Kezdem a töredelmes vallomással, hogy trehány vagyok. [Betti: Akinek nem egyértelmű, annak mondom, hogy Zsoltról van szó. Ő írja ezt magáról. Én sosem állítanék ilyet.] Na, most, hogy mindenkinek koppant az álla, felszedte, visszaillesztette, írom is tovább. Szóval az úgy volt, hogy bár a lenti sorokban leírt események 2017. év április hónap 8-9-10. napján történtek, én számtalan figyelmeztető (lövés) ellenére csak egy tikkasztó júniusi estén fogtam neki a gépelésnek. Az vessen rám követ, aki messze van és nem tud célozni! Kifogásom rengeteg van, nyilván egyik sem érdekel senkit. Megértem.
De ha már úgy alakult, hogy én épp itt írogatok, Ti meg egy jövőbeni pillanatban majd épp olvassátok ezt, akkor a kereslet-kínálat valahogy mégiscsak egymásra talált, tehát még nincs minden veszve.
Történt tehát, hogy egy szép áprilisi hétvégét megtoldottunk egy hétfővel, hogy legyen már hosszabb. Tettük mindezt alapvetően egy koncertért, amit Jamie Winchester és Hrutka Róbert neveivel fémjeleztek és nem azért, mert aznap volt a névnapom. Kitaláltuk jól, hogy erre a hosszított hétvégére elmehetnénk Veszprémbe, állatkertezni, bevinni az összeesküvéses zeneválogatást a Zanyakönyvvezetőhöz meg persze koncertálni. Gaztettestársul Ritát választottuk, ő meg elszegődött gaztettestársnak. Agyaltunk rajta, hogy esetleg pénteken elinduljunk már a messzi Dunántúl legszebb Veszprémjébe, de végül nem tettük, szombatra halasztottuk az indulást.
Felvirradt hát a szép április 8-a (szombat), s mi Dödölle úrhölggyel és Ritával felszerelkezve bevetettük magunkat a Kisautóba és irány Veszprém! Megérkezés, lepakolás, cicakklimatizálódás, helyeken osztoszkodás, lazulás. Este azért összekapartuk magunkat és megcéloztuk a vidéki város fellegvárát A (igen, nagybetűvel) Plázát, s benne a Cinemavárost, s meglestük a Kincsem című filmet. Rita először, mi Bettivel másodszor, (spoiler veszély!) van benne cica, kutya és meglepő módon ló is. Ekképp hangolódva a másnapi állati megmérettetésre hazasétáltunk, én húgoméknál húztam meg magam a kényelmesebb logisztika érdekében, amit talán egyedül Dödi sajnált valamelyest.
Vasárnap reggelre virradva kényelmes ébredési idő után átslattyogtam a csajokhoz, hogy akkor menjünk állatkertbe. Ők frissen és üdén vártak, Betti vezetési vágytól hajtva a volán mögé is pattant, s úgy elvezette a Kisautót a Veszprémi Zoo-hoz, hogy csak na. A parkolóban majdnem egy teljes kört tett, mert a viszonylag korai időpont ellenére a csekély férőhelyű parkolóban már nem sok hely volt. Végül egy éles kormánymozdulattal és kézi féket berántva ügyesen becsusszantotta Corsa B típusú versenyszemély[ésteherhordó]gépjárművünket egy szabad helyre és már mehettünk is Kittenberger Kálmán nevét viselő, az elmúlt évtized alatt jócskán megújult, megszépült és kibővült intézmény felé. A kapunál szereztünk jegyet, majd engedtünk a fényképkommandó szelíd nyomásának és egy Kispanda fotójával összeálltunk egy fotóra, amit majd távoztunkkor vehettünk meg és át. De most még nem árulom el, hogy vajon megvettük-e az így készült képet. Bi-bi-bííí!
Első utunk a "Kölyökdzsungel" fantázianévre keresztelt inkább-beltéri-játszótér-de-amúgy-egy-kicsit-hüllőház-is épületbe vezetett, amely régen majomház is volt még. Teljesen elámultam azon a mászókarengetegen, amit a gyerekek hatalmas örömére odavarázsoltak, de tisztelettudóan üdvözöltük azt a néhány hüllőt, akik (nyilván nem kis stresszel megfejelve) itt lakoztak. Az épület után a szabad tér várt ránk, s elindultunk az ormányos medvék felé, akik elég aktívan túrtak, még a reggelire kapott élelem maradékát próbálták összevadászni. Utána egy kevésbé széles utat választva a hegyi kecskék hegyoldala felé vettük az irányt, de azon kívül, hogy a bak szépen megmutatta méretes szarvait, nem sokat foglalkoztak velünk, ők is a takarmányt majszolták az árnyékban. Választott utunk sajátosságainak köszönhetően az első madárröpdét-úsztatót felülről szemlélhettük meg, ahol ekkor nem volt még nagy élet, egy kacsa úszkált csak, a többiek csak álldogáltak, tollászkodtak. Bezzeg a szomszédban a vörös macskamedvék! ...közül az egyik a fán szunyókált, ahogy ez már lenni szokott náluk. A másik viszont éppen valami nagy őrjáratozásban lehetett, mert elég sok métert tett a mancsaiba, szigorúan ügyelve arra, hogy az egyszerre sok irányból fotózni kívánó látogatók közül egy se tudjon képet készíteni róla, aki "olyan cuki". Mivel az egyik kifutót fentről nem tudtuk rendesen megszemlélni, kitartóan hortyogó lakóikat lentről is meglátogattuk. Mosómedvéék azonban nagyjából annyi időre szüntették be alvó tevékenységüket, míg egy picit még összebb kucorodtak (lásd lentebb), bár piros pontot kapnak azért, hogy mindezt legalább látogatóbarát módon tették, kifutójuk közepén egy nagy kövön.
A fejesvölgyi "főutat" követve kérődző barátainkat is köszöntöttük, antilopék tolongtak a gyerekek által kínált zoocsemegéért, szomszédságukban kenguruék pedig csak flegmán heverésztek, üldögéltek vagy épp a seggüket tisztogatták. Megpróbáltuk meglesni a fekete medvéket is, akiket ugyan több oldalról is meg lehet tekinteni, ők mégis tudnak úgy helyezkedni a kifutóban, hogy Veszprémben rejtőnek semmiképpen nem tekinthető színük ellenére se vedd észre őket. Másodszori arrajárásunkkor tudtuk csak megpillantani őket, s meg is állapítottuk, hogy fekete barátaink nem olyan nagyok, mint barna társaik. Mindeközben az ekkor még nagyrészt árnyékos kifutójukban a gyűrűsfarkú makik csoportos napfürdőzéssel múlatták az időt. Még nem láttam őket így viselkedni és nem is vagyok biztos benne, hogy a napnak örültek, mert ekkor a nap és a kifutójuk ajtaja egy irányba esett, szóval lehet, hogy csak a gondozót és a vele érkező égi mannát várták. Mindenesetre jópofák voltak és a testtartásuk megért egy-két fényképet.
A makik után a vörös varikat csodáltuk meg, akik szintén napfürdőztek, bár ők inkább az oldalukon fekvő könyökölve fejtámasztós hetéra pózt választották. Eleganciájában és szokatlanságában semmivel sem maradtak el a csíkos farkú bandától. Szomszédjaik, a sörényes juhok nagy francok voltak. Kifutójuk egy része sík, látogatók ott bámészkodhatnak, ám hátrébb van még egy nagy részük, ami egy dombra fut fel. Ezek a juhék azt találták ki, hogy sorshúzás után a "balek" lent marad, így a látogatók őt kiszúrják, nézik, fényképezik, ezalatt pedig a többieknek (köztük a kicsiknek) nyugtuk van fent a dombtetőn. A módszer működött, nem mindenki vette észre a csapat nagyobb részét.
Ezután egy kicsit elköszöntünk az állatkert állatkerti részétől és bejártuk a tanösvényt, amit kialakítottak az egyik bővítés során. A szénégető részt kihagytuk, annyira senki nem akart dombot mászni, de az információs táblákat elég ideig bámultuk, hogy úgy tűnjön, olvassuk őket és amúgy láttunk egy mókust is, aki épp a kerítés alatt kommandózta át magát. Egy falusi élet nélkülözhetetlen szerszámait bemutató kis pihenőkunyhóban pótoltuk az ezidáig elvesztett folyadékmennyiséget és átcsaptunk egy kis hídon a ragadozósorra, ahol a hópárduccal kezdtük a szemlélődést. Aki azt gondolná, hogy egy verőfényes áprilisi napon a hópárduc bundája nem olyan jó rejtőszín, annak csak akkor van igaza, ha a szóban forgó nagymacska árnyékban fekszik. Barátaink szerencsére árnyékosabb részt kerestek, de a napfoltra eső részeik lényegében láthatatlanok voltak. [Betti: Szerintem tökéletesen mindegy, hogy hol fekszik, sosem látni normálisan.]
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire örültem és mennyire örülök még mindig, hogy a nagymacskák (és amúgy a többi állat is) testméretéhez mérten nagynak számító kifutót kapott még kb. 10 évvel ezelőtti bővítésnek köszönhetően. Van ennek rossz oldala is, pl. hogy a nagy kifutóban bizony időnként messze vannak az állatok, nem lehet olyan jól látni őket, mintha egy gyufás doboznyi betonkockában tolnák az orrod elé. Cserébe én sokkal nyugodtabbnak és boldogabbnak látom így az állatokat, hogy van terük, s szerintem sokkal természetesebben is viselkednek (amint azt a következő kifutók lakói alá is támasztották).
Szervál barátunk szerintem sok évvel ezelőtt is pontosan ebben a pózban feküdt és pontosan ennyit csinált, de meg is értem, mert egy sorra került a világ legádázabb vadjaival: nyulakkal. Ezek a vérivó dögök át is másztak mások ketrecébe, nem csodálom, hogy az egész soron rettegtek az állatok.
Talán egyedül a sivatagi rókát nem hatotta meg nagyon a vérszomjas kapafogúak jelenléte, ő (pont úgy, mint budapesti fajtársaik) nagyban durmolt, fülével takarózva. A sivatagi róka fotózása amúgy nem azért nehéz, mert hogy bemozdul a jószág (erre kicsit az esély), hanem hogy észrevedd, mert szeret elbújni. Veszprémben erre nem sok esélyt hagytak neki, kénytelen volt a kifutója sarkában szunyókálni.
A ragadozósor másik felén, ahol a (nyulakhoz képest jámbor) nagymacskák kaptak helyet, igen élénk élet zajlott. Hiúzéknál cseperedő kamaszok pihegtek egy kupacon, bár egyikük igen kitartóan kergetett egy pimasz lepkét, az ízeltlábú vadászatáért még testvérei kényelmes kupacát is hátrahagyta.
Tigriséknél nagy heverészés volt, serdülő korba lépő tigrincsek viccesnek gondolták a tavacska partján heverésző felnőttet piszkálni, akik ezt heves mordulásokkal jutalmazták. Szomszédságukban az oroszlánok tespedtek oroszlánhoz méltón, bár időről időre a két faj egy-egy példánya megérezte a másik szagát, meglátta a másikat a vízátfolyás kis résén, ilyenkor némi morgással adták egymás tudtára, hogy jobb, ha mindenki marad, ahol van. Maradtak. Az állatok királyának ugyanis nagyon fontos dolga volt, már az állatkertbe belépésünkkor lehetett hallani a hangját (akkor még nem tudtuk, hogy ő az), amint próbál utódot csempészni valamelyik nőstényoroszlánba. A 18-as karikát lefelejtették a kifutóról, de amikor arra jártunk, épp nem is volt arra szükség. A kiszemelt nőstény elunhatta a próbálkozásokat, mert némi morgás és néhány erőteljes odakapás segítségével elzavarta a tétova hímet (hozzáteszem, hogy a nőstényoroszlánok majd' mindegyike akkora vagy nagyobb volt, mint a hím, így nem csodálom, hogy meghunyászkodott őfelsége).
Bekukkantottunk a kapucnis majmok és tapírok felé, de aztán visszatértünk a fő csapásra és a bagoly- és sasröpde mellett elhaladva a patások felé vettük az irányt és egyben az általam ismert állatkert vége felé. A patások kevesebben voltak, mint gondoltam, axis szarvasok és guanakok laktak az egyik oldalon, a másik oldalt viszont makiröpdévé alakították. Ekkorra azonban épp egy kicsit beborult és a makik reggeli napelemes töltődése nem bizonyult elegendőnek, így az okos jószágok egy lassan, de folyamatosan változó gömböcöt formáltak, hogy melegen tartsák magukat. Váltakozott, hogy épp kik kerülnek kívülre, de a sok farok azért még őket is védte valamennyire. Bár kétségtelenül kiakasztották a cuki-métert, neveltetésünknek, életfelfogásunknak, no meg olvasási és szövegértési képességeinknek köszönhetően képesek voltunk megállni, hogy ne piszkáljuk őket, ám ez nem ment mindenkinek, annak ellenére, hogy másfél gondozó főállásban szajkózta a "neb*szt*sdamakikat" rigmust. Lehet, hogy nem ezeket a szavakat használták, na. Mindenesetre úgy gondolom, hogy egy gyerekét legeltető felnőttnek illene annyira értelmesnek lennie, hogy ezt hallva nem nyomkodja a gyerekét közelebb, hogy "simogasdmegolyancuki". Kimondottan örültem, mikor az egyik gyerek rászólt a szüléjére, hogy "De hát nem szabad!".
Ekképpen megbizonyosodva a felnőttek és gyerekek értelmi képességeiről alkotott elméleteim helyességéről tovább mentünk arra, amerre egykor egy kijárat volt, s át lehetett sétálni a "gulya-dombi részre". Most ezt egy alagúttal helyettesítették és a "gulya-dombi rész" egészen megváltozott, még a fejesvölgyi résznél is tágasabb kifutókkal, modern állatkerti légkörrel fogadott minket. Itt már sokat kellett sétálni, hogy egyik állat után a másikat csodálhassuk, de kimondottan tetszett, hogy mennyi helyet kaptak és főleg a mozgásigényes állatok. Elhaladtunk az ecsetfülű disznók és a flamingók mellett, majd odaértünk a sztárhoz, aki a tevecsikó volt (nem sokkal korábban született), akit a csapata nagyon védett még a kameráktól is, sokan, sokáig próbáltak róla tiszta képet elcsípni, s bár sikerült nekünk is olyat készítenünk, amin csak ő szerepel, az alábbit autentikusabbnak találom, mert inkább ez az életkép volt a jellemző.
Volt egy kis állatsimogatós rész kecskékkel, ezt kihagytuk, ahogy a dinoaszurusz-röpdét is, mert le volt zárva. Igen, a veszprémi állatkertben dínók is vannak. Bi-bi-bí! Az óriáshüllők helyett így a majomröpdét néztük meg, s azt gondoltuk, itt lesznek majd jól a csimpánzok, akik közül a legbölcsebb pár éve csókot dobott Betti kishúgának. De nagy szomorúságunkra nem voltak csimpánzok. A láthatóan nagyobb termetű majomszabásúaknak berendezett kifutó egyik felét páviánok, a másik felét [ismét a gyűrűsfarkú] makik foglalták el, akik ezek szerint erősen túlszaporodtak az állatkertben. [Valójában három helyen is találkoztunk nem kis csapatukkal.]
Elsétáltunk még Pablo, az orrszarvú felé (meg persze akkor már megnéztük a többi orrszarvút is, valamint felmentünk a szavanna kilátóhoz, ahonnan a gulya-dombi állatkerti rész közepét elfoglaló nagy legelőt lehetett belátni. Innen láttuk a zebrákat, zsiráfokat, orrszarvúkat, antilopokat, amint mindenki megy a saját dolga után. Az elefántokat is meglestük, bár ezt már ülőhelyzetből, a büfénél, ahol élelemmel és kávéval is feltöltekeztünk az utolsó roham előtt. Ormányosék kifutója még nagyban épült-szépült, ebben nagyon tevékenyek voltak ők is, a kerítés környékén gyakorlatilag mindent megmozgattak, hogy a kinti zöld növényekből valamennyit el tudjanak csípni.
Újabb hatalmas meglepetés volt számomra a fóka, illetve mellette a pingvinmedence. Nagyon szép helyet kaptak, bár talán egy kicsit több árnyék lehetne a környéken. A pingvinek közül többen be is merészkedtek a vízbe csobbanni egyet, a fókák pedig persze egy pillanatra sem álltak meg boldog ide-oda úszkálásuk közben. Őket egy süllyesztett folyosónak köszönhetően oldalról is meg lehet tekinteni egy üvegfalon keresztül, a fénykép is akkor készült, mikor közel úszott egyikük.
Ezen a ponton már kezdtünk fáradni, kb. úgy éreztük magunkat, mint ez a láma/alpakka. Ők még mindig jópofák, bár túl sok mindent nem csinálnak, kérődznek vagy fekszenek.
Utolsó állomásunk egy nagyon nagy, cirkuszi oszlopokkal megtámogatott röpde volt, amit sajnálok is kicsit, hogy a végére hagytuk. Többféle madárfaj békén megfért benne, bőven van hely repülni is, középre pedig egy kis patakot imitáló vízcsobogást is betettek, a végén tóval. Hangulatos hely, bár rossz felé indultunk, így a tájékoztató táblákat csak a vége felé találtuk meg, de a skarlát íbiszt már úgyis ismertük régebbről, így legalább róla tudtuk, kicsoda.
Ezután még visszamentünk a főbejárathoz, ami még pár száz métert hozzáadott a megtett kilométerekhez, s itt megvásároltuk a látogatás elején készített képet. Bamm! Na, ki tippelt erre az elején?!
Aznap már nem sok mindent csináltunk, társasoztunk, ejtőztünk, pihentünk, amennyire rémlik, még pizzát is rendeltünk. Hétfőn késői kelés után elmentünk az anyakönyvi hivatalba, leadtunk a zenelistát az akkor majdani, most már múltbeli esküvőhöz, aztán este elmentünk az egykori Séd mozi, most Hangvilla nézőterére meghallgatni Jamie-éket. A koncert nagyon jó volt, Betti remek helyet szerzett nekünk (második sor közepe), a koncert után pedig még este visszajöttünk a nagy büdös fővárosba és már saját ágyikónkban hajtottuk álomra a fejünket. [Zsolt nem fogja tudni szavakba önteni, és én sem nagyon, de annyira jóóóóó voooooolt! Az utolsó koncertjeik alkalmával még fiatal egyetemista voltam, és nagyon hiányoztak azóta az életemből. És most ... hát szóval hű. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy kultúrkoncerten nem ildomos annyira táncikálni az ülőhelyen. De majd szeptemberben jól megyünk a nem-wood-and-strings performanszra is, és majd ott aztán előbújhat belőlem a féktelen leányzó!]
Zárógondolatként talán annyit írok, hogy a veszprémi állatkertet bátran ajánlom mindenkinek. Számomra nagyon szimpatikus, hogy sok helyet próbálnak adni az állatoknak, akik ezért elég hálásnak tűnnek. Nyilván nincs olyan látogatószám, mint a fővárosi állatkertben, így nem kell hiper-szuper csodákat várni, bár az új része szerintem még ezeket az elvárásokat is teljesíti. Kicsit még lehetne talán rendet tenni az állatok elhelyezésében, fura volt nekem néha, hogy pl. kenguruk mellett fekete medve vagy kacagó jancsi mellett nyulak, de ezek meg nyilván az adottságok, amikkel gazdálkodniuk kell az üzemeltetőknek. Lényeg a lényeg: menjetek Veszprémbe, menjetek a veszprémi állatkertbe! [Mer' az jó.]
