Nagyon sok várakozás után végre eljött a jól megérdemelt kéthetes szabadságunk kezdete. Az Utazás Előtti Nap annyira jól és hasznosan alakult, hogy gyakorlatilag mindenféle kisebb hiszti és amolyan reszkessetekbetörőkös őrület nélkül sikerült bepakolnunk és csak annyi dolgunk maradt, hogy aludjunk még egyet.

Hétfő reggel - a cicától történő szívfacsaró búcsúzást követően - fél nyolckor indultunk a Kisautóval és Kedvenc Balekunkkal Ferihegy felé, majd meglepő módon meg is érkeztünk oda. A gép az Aer Lingustól kapott visszaigazolások alapján a 2B terminálról indult. (A jegyzőkönyv kedvéért meg kell említenem, mert a nyitó értekezésből udvariasságból még kihagytam, de azért ez a repjegyvásárlás sem volt egy egyszerű menet, mert valaki - Zsolt - nem létező email címet adott meg a vásárláskor. De aztán ügyes volt és nagyfiú és megoldotta a problémát. [Zsolt: Számításaim szerint ezt már csak 34 év + 0-4 emberöltő fogja a fejemhez vágni...])
A 2B terminálon a mi gépünk rohadtul nem volt kiírva, az információs pult meg lekezelő mosoly kíséretében közölte, hogy "Az a 2A-ról megy." És mert nincs is jobb, mint tizenöt kiló össztömegű zsákkal egyik terminálból a másikba sétálni, ezért átsétáltunk. Majdnem belefulladtunk a Frankfurtba utazókba [Zsolt: Persze az sem segített, hogy először rossz helyre álltunk sorba, de viszonylag hamar átláttuk a rendszert és még az újabb megaláztatás előtt feltűnésmentesen átosontunk a mi check-in pultjainkhoz.], de végül sikerült feladni a csomagokat. Aztán a Security Checknél álló, szintén bájos modorú hölgy közölte velünk, hogy leszünk kedvesek a 2B részen sorba állni, mert itt ugyan nem fogunk. Visszasétáltunk hát oda, ahonnan jöttünk, majd jól nevelt módon végigkacskaringóztunk a szalagok között, megharmincszorozva ezzel a futószalagos vetkőztető pultig megteendő utat.

Mivel Zsolt a férfi, ezért én előre szoktam engedni idegen helyen, hogy bármivel is van dolgunk, az ne nekem ártson először. Így történt ez most is, és nekem már csak annyi dolgom maradt, hogy utánozzam, amit csinál. Mindketten nagyon ügyesen zöld jelzéssel jutottunk át a Dementoros Kapun (az igazi neve unalmas, bocs.), Zsolt még az övét is átcsempészte alatta. Aztán ő visszakapta a cuccát. Én meg nem. Az én cuccom elkanyarodott a másik futószalagra, mert nyilván én leszek az az éppen jelen lévő hatvan utazóból, akin a rutinszerű protokollt végre kell hajtani. Szóval nyissam ki a táskám, de nem érjek semmihez a belsejében. És én nem tudom, sőt, inkább nem értem, hogy miért vicces az, amikor

"- Kié ez a táska?
- Az enyém lesz.
- Csak lesz?"

Hülyét kapok ezektől. (Ugyanez a kategória volt, mikor Noé Zárkája sorozatunk győri részében az étteremben ugyanazt kértem, mint Zsolt, majd a pincér közölte velem, hogy ugyanazt vagy ugyanolyat? Anyád.)

Na szóval, bár a szimatos kutyát és a vetkőztetést kihagytam, végül azért csak kiderült, hogy nem vagyok terrorista, sem csempész, és úgy egyáltalán nem akarok egy reptéren/repülőn ártani a társadalom hozzám hasonlóan és még inkább becses tagjainak, így haladhattunk tovább a gép felé. A duty free után megpróbáltak ránk tukmálni egy WizzAir kártyát, de Zsolt udvariasan nemet mondott. A csajnak sales-ből amúgy csillagos ötöst adtam volna, de a csávó arcát majdnem bezúztam a végén. Vágja a pofát a telefonos ügyfélszolgálaton a kuncsaftjaira, mert ott nem látszik, de ne az arcomba. Ez is egy anyád. (Bocs mindenkitől, ma ilyen szidós hangulatomban vagyok.) [Zsolt: A "kuncsaft"vadászat egyszerre volt lenyűgöző és gusztustalan, így nem éreztem lelkifurkát, hogy az udvariasságomba némi pimaszságot is csempésztem. ("Nem is a WizzAir-t választottuk...")]

Aztán kaptunk kaput, aztán még egyszer megnézték, azok vagyunk-e, akiknek állítjuk magunkat, aztán buszoztunk egyet a gépig, ami olyannyira frissen állt a helyén, hogy gyakorlatilag még le sem szállt az érkező társaság egésze, amikor minket már vittek a gép felé, és mikor odaértünk, akkor még minimálisan, de forgott a hajtómű. Amúgy a repülőrajongók kedvéért megjegyezném, hogy Airbus A320, és a főnéni nagyon kedves volt beszálláskor, mert rögtön azt mondta a felmutatott papirosomra, hogy "That's lovely, thank you!" és stílusosan ír zene ment a gépen (pl. ilyen). Kényelembe helyezkedtünk, Zsolt ülhetett az ablak mellett, ezért kaptam egy másik szomszédot is. Nos, a fiatalember roppant körültekintéssel bánt a frizurájával, nem kevésbé a könyökével, amivel sokszor volt kedves finoman a bordáim alá találni, de ezt a nagyon trendi bőrdzsekijén keresztül feltehetően nem annyira érezte. Vagy nem annyira érdekelte. A füleséből szűrődő zene alapján nagyon balkáninak, vagy még inkább töröknek véltem. Vett érdekes illatú kaját, meg mindenféle drága dolgot, amit sehol máshol nem lehet és nem is érdemes megvenni. Ilyen például a karóra. (Nyilván velem van a probléma, de amit én esetleg megfontolás tárgyává teszek, az max az Aer Lingus sállal ellátott plüssmackó vagy az Airbus legó.) Ó, és mielőtt elfelejtem, az út felénél szerencsére kért magának egy deciliter Jack Daniel'st is, úgyhogy onnantól alkoholgőzös állapotban töltöttük a maradék időt. A kegyelemdöfést a végére hagytam: egy nőnek is büszkeségére váló méretű kézi poggyásza volt, ilyen igazi könyökhajlatban cipelős, disznópörzsölőt belerejtős, leopárdmintás. Igen. Leopárd. 
Azért elképesztő, hogy mekkora ipar lett ez a repülőgépen vásárolunk dolog. El vagyok képedve. Bár minden hasznosat lehet kapni, parfümöt, karórát, ékszert, plüssmacit, legórepülőt, napilapot, és még ki tudja, mit nem vettem észre. Mindezt abból a pici zsúrkocsiból, amit a sztyuvárdesszek tologatnak. És fizethetsz bankkártyával. Tíz éve repültem utoljára, akkor még nem tartott itt a világ. Hiába, öregszem.
[Zsolt: Mindeközben az ablak túloldalán meglehetősen felhős időjárás tette látványossá a repülést, a vattaszerű tájon kívül nagyjából semmi látnivaló nem volt. A 3 órás út nagyobb része kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a kör alakú szivárványt, amely kitartóan kísért minket, valójában a repülőgép lámpája kelti életre... nem vagyok büszke a sebességemre, de legalább 1) észrevettem 2) rájöttem. Írország felett már tisztább idő volt, így életemben először megosztottam Bettivel azt a nagyon fontos és hasznos tudást, amelyet Európa természetföldrajza kurzus vizsgája során 7:20 és 7:25 között sikerült olyan mélyre vésnem az emlékezetembe, hogy még a koporsóm belső oldalára is ezt fogom karcolni: "Mi az Ír-sziget meghatározó alföldje?" (Annak idején ezt a tanárnő kérdezte tőlem. Ekkor a 10 darabos beugró 3. eleménél jártunk.) "Az... Ír-...alföld.(?)" (Válaszoltam én okosan, ekkor már kb. 24 perc 47 másodperc kínvallatás után.) Ebből már sejthetitek, hogy láttuk az Ír-alföldet. Aki még nem látta, annak a fontos információk: 1) lapos 2) sövényekkel és kerítésekkel tagolt 3)... nincs több fontos információ.] [Betti: Valóban most hallottam ez először. Ha nem számítjuk az előző kilencszázötvenhárom alkalmat. Szinte olyan, mintha én is ott ültem volna azon a vizsgán...]

Na aztán megérkeztünk, és szerencsére a csomagjaink is. A retinánkon volt egy repülőgépablak alakú fényes folt is. Megkerestük autót kölcsönadó barátainkat, ahol a srác elmondta, hogy a földszinten balra, aztán még egyszer balra, aztán egyenesen. Ez egy utca túloldalán lévő parkoló lett volna, de aztán újabb felhomályosítást követően [Zsolt: Nem lett volna hasztalan információközlés már elsőre sem, hogy egy buszmegállót keressünk. Semmi gond, így kétszer is lifteztünk.]  kiderült, hogy majd a busz elvisz minket, ahova kell. Elvitt. Ott egy másik srác [Zsolt: Ő történetünk fontos szereplője lesz később is, ráadásul azon kevesek egyike, akinek a nevét is tudjuk, így a történetírói kötelességünknek megfelelően szerepeljen itt: Padraig] közlése alapján kiderült, hogy az "Opel Corsa or similar" autónk átváltozott "Nissan Micra or similar" formájúvá. Na, ennek annyira nem örültünk [Zsolt: Főleg, hogy ez ott már kimondottan egy Nissan Micra-t jelentett. Egyben bocsánat a Nissan és/vagy Micra drukkerektől, amiért nem lelkesültünk.], de felfedezve az arcunkra kiülő tanácstalanságot, kapott az alkalmon és megpróbált rábeszélni minket egy eggyel nagyobb autókategóriára. Sikerült neki. [Zsolt: Érvrendszerében az egyik fontos elem az volt, hogy nagyobb. Ezenkívül dízeles, vagyis optimálisabb a fogyasztása. Tehát voltaképpen amivel többe kerül, azt meg is spóroljuk. Rábólintásunk és záporozó kérdései között épp csak annyi darab milliszekundum telt el, hogy lyányos zavarunk kialakulhasson, így a "With full coverage?" kérdésre is csak egy bátortalan bólintás volt a válaszunk, agyunk ekkor persze még kb. a "with" szócska fordításánál tartott. Rövidtávon ez némi adminisztrációt spórolt nekünk, mert egy csomó papír kitöltése helyett, amelyek az autó állapotát hivatottak dokumentálni egyelőre "before", csak annyit mondott, hogy "You only have to worry about the key." Ekkor még nem tudtam, hogy mi a megfelelő válasz, de most már csak annyit válaszolnék: "No problem!"]

Így költségeink jelentős szorzóval történő módosítását követően mondhatni elégedetten távoztunk a fekete Opel Astránk felé, ami olyannyira frissen volt mosva, hogy még vízcseppes volt. Beletelepedtünk, elkezdtük mantrázni, hogy "balra kis ív, jobbra nagy ív", beüzemeltük Igort, aki már tavaly is hű társunk és sorsunk navigálója volt, majd elindultunk első úticélunk felé, amely a Swordsban található Lidl. Tudjátok, kell a fokozatosság, muszáj ragaszkodni néhány bevált dologhoz, nem lehet egyből mindent lecserélni. 

Ez a néhány kilométer igen izgalmas volt, hiszen ezek az őrültek mindent a másik oldalon csinálnak. A Lidl parkoló meg annyira tele volt, hogy sorba kellett állni a bejutásért. Zsolt hibátlanul parkolt a már-már űrhajónak is beillő szekerünkkel egy szűk helyre. Vettünk magunknak mindent, ami kell a motorháztetős piknikekhez [Zsolt: Meg olyat is, ami abszolút nem kell. Pl. nedves törlőkendő helyett kakis pelenkák illatos tárolására való nylonzacskókat... cirka 100 darabot. Vagy egy nagy zacskó helovíncsipszet.], majd a második, habár utunk szempontjából az első igazi állomás felé haladtunk tovább.

Newgrange egy nagyon szép hely, legalábbis a parkoló és a Visitor Centre-ből a kilátás. Az történt ugyanis, hogy habár odaértünk még időben, de a bejáratnál az a tájékoztató papír fogadott minket, hogy aznapra már nincs több jegy. [Zsolt: Honlapjukon előzetesen tájékozódva azt mondták, csak csoportos látogatás esetén van lehetőség előzetes jegyváltásra, így hibáinkból okulva, ide korán menjetek oda. Amúgy kisbuszokkal vittek volna minket a nagyonrégi korból származó nagyonősi helyekre.] Kénytelen-kelletlen madártávlatból azért megcsodáltuk kőkori barátaink munkáját. Mivel itt több hasznosra már nem nagyon futotta, ezért elindultunk tovább Belfast felé.

Belfastról őszintén szólva én annyit tudtam, hogy Észak-Írország és van focicsapata, de azért valljuk be, hogy az Egyesült Királyság területén ezt az információt nagy téttel is betippelhetném. Ehhez képest kiderült, hogy a legizgalmasabb város volt, amiben jártunk. A belfastiak nagyon tudják, hogyan kell élni,

de emellett rendelkeznek az ELTE lágymányosi campusán található halandó műremekek tartós változatával, sokáig nyitvatartó Lidl üzlettel, semmire sem jónak tűnő kilátóépülettel - természetesen Viktória királynőről elnevezve -, de ezen kívül lehet náluk EKKORA halat fogni,

valamint gyaloghídon átkószálni, óratornyot nézegetni, poshadvány szag által összetartott rozsdás hajóroncs mellett sétálgatni Charlie Chaplin kíséretében. Nagyobb a Titanic kultusz a városukban, mint Kate és Leo 1997-es alakítása óta bármikor bárhol a világon, hiszen Belfastban építették a majdnem elsüllyeszthetetlen ócsodánjárót. (Akit nagyon érdekel a téma, dióhéjban itt.) A kultusz nagyságát jelzi a vízpartra épített, a világ legnagyobb Titanic kiállításaként aposztrofált látogatóközpontjuk is. Az épület modern módon érdekes, megvilágítva egészen jól is néz ki, és lehet előtte Titanic feliratban fényképezkedni (melegen ajánlunk hozzá a lentieknél jobb fényviszonyokat).

Belfast városa a fenti csodálatos dolgok ellenére egyetlen esemény kapcsán fog megmaradni emlékezetünkben: itt pisiltem drogtanyán. Bezony. Van ilyen cuki húsz pencés bedobós utcai vécéjük, amiben belül a tescos szatyorral letakart kamerán túl nagyjából öt embernek elegendő mennyiségű eldobható tű hevert szerteszét. A jó hír, hogy amúgy beszél hozzád, elmondja, hogyan csináld a pisilést, van mindenre tizenöt perced, és korlátlan a papíradagoló, amiben grátiszban még papír is van. Kaland, kockázat.

Belfastban elég jól eltelt az este, viszont még feladatként hátra volt eljutni az alvóhelyig. Mivel az egész szigetre a szűk jelző illik legjobban, így már korábban sejtettük, hogy jobban járunk, ha előre keresünk potenciális alvóhelyeket, mert a spontaneitás nem menne olyan könnyen, mint tavaly, amikor gombamód nőttek a pihenőhelyek. Ráadásul náluk a kevés lehetőség még kevesebb, mert sokszor kinn van a necsináldnealudjittmerttilos tábla is. Google StreetView barátunk és Zsolt koprodukciójának eredményeként választásunk végül egy tengerparti parkolóra esett, ahova kb. másfél órás autókázást követően érkeztünk meg. A parkoló nyilván nem volt üres, mert vannak más hülyék is, akik október végén autóban szeretnének aludni [Zsolt: "No caravanning" tábla ide vagy oda. Hitvitát lehet folytatni, hogy az első ülések hátradöntésével elkövetett autóban szunyálás vajon egyenlő-e a "caravanning" tevékenységgel, amely ige létezéséről ezt megelőzően lövésem sem volt.], de azért elfértünk. Alattunk zúgott a tenger, felettünk sütöttek a csillagok a Tejúton.

Az első nap mérlege (csak hogy megint mondjunk nagyokat): Ferihegy 2 komplett bejárása, 1 db lekésett látnivaló, 1 db elsüllyedt látnivaló [Zsolt: Amit így nem is igazán láttunk...], 1 db drogtanya, 3 db főváros, kb. 270 megtett kilométer az út rossz oldalán. [Zsolt: Meg néhány száz a levegőben, de az nyilván nem számít...]