Kellemesnél kicsit később fekvés, majd kelleténél kicsit korábban kelés [Zsolt: Azt hiszem, ezt úgy érti, hogy a kellemesnél korábban.] után nekivágtunk leghosszabb napunknak. A cél eljutni Genfig és vissza. A tervezett 7 órás indulás helyett úgy 7:45 körül kezdtük el gurulni a kilométereket, melyek egy része nem volt idegen, hiszen Bernig gyakorlatilag az előző napon is bejárt autópályát követtük. A különbség annyi volt, hogy ezen a napon bele is nyalhattunk a reggeli csúcsba. Még Bern előtt akkora stau volt, hogy tényleg csak álltunk egy ideig a pályán. De aztán egyszer csak vágás, és lehetett menni, és meg sem álltunk egészen sokáig. [Sándor: A svájci autópálya ilyen. Követési távolság nincs, index nincs, előzni meg nem tudnak, úgyhogy tolakodás megy, abból meg mindig dugó lesz.] [Zsolt: Ezen a ponton szeretnék egy sort dohogni azon, hogy mekkorát csalódtam Svájcban. Igazából sokat csalódtam. Az egyik az volt, hogy nekem azt mondták, Svájcban nincs kamion, mert a határon felrakják vonatra, aztán átmegy a vonat az országon és ott lerakják róla. Hogy ilyen létezik-e, nem tudom, de kamionok bőven vannak az utakon. Sokan. Másik dohogásom a dohányzásról szól, ami finoman szólva katasztrofális helyzetű. Rengetegen, mindig, mindenhol. Kocsiban szinte kötelező jelleggel. Csikket kib*szva az ablakon. A dugóban kb. minden autóból lóg ki egy kéz, benne cigi. Nagyon elszomorító látvány és tüdőzvény volt.]

A meg sem állásra azért külön kitérnék. A 12-es autópályán dél felé haladva, kicsivel Châtel-Saint-Denis előtt kiraktak egy 6%-os lejtőre figyelmeztető táblát. Ez a 6%-os lejtő eltart egy pár kilométeren keresztül, közben van benne néhány olyan nagyobb ívű kanyar, hogy csak reméled, egyszer majd jó vége lesz. És mész rajta lefelé, még mindig mész, még mindig, százas korlátozás, még mindig lefelé gurulsz, és úgy a hetedik kilométernél kiraknak neked egy táblát, hogy figyelj, mert a végén te majd egy balos visszafordítóval fogod lezárni az út ezen szakaszát, de ne aggódj, mert előtte még van egy Escape Lane arra az esetre, ha úgy éreznéd, nem tudsz addig lelassulni. [Zsolt: No, ilyet még én sem láttam korábban, de tényleg ott van, az internet soha sem hazudik!] Az Escape Lane annak rendje és módja szerint piros-fehér kockásra felfestve, a végén több tíz méteren keresztül murvával leszórva, és néhány sor rozsdás hordó által eltakart betonfallal várja a megállni képtelen [de végső soron kénytelen] járműveket. Közben a jobb oldalán az erősen jobbra kanyarodó sáv, mely a tó északi partját ölelő útra visz, a balján pedig az a sáv, ami mindjárt 180 fokos fordulatot vesz balra egy szolid ötvenes korlátozással megspékelve. Ha túlmentél a menekülő sávon, de mégsem tudod bevenni a kanyart, akkor az hagyján, hogy te így jártál, de az a svájci lakos is biztosan roppant boldog lesz, akinek fentről bezuhansz a nappalijába. Autóstul. [Sándor: aki viszont ledriftel ÉS felveszi dashcam-mel, annak adok 10 frankot, frankón. Nappalibazuhanásért nincs bónusz!] Aki nem hiszi, hogy ez így durva, az nézze meg ezt a szakaszt Google StreetView-on, vagy próbálja ki maga.

Mivel előző délután fény derült rá, hogy motorolajügyileg nem fest rózsásan helyzetünk, ezért ki lett találva, hogy menjünk el egy Hornbach-ba, ott majd biztos kapunk. Most szólok, hogy az a fajta mentalitás, amit kis magyar hazánkban megszoktunk, miszerint motorolajat, növényt és csokit is lehet venni az OBI-ban, az kinn nem működik. Hovatovább, hiába tudod, hogy Villeneuve település Industrial zone-jában van a Hornbach, és hiába találod meg az áruház hátulját, a legegyszerűbb mégiscsak az lesz, hogy más áruház parkolójába állsz be, majd röpke öt-tíz perc sövényeken és parkolókon keresztüli gyalogos csalinkázást követően rájössz, hogy hol leledzik a főbejárat. Majd bemész, és nem kapsz motorolajat, mert nem a magyar mentalitás dívik az Alpokban. Így szégyennel eltelve visszakullogsz kisautódhoz (újabb öt-tíz perces csalinkázás, ugye), és reményvesztetten tovább indulsz a látnivalóhoz. Ahhoz a látnivalóhoz, amiről azt hiszed, hogy 10 órakor nyit, de mikor odaérsz, kiderül, hogy amúgy már 9 óta nyitva van, szóval tutira többen vannak, mint kellene.

Chillon vára a Genfi-tó (helyiek szerint Lac Leman, nyilván a nemzetközi egységesség jegyében) keleti csücskében foglalja el helyét egy stratégiai sziklacsúcson [Zsolt: Én úgy emlékszem, benne a tóban.] [Betti: Mindkettő igaz. A szikla a vízben van és minden oldalról víz veszi körül.] [Zsolt: A sziklacsúcs szerintem továbbra is megvezeti a Mélyen Tisztelt Gyanútlan Olvasót, tekintve, hogy mindössze 100 szamárhugyozásnyira már több száz méteres hegyvonulat húzódik.] [Betti: Akkor minek hívod?!?] [Zsolt: Paripám, ez a vár pont azért van ott, ahol van, mert a hegy és a tó között csak ott fért el az út és azt vámolta. A tóban volt egy szikla, csúcs nélkül! és ráépítették. Ennyi.] [Betti: Jó, legyen zátony!] [Zsolt: ... Legyen.] emelkedve. Parkolója volt az első olyan hely, ahol első kézből megtapasztalhattuk a gyakorlatias vendégmarasztalás nyugaton elterjedt formáját, miszerint parkolhatsz ingyen a látnivaló mellett, de csak bizonyos ideig, ami esetünkben három órát jelent. Az érkezésed időpontját egy kék parkolókártyán kell jelölni, amely hasonlatos a Magyarországon minden első osztályossal megvetetett műanyag óralaphoz, amit aztán soha nem kell használni, és évekig csak porosodik az íróasztal mélyén. Na ilyen kis kék kártyánk nekünk nem volt, de Zsolt, elővéve összes francia tudását [Zsolt: "Heure d'arrivé: 11h. Merci!"] és magyar humorát, egy fehér lapra ráírta, mikor jöttünk, és köszönjük, és még egy szmájlit is rakott. (A magyar humor kétség kívül a legutolsó elemhez volt szükséges.) [Sándor: Nálam anno első alkalomnál ugyanez volt, konkrétan kiröhögtem a nénit, akit megkérdeztem, ne szívasson má' ezzel a kis kék műanyaggal... amúgy okos ötlet, olyan helyeken szokott ilyen zóna lenni, ahol eleve nem töltesz 1 óránál több időt, azért meg minek kirakni órát... betyárbecsülettel működik a rendszer, de büntetnek, ha nagyon megcsúszol.]
Aztán persze felfedeztük, hogy a kék parkolóbigyót a kasszánál lehet kapni. A kassza, habár a parkoló gyakorlatilag a várral szemben van, csak egy könnyedebb, normál körülmények között feltehetően öt perc alatt megtehető gyaloglással érhető el. Viszont. Mivel a gyalogút a buszparkolón át vezet, ami meg jó esetben olaszokkal, rosszabb esetben olaszokkal és ázsiaiakkal van tele, ezért a megtételre szánt időt mindenki szorozza meg hattal. 

A kasszánál angolul (azért angolul, mert ez már a csigaevők nyelvét használó terület, úgy én nem tudok, Zsolt igen [Zsolt: Na, hogy ezt a hülyeséget honnan vetted...], de nem akar úgy beszélni, tehát marad az angol) kértünk jegyet, és a parkoláshoz kék bigyót is. A bácsi roppant jó fej volt, mert ezt a kék bigyót úgy megmarketingelte, hogy figyeljük csak, a hátulján van egy kép a várról, úgyhogy majd ha hazamentünk, kirakhatjuk a falra. [Zsolt: Nem raktuk ki, most is a Kisautóban van, mert amúgy nagggyon menő. És így legközelebb ha ilyen kell, már lesz.] Továbbá megkérdezte, hogy honnan jöttünk, nem keverte össze Budapestet Bukaresttel, sőt, kiderült, hogy tavasszal járt is nálunk, majd adott blokkot és két ismertető papírt és jó szórakozást kívánt. Zsolt gyorsan lezsírozta az ott álldogáló, egyébként turistákat segíteni hivatott csajjal, hogy visszamenne az autóhoz a kvázi-parkolóórával, addig én mosdóztam és elkezdtem képeket gyártani. Pár perc után azonban sokkal jobb szórakozást találtam magamnak, mert azok után, hogy az előző nap pont arról panaszkodtam, hogy találkoztunk olaszokkal, de úgy beszéltek, hogy hiányzott belőlük az olasz, itt most rögtön egy csapatnyit kaptam. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy jön egy ötvenes pasas rikító piros pólóban és elkezd ordítozni a többiekkel, hogy mivanmá', olyan igazi olasz módon, kalimpálva, elbődülve. Imádom őket! :) [Zsolt: Mindeközben az autó felé caplatva a turistabuszok mellett én is találkoztam egy pici olasz bácsival, aki amúgy talján módra hangjával kívánta áthidalni a tetemes távolságot és hozva az ősi olasz babonát, hogy a kezeinek heves mozgásával még messzebbre terjed a hangja üvöltötte, hogy

"FILIPPOOOO, ANDIAMOOOOO!"

Közepes mértékű halláskárosodásomat csekélyre redukáltam, mire megfordultam az autótól és utána a zsíros csaj vissza is engedett minket.]
A műsornak aztán hamar vége lett, így gondoltam, amíg Zsoltra várok, belenézek a kapott szóróanyagba. Aztán jól meglepődtem, mert a szóróanyag magyarul köszönt rám, és ahogy elkezdtem olvasni, kiderült, hogy nagyjából egy tömörített audio guide írott változatát kaptuk meg teljesen magyarul, olyan választékosan fogalmazott mondatokkal, hogy biztosan szakfordítás. Újabb bizonyíték rá, hogy a magyarok messzire tudnak kalandozni a világban. Így már persze értelmet nyert az is, hogy miért kérdezte a bácsi a kasszánál, hogy honnan jöttünk. Chillon vára egyébként nagyon tetszett. Egyrészt szinte mindent be lehetett járni, másrészt lehetett fényképezni, nagyon szép helyen van, és voltak benne lovak. Nem igaziak, csak faragottak, meg festettek, de azért voltak. Így készítettünk például kvízjátékos képet is, az alábbi például a "Hány lovat lát a képen?":

A várat egyébként nagyon rendben tartják, és olyan részeit is meg lehet nézni, amiket amúgy máshol szerintem nem engednének. Ilyenek például a várúr ebédlőjében található tartóoszlopok, amik még az eredetiek (XIII. század!) és tölgyfából készültek. Ilyet azért nem mindennap lát az ember. [Zsolt: Vagy a Kisegér...]

Szintén a nem mindennapi kategóriába sorolandó az a térkép, amely még dél felé van tájolva és a tó környezetéről készült.

Amellett, hogy nagyon régi és jól megőrzött tárgyakat, festményeket mutatnak be, igazi gyerekbarát, szórakoztatóan ismeretterjesztő helyről beszélhetünk.
A gyerekek gyakorolhatják a számolás alapműveleteit arab és római számokkal is, kicsi modelleken kipróbálhatják a különböző őrlési technikákat, és mai kifejezésekre fordítva nyomdászkodhatnak is:

És persze arra is magyarázatot kapunk, hogy miért kell kőből építeni a várakat fa helyett:

[Zsolt: Van-e olyan Gyűrűk Urát ismerő ember, aki nem Szauront szúrja ki először ezeken a képeken?!?]

[Zsolt: A vár nekem is nagyon tetszett, egy kicsivel több fegyvert és páncélt azért el tudtam volna képzelni, de így is ritkán járok öregtornyokba és használható fából készült függőfolyósókon.]

[Zsolt: A várhoz természetesen csetreszbolt is tartozik, ahol szereztünk helyi bort, amit a magyar útmutató szerint a várban termesztett szőlőből készítettek. Nos, szőlőt egy darabot sem láttam, úgyhogy remélem, hogy úgy gondolták, hogy a várhoz tartozó ültetvényeken termett. A borra amúgy a Kisegér is ráharapott volna, de pechjére azok csak díszhordók voltak.]

[Zsolt: Végül még elmondom, hogy a vár környéke szintén bejárható volt, bár nem nagy területen. A tóba nyúló stégre bemenni és onnan fotózni úgy láttam, kötelező kultúrprogram, ezért én is megcsináltam. Be is rakok még ide két képet csak úgy l'art pour l'art.]

[Zsolt: Öööö... három lett, maradhat?]

Nem gondoltuk volna, de végül több, mint két órát töltöttünk el a várban. Utána a tó déli partját követve Genf felé vettük az irányt, bár közben megálltunk vásárolni. Voltunk Lidl-ben, hogy otthonos legyen, meg a francia oldalon bementünk az elefántos boltba, ami már sajnos nem elefántos (L'Eclerc), de azért arra jó, hogy a két éve már kipróbált francia sajtokból újra vegyünk, és a csomagtartóba is találtunk tartalékba motorolajat. [Zsolt: Bakker és tényleg képes nem mesélni arról, mennyire zavarba jött a pénztárnál, mikor franciául kérdezett vissza a csaj, hogy kell-e a blokk... mert amúgy itt nem úgy van, hogy mindenáron rád tukmálják a blokkot, hanem ha nem kell (és általában nem kell senkinek), akkor ki sem nyomtatják. Védik a fákat. Lehet, hogy hódokat is esznek?] [Betti: Szolid nem reagálással a tagadás fázisába lépek, és inkább elújságolom - szakmai ártalom, bocsi -, hogy náluk a paypass úgy működik, hogy ha a határérték felett vagy, akkor meg se próbálj érintés nélkül kártyát használni, majd a pin kódot beírni, mert elutasítja. Helyette ne legyél hülye és tedd a kártyát egyből a chipolvasóba.]

Innentől Genfig egy idegesítően lassú Smart mögött haladtunk, aztán Genfben gyakorlatilag be is állt a délutáni dugó. Találtunk magunknak egy parkolóházat, véletlenül pont a Bahnhof mellett, így amikor feljöttünk, meg is állapítottuk, hogy mennyire királyok vagyunk, mert ide tutira vissza fogunk találni. Hamar ráébredtünk, hogy a város ezen részén a gyalogos, a villamos, a busz, valamint a rendőr a közlekedésben az "elindulok, amerre és amikor gondolom" elvet alkalmazza, magyarán megmondva mindenki megy, amerre lát, függetlenül attól, épp mi elé készül lelépni/mivel készül ütközni. [Zsolt: Kihagytad a kerékpárost, akik előszeretettel mennek a kétszer kétsávú forgalom kellős közepén. Kacsázva. Részegen.] A kedvencem még a parkolóház kereséskor dugóban állás alatt megfigyelt biciklis volt, aki konkrétan forgalommal szemben haladt, aztán csodálkozott, hogy rádudálnak. [Zsolt: Oké, nem hagytad ki. Bocsánat mindenkitől, gyorsabban írok, mint olvasok.]

Tehát miután beláttuk, hogy arra és úgy közlekedünk, ahogyan nem szégyelljük, úgy gondoltuk, hogy átkelünk egy biciklitároló mezőn, majd találtunk egy templomot, amit jó gyorsan meg is néztünk. Kiderült, hogy ez a templom valójában a genfi Notre Dame. Aztán az is kiderült, hogy benne magyar nyelvű ismertető szóróanyag is elérhető. Milyen érdekes! 
Igazából nem vagyunk templomba járó lelkek, de azon konzervatív turisták közé tartozunk, akik kíváncsiak egy templom belsejére. Személy szerint arról már régen leszoktam, hogy az ezen épületekben felhalmozott, pompának mondott giccsről az iménti jelzőknél többet nyilatkozzak, viszont ahol csak lehet, meglesem az orgonát. Valamiért ez az általában robosztus hangszer percekre le tud kötni, amikor csak megtekinteni kell. Mondjuk ha megszólal, akkor általában menekülök, mert akármennyire is bonyolult a használata, szerintem a világ legijesztőbb hangszere. A hangjai egyenként nagyon szépek tudnak lenni, de együtt bennem félelmet keltenek. Magukra a templomokra visszatérve, jobban kedveljük az átlagostól eltérő építészeti megoldással és egyúttal minél egyszerűbb belsővel rendelkező egyházi épületeket. [Zsolt: Erről a templomról még elmondom, hogy ennyire intenzíven használt templommal még nem találkoztam. Míg ott voltunk, azon pár perc alatt is egy csomóan bejöttek, elmondtak néhány imát és mentek tovább a dolgukra.]

Mire Genfbe értünk, fáradtak voltunk. Nem mondom, hogy Chillon várától, hanem sokkal inkább a melegtől. Elmentünk Svájciába nyaralni, és abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy ott majd kellemes kiránduló idő lesz. Hát lóf*szt. Rohadt meleg volt. Melegebb volt, mint itthon. És ha valaki ártatlanul megkérdezi, hogy "Miért? Hány fok volt Svájcban?", akkor annak azt fogjuk a képébe válaszolni, hogy "AZ ÖSSZES!". 
Szóval az összes fok örömére úgy döntöttünk, hogy először menjünk le a vízhez, nézzük meg a jetet, aztán majd bejárjuk a belvárost. És milyen jól döntöttünk! [Zsolt: Előtte volt még egy TourInform, ezúttal könnyen megtaláltuk, cserébe olyan térképet sikerült találnom, amin nem volt jelölve minden utca, de cserébe a jelölteknél nem mindig volt felírva a név. Jó közlekedést!]

Genfnek van ez a jellegzetessége, amit ők találóan vízsugárnak neveztek el [Zsolt: Jet d'Eau, szó szerint vízsugár], de az egyszerűség kedvéért legyen csak Jet. Gyakorlatilag a tóba beépítettek egy csapot, ami az ég felé lövi a tó vizét, de úgy, hogy a vízoszlop magassága bőven meghaladja a száz métert. További érdekesség, hogy ez a Jet nem az eredeti Jet, amit 1886-ban alakítottak ki, az egy kicsit odébb volt, viszont azóta is a város egyik jelképe. [Zsolt: Olyannyira jelkép, hogy méreteiből kifolyólag (ééérted, ki-fo-lyó-lag) már messziről látni. Pacikám meg is próbálta még útközben lefotózni, íme az eredmény:]

[Betti: Mert én vagyok az Út Közben Fotózás Királynője.] [Zsolt: Már nem tudom, pontosan melyik napon történt, úgyhogy bármelyiken elmesélhetem. Történt volt, hogy Betti épp út közben akart fotózni, én meg csak vezettem és úgy nagyjából sejtettem, hogy mikor akarja lenyomni az exponáló gombot. És ezzel együtt azt is, hogy ha megteszi, mi lesz a képen. És ezt elkezdtem előrejelezni neki, mondván, hogy "fa", "fa", "oszlop", "fa", ... A Pacikám két perc után elkezdett nevetni és közölte, hogy mindig akkor mondtam, amikor már majdnem lenyomta a gombot és tényleg mindig az volt a képen, amit mondtam. A fentiről amúgy kinek jutott eszébe ez?]

Messziről nézve nagyon látványos, mert gyakorlatilag napsütésben állandó szivárvány van körülötte.

Ha közelebb érünk, akkor meg jó sok turista. A jó sok turistának egy része meg csurom víz. A leleményesebbek fürdőruhában.
Az egyetlen logikusnak tűnő dolog az volt, hogy közelebb jussunk a Jethez, így elindultunk a stégen vagy mifenén a vízsugár felé. Diszkrét távolságból megfelelő széljárásnál már lehetett érezni a közlekedő vízpermetet is. Aztán elértünk addig a pontig, ahol a legtöbben megállnak, szelfiznek, mint mi...

... majd visszafordulnak. Innentől egy szűkebb hullámtörőn lehetett még tovább menni pár tíz métert, de már látszott, hogy megázás lesz a vége. Nyilván ki kell próbálni! Szóval telefon, fényképező, és minden, aminek árthat a víz, az bemegy a táskába, aztán lóduljunk! Belódultunk, átkeltünk a vízsugáron, közben csak enyhe szél volt, így gyakorlatilag a móló végére érve megúsztuk annyival, hogy a bal (szél felőli) oldalunk vizes lett. Nekem nagyon tetszett, az egyetlen bajom csak az volt, hogy a vizes szandálom életveszélyesnek kellett minősítenem. És mikor a móló végén álltunk mi ketten, meg még két család, akkor hirtelen feltámadt a szél, és mindenki csak vihogott és élveztük, hogy vicces, mert hát vicces, mikor azt hiszed, hogy csurom víz leszel, aztán annyira mégsem, majd már a nehezén túl mégis... :)
Végül rászántuk magunkat a visszamenetelre, nyilván a szél még erősödött és gyakorlatilag a komplett Jet a nyakunkban landolt. Szerintem plusz/mínusz tíz percre nézve a mi konvojunk lett a legvizesebb.

[Zsolt: Nem tudom, itt mit magyarázok, de mókás, hogy még a számon is folyik a víz. Csatak vizesek lettünk, de vicces volt.]

Igazából a legjobb genfi élmény, kipróbálásra ajánlom mindenkinek. Extra pontot kapok, amiért a vizes mólón keresztül visszafelé vezető utat mezítláb tettem meg.

Miután kellőképpen lehűltünk, egészen frissnek éreztük magunkat, és elfogyasztottunk még egy győzelmi fagylaltot is. Pohárkában kértük, és nyilván nagyon sokba kerül kinn a fagyi, de elképesztő adagokat adnak. Én megmaradtam a jól bevált mangónál (sosem hittem volna, hogy Svájcia lesz az én mangóparadicsomom [Zsolt: Micsoda gyümölcszavart tudsz okozni egyetlen szóval...]), és kértem mellé még basilicot. Már úgy két utcával odébb lehettünk, mikor Zsolt megkérdezte, hogy ez igazából mi, mondtam, hogy bazsalikom. Látni kellett volna az arcát! Szerintem meg volt róla győződve [Zsolt: "Szerintem meg volt róla győződve..." Micsoda kamu! Konkrétan közöltem vele, hogy azt hittem!], hogy baziliszkusz ízű fagyit eszem, és igazából azóta is tartja magát ez az elmélet. [Sándor: #Bachmannmasterrace #reklámhelye] [Betti: Az nem is Bachmann volt, hanem valami spéci lakókocsi. :P] [Zsolt: Nem tudom mi volt, de Svájciában hatalmas baziliszkusz-farmok lehetnek, mert a chips-re is jut belőlük.]

Utána sétálgattunk még a belvárosban, ami elég vicces volt, mert csomószor eltévedtünk. A kis utcák igazából sohasenem akartak oda vinni minket, ahova szerettük volna. De ez persze pontosan így volt kitalálva, merthogy így vált lehetővé az, hogy Genf közepén találkozzam Annával, aki Kedves Volt Osztálytársam. Nem tudnám megmondani, hogy akkor örültem-e jobban, amikor megláttam, vagy akkor, mikor csak pár percet csacsogtunk, vagy akkor, mikor hazaérve Sándorhoz elújságoltam neki mindezt, de hogy nagyon-nagyon örültem, az biztos! (Zsolt azt fogja mondani, hogy akkor, amikor Anna azt mondta, hogy ki vagyok virulva.) [Sándor: le is döbbentem este :D] [Zsolt: Amikor Anna azt mondta, hogy ki vagy virulva. (Jól csináltam?) (Azt vártam, hogy azt mondja, hogy "jól", de csak lesújtó pillantást kaptam.)]
Szeretem, amikor kicsi a világ, ilyenkor mindig meggyőződöm róla, hogy a fontos dolgok a helyén vannak benne.

[Zsolt: Még a Nagy Találkozás előtt megálltunk egy parkban tájékozódni, szusszanni egyet, inni, ilyesmik. Innen is lehetett látni a Jetet és a Kisegér akart vele egy fotót. Megkapta, de ezúttal visszanyalt a fagyi (nem az, amit előtte ettünk) és én trollkodtam bele a Kisegér fotójába.]

Genfben sétálva végre bővíthettük a vicces-tábla gyűjteményünket is:

[Zsolt: A fenti tábla üzenetével maximálisan egyetértek, a hosszú francia szöveget magyarul csak úgy írnánk ki: ne legyél paraszt!]

[Zsolt: A város amúgy nagyon komolyan veszi a reformáció kérdését, van múzeumuk, sok-sok emléktáblájuk a témában. Habár nem vagyok a téma avatott (sem avatatlan) (sőt semmilyen) szakértője, Kálvinról még én is hallottam.]

[Zsolt: Találkoztunk még rengeteg köpőkúttal, az egyik felett pedig egy igen hangulatos napórával. A csacsi és a csontváz külön-külön is nyerő, de együtt verhetetlen párost alkotnak.]

[Zsolt: Túránk vége felé egy nagy park bejáratához is eljutottunk, ahol hatalmas óriássakk és óriásdáma partyk zajlottak. Nagyon tetszett, hogy öregek, felnőttek, fiatalok mind ott nyüzsögtek, játszottak.]

Emellett Zsolt mély tisztelettel adózhatott a technikai megoldások azon alosztálya előtt, amikor a folyón tároljuk a munkagépet. [Zsolt: Vannak helyzetek, amiket lányok, nők, asszonyok nem érthetnek. Az egyik ilyen, amikor kisfiúk és lóerők találkoznak.]

Viszont mivel elfáradtunk, és kezdett későre járni, és még egy fél országnyira voltunk hőn imádott Sándorunktól, akinek amúgy azt ígértük, hogy este 10 körül érkezünk, ezért aztán hazafelé vettük az irányt. Mivel márkahű népség vagyunk, ezért a tankolást szeretjük a kagylós kútnál megoldani. Ezen okból kifolyólag megkerestük a tó északi partján vezető út legközelebbi ilyen létesítményét, majd jól meg is szívtuk, mert nyilván azon az egy településen volt, amelyik elejétől a végéig teljesen fel volt túrva. Na meg persze nyilván a túrás túloldalán. Végül azért sikerrel tankoltunk, aztán Igor mellőzésével egészen egyszerűen kiértünk egy autópályáig, és már csak pihenőben álltunk meg, ahol épp egy cicás család legeltette a jószágot, nagyon cuki volt! (Nekünk meg erősödő Dödölle-elvonási tüneteken kellett úrrá lenni.) Végül éjfél előtt nem sokkal haza is értünk. Szerencsére Sándor írt nekünk csevegőn az érkezés előtt tíz perccel, hogy elment aludni, de szerencsére ezt már csak a lakásban olvastuk el, mert ott állt rendelkezésre az a wifi, ami a csevegőm működéséhez szükséges. :)  [Sándor: hogy aztán 1 órával később felkeljek és még ébren találjalak titeket, ígyakartam]

A negyedik nap mérlege: 2 ország, 7 kanton, kb. 570 km, 1 escape lane, 1 grátisz Kedves Volt Osztálytárs, 1 bőrig ázás, 1 gombóc baziliszkusz.