Nem voltam biztos benne, hogy az előző nap elmesélésének frappáns lezárásánál elejtett fonalat Betti megfelelő módon fel tudja-e venni, ezért továbbra is én göngyölítem történetünk írországi szálát. Fellebbezni lehet, de nem fogok válaszolni rá. (Zsolt)

Ott tartottunk, hogy Betti nem állított be ébresztőt, én viszont igen. Ekkorra már kiismertem a csalafinta októberi napfelkeltéket, no meg tudtam, hogy 8 előtt úgysem kapunk reggelit, így ráérősen 7 órára tekertem a telefont. Milyen jó is volt, hogy így tettem, mert 6:52 am időpontban megszólalt a tűzjelző. Kollégiumon nevelkedtünk mindketten, így nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk az esetnek, átfordultunk a másik oldalunkra és ez láthatóan megoldotta a helyzetet, mert abba is hagyta hamarosan a lelkes zajkeltő. Azért 7 után nem sokkal felkeltünk, pakoltunk, öltöztünk, lementünk. A bácsi (aki a banki tranzakció alapján talán a Jerry névre hallgatott, bemutatkozáskor sajnos csak a saját nevünket sikerült megjegyeznünk, azt is alig) élre vasalt nadrágban, ingben, nyakkendőben és mellényben üldögélt rádiót hallgatva és egy szélesvásznú Ausztrália térképet és/vagy a falat bámulva. Kedélyesen elviccelődtünk a tűzjelzőn (mint kiderült, a fűtés képes beindítani, olyan érzékeny), majd kaptunk gyorsan egy frissen facsart narancslevet, s megkérdezte, mit reggeliznénk. A hozzánk hasonló tudatlanoknak mondanám, hogy a menü náluk nem azt jelenti, hogy arról választhatsz, hanem azt, hogy azt végigeheted. A müzlikről és zabpelyhekről gyorsan lemondtunk, megelégedtünk a "Full irish breakfast" menüponttal, ami pár szelet bacon (nem ilyen vacak bolti papírvékony, hanem majd' félcentis szeletek), pár kolbászka és két tükörtojást jelentett. Meg barnakenyeret. Meg pirítóst. Meg kávét. Meg teát. Meg vajat, lekvárt, mézet, stb. És bármiből kérhettünk (volna) még. Nem tettük, mert így is degeszre ettük magunkat. Evés közben volt időnk szemügyre venni a ház étkezésre kijelölt helyiségét, s meg kellett állapítanunk, hogy igen humoros bácsival van dolgunk. Volt stressz levezetésére alkalmas felület részletes instrukciókkal (röviden: falra szerelt táblán egy kör "Bang your head here" felirattal, s a lényeg, hogy addig verd a fejed a falba, míg el nem ájulsz, de akkor mindenképp hagyd abba!), volt az egy szem lépcsőre figyelmeztető felirat (volt a gagyi "Please mind the step" is, de szerencsére csak kicsiben): One step at a time... és végül, de nem utolsó sorban kint volt az írek filozófiája:

Irishman's Philosophy

There are only two things to worry about—
Either you are well or you are sick.
If you are well, there is nothing to worry about,

But if you are sick, there are only two things to worry about—
Either you will get well or you will die.
If you get well, there is nothing to worry about,

But if you die, there are only two things to worry about—
Either you will go to heaven or hell.
If you go to heaven, there is nothing to worry about.

And if you go to hell, you’ll be so busy shaking hands with all your friends
You won’t have time to worry!

A reggeli után gyomorilag és humorilag is eltelve felkerekedtünk, bepakoltunk a kocsiba, elköszöntünk és távoztunk. Sajnos Cork városa nem nyerte el a tetszésünket parkolást tekintve. Valamiért alantasnak gondolják, hogy parkolóautomatákat helyezzenek el a város stratégiailag parkolásra alkalmasnak mondható pontjain, helyette inkább mindenhol kiírják, hogy "Disc required". Nem kevés internetes nyomozómunkámba telt, míg kiderítettem, hogy ez lényegében parkolójegyet jelent, amit néhány kiválasztott boltban lehet megvásárolni. Ezt azonban látványosan semmiképpen nem hozzák a hülye turista tudomására. Mondom ezt azért, mert előző este egy olyan boltban jártunk, ahol lehet ilyet kapni, de egyszer sem ötlött a szemembe, hogy ilyet vehetnék. Úgyhogy kicsit még nyomoztam és találtam pár parkolóházat a belvárosban. Kiszemeltük az egyiket, bementünk. A parkolóház amúgy a legnagyobb bevásárlóközponthoz tartozott, így amellett, hogy olcsóbbért parkoltunk, mint az utcán, nyertünk bolt és toalett közelségét is. Magunkra-büszkeségünk szívmelengető tudatában elindultunk várost nézni. [Betti: De csak azután, hogy izzasztó percek kemény munkájával sikerült berutinoznunk az autót a világ legkisebb parkolóhelyére.]

A város ekkor már nagyon a Halloween és a Jazz lázában égett, így kissé több embert kellett kerülgetni, mint ízlésünknek megfelelt volna, de az időnk kellemes volt és egy sirállyal is sikerült pajtizni egy kicsit, míg meglestük a Szent Patrik hidat. A belváros kevésbé nyűgözött le minket [Betti: Kivéve az a része, ahol egy templom előtt ősz halántékú úriemberek vigyáztak egy virágokkal megrakott halottas kocsira. Rájuk néztem, és az egész testtartásuk, és mogorva nézésük és kisugárzásuk egy szicíliai maffiatemetésre emlékeztetett. Nem mintha valaha is jártam volna olyanon, de akkor is.], ezért elindultunk kicsit távolabb felé. Találtunk egy nagyon szép templomot, konkrétan ez volt az, ahol azt vettük észre, hogy régi, kopott sírkövekkel támasztják meg a földet, valamint ezekből rakták ki a mozgáskorlátozottak számára a rámpát. Elég bizarr volt, akárcsak a temetőt fényképező kollégák. Az íreknek itt (is) megmutatkozott az a fura szokása, amelyről eddig talán nem esett szó, hogy a legfurább helyekre tesznek nagyon fura szobrokat. Itt pl. egy kolduló öregasszony egészen élethű szobrával találkoztunk a templom temetőkertjében [Betti: a bokor tövében, nyilván azért, hogy még furább legyen], később Dublinban a Szent Patrik katedrális mellett egy padon alvó ember szobra köszönt ránk, szintén Dublinban a belvárosban egy padon újságot olvasó fiú szobrát láttuk, akinek az étterem jópofa módon terített is az elé tolt asztalra.

A templom után megtaláltuk az Elizabeth Fort-ot, ami meglepetésünkre tök ingyen bejárható volt. (Az előbbi templom talán 4 vagy 5 eurót is kért volna a belsejének megtekintéséért. Eddigre láttunk már eleget, hogy egy kimaradhasson...) Bóklásztunk is egy sort. Valószínűleg minden hülyeséget megcsináltunk, amit az átlagturista egy ilyen erődben szokott, így békéltettük a szoborkatonákat...

...lőttünk az ágyúval...

...karóba húztuk a többi látogatót...

...és a kalodában eljátszottuk a Madagaszkár című filmből, hogy "Csak mosoly és integess!".

Számomra Corkból ez az erőd volt a leglátványosságosabb, bár ez a képek mennyiségéből nyilván nem esett le eddig senkinek. Biztosan lehetett volna ügyesebben is várost néznünk, de eddigre már mindketten úgy éreztük, hogy Írország inkább a természetben tud nekünk szépet mutatni, így továbbindultunk, hogy esteledvén még viszonylag világosban érjünk majd utunk aznapi végcéljához. Az autóba pattanás előtt még feltöltekeztünk étellel és koffeinnel, gondolva már előre a dublini repülőtéren alvásra is, aztán uccu neki!

Azok számára, akik előzetes útitervünkkel is tisztában voltak, jelzem, hogy itt megint eltértünk a menetrendtől. Próbáltuk úgy strukturálni, hogy 6 előtt érjünk majd Glendalough közelébe, hogy még [világosban] lássuk a tavakat. Ezért kihagytuk Kinsale városát, mert láttunk már elég tengeröblöt, valamint a Blarney Castle és a Rock of Cashel közül is csak egyet tartottunk bent, s úgy alakult, hogy az utóbbi lett, itt főleg a piszkos anyagiak döntöttek, a Blarney Castle-nél fejenként 13 eurót gombolnának le az emberről csak a belépőért, amit az eddigi tapasztalatok alapján a "baromi sok" jelzővel illettünk. (Az átlag belépti díj olyan 6-8 euró körül alakult eddig a népszerű, sűrűn látogatott helyekre.)

Következő állomásunk tehát a Rock of Cashel volt, amiről én előzetes képnézegetés alapján azt hittem, hogy egy nagyon menő királyi/világi vár lesz.

Ehelyett egy vastagon felállványozott, emiatt felerészben be sem járható, minimum 3 generációban egymás nyakára épült egyházi templomegyüttes.

Nem mondom, hogy megbántam, hogy odamentünk, de azért itt is elég sokat legomboltak rólunk a parkolásért és belépőkért ahhoz képest, hogy magunkhoz képest nagyon lassan csoszogtunk, mindent megnéztünk és még így is 20 perc alatt végeztünk. [Betti: Ebből a húsz percből nagyjából tizennégy azzal ment el, hogy idegesítően visongó családokat kerülgettünk. A maradék időt a felújítás közepére bevezető titkos úton keresztül elérhető kápolnában töltöttük az UV fény miatt erősen pusztuló mikróba állománnyal. Azért, mert oda senki más nem ment be. Pedig szabadott, mielőtt még megkérdeznétek.]

Szerencsére a vár(?) udvaráról kifigyeltük, hogy van a közelben egy másik rom is, ami (később kiderült) egy apátsághoz tartozik. Gondoltuk, ha már a parkolás nem időre megy, akkor igazán meglessük magunknak, s így azzal nyugtatjuk a lelkünket, hogy végül is egyet fizettünk és kettőt néztünk. (Imádom, mikor megpróbáljuk hülyíteni magunkat...)

Angliai túrázásaim tapasztalataiból merítve nem igazán lepődtem meg, hogy az apátság romjához vezető útvonal gyakorlatilag sehogy nincs jelölve menet közben. Az odavezető taposott ösvényeken látszott, hogy nem mi vagyunk egyedül ezzel az útkereséssel, csak vannak, akik viking módra erővel oldották meg a kérdést és egyszerűen átdobták magukat a kerítéseken. Mi azért latba vetve minden magyar furmányunkat, megtaláltuk a hivatalos utat. Kár volt. Az apátság romjait körülvevő mezőn egy gyapjasmarha csorda kérődzött, de a nyomok arra utaltak, hogy már több emésztőrendszeri ciklus óta a gyepen éldegélnek. Az aknamezőn való átkelés nem volt veszélytelen, és teljesen átértékeltük a budapesti kutyakakis utcákhoz való viszonyunkat. [Betti: A szövetségesek és a tengelyhatalmak együttesen is képtelenek lettek volna lerakni ennyi aknát.]

Maga az apátság valóban romos állapotban volt, a története pedig igazán csábosnak bizonyult. Az eredeti Benedek-rendet kettő darab év ott tartózkodás után a regnáló érsek (Archbishop David McCarvill of Cashel) kipucolta a helyéről, mert azt álmodta, hogy az életére akarnak törni. Helyükre bepakolta a kedvére valóbb cisztercitákat. Mert hát ki ne hallott volna a híres ír orgyilkos Benedek-rendről... nem volt teljesen komplett az az érsek, ha engem kérdeztek.

Császkáltunk egy sort a romok között, aztán (végig a hivatalos és nem kicsit sz*ros úton) visszatértünk az autóhoz. Indultunk tovább a természet felé, várt ránk a Wicklow Nemzeti Park és Glendalough! A nemzeti park eléréséig lényegében egyetlen említésre méltó esemény, hogy megjártuk Hollywood-ot. Először egy "Segítsen megőrizni Hollywood tisztaságát!" táblára lettem figyelmes, nem is értettem. De aztán a domboldalban is megláttuk a híres feliratot és akkor már biztosak voltunk benne, hogy jó helyen járunk. Döbbenetünk azonban továbbtartott, mint a kb. 6-700 fős falu, így saját képet nem készítettünk az eseményről, kénytelenek lesztek hinni nekünk.

Hollywood után már lényegében be is értünk a Wicklow-hegységbe, ami szép volt és egészen másként sziklás, mint Connemara vagy a Burren. A hegyek meredeksége itt már jobban hasonlított a nálunk megszokottra, bár továbbra is döbbenten álltam a tény előtt, hogy náluk mennyivel több emelkedésnek tűnik egy 100-ről 400 méteres tengerszintre való felautózás.

Út közben a lassabban haladó járművek egészen kedves kocsisort tudnak errefelé összegyűjteni, így aztán amikor a kisbusz és motorja elfogytak és elég hevenyészetten félreálltak, akkor már épp eléggé tele volt a hócipőnk ahhoz, hogy mi is megálljunk egy kicsit. Szerencsénkre pont egy olyan pihenőbe vetődtünk ki, ahol még a tájon kívül is volt látnivaló. Egy 19. század elején-közepén alapított, mára elhagyott és romossá vált ólombánya maradványait csodálhattuk meg. A szél itt is tépett, meleg sem volt nagyon, így sokat itt sem bóklásztunk, főleg, hogy inkább messziről volt látványos a rom, közelről csak kövek és por. Ez gondolom, most mindenkit meglepett. [Betti: A helyi látványosságok között mindenképp említést érdemel még az a vasbeton panelelemből álló híd is, ami a parkolót köti össze a romokkal. Echte 19. századinak tűnt.]

Továbbgurultunk lefelé a hegyről és elértük a Glendalough ...{dobpergés} {hatásszünet} {dobpergés} ... Visitor Centret! Nem mentünk be. Leparkoltuk a kocsit és elindultunk a tavak felé, amelyek még 1-1,5 km-re voltak a parkolóktól. Mehettünk volna közelebb is, de a tó melletti parkoló fizetőssége, az odavezető út rémkeskenysége és az eddigre is meglepő módon kitartó mozoghatnékunk arra ösztökéltek minket, hogy inkább sétáljunk. [Betti: Valamint az se felejtsük el, hogy így lehetőségünk nyílt egy igazi ír kapubejárót használni. Olyannyira jól sikerült, hogy négy kézzel is alig bírtuk visszacsukni.] Az Upper Lake közelébe már szürkülő ég alatt értünk, ahol derék szappantartónk teljesítményét ismét lepipálta egy mezei Samsung telefon, mert ez még színeket is látott.

A Gonosz Szürke Egér eddigre már mesteri szintre fejlesztette a trollkodást és képes volt bármerről beleúszni a képekbe. Persze leginkább bal alulról szeret még mindig.

Betti találkozott két kacsával, akiket jól lefotózott, lefilmezett, közben picit talán sietősebb totyogásra ösztökélve őket, mint ahogy maguktól mentek volna, de végső soron nem vették zokon, nem hívtak ránk csendőröket. Aztán talált mókás táblákat (az írek nagyon szeretnek mókás táblákat gyártani), amelyeket nem nagyon tudtunk mire vélni.

Óvatosan járj a vízen...

...mert ha magasra ugrasz, levágja a fejed a lézer....

...amit az is bekapcsol, ha fejen állva követ törsz.

A tó környékén sokkal több időt is el tudtunk volna tölteni, de sajna már sötétedett. Így még egy kis templom megtekintése és némi geoszuvenír (csillámpala) magunkhoz vétele után visszaballagtunk a kocsihoz. Visszafelé átmentünk még a Monastic City-n is, amiből a temető, a magas torony és néhány rom maradt csak meg az emlékezetemben, ekkor már tényleg elég sötét volt.

Ezután már csak annyi volt hátra, hogy ismét nekivágjunk a hegyeknek és eljussunk a kiszemelt alvóhelyig. Az Old Military Road meglepően jó állapotban volt és szinte senki nem járt rajta, a Glenmacnass közelében azonban a nagy parkolóban már egy lakóautó, egy személyautó és egy kisbusz is állt és két tűz is égett. Megálltunk udvarias távolságban mindentől és körülnéztünk, mennyire fogunk itt bárkit is zavarni. Senkit sem zavartunk, ők sem embert égettek, bár a szomszédék vizslája jól megnézett minket és egyszer még ránk is ugatott. Nézegettük a felhőtlen, csillagos égboltot, előre féltünk a várhatóan rém hideg éjszakától, vacsiztunk, elkortyoltunk egy sört, közben ment egy film a tabletről, míg végül 9 után nem sokkal (lehet, hogy volt fél 10 is) elaludtunk. Előre féltem, hogy ha ilyen korán lefekszünk és még órát is állítunk, 7-8 óra alvás után megébredve már nem leszünk olyan fáradtak, az autó meg nem lesz olyan kényelmes és meleg, hogy az első világosságig kellemesen visszaaludjunk... hogy félelmem megalapozott volt-e, kiderül a következő, s egyben utolsó részből!

A hatodik nap mérlege: költséghatékony parkolások, hollywoodi látogatás, egy erőd, 3 (vagy már ki tudja összeszámolni hány) templom, 2 tó, kb. 270 km.