A Nordtrip már rögtön az elején bekezdett, hiszen a BKK kegyeire bíztuk magunkat. M4, M3, M3 pótló és 200E, bűvös csengésű alfanumerikus karaktersorozatok, a Budapesten hébe-hóba közlekedők számára bizonyosan ismerősen is csengenek. Hagytunk időt mindenféle katasztrófára, pl. defekt a metrón, áramszünet a buszon, szembevágtató dinoszauruszok és felsüllyedő tengeralattjárók, de a szokásos pesti közlekedésen kívül más borzalom nem ért minket, menetrend szerint érkeztünk a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtérre (BUD).
Ekkor még csak 25 percet késett a gép. Mint utólag kiderült (és mint a gépre várva is sejtettük, mert baromi okosak vagyunk) már Skandináviából is késve indult. Ez van. [Betti: Valójában még reggel megnéztem a reptér oldalát, már akkor láttam, hogy nem csak ez, de szinte minden más gép is késve indul vagy fog indulni, így ez a 25 perc egészen jónak tűnt.] Megnyílt a check-in, beálltunk a sorba és élveztük ezt a nemes sportot. A cél előtt kétfelé vált a sor, az előttünk álló fiatalember balra, mi jobbra léptünk. Kötelességtudón adogattuk, amit a hölgy kért, és válaszolgattunk a kérdésekre, amikor a szomszédból a fiatalembert kiszolgálni kívánó hölgy megzavarta a miénket. A kérdése az volt, hogy most mit csináljon, mert a kapott útlevélben a srác nem is hasonlít magára, de “adott egy ilyet is ...” (győzött a kukkolóvágy, odasandítottunk: egy plasztik kártya volt, mint pl. egy személyi, jogsi vagy diák) “... és ezen már hasonlít magára”. Azonkívül, hogy a mi hölgyünket kizökkentette, persze semmit nem ért el a kérdésével. Mi már felkészültünk, hogy esetleges illegális bevándorlás gyanú miatt az egész út további órákkal csúszik, esetleg a teljes repülni kívánó csapatot beható átvizsgálás szenvedő alanyává teszik. Mivel ez ellen azonban nem tehettünk semmit, eloldalogtunk és a biztonsági ellenőrzésen próbáltunk átvergődni. Szerencsénkre pont elénk állt be a világ leglassabb lajhára, zakóban, táskával, amiben minden második lépésnél 3-3 percet kotorászott minden eredmény nélkül, de természetesen teljes folyosó szélességben. Az áthaladást lassítandó, derék lajhárunkról még lakkcipőjét is levetették, aki (hosszan és lassan és) felháborodottan követelt magyarázatot, amit a fiatal, szőke hölgy kerek-perec megtagadott. Adott viszont a bácsinak kék lábfejzacsit, hogy ne koszolódjon be a zoknija. Mondanom sem kell, hogy csini volt. És lassú. Inkább lassú, mint csini. Azért csak odavonszoltuk magunkat a tálcákhoz, szépen rendben belepakoltunk, majd az előbbi szigorú, forgalmat irányító hölgytől megtudtam, hogy semmi sem az, aminek látszik és a legártalmatlanabb kacat is bombagyanús, ha reptéri biztonságról van szó, ezért jobb lenne a szemüvegtörlő kendőt is kitenni a zsebemből. A hölgyet idézve: “Inkább ne adjunk okot rá, hogy kiszedjék egy random vizsgálatra!” (Mielőtt folytatom, mindenkinek hagyok időt, hogy a random vizsgálat és az erre való okot adás valós vagy látszólagos ellentmondását feldolgozza.) Nem vagyok egy kimondottan beszari gyerek, de nem kekeckedtem, kiraktam. És végülis bejött, mert gond nélkül átjutottam. (Még úgyis, hogy bakancsom rajtam maradhatott.) Hogy Betti kekecebb, bevállalósabb volt-e, vagy tényleg rajta van a terroristagyanús személyek listáján, azt nem tudom, de szokott módon kiszedték egy random (vagy ezek után mondjam, hogy “random”?) vizsgálatra. A vizsgálatot végző néni sok minden volt, de lelkes nem éppen. Áttúrta a csipogójával Betti táskáját, de végül a szemüvegtörlőjét sem vette el tőle. [Betti: Úgy tűnik, a modern korban is dívik a boszorkányüldözés, csak más formában tálaljuk.]
Lajhár-bácsi tötymörgése miatti (valójában lényegtelen) időkiesést a Norwegiantól visszakaptuk, mire átértünk a duty free területre már 5 perccel több késést jósoltak. Nem bámészkodhattunk sokat, mert a WizzAir sales cápái már megérezték a balekszagot és felénk száguldottak. Mi meg a mozgólépcső felé. Első támadásukat (“Megkérdezhetem, hova utaznak?”) egy halk “Nem”-el hárítottuk, majd elértük a biztonságot jelentő lépcsőt. Mászkáltunk egy kicsit, majd vártuk, hogy teljen az idő. Én olvasgattam, Betti nem volt ilyen türelmes, munkahelyi emaileket olvasott és miattuk bosszankodott, no meg a késés miatt. A tétlenség még arra is rávette, hogy a veszéllyel mit sem törődve az indulási időket és esetünkben késést megjelenítő kijelzőhöz is tegyen néhány kört, így őt még egyszer [Betti: volt az háromszor is, de ki számolja] betámadták a cápák, de túlélte, aztán végre mehettünk beszállni. [Betti: A kedvenc cápámról mindenképpen meg kell emlékeznem. Ő a cápák csúcsa. Az élő bizonyíték arra, hogy nem tudok eléggé annyira riasztóan nézni, hogy azzal akárkit megfutamodásra késztessek. Megyek a kijelzőhöz, direkt csúnyán nézek, direkt kikerülöm nagy íven, de azért ő jó cápa módjára odakörözi magát, megkérdezi, hogy beszélek-e magyarul. Válaszolok, hogy nem. Megkérdezi, hogy más is kérdezett már? Mondom, hogy igen, és akkor sem tudtam magyarul. Visszakérdez, hogy és miért nem érdekel az ajánlat? Nem szeretek utazni? Ilyenkor én gondolatban megfogom a nálamnál háromszor nagyobb kalapácsom, a padló szintjébe verem bele az amúgy tényleg rettenet butának kinéző, ám a cápaságot tökélyre fejlesztő hölgyet, hogy kismadarak röpködjenek a feje körül csipogva, majd egy olyan igazi Mardel-kuncogással otthagyom a 'csába. A gyakorlati megvalósítása ennek a hagyjonmárbékénjó?! és az otthagyoma'csába lett. A gépek késésével kapcsolatban csak annyit, hogy tulajdonképpen összetehetjük a két kezünk, amiért nem Bukarestbe akartunk repülni. Az a repcsi már akkor két órát késett, amikor mi végül a kapuhoz mehettünk, és még mindig nem tudták, hogy mikor fog indulni.]
Fapados stílusban átgyalogoltunk a fél kifutón, aztán végre letettük a popinkat a gépen és néztük a marketing filmeket, amelyeket mintha korábbi utazásainkból állítottak volna össze: volt egy Lauterbrunnenről, Brugge-ről (és persze egy csomó más helyről is, ahol (még) nem jártunk). Ez végre jó jelnek tűnt.
Szendergéssel, olvasgatással és bámészkodással eltelt hamar a 2 óra 10 perc, a végén már láthattuk, hogy tényleg rengeteg fa lesz ezen a szigeten. Láttunk egy nagy szigetet, amelyet kognitív térképünk nem tudott azonosítani, de hazaérve a Google Térkép segítségével sikerült kideríteni: nagyon gyanús, hogy Öland szigete volt az első, amit a Skandinavikum szárazföldjeiből megpillantottunk. [Betti: Gotland volt. Nem azért, hogy ellent mondjak, de tényleg Gotland volt. Legalábbis az én emlékeimre a Google Térkép ezt a választ adja. És én ültem az ablak mellett.] [Zsolt: Hát, az emlékeimben élő sziget képe inkább Ölandra hasonlít, de tény, hogy nem sok gyakorlatra tettem szert szigetek repülőről való felismerése terén.] [Betti: Mivel a déli oldalán egy elég jellegzetes alakú félsziget volt, továbbá nem állt ki egy híd a szárazföld felé a nyugati oldalán, ezért maradjunk Gotlandnál, mert az volt.]
Leszálltunk, buszoztunk egy csomót a repülőtéren belül, szereztünk csomagokat (jók voltunk, a sajátunkat), teljes észrevétlenséggel átmentünk a határellenőrzésen (nem volt semmi) megkerestük a buszt, ami elvitt minket a Hertzhez, ahol leírásukkal ellentétben nem kértek hitelkártyát, sőt, azt akarták, hogy azzal fizessünk, amit elméletileg csak bemutatni kellett volna [ami viszont egy debit kártya]. Pacim előrelátásának hála ez sem volt gond, de azért az már nem esett jól, hogy a pluszban kifizetendő díjat (plusz egy sofőr és a biztosítás, amit kb. ki kellett könyörögnünk) két számlán is beterhelték. (Az egyiket természetesen sztornózták, csak ennek azért van egy átfutása.) [Betti: Mivel eddig csak egy autóbérlős élményünk volt, nem vonhatunk le általános következtetéseket a tapasztalatokból.] [Zsolt pofátlanul közbevág: Azért emlékeim szerint az autóban töltött első 10 percben mégis elhangzott valaki szájából, hogy "az AVIS jobb, mint a Hertz".] [Betti: Pacikám, pukkadj meg.] [Betti folyt.: Azonban azt elvárnám, és ezt most komolyan mondom: ELVÁRNÁM, hogy próbáljon meg rám sózni egy jó biztosítást, vagy legalább a GPS-t a jó alkalmazott. De még ezt sem tette a srác. Ha nem szólunk, hogy ketten szeretnénk vezetni, ha nem szólunk, hogy biztit is kérünk, akkor gyakorlatilag helyben fizetendő nulla költséggel kienged a bejárati ajtón minket. A bérlésre - és aztán majd később az út további eseményeire is - alapvetően az igaz, hogy semmi nem úgy történt, ahogy vártuk, meg ahogy az előzetesen háromszor, betűről betűre átnyálazott Terms and Conditionsban olvastuk és memoriterként bemagoltuk. Például nem tolták ránk azt a fix 2500 SEK költséget sem, amit foglalóként beígértek a neten. Persze mivel a 2226 koronát viszont kétszer terhelték be a debit/credit kártya hülyeségük miatt, ezért tekinthetjük ezt annak.]
Kiderült, hogy az eredetileg foglalt kategória, amelyet “Ford Focus or similar” névvel illettek, egy Toyota C-HR hybridet dobott nekünk automata váltóval. 3314 futott kilométert mutatott beszálláskor, s egyszerre ámultunk az autó miatt és kapkodtunk, hogy az uppsalai Decathlonba odaérhessünk zárás előtt. Pacim bejelölte Igoron a helyzetünket, hogy majd 14 nap múltán is visszataláljunk ugyanoda, én pedig realizáltam, hogy édeskevés lesz ide 5 percnyi automataváltós vezetési tapasztalatom, amit Nórinak köszönhetően szereztem sok évvel azelőtt Angliában. E félelmemnek ekképp adtam hangot: “Pacikám, ha bejelölted, hol vagyunk, guglizd le de k*rva gyorsan, hogy melyik betű mit jelent!” Mr. Google segített, elrajtoltunk, hamar felvettük a helyiek ritmusát és úgy odaértünk a Decathlonba, mint a huzat. Szereztünk gázpalackot, s mivel olcsóbb volt, mint itthon, egy kemping főzőszettet. [Betti: A Decathlonban nem néztünk alaposan körül, de szinte minden, amit láttunk, nem kevéssel volt olcsóbb az itthoni áraknál.]
A szürke dobozok rejtélye
Két hét alatt több téma is felmerült az út során, amelyet igazából nehéz kimondottan egy naphoz kapcsolni, mert gyakran, egyes esetekben akár mindennap felbukkant és velünk volt. Ezeket tesszük most pont ilyen szürke dobozokba, mert mind a kérdőívezés, mind a fókuszcsoport, mind a személyes mélyinterjúk eredménye azt mutatta, hogy ez a legjobb és ezen eredményünk elképesztő összhangban van brit kutatók a témában végzett kutatási eredményeivel is. Fontos tehát, hogy semmiképpen sem azért alakult így, mert a blogon ez van és kész. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
Jafar avagy Dzsafar
Már az első perctől kezdve világos volt számunkra, hogy derék Toyota C-HR hybrid paripánkat valamilyen névvel kell illetnünk, hogy egymás között és később kitartóan elborult blogolvasóink számára is könnyen és gyorsan tudjunk utalni rá. A névre azonban egészen a második napig kellett várni, addig csak annyi benyomásunk és sugallatunk támadt, hogy szegény autó bár rendkívül ütős, elég csúnyácska, a nézése pedig gonosz. Aztán egyszer csak előállt Betti a Dzsafar névvel, amit én véletlenül Jafar-ként képeztem le a buta kis kobakomban és innentől Dzsafarként emlegettük (én továbbra is Jafarként). Kedves olvasóink összezavarása érdekében én valószínűleg maradok az én írásképemnél és ahogy sejtem, Betti is marad a sajátjánál. Kellemes összezavarodást!
Jafart röviden úgy tudnám jellemezni, hogy egy nagyon menő autó, de rém randa szegény. Utóbbiról nyilván nem tehet, nem is vesztegetek rá több szót, utunk végére egészen megszoktuk, sőt megkedveltük csúnyácska kinézetét. Nézzük ehelyett, hogy mit rejtegetett belül!
- Elsőként azt emelném ki, hogy Jafar úgy hybrid, hogy elektromos rásegítéssel kíméli a fogyasztást, amihez az energiát legfőképpen gurulás közben gyűjti. Ehhez nagyon fancy ábrákat is mutatott a fedélzeti komputeren, ha éppen ez volt a kívánságom (nekem néha ez volt, mert érdekelt, hogyan működik).
- Ja igen, van benne fedélzeti komputer. Nem a legokosabb, amit láttam, pl. navigáció pont nem volt benne, de azért elég sok mindent tudott. [Betti: Azért, Paripám, mert a navigációért külön fizethettél volna, ha a csávó felajánlja és te kéred. Nem ajánlotta, nem kérted. Elégedj meg Igorral, a tudorral.]
- Zeneileg igen művelt, rádió mellett tudott USB-ről zenét játszani, Bluetoothon keresztül kapcsolódni és a zene irányítását a kormányra is kivezették. (Ez nyilván csak egy huszonplusz éves Corsa B-ből nézve nagy cucc, de nem volt még a kezem alatt ilyen kormány, oké?!) [Betti: A két évvel ezelőtti ír Opel Astra sem tudta, pedig az nem huszonéves volt.]
- Automata váltós, amit igazából nem szerettem meg, de látom, hogy egyesek miért kedvelik és tudtam értékelni azokat a helyzeteket, amelyekben tényleg könnyebb volt így boldogulni, mint manuálissal. Nekem leginkább a motorfék valóban hatékony használata hiányzott, mert bár volt a váltón ilyen állás, sokszor sajnos csak bőgette a motort érdemi eredmény nélkül.
- Klíma, ülésfűtés, tükör és oldalsó ablak fűtés, talán még az ablaktörlő lapátot is fűtötte, franc se tudta lekövetni a sokféle fűtés jelet. Ha akartuk, meleg volt, ha akartuk, hideg és bár látszott a fogyasztáson, nem dobta meg drasztikusan.
- Sebességkorlátozásokat figyelő kamera, ami konkrétan azt jelentette, hogy figyelte az útszéli táblákat és kijelezte, mit látott utoljára. Néha benézte ugyan lehajtóknál vagy közeli párhuzamos utaknál, de amúgy korrektül működött. [Betti: Korrektebbül, mint Igor, de ezen meg ugye nem lepődünk meg.]
- Automatikus lámpakezelés. Amikor csökkent a fénymennyiség, automatikusan felkapcsolta a világítást, amúgy nappali menetjelzővel haladt. Ugyanígy elvette pl. a reflektort, ha úgy ítélte meg, hogy nincs rá szükség. Persze felül lehetett bírálni mindkét esetben.
- Ablaktörlő lapát sebessége az eső intenzitása szerint változott. A gyorsulásban még ügyes volt, de aztán alig akart vissza lassulni, kalimpált mint hülyegyerek a nádasban. Sokszor úgy tűnt, hogy ha lassítottunk az autóval, direkt rágyorsított az ablaktörlés, mintha azt gondolná, hogy azért lassulunk, mert nem látok ki az esőtől és nem azért, mert egy hajtűkanyart kéne bevennem.
- Sávtartást támogató funkció, követési távolságot figyelő funkció, tempomat... ezek elvileg mind voltak benne, ahogy a használati útmutatóból ki tudtam bogarászni, de ezek egyikét sem tudtam életre lehelni, igaz nem is nagyon erőltettem őket. [Betti: Igazából rohadtul sok sikert kívántam volna magunknak ahhoz, hogy a sávtartó funkciót használjuk az európai jelentőségű és számozású, norvég szélességű utakon, ahol jobb esetben a padka volt szaggatottal felfestve és a kétirányú forgalom az ideális íven haladt.]
- Mindenhol volt benne légzsák, talán még a lábujjközökre is, de szerencsére ezeket nem kellett megtapasztalnunk működés közben.
- ... Biztosan nem mondtam el mindent, sőt, felteszem nem is fedeztünk fel minden extrát, ami benne volt. Volt olyan gomb a sofőrülésen, amit utolsó előtti nap vettem észre. [Betti: Mert miután végigszenvedtünk két hetet a kényelmetlen deréktámasszal, kiderült, hogy az is állítható.
- Engem az ülésfűtés meghatott, a többi extra viszont eléggé hidegen hagyott. Az én legnagyobb bajom az autóval talán az volt, hogy az ülésen egyszerűen nem találtam olyan ülésmagasság/támladöntés kombinációt, amitől kényelmes lett volna. Vagy a pedál volt messze, ami valljuk be, hogy nem túl előnyös, vagy a kormányt nem értem el. Úgyhogy megtanultam alulkormányozni az autót abban az értelemben, hogy a kormányt végül az esetek kilencvennéhány százalékában az ölemben pihentetett karommal, csuklóból tekertem. Csuklóból vezettem, értitek?! :) ]
- [Zsolt: A tolatókamerát majdnem kihagytam! Pedig volt. Meg domború visszapillantó tükrök. Meg holttér, de annyi, hogy azt hittem, egy temetőben vagyunk. Az autóból szabad szemmel konkrétan alig lehetett kilátni. Az autó orrát is csak kintről csodálhattam, belülről csak sejtettem, merre lehet.]
Amit nem bántam volna, ha Jafarhoz nem csak svéd nyelvű útmutatót adnak. Mivel csak az volt, némiképp körülményes volt lefordítgatni egy-két trükkjét és jelzését, de azért megoldottuk. [Betti: Kitartó keresés után még a dudát is megtaláltuk.] [Zsolt: Váratlan módon a kormány közepén volt. Napokkal később a jól elrejtett kürtjelet is észrevettük rajta.]
Vállveregetés és tovarobogás. Mr. Google megmutatott nekünk egy Lidlt, amihez azonban már későn értünk oda, de legalább egy olyan kerületbe kellett ehhez autóznunk, ahol többségében bevándorolt népcsoportok éltek. Míg jól megcsodáltak minket, kerestünk egy másik boltot, ismét átzúztunk a külvároson, elköltöttünk egy kisebb vagyonnak tűnő összeget (később bele kellett törődnünk, hogy ez nem is volt olyan sok) és ennyi technikai kör után végre elkezdhettük a nézelődős utazást. Ennek úgy megörültem, hogy a boltból sikerült az osztott pályás úton rossz irányba kikanyarodnom. Szerencsére senki nem járt arra (a verőfényes napsütés és 25 fok ellenére azért csak fél 9 után járt már az idő), én pedig hamar észleltem a bajt és korrigáltam.
Elsőként kiautóztunk Uppsala mellé Danmark településére, hogy megnézzük az ottani templomot és a környékén található rúnavésetes köveket, illetve hogy ezzel jelképesen és szóviccesen egy újabb országba is ellátogassunk. A templom zárva volt, belülről így nem tudtuk megnézni, a kertjét járhattuk be, ami amúgy temető is volt, később azt tapasztaltuk, hogy ez viszonylag megszokott dolog arrafelé [is].
Sétálgattunk egy kicsit, elmajszoltunk egy szendvicset, aztán ismét Uppsala felé vettük az irányt, de most túljutottunk az ipari-kereskedelmi peremvidéken és belevetettük magunkat a belvárosba. Kerestünk egy parkolóházat, amely automatikusan érzékelte jöttünket és nyitotta kapuit, majd jól zavarba ejtett minket. De hála az EUroaming, a 4G és a Google Fordító egyesített hatalmának, megszületett a megoldás: úgy működött, mint egy normál felszíni parkolóautomata nálunk (előre kifizetsz X időt), csak lehetett kártyát is használni.
EUroaming, 4G, Google Fordító
Utunk során gyakorlatilag mindent megkönnyített az a tény, hogy ugyanúgy használhattuk a mobilnetet, mint itthon, mert az EUroaming-nak köszönhetően nem került többe még Norvégiában sem, mint itthon. Tehettük ezt azért is, mert a telefonom jelzései alapján gyakrabban volt 4G lefedettségem, mint normális térerőm. Nem volt azért mindenhol, de nem lehetett okunk panaszra.
Végül, de nem utolsó sorban hatalmas segítséget jelentett a Google Fordító, különösen az a működési logika, hogy egy pár megás vagy pár tízmegás nyelvifájl egyszeri letöltése után a kamerán keresztül röptében képes fordítani a szövegeket, amiket a kamera lát. Csak nyomtatott szövegeken próbáltuk alkalmazni, bármiről angolra fordítva. Nem egy shakespeare-i műfordítást kell várni tőle, de minden helyzetet segített megérteni.
Bóklásztunk a belvárosban, felmentünk a rettenetes színbe öltözött várhoz, majd megnéztük a régi templomot és az új székesegyházat.
Előbbi tövében találkoztunk az uppsalai vérnyúllal, aki bár nagyon vágyakozva nézte a szent helyeket, végül csak eliszkolt, ezzel is újabb bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy ördögtől való teremtmény.
Hallottunk autentikus svéd popzenét, láttunk magukat elvackolni készülő kacsákat, bekukkantottunk Linné kertjébe és sikeresen visszataláltunk a parkolóházba is.
Nekivágtunk az északra vezető útnak, jó előre kinézett pihenőnk felé. Viszonylag hamar oda is értünk, de aztán koppantunk, mert a valóságban nem volt olyan jó, mint a StreetView-n. Nem volt mosdó, a teherautóknak euróba került az ott éjszakázás, személyautók pedig max. 4 óra időtartamra állhattak meg, ha az étteremben kívántak fogyasztani. Ránk egyik sem volt igaz, hát továbbálltunk. Viszonylag sokat kellett haladnunk, míg találtunk egy nagyjából megfelelőt, ami persze az osztott pálya túloldalán volt, de szerencsére svéd barátaink kitaláltak egy furmányos megoldást, hogy meg lehessen fordulni ilyen utakon is (Vändplats) [Betti: mesekultúrában jártas rajongóinknak ezt a Vändplatsot úgy tudnám leírni, hogy "menj jobbra, hogy balra menj".], megtettük, megálltunk. Ekkor már éjfél is elmúlt és derekasan szürkült már. Mire berendeztük kies lakunkat Jafar első ülésein, lehetett már egy óra is és szinte már úgy tetszett, világosodni kezd. Ezért gyorsan eltettük magunkat alukálni, és nagy ívben tettünk a mögöttünk megálló család hangzavarára és a lelkesen vérünket szívni vágyó szúnyogokra.
Az első nap mérlege: két ország és egy jelképes harmadik, 35 perc késés, 235 km.
