. Kikerültünk jó néhány lócitromkupacot, röhögtünk azokon, akik felmásztak a mohás kis kőfal tetejére az út szélén a tiltás ellenére, majd lepotyogtak róla és csodálkoztak, ha fáj nekik. A kastély előtti kilátónál már gyanúsan tele volt a placc, úgyhogy jött a sorban állás a fényképezésért, de mivel én már láttam máskor is a kastélyt, Zsolt pedig beéri kevéssel, ezért gyorsan kijöttünk a darálóból.

[Zsolt közbeszól: Ezen a ponton már nagyon elegem volt a selfie-botokból. A feltalálóját és azt az agyament barmot, aki megmutatta az ázsiai népeknek, emberiségellenes bűncselekményük méltó büntetéseként bezárnám egy nagyon szűk helyre 200 selfie-bottal felfegyverzett ázsiaival, akiknek félmásodpercenként másik irányból villantanék fel valami látnivalót. Hadd érezzék, milyen finoman tud bökni, suhintani, fejen koppanni, de még legjobb esetben is állandóan útban lenni e neves pöcök. Aki nem tudja, mi az a selfie-bot, az boldog ember.]

Amikor az ember elmegy egy olyan helyre, ahol elvileg mindent hattyúk borítanak, akkor elég furcsán hat, hogy hattyúk helyett sárkányölő Szent Györgyöket talál a kastélyfalakon. Azért nem estünk kétségbe, mert ismertük az élő madarak titkos búvóhelyét, amit később meg is látogattuk. De mielőtt erről szólna a fáma, azt azért még mindenképpen érdemes tudni, hogy át szerettem volna vinni Zsoltot a Marienbrückén (ez egy híd bazi szép helyen), megnézni a vízesést és meghallgatni a vízcsobogást, aztán lemászni a patakhoz és térdig belemenni a bántóan tiszta vízbe és kavicsokat keresni. Ehhez képest a Marienbrücke lezárva, és a patakhoz levezető ösvény elkerítéselve omlásveszély miatt. Így jártunk. De majd megnézegetjük otthon az öt évvel ezelőtti képeket. Kissé csalódottan indultunk lefelé, de azért hajtott minket a szelfibottal rohangáló pikachuk (a kifejezést plagizáltam) tömegétől való félelem, valamint az, hogy lássunk végre hattyút. Leérve a faluba gyorsan elkanyarodtunk és lecsattogtunk a vízpartra.

Merthogy itt hullámzik az Alpsee, amit még nem láttam nem szép kék színűnek soha. És a sarkában voltak agresszív hattyúk, meg rút kiskacsák, meg igazi kiskacsák is. De mi nem oda mentünk, hanem húsz méterrel odébb, ahol már nem volt etetési láz. Az ott úszkáló hápikák ezen enyhén be is sértődtek, de azért cukik voltak, mint mindig. Meg nagy sumákok is! Merthogy úgy csináltak, mint akik úsznak, de közben leért a lábuk. Persze miután megsejtették, hogy tőlünk nem kapnak kaját, tényleges tempózásra kapcsoltak és odébb úsztak.

Hápikázás után felcaplattunk a kisebb kastélyhoz is. Valamiért ez is sárga. Egy árnyalattal jobb, mint a metzi sárga, de sárga. Ami érdekes, hogy a faluban csak pénzért pisilhetsz, viszont ha felmész a kastélyhoz, ott már ingyen. Nyilván nem feltételezik, hogy valaki jegy kiváltása nélkül caplat fel odáig.

Ez a kisebb kastély annak idején az öregebb góréé volt, és a fiatalabbék kapták a fehér dizniset ajándékba, ami magasabban van. De most beszéljünk erről. Sokkal kisebb, de a bejutáshoz ugyanúgy órákat kell várni a jegyváltást követően. A belsőségeiről nyilatkozni sajnos nem tudunk, a külsőségeiről viszont annál inkább. A kastélynak van két bejárata. Az első a gyalogos, ahol mindenki közlekedik. A második pedig kvázi a hátsó kapu, de ezt is használják, mert a lovas fogat csak ide tud felhozni. És ezen a hátsó részen láttuk a legfurcsább dolgot, amit valaha kastélyon láttunk: házszámtáblát.

A lovacskázásról amit tudni érdemes, hogy egy kisebb vagyonért húzza fel a popót a kastélyhoz (4,5 Ajró), viszont lefelé már csak gurulnia kell, akkor már csak 2 Ajró. És ha már befizetsz, akkor egy komplett lovacskás showműsor is jár érte. Ha a paciknak dolog van, akkor elvégzik, a csini népviseletbe öltözött hajtó a féket behúzza, leszáll, és a kupacot szépen átlapátolja az út melletti bozótosba, majd folytatódik tovább a kéjutazás. Ez a folyamat egyébként egyértelműen magyarázza, hogy miért is volt út közben folyamatosan olyan szag, mintha egy istállóban lennénk.

A pacis útvonalon történő leereszkedésben az volt a jó, hogy az egyik kanyarban kialakított pihenőből rá lehetett látni az alattunk lévő Alpseere. Olyan szép kék színe van arra a vizeknek, hogy nem tudom mitől, de úgy szép, hogy még képen is szép, pedig igazából meg sem közelíti a valóságot. Na de végül visszacsámpáztunk az autóhoz. Felháborítónak találom, hogy mindenféle rendszámtáblákat árulnak szuveníresnél, amik még csak nem is viccesek (pl. AUSFAHRT), de olyat, amit vettünk volna (UMLEITUNG), olyat meg nem. Zsolt itt közbe fog szólni, hogy azért van ez így, mert habár nekünk ez vicces számba mehet, de nekik ez nem az, és biztos ezért nem is lehet kapni ilyet. [Zsolt: igazából végiggondolva, a többi "vicces" felirat mellett egy Umleitung is igazán elférhetett volna, van annyira vicces, mint az Ausfahrt vagy bármelyik másik humor.]

És akkor megint elindultunk, megint Füssen felé, elvégre az ottani világnak ez az alfája és omegája az úthálózat és a hegyek elhelyezkedésének köszönhetően. Elmentünk vásárolni, és üveget visszaváltani, és fejenként két jégkrémet is meg kellett ennünk, mert a boltban a négy darabos pakk volt a legkisebb, és nyilván nem hagyhatjuk, hogy elolvadjon, ami megmaradt.
Külön kérésemre utunkat Ausztria felé folytattuk csak azért, hogy megnézhessem a Zugspitzét. Mert a Zugspitzét csak felhőben láttam, tehát nem láttam korábban. Most szerencsénk volt, hét ágra sütött a nap, és csak úgy vakítottak a sziklák. (Igen, a képbe belelóg a szalagkorlát, de nem, nem adhattam alább művészi színvonalamból.)

Tankoltunk olcsón Ausztriában, aztán autókáztunk egy jót, aztán visszakanyarodtunk Németországba és meg sem álltunk egészen Stockdorfig. Mivel az életben nem hallottatok még a településről és fogalmatok sincs, hol van, és még kevésbé tudjátok elképzelni, milyen okból mehettünk oda, mert se töri, se föci óráról nem rémlik a neve senkinek, ezért virágnyelven annyit árulnék el, hogy Stockdorf kellett ahhoz, hogy Stockdorfba mehessünk. Tulajdonképpen annyi, hogy a Kisautót a stockdorfi Opel szalonban adták el legelőször, úgyhogy elvittük haza. És igen, képesek voltunk egy fénykép miatt 100 km-t kerülni. A fénykép intim, nem nézhetitek meg, mert Dödölle nem járult hozzá autójának interneten történő mutogatásához. 

Stockdorfból aztán az utolsó kiszemelt úticél felé haladtunk tovább. Ehhez be-, majd ki-, majd be-, majd kimentünk Münchenből, ahol valami nagyon fura mélyesztett elválasztott lebarikádozott nagyonújnaktűnő elkerülő úton haladtunk, aztán kipróbáltuk a legforgalmasabb autópályaszakaszukat Salzburg felé. Tényleg forgalmas és itt nagyságrendekkel több hülye sofőr is volt.
Mivel célunk egy alpi csúcsocska volt bunkerral a tetején, ezért egy idő után bekanyarodtunk az Alpokba. Már megint. Még jó, hogy nem akartunk sok hegyet mászni. Elértünk Berchtesgadenbe, amiben volt egy nagy faház (értsd: hangárépület faborítással) mint látogatóközpont, de mi tovább gurultunk a Sasfészek feliratok felé. És akkor jobb kanyar és a tábla: Veszélyes emelkedő 24%. Miért nem építettek szerpentint??? És mire felértünk, majdnem magam alá csináltam, hogy a Kisautó kibírja-e, de kibírta, mert akkora hős, hogy csak na, és beálltunk a parkolóba és motorháztető felnyit és levegőőőő. Ez persze már fél 7 körül volt este. Ennek következtében gyakorlatilag ennyit láttunk a Sasfészekből:

A megtekintés menete ugyanis a következő:

1. Feljutsz a parkolókig és leparkolsz.
2a. Veszel jegyet a buszra, ami innen tovább visz. A legkorábbi busz 8.30-kor vagy 8:55-kor indul (bocs, nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nem ez a fél óra a lényeg), és kb. három óra alatt lehet megfordulni. A buszok időjárástól és látogatószámtól függően előfordulhat, hogy nem indulnak. A menet díja 16,10 Ajró per Kopf (ha csak felfelé mész, akkor pár Ajróval olcsóbb), és ez magában foglalja a lift használatát is.
2b. Felmászol addig, ameddig a busz vinne fel. Az információs tábla szerint kb. négy órás túra megfordulni. Végignézve magunkon valószínűleg a hat, vagy valami még nagyobb szám a reális.

Tehát mivel aznap már nem volt fel busz, csak másnap, de ott nem aludhattunk autóban, ezért le kellett volna menni, alvóhelyet keresni, másnap ká korán kelni, és még egyszer visszamászni a Kisautóval, hogy az első turnusban benne lehessünk, és még az sem biztos, hogy mikor indul az első turnus, és onnantól három óra, és onnan még hatszáz kilométer haza. Szóval lemondtunk róla és az egyik következő utazótúránkra toltuk a látogatást. A magam részéről nagyon fáj a dolog, mert szerintem az egész útból ez érdekelt volna a legjobban (mivel igazi rózsaszín kislány vagyok), ugyanakkor azért a cica már mindkettőnknek eléggé hiányzott, amúgy is egy napot ráhúztunk, amúgy is egy csomó pénzt elköltöttünk, és még nem épültünk fel a 24%-os sokkból se, úgyhogy maradt a B verzió és tovább előre.

Volt egy kis dilemmázás még korábban, hogy arra menjünk-e haza, amerre kijöttünk, vagy Graz felé, végül utóbbi lett az eredmény. Ezért szerintem átkozzuk magunkat és mégis örülünk, mert annyi élmény várt még ránk, amennyit nem is képzeltünk volna.
Ausztriában volt egy autópálya matricás dilemmánk is, végül a kisebb utak mellett döntöttünk. Már első napi bécsi fogadtatásunk gyanús lehetett volna, de a bajok igazából akkor kezdődtek, mikor Igor szépen kitalált útvonalát őszterrájkisse barátaink lezárták. Mármint hogy lezárták. Tábla nincs, ami esetleg előre jelezné, hogy te hülye, ne menj arra, mert le lesz zárva… Nem. Te arra mész, majd az első kanyar után kiderült, hogy ott a kerítés, meg a mellényes bácsi és teljes szélességben ellehetetlenítik a továbbhaladást. Ebben ugye az a szép, hogy itt ha nem a főúton mész, akkor vagy valami hegyi úton osonsz át, de ahhoz az autónknak zergének kellett volna lennie, vagy mész valamerre, ahol majd talán kis szerencsével csak egy hágóig kell felmásznod, nem pedig a gerincen. Na hát így estére maradt a továbbmenés. Pihenőket elég gyéren jelöltek, és ami volt, az még negyed 9 körül volt, és végül úgy döntöttünk, hogy még elég sok kilométert tudunk faragni a holnapból, ha megyünk tovább, úgyis bírjuk még. Aztán ugye útlezárnak, és hasonlók, és ott tartunk, hogy este fél 11, helyet még nem találtunk, mert azóta nyilván nem volt egy nyamvadt pihenőjük sem, csak település település hátán (minek laknak ennyien az Alpokban???), ahol nyilván nem tudunk megállni, viszont már tiszta idegbajosak voltunk. És útszéli öbölben meg nem fogunk aludni. Szóval még mindig tovább előre, és akkor megtaláltuk az egyetlen kiépített, szélesforgalmas úttól leválasztott, szép vécés pihenőhelyet, ami kétszáz kilométeres körzeten belül volt. Nyilván lámpa világít a szemünkbe, de kicselezzük, és rakunk leplet a szélvédőre. 

A tizedik nap mérlege: kb. 1000 m-es tengerszint feletti magasságig hegynek gurulás, 480 km horizontálisan, minden látnivaló belső megtekintésének kihagyása, és egy meglepi szuvenír megszerzése.