Pr(el)űd
"Ott vagyunk már?"
"Milyen út ez?" "Te mondtad, hogy vazézzek, cs*szd meg!"
Ilyen mondatokkal vette kezdetét a Noé Zárkája nevű kiváló programsorozatunk (noha a nevét még akkor sem tudtuk, amikor hazaértünk) pilot-ja.
Az ötlet - avagy az őrületbe vezető út egy kis hülyeséggel kezdődik
Az állatkertet szeretjük, a Szép kártyák [Betti (köz)beszól: az enyém már inkább Gyönyörű, bi-bi-bíí.] számláin gyűlt a lé, hát gondoltuk, kössük össze a kellemest a zéróhoz konvergáló kiadással és nekiindultunk, hogy jól megnézzük ki(e)s hazánk minden, valamire való állatkertjét. A Sors (ügynöke, Ági) úgy akarta, hogy az első a győri Xantus János Állatkert legyen Győrött. Dátum rögzítve. Szállás foglalva. Haj fixálva. [Szigorúan Tafttal.]
Első nap - avagy a Duna és Rába összefolyása felett őrködik a Halvas
Egyszervoltholnemvolt, volt egyszer egy 2016. augusztus 11-i reggel, amikor 7:32-kor elhangzott, hogy "Már elmúlt fél!". Pakolás. Liftezés, Kocsiba be. [Ablakot le. Könyököt ki, Kettesbe be.] Biztonsági öv bekapcsolva, gázpedál betaposva, út elrajtolva. 9:40 körül már a Győri Állatkert parkolójában bámultuk azokat, akik bámulták a zárt kapukat. Közéjük somfordáltunk, meglestük a kiírást (A4-es papír, Times New Roman, 12pt, 1,5 sorköz) és 10:00-kor nyitottak, hát visszaültünk a kocsiba és megettük a külön az erre a célra készített almás süteményt. Finom volt. [Egészségünkre.]
Talán nem lényegtelen megemlíteni, hogy Paci és Paci ezúttal Dani és Ági társaságát élvezve és/vagy attól szenvedve keltek útra és (!) tértek haza. [Ennek a két, élményekkel teli, csodálatos napnak sok tanulsága volt. Főleg a lányok részére. Erre lehet, hogy még visszatérek, mert előfordulhat, hogy Zsolt esetleg nem mondja el a teljes igazságot.]
10 órakor belopakodtunk a pénztárnál kígyózó 5 elemű sorba és szigorúan Szép kártyát [Az enyém még mindig Gyönyörű és én fizettem. Ennek is köze van a tanulságokhoz.] használva bejutottunk. Az első sokkoló élmény a bejáratnál ért minket, amikor egy mosolygós, de amúgy marcona külsejű helybéli kolléga eltépte a vadonatúj jegyünket. Miután ekképp valójában egy rablás áldozatai lettünk, ahol a jó öreg "Pénzt vagy életet!" rigmusból már csak a "Pénzt!" maradt, a bűnszövetkezet egy másik tagja vetődött elénk, aki fotonágyújával a lelkünket rabolta el. Én próbáltam nagyon trendi (menci) lenni, de Betti elcapcarászta a kiegészítőimet, így végül egy teljesen átlagosan randa önmagamat tudta csak leképezni.
Ezen rettentő élmények okán kissé szipogva indultunk neki az állatkertnek, először rossz felé is indultunk, de aztán megtaláltuk a gyógyírt a galoppozó vizes vidra képében. Az igen aktív és aktívan csipogó emlős átélte az Olimpiát, mert legalább 20 versenyszámra edzett egy időben. Elnézve ezt a derék jószágot, rá kellett jönnöm, hogy a hónapok óta az ágyamat őrző Emil Vidrovszky nem csupán rendkívül élethű, hanem emellett méretes is. (Nem méretarányos, hanem tökéletesen egyező méretű egy élő, rohangáló [ázsiai kiskarmú] vidrával.) [Ez a vidra amúgy kiakasztotta a cukiságmérőt. Menet közben is fel-le hullámzik a segge, és .... na szóval egyszerűen gigacuki. Órákig tudtam volna nézni.]
Fotó: Dani
A vidra szomszédságában hozzá hasonlóan vérmes ragadozók laktak, pl. parlagi sas, fehér bengáli tigris, valamint fekete és natúr jaguár. A ragadozó ösztönök ébren és életben tartására a gondozók ezen a területen gondolták legeltetni a pulykákat. [Mármint nem a ketrecekben, hanem a köztük elterülő pázsiton. Csak azért, hogy a látogató gyerekek is megpróbálhassák őket levadászni és jól megijedjenek, hogy a pulyka mérges rájuk.] A másik cél az lehetett, hogy a pulykák még novemberig halálra rémüljenek, így legyen alibi megsütni őket, de ha így volt, akkor nem jött be, a szárnyasok pimaszul észre sem vették az őket cserkésző nagymacskákat.
Fotó: Dani
A győri állatkert bár nem túl nagy, de nagyon szépen kipofozták és míg ott voltunk, addig is épült-szépült. Nagyon szimpatikus volt, hogy az állatoknak nagyon sok helyük volt és egészen ötletes megoldásokat találtak ki arra, hogy az állatok minél többet mozoghassanak. Több helyen lehetőséget biztosítottak arra is, hogy az állatokkal egy térben mozoghassunk. Szerencsére nem az örvös medvékkel (bár első arrajártunkkor bőszen szundítottak, és {dobpergés} második ottjártunkkor is!, és akikről mondjuk az okosító célzatú tábla segítségével sem tudtam meg, hogy miért jó nekik, hogy hurkás tarkójuk az arcukba lóg), hanem az olyan ártalmatlannak tűnő állatokkal, mint pl. a makik, dámvadak, kecskék.
[És még egy bizonyíték, hogy jó hely a győri állatkert:]
Fotó: Betti
Szisztematikusan csoszogtunk végig az állatkerten [Hát ja. Nevezhetjük így is azt, amikor előre sejtjük a kapott brossúra alapján, hogy merre is kellene menni, de a sok eldugott, zeges és zugos és ötletes ösvényt találomra követve végül oda lyukadunk ki, ahova terveztük.], az albínó kenguruk fetrengése és mosakodása, valamint a törpevízilovak reggelije után értünk el arra a helyre, ahol nem sokkal később (11 órakor) kezdődött az Állati bemutató. Ennek mi nagyon örültünk, mert az amúgy sem tömött állatkert népsűrűsége az általunk felkeresett részeken jelentősen csökkent. (Továbbá nagyon szimpatikusnak tartom azt a pedagógiai célt, hogy szegény naiv, gyanútlan tehenekkel, sólymokkal, baglyakkal, tevékkel, stb. ennyiféle állatot megismertetnek.) Ezt a röpke fél órát használtuk ki arra, hogy felkeressük a fehér oroszlánokat, ahol Anya a középső sziklán őrködött (khm... aludt, mint a bunda), míg Apa legalább színlelés nélkül aludt, mint a bunda a kifutó egy olyan szegletében, amit természetesen sehonnan sem lehetett normálisan látni. Végignéztük a zsiráfbanda vonulását az amúgy is terjedelmes kifutóból egy még nagyobba, és hiányoltuk a varacskos disznót, reméljük, nem a páviánok falták fel őket. [Szerintem a varacskos disznó simán csak elment megkeresni a rókamanguszta barátját, hogy aztán együtt hulázhassanak a hiénáknak. Bár nincs se rókamanguszta, se hiéna az állatkertben.] [Zsolt visszabeszól: Hiénából volt egy szobor, amúgy meg Hakuna Matata!] [Betti is visszabeszól: Addigra ez engem már nem izgatott, mert a papagájos résznél a Rio zenéjét játszották a hangosból, ennek következtében pedig nagyjából az állatkert háromnegyedén szambáztam és énekeltem végig. Jó buli volt, nem volt probléma odaképzelni a hiénát sem.] [Zsolt szerint ebben az egészben nincs logika. Mármint abban, hogy először leírom, hogy nincs hiéna, majd hagyom beszólni, majd leírom, hogy de én odaképzeltem a hiénát. Zsolt szerint ez az utolsó kis összefoglaló mondat is csak NAGYJÁBÓL korrekt és az egésznek csakis a furmányos női logika szerint van értelme. Erről ennyit.]
Ezen a ponton értünk el a véleményezésünk szerint ősi és újkori állatkert határára, amit nagyjából a veszprémi állatkert vs. Gulya-domb vagy a budapesti állatkert vs. Vidámpark esetekkel tudok párhuzamosítani. Hatalmas nagy területet kaptak a derék patások, akik közül a valaha látott legfotogénebb tevét emelném ki, aki fényképezőgéppel együtt emelkedett és süllyedt. [Értsd: ez a teve egy showman. Fetrengett a kis tevegödrében és porban mártózott, de amint közel értünk, azonnal talpra ugrott, és nekiállt pózolni. Amikor viszont továbbindultunk, azonnal visszarogyott. Nyilván nem fogja magát produkálni a hátunknak és a távolodó objektívnek.] Valamivel később beértünk a dámvadak és őzek lakta területre, ami talán az egész állatkert legfélelmetesebb része. Az eleinte "cuki kunyerának" induló bőgéssel aláfestett serte-perte viszonylag hamar a zombik "Aaaagy!" mormogását idéző vonulássá fejlődött. Főleg, mikor a mögöttünk érkező apuka megpróbálta rávenni kisfiát, hogy adjon nekik zoocsemegét. A patások másodpercek alatt ellepték őket, a kisfiút nem is láttuk többet. (Ebben közrejátszhatott, hogy totál nem érdekelt minket, mi lesz velük és nem is néztünk arra.) [Azok a jószágok úgy lepték be apukát és a zoocsemegés zacskót, mint a méz Micimackót egy kiadós reggeli után. Nem is. Inkább úgy, mint a sár Micimackót, amikor kis fekete felhőt játszik.]
Erdei sétánk után a büfé felé indultunk, de két kecskegida megakasztotta utunkat, mert hát cukik és "Paciugyeleszmajdkecskénkis?!?!". Kiderült, hogy a tevék kecskeszagát alapvetően az okozza, hogy a tevelak a kecskesimogató mellett található. A kecskék amúgy meg sem próbáltak cukinak tűnni, olyannyira zombultak az ajtó felé, hogy az sem tűnt fel nekik, hogy én közben bementem. Egy kicsi ki is siklott a lábam mellett, kisebb fajta pánikot okozva Betti, Ági és Dani soraiban. Utóbbi kettő el is menekült, hogy páholyból nézze végig az arénában zajló kecske vs. Betti küzdelmet. A kiszökött ifiúr némileg vonakodott visszamenni, konkrétan nem mozdult Betti lécci-léccinek beillő bökdösésére. [Mindig megkapom, hogy már elsőre is milyen zsarnok vagyok. Amikor meg végre megpróbálok udvariasan megkérni valakit valamire - esetünkben ez ugye a cuki kecskegida noszogatása az otthon felé -, akkor meg az a baj, hogy kedves vagyok.] Így aztán kicsit megtoltam és rögtön bement. Betti sértett büszkeségén csak az segíthetett, hogy ő is megcsillogtathatta kecskebűvölő tudását, így intett a két, még korábban látott szökevény gidának, akik parádézó lovakat megszégyenítő léptekkel vonultak be a karámba. Én így emlékszem. Muszáj, mert Betti itt ül mellettem. [Csak hogy mindenki értse. Volt a játszótér, ahol egyes és kettes számú szökevény kecskécske épp élvezte az illegalitást. Aztán volt az első ajtó, amin belül volt a kecskelőszoba. Ide szökött ki a hármas számú kecskécske, aki rohadtul nem hallgatott a szép szómra. Meg volt a második ajtón túl a kecskeotthon, ismertebb nevén kecskesimogató, ahol a zombik és eljövendő potenciális szökevények voltak. A hármas számú visszaterelését Zsolt megoldotta, miután az én meddő próbálkozásaimat a nagyközönség már a fenti kilátóteraszról végigröhögte. Az egyes és kettes számú viszont roppant jól nevelt módon követte utasításaimat. Mintha én lettem volna a sárga-fekete kockás Follow me! autó a reptérről. Ezt bezzeg már senki nem látta Zsolton kívül, ő meg nyilván nem akarja elismerni az erényeim. És csak a teljesség kedvéért megjegyezném, hogy egy pocsék kávéval később már megint volt egy szökevény kecskécske a grundon, a négyes számú.]
Végre eljutottunk a büféig, ahol megihattam életem legrosszabb állatkerti kávéját. (Egyben a legjobb is volt, mert sosem ittam korábban kávét állatkertben. De valójában szar volt.) A többiek is felpörgették magukat a kávénak nevezett lötty illúziójával, így megnéztük még az állatkert korábban meg nem tekintett részeit (további kismajmok, kapibara, nagy mara, lajhár, fejünk felett szundukáló leguán, stb.). Meg a tengeri malacokat. [Van menetrend szerint közelekedő Tengerimalac vonat járat is, de arról sajnos lemaradtunk.] Távozás előtt engedtünk a korábbi zsarolásnak és jelentékeny összegért visszavásároltuk a lelkünket. [Tehát mindkét pár begyűjtött egy-egy példányt az amúgy közös állatkerti fotóról, amit még a belépéskor csikartak ki rólunk. Én speciel vörös fejjel röhögök rajta. De vigasztal a tudat, hogy Dani bekeretezve fogja ezt nézegetni az oltárán, amit amúgy a minyonos dolgoknak tart fenn. Vehetjük akár megtiszteltetésnek is.]
Az állatkertben eltöltött 3 óra alatt egészen meg is éheztünk, így elindultunk Győr belvárosa felé az előre kinézett étteremben elfogyasztott ebédet célul kitűzve. Az első kihívás a parkolás volt és ismét ráébredtünk a nagy bölcsességre, hogy felesleges parkolóhelyet keresni az utcán, be kell állni egy parkolóházba. Egyfelől ott tuti van hely, ha az van kiírva [Kivéve, ha az Allee-ról van szó.], másfelől így annyit fizetek, amennyit maradok, nem kell az automatánál előre kitalálnom, harmadszor az egész gyorsabb, negyedszer esetünkben feleannyiból megúsztuk volna. A második kihívás az volt, hogy megértsük, délután fél kettő órakor miért nem lehet egy étteremben á la carte rendelni, miért csak a menüt hajlandók kihozni. Jól ott is hagytuk őket a francba. Dani felmérgesedésében azt javasolta, hogy menjünk fel az Ételbárba a Skála áruház második emeletére. Kétkedve fogadtam a javaslatot, mert a földszintet egy Spar foglalta el, az első emeletet és a második emelet nagy részét pedig egy kínai ruha- és cipőbolt. Többnyire nem nézek ki sokat egy olyan étteremből, amelyhez bugyikon és talpgumiszagon keresztül vezet az út, de kellemesen csalódtam. Az étel finom, a minket kiszolgáló hölgy kedves és figyelmes volt. Viszont Szép kártyát nem fogadtak el (Gyönyörűt sem, mielőtt Betti megint kifakad.) [Nem én fizettem, minek érdekeljen?!], így az Erzsébet-utalványoké lett a főszerep.
Jóllakottan csatangoltunk még egyet a Belvárosban. A Nemzeti Színház mellett nagyjából egy tucatszor mentünk el, bementünk a bazilikába, ahol pótoltuk a giccsesbarokktemplombelsőhiányunkat. [Tudom, hogy illetlenség, de annyira kikívánkozik belőlem, ezért megosztom: a velünk együtt belépő nagyon idős néni számomra roppant zavarba ejtően ájtatos és egyben ijesztő volt. Elképesztő, hogy mindenki mennyire másképp éli meg a hitét.] Ámulattal néztük a Dunakapu tér hatalmas burkolt síkságát, jó turistaként megforgattuk és lefotóztuk (vagy kéttucatszor) a nagy domború tükröt is. [Meg magunkat is.]
Fotó: Betti
Utána felmásztunk a hídra, hogy a lehető legjobban lássuk (nappal szembe, hogy máshogy?) a Duna és Rába összefolyását, amit egy hátul hal, elől szarvas lény őrzött, aki vagy Szarhal vagy Halvas, én az utóbbit választottam. (És nem, Dani, az nem egy ló!) Még gyorsan belemártottuk az ujjunkat a Dunába (de abba a felébe, ami a Rábából jön) [Őszintén szólva öröm volt látni, ahogy a taníttatásomra fordított forinthalmok segítsége nélkül most végre élőben is láthattam két folyó összefolyását működni. Ilyen a Zegyetemen nem volt.], aztán mentünk nagy erőkkel vissza a kocsihoz, boltba, feltankoltunk nyam-nyammal estére és elzúztunk a Győr-Gyirmót városrész területén fekvő Achilles Parkba, ahova a szállásunkat foglaltuk, szigorúan Szép kártya elfogadóhelyekre koncentrálva. [Nem, itt sem én fizettem, ezért nem reklamálok.]
[A történeti hűség kedvéért kölcsönvettem az alábbi képet Dani művei közül, mindenki döntse el, hogy Szarhal, vagy Halvas.]
Fotó: Dani
A szállással kapcsolatban egyetlen negatívumot tudok csak említeni, sem érkezéskor, sem fizetéskor, sem távozáskor nem tudtam elsőre fellelni az illetékest. De aztán minden elsimult, elfoglaltuk a két kis faházat, ami minden igényünknek megfelelt. A Park közepén van egy bájos kis tavacska, körülötte szépen gondozott park/strand. Sétáltunk egyet, majd lejátszottunk egy party varázsló-/boszorkánysakkot, ahol a királynőket Ági és Betti alakították. Mindketten lecsaptak egy-egy parasztot, mielőtt iszapbirkózás keretében kiirtották egymást. A sakkjátszmát néhány kör Dodge City-vel felturbózott Bang követte, aminek az első köre igen lassan sikerült, mert pont akkor kaptak ki vízilabdás lányaink az Olimpián. Az estét egy Dixit játszmával zártuk, majd mindenki ment a saját kalyibájába. Fürdés. Alvás. Zzz...zzz...zzz... [Szállásra visszatérve: nem tudtam, hogy van olyan két rétegű vécépapír, ami vékonyabb az egyrétegű ipari vécépapírnál.]
Második nap - avagy íme a legnagyobb... kicsinyítve
A szállás kellemes, nyugodt alvást biztosított mindannyiunknak. Mondjuk 5 körül kellett egy kicsit hasznosítanom a McGyver tudásomat, hogy a törölközőket az ablak elé hegesszem, s így kizárjak némi felesleges, ámde pimasz módon az arcomba ordító fényt. Ez azonban oly' mértékű szellemi és testi aktivitást igényelt, hogy ezt követően hosszan már nem tudtam szundikálni. A nap első sárgás színű pásztáját meglátva úgy döntöttem, csak megnézem már magamnak ezt a kora hajnali (később kiderült, kb. 05:55 körüli) tájat. Szép volt, a tó gőzölt, még a közeli főút forgalmának zajától eltekintve is meglepően csendes volt minden.
Fotó: Zsolt
Mászkáltam egy kicsit, majd hosszan olvastam, mert Dani végül csak később került elő, pedig úgy volt, hogy míg a lányok szundikálnak, Carcassonne-ozunk egy-két kört. No de, ha már mindenki talpon volt, elmentünk reggelizni, svédasztalosan teleettük magunkat, majd pakoltunk kicsit, illetve Ágival és Danival csak tető alá hoztuk a Carcassonne partyt. (Betti eközben elmondása szerint pakolt.) [Valójában is ez történt, csak közben élvezte a country partit, ami a telefonjából áradt. Éljen az akciós Spotify!]
Kocsiba bepakolás. Kulcs leadás. Biztonsági öv bekapcsolás. Murván finoman elpörgő kerekekkel rajt. Tacskó megbámulás. [Ő is cuki volt! :D] Irány Komárom!
Komáromott [Zsolt, nem biztos, hogy ezt ott így mondják. Meg máshol sem biztos, hogy így mondják...] a Monostori Erőd volt a célállomás. A lányok legnagyobb örömére a fiúk csendesen sziporkáztak ("Az Erőd legyen veled!", "Az Ébredő Erőd" / "The Fort Awakens", "Ez a redő már az erőd?", "Erőd teljében...", "Nem látom a fától az erőd!", stb.). [Valóban nagyon örömteli volt. Tényleg.] Vettünk jegyet, döbbenten szemléltük, hogy Szép kártya elfogadásról még csak szó sem eshetett. De legalább csúnya kártyát elfogadtak. Aztán némiképp morogva konstatáltuk, hogy a francnak vagyunk szabálykövető jó polgárok, mikor 1) rajtunk kívül látszólag senkit nem izgatott a sok behajtani tilos tábla és nagyjából a vizes árok mellett parkoltak le, míg mi egy csomót gyalogoltunk ugyanodáig; 2) a jegyünket még ott sem kérték, amikor a külön belépős, forgókaros beengedőhöz értünk... Mindegy, támogattuk a jó magyar örökséget és annak fenntartóit. [Az olyanok nélkül, mint mi, ezt az erődöt már ledöntötte volna egy másik erő.]
A Monostori Erődről azt kell legelőször is tudni, hogy nem igazán szól jól, mert csak mono. De uniós támogatásból zajlik a fejlesztése és várhatóan 2020-ig már sztereóban fog szólni. Hogy ekkor átnevezik-e arról még nem született döntés. [Kac-kac.] Fontos továbbá, hogy nagy. Nem kicsit, nagyon. [Tényleg.] Szerintem nagyon hangulatos volt sok-sok éve is, de azóta láthatóan ráköltötték pár millió európai polgár egy évi adóját, így a hangulatosan árnyas folyosók és termek egyike másika kis kiállítást, dekort, néhol interaktív eszközöket kapott.
Fotók: Dani és Ági
A világítás nekem kimondottan levont az értékéből, de tény és való, hogy balesetveszélyessége csökkent. [Biztos ott a bibi, hogy rajtunk kívül senki nem akar valósághű kazamatákban közlekedni, ha már úgyis feltaláltuk a mesterséges fényt.] A Dunai bástya kimondottan pofásra sikeredett, a kiállítás, a kávézó, a parti szakasz, a kilátó is igen csinos. De a legjobb szerintem még mindig a kazamata, aminek a neve szerintem megtévesztő, mivel két olyan folyosóról van szó, amely egy belső, illetve egy külső falban halad, s a kettőből prímán szitává lehet lőni azokat, akik a két fal közötti folyosón akarják ostromolni a várat. Nem ez az első alkalom, hogy rájöttem, nem lennék én jó katona, de megmondom őszintén, hülye lettem volna bemenni oda a két fal közé. Egyfelől úgyse jutsz el azon az árkon sehova, másrészt meg csak a hülye nem látja, hogy rommá fogják lőni. De a kiírások tanúsága szerint nem mindenki gondolkodott így, vagy régebben még elhivatottabb anyagból készültek a katonák, mint én. Emléküket örökké őrzi néhány márványtábla. Nem irigylem őket. Ha valaki követni akarja nyomainkat, akkor először a belső kazamata porában keresse, majd a Nyugati bástyánál osonjon át a külsőbe, ami szerintem milliószor hangulatosabb, mint a belső. Szűkebb, sötétebb, kazamatább.
[Az erőd amúgy egy kisebb Móriát is rejt magában. Voltak folyosók, ahol vártam, hogy jön a Balrog és elvisz.]
Fotó: Betti
A falakban való végiggyaloglás elég fárasztó és legalább annyira koszoló volt, így Dani és Ági elment kicsit letisztogatni magukról az út porát, Bettivel mi ezalatt megnéztük a lokátorokból, gép- és natúr ágyúkból hamarjában készített kiállítást az udvar másik oldalán. Míg odaértünk, Betti keresett 20 forintot. És ami fontosabb, talált is. Szegény katonai eszközök erősen rozsdállottak, a 20-30 évvel ezelőtti nyugdíjazásukkor rájuk kent festék azonban még stabil gépformában tartotta őket. Végül, de nem utolsó sorban megnéztük a hadtörténeti kiállítást, ami 3 röpke terem, néhány lőfegyver, két öl szablya és pár makett volt. Valamint a legnagyobb ólomkatona kicsinyített modellje. Bettivel jót nevettünk, de ők láthatóan komolyan gondolták ezt a kiírást és azt is, hogy ettől mi le leszünk nyűgözve.
Az erődöt képesek voltunk úgy elhagyni, hogy nem mentünk be a Kenyérmúzeumba. Gyalázat az ilyen mifajta kultúrát megvető vadbarmokba, de tudatalatt ekkor már dolgozott bennem, hogy talán végre úgy voltunk egy helyen, hogy nem tépték el a vadi új jegyünket. Apropó, féláron eladó 2 felnőtt belépti jegy a Monostori Erődbe! Kifelé sétálva még megnéztük az egyik híres-neves aknavadász naszádot, ami a Duna közelsége ellenére nem vízben, hanem a levegőben lubickolt. A helyszínen láthattuk, mennyire alaptalanok a mai fiatalság történelem és kultúra iránti szenvedélyének hiányát ostorozó vádak. Két derék kamasz biciklijét hátrahagyva már a ladik tetején vizsgálgatta a történelem eme rozsdálló és málló ékkövét. Persze, felmásztak rá (ejnye-bejnye), de nem festékszóróval, hanem lázas érdeklődéssel és csodálattal simították végig a részeit. Biztos így voltak a harckocsival is, amit mi ezt követően kerestünk fel. Ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és puhány, valószínűleg én is felmásztam volna mindkettőre, főleg mert semmi sem tiltotta eme tevékenységet. De puhány voltam és fáradt és útitársaim között még vén is. Nem akartam, hogy pusztán azért, hogy a vénf*sz mellett ne látszódjanak puhap*csnek, olyasmit tegyenek, amihez semmi kedvük, így pusztán rájuk való tekintettel nem másztam fel. A Gonosz Szürke Egér nem volt ilyen tapintatos, sz*rt ő mindenki érzéseire és úgy felmászott, mint a huzat. Ki is verte ezzel a biztosítékot, ezután már mind hanyatt-homlok menekültünk vissza az autó biztonságába.
Beirányoztuk a Bogáncs éttermet Komáromott, hogy éhségünket és fáradtságunkat étkezéssel és italozással enyhítsük. A kiérkező pincérbácsi első válasza jó volt, mert menü és á la carte étek is választható volt. Választottunk. Ezután azonban a bácsi már nem nagyon tudott jót lépni. 70 éve is elcsépeltnek számító "pincérhumor" (ha valaha is létezett ilyen) nálunk nem talált jó fogadásra. [Én biztos elgőzöltem rajta. A többieken ezt annyira nem vettem észre. De tényleg felbosszantott.] A bácsi memóriája mint az elefánté... aki nem tudja, melyik a jobb és a bal keze. De ittunk, ettünk, így végül is az étterem csak ellátta funkcióját. Távoztunk, könnyes búcsút intve a szomszéd Suzuki üdülő (Esztergomból mehetnek Komáromba, el vannak kényeztetve szuzukiék) kapuőrasszonyától, aki ott tartózkodásunk alatt (és valószínűleg 7/24) annyit csinált, hogy ha jött egy autó, leakasztotta a szárítókötelet, ami kint hívatott tartani az illetékteleneket, majd a személygépjármű elhaladtával visszaakasztotta azt.
A következő úti cél a Bokodi-tó stéges házai voltak. Útvonalunkat követők számára: Kocs és Dad mindenképpen útba ejtendő, az országos közút pedig pont olyan állapotban van, mint bármely közvécé. [Lenyúltad a hasonlatom.] Bármit is mond nektek az éppen használt útvonaltervező, csak Oroszlány felől, a Dózsa György úton menjetek. Minden más út kínzás az autónak. Ha a Google keresés képei miatt mentek, akkor ne. [Értsd: NE!!!] Kamu mind. A helyi tulajok meg utálják a turistákat. Le is zárnak mindent, Szinte sehova nem mehetsz. Ilyen jól bekamerázott nádast mondjuk még életemben nem láttam. Mert hát a pottyantóst őrizni kell. Amennyire a fűzágak, pottyantósok és nádak között kiláttunk, megnézegettük a tavat és a házakat. A tó olyan tó szerű volt és vizes. A házakhoz tényleg stégeken lehet kimenni és szinte mindegyik totál lepukkant. Amúgy szép. Megnéztük, aztán elmentünk.
Innentől már nem sok élményünk volt. Az oroszlányi TESCO mellett utolértük a korábban a piroson átsuhanó traktort, aminek a vontatmányán kb. 120 kg élő kutya erő utazott 8 saját lábon. Leelőztük. A Vértesen át követtünk egy derék buszt, tisztes távolságból nézve, ahogy a mögötte száguldozó 8 autó folyamatos versenyt futottak a második helyért, de a buszt leelőzni egyik sem tudta. :) A bicskei M1 felhajtónál utolértünk egy jól megrakott versenytehergépjárművet, ami már a felhajtón elérte a 40 km/h-s sebességet, így némi adrenalin löketet jelentett, hogyan fogunk emögött a gyorsulósávban autópályához méltó sebességet elérni, de megoldottuk. Onnan meg aztán már szépen becsorogtunk a kiindulási állomásunkra, sokat mosolyogva elbúcsúztunk Ágitól és Danitól, aztán hazajöttünk Dödit engesztelni.
Zárógondolatok - avagy a zagyva agy adja a zajt [Ennek itt semmi keresnivalója. Zsolt eddig jutott a kis esszénk megírásában, és kérte, hogy olvassam át. Ezt nem értem. Nem. Értem. De mivel két perce röhögök rajta, ezért itt marad. Olyan, mint az alapkőletételnél a kutya, amelyik véletlenül arra járt. Ez utóbbi Zsolt poénja, de lenyúltam.] [Zsolt magyarázata: A vázlat első mentésekor ez értelemszerűen még sokkal előrébb szerepelt. Betti rávetődött, megközbeszólta és kikötötte, hogy ez marad. Hát akkor marad, csak máshol. Akkor még nem volt előtte az sem, hogy zárógondolatok. Most már van.]
Jó volt ez a győri kitérő. Aki mást mond, az hazudik. Ági és Dani illedelmes emberek, így búcsúzáskor azt mondták, hogy jól érezték magukat. Lelkesedtek azért is, hogy később még menjünk ide-oda így együtt. Ennek valóságtartalmát majd az idő igazolja vagy cáfolja. Addig csak bízunk és remélünk. Két nap alatt nagyon sokat lehet sétálni, főleg ha egy állatkert-látogatás, egy városnézés és egy baromi nagy erőd bejárása is a program része. A kilométereket pedig az évek előrehaladtával mérsékelni kell. És jobban elosztani. Tök jó lenne még valami frappáns viccest írni ide, de hát kényszer alatt nem mindig megy az olyan jól... Betti pedig rám parancsolt, hogy a blogbejegyzésnek márpedig ma meg kell lennie, különben... És én nem akartam különbe menni. Hát most kész. [Utóbbit úgy kommentelném, hogy nem kommentelném. Ellenben elmondanám, hogy az egész út fantasztisse férfihumor jegyében telt, ami valljuk be, egy idő után a legkitartóbb nőknél is kiüti a biztosítékot. Ez is egy tanulság, ha valaki hasonló akcióban gondolkodik. Meg az is, hogy ne hagyja otthon a fényképezőgépét, ha utál a telefonnal fényképezni.]
