Szokásos reggeli szeánszunkat a két érkező (és ebből egy távozó) autón kívül senki nem zavarta meg. Igort megkértük, hogy ha már oly közel a Bodensee, legyen kedves átirányítani minket a partjára. Ez addig működött, amíg a településen a kritikus elágazóban ki nem derült, hogy Umleitung van, amit követve és elveszve egyszercsak meglett az út, amin haladnunk kellene. Kellene, merthogy ez az út zsákutca, lezárva. Tényleg. Elmentünk egész a kordonig, hátha mégse, de lezárva. Szóval vissza az egész, de végül eljutottunk a partra, bár egy olyan utcába, ami gyakorlatilag azért volt ott, hogy az egyik fogadóhoz az étel-ital utánpótlás bejuthasson. Ha úgy vesszük, nem lehetett volna baj abból, hogy behajtottunk, elvégre a mi kocsink is meg volt rakva minden jóval. Szerintünk. Láttuk a német Bodensee-t.

No de tovább előre, végül bejutottunk Konstanzba. Halkan jegyzem meg, hogy oly sok év tanulás után a település előtt saccperkábé húsz kilométerrel előbb esett le mindkettőnknek, hogy ez a Konstanz az a Konstanz. A zsinatos Konstanz. Ciki. (Nekem előbb esett le egy perccel... :P)

Autóból meg is néztük a várost, kedélyes forgalomban volt is rá idő, aztán átmentünk a hídon, aztán két-három kanyar, aztán fekvőrendőr és tááá-dááá, már be is léptünk Svájcba. Ezzel Zsolt eddig soha nem látott országot pipált ki, először az út során. Kicsit azért fájt a szívünk, hogy a Bodensee ennyi volt, mert amúgy tényleg nagyon szép volt közelről, ellenfényben, meg távolról nem ellenfényben is. Láttuk a svájci Bodensee-t.

Svájc jó hely. Szép, és mivel náluk svájci eső esik, ezért a füvük is svájci zöld, és a házaik is svájci szépek svájci szép helyekre építve, és svájci jó útjaik vannak, bár a főútra balra kanyarodás helyenként némi kooperációt igényel. Az ott élő svájci embereket nem láttuk [Zsolt: én láttam egy gumibakancsos nénit az egyik tehénlegelőn valami fura gépmasinával], de nagyon sok svájci háznál volt svájci lobogó felhúzva, hogy így is kinyilvánítsák, és ezzel is erősítsék svájci öntudatukat. Svájc különlegessége a svájci boci, ami a tévhittel ellentétben nem lila, viszont nem is tarka, hanem svájci barna. Ilyen:

És a svájci bocik olyan svájci bátrak, hogy amikor a svájci vonat tőlük egy svájci méterre megy el, ők akkor is lefetyelik a svájci vizet. És mivel az ember gyermeke ritkán találkozik ilyen teremtményekkel, ezért eljön az ideje a szelfinek. Mert kell egy szelfi svájci bocival svájci zöld legelőn.

Voltunk svájci Dennerben vásárolni, vettünk svájci sajtot vákuumpukis csomagolásban. Aztán később megbontottuk, és a szagától majd' elhánytuk magunkat. Zsolt szerint az ilyen szag eléréséhez az szükséges, hogy egy hétig masszírozzuk a tehén valagát. Megszabadítottuk a sajtot a kérgétől, hátha úgy finomabb lesz, de olyannyira bűn rossz maradt, hogy svájci frankok ide és oda, egyszerűen kidobtuk.

A svájciak szép helyeken lakására találtunk bizonyítékot is, fotódokumentáltuk is, de sajnos a magyar fényképezőgépnek csúfolt szappantartónk csak a fenti minőségben volt képes elraktározni a látnivalót. Svájci utunk nagyon szép svájci völgybe ereszkedett alá, és magasabban voltunk a svájci felhők aljánál. Az, hogy lassan megyünk a bámészkodás és a helyismeret hiánya miatt, őket kevésbé zavarja. Olyannyira kevésbé, hogy mikor félreálltunk lefényképezni a svájci látképet, akkor az előttünk félreállt autó egy svájci autó volt, aminek vezetője szintén ugyanilyen céllal állt meg. 

A svájci utak néha átmennek svájci szoros helyeken is, ilyenkor mi csak húúúúúztunk, meg hááááztunk, meg nemhiszemeleztünk az autóban. [Zsolt: ez ott sokkal szűkebbnek hatott.]

Aztán... aztán valamikor átmentünk egy hídon, aminek a közepétől már Lichtensteinben voltunk. Ez Zsoltnak megint újabb pipa volt, amitől megint jól éreztük magunkat. Hamar kiderült azonban, hogy Lichtenstein sz*r hely. Pöcs módon vezetnek a pöcs tarkósfejűek a pöcsös új autójukkal meg a flancos fekete rendszámukkal. Nincsenek gyalogosaik rajtunk és a német idős turistapáron kívül, mert 500 métert is busszal tesznek meg (persze csak azok, akik még nem elég pöcsösek az autóvezetéshez). Nyilván mert ez náluk már az új települést jelenti. Mindenki rohanna az autóval kora délután, de nem tudnak, mert dugó van. Dugó meg azért van, merthogy ők 12.30-14.00 között ebédszünetet tartanak. Persze nem tudni, hova sietnének annyira, amikor ennyi idő alatt kiautózhatnak az ország másik felén és vissza is érnek. 

[Zsolt morog: autót vezető emberként teljesen érthetetlen volt számomra, hogy egy akkora kicsi országban, amit egy kiadós sörözés után kutyamódra végig lehetne jelölni széltében-hosszában, miért kell letolni az ember fiát az útról, csak mert a megengedett sebességgel halad, ráadásul előtte egy, az útkanyarulatok és forgalom okán biztonságosan meg nem előzhető soktonnás böhöm száguld, tehát az előrehaladás ott úgyis megakadna. És mind befelé, mind kifelé csak helyi rendszámmal megáldott mintavezetők jeleskedtek ebben a biztonságos közlekedést segítő műfajban.]

Mint "városnézés" közben kiderült, mi nem is Vaduzban álltunk meg az autóval, hanem az "elővárosban" Schaanban. [Pedia, Wiktoria (lánykori neve: WikiPedia) barátnőnk elmondása szerint ez amúgy a legnagyobb település e kies országban.]  A parkolóautomatájuk csak frankot fogad el. De ha feljebb mész két utcával a Fő úttól (minden településen így hívják, vajh miért?), akkor a templom oldalában ingyen parkolhatsz, de max. két órát. Kettő óra tizenhárom perc múlva is ott volt a Kisautó minden probléma nélkül, sőt, a mellette álló Pözsó, aki már előbb ott volt, mint mi, később ment el tutira, mert mi előbb mentünk el, mint ő. Na ezt kövessétek! A kettő óra tizenhárom perc meg azért lett kettő óra tizenhárom perc, mert mikor kiderült, hogy nem is Vaduzban vagyunk, akkor úgy döntöttünk, hogy inkább most már legyalogoljuk a maradék kilencszáz métert, mintsem visszamenjünk a kocsiért és újra parkolóhelyet keresgessünk, ráadásul pénzért. Szóval besétáltunk Vaduzba, ami annyira bonyolult településszerkezettel rendelkezik, hogy az ember vagy a várost nézi meg, vagy még az elején felkanyarodik a kastély felé. A kettő között nem tudjuk, van-e átjárás, de magassági szintkülönbség tutira, meg sok fa is, viszont ezt már nem volt kedvünk kideríteni.

Ellenben megnéztük a sétálóutcát, fura épületekkel, amikről aztán később kiderült, hogy például parlament. [A parlamentjük is annyira volt feltűnő, hogy már csak itthon tudtuk meg, a lenti képen a magas nyeregtetős az.]

Van nullás kilométerkövük is, ami az ország közepe, természetesen.

Voltunk a Central Plazaban is, és mivel addigra már úgy megkedveltük őket, hogy a hajukat is befontuk volna, ezért vettünk náluk svájci zászlót.

És miután jól végeztük dolgunkat, visszateleportáltunk az autóhoz, kipróbáltuk a parkoló melletti templom oldalában lévő full extrás vécét (ez volt a legjobb talán), és elhúztuk a csíkot az országból. [A papbácsi egy hangos Grüss Gott-al köszönt Bettinek, míg én vidáman mosakodtam az említett vizes blokkban. Ezzel elnyerte a Legjobbfej liechtensteini címet.][És így utólag belegondolva az Egyetlen Gyalogló lichtensteinit is.]

Lichtensteinnel kapcsolatban azért azt el kell ismerni, hogy a zebránál nem kellett két autónál többet elengednünk ahhoz, hogy átengedjenek.
További érdekességek itt, bár Wiki barátnőnk cikkét végigolvasva megerősödött bennem az a hit, hogy ez az ország egy vicc.

Rövid időn belül ismét Ausztriában találtuk magunkat, és szerencsére megint a Bodensee felé tartottunk. A szerencse pedig úgy kedvezett nekünk, hogy délután 5 körül találtunk egy parkolót a tóparttól egyautóútegyvasútiátjáróésegykeskenystrandszakasznyira, ahol hely is volt, és úgyis egy órára befizettük magunkat, ezért némi tétovázás után még egy fürdőzés is befigyelt. A vízig pacskerban, onnantól pedig botladozva a nagy gombóc alakú és algás köveken. Mire térdig bejut az ember, már nem érzi a talpát, és kábé négyszer próbált seggre esni. Tehát itt leülsz, és onnantól csúszol befelé a mélyebb vízmélység felé. Viszont a víz nagyon kellemes volt, és tiszta, és halacskák úszkáltak körülöttünk. Kibotorkálni megint vicces, de a még melengető napocskán valamelyest meg lehet száradni, aztán meg lejár a parkolójegy, úgyhogy menni kell. Egyébként itt történt, bár senki nem fogja elhinni és az illető tagadni fogja, de a férfiemberem egy szál fürdőnadrágban és pacskerban csattogott át a strandra az autótól. Botrány. Egyben történelmi pillanat az életemben... :) 

[Láttuk az osztrák Bodensee-t is. Ezzel a gyűjtemény teljes lett, de sehol nem tudtam beváltani nyereményre. Pech.]

Erre a napra még egy cél volt: Ravensburg. Igen, a játékváros. Sajnos már ide is elég későn értünk. Ennek két bizonyítéka volt: már ingyen volt a parkolás, viszont csak két üzletet találtunk nyitva, a többi már bezárt. Így sajnos már nem hoztunk Ravensburgból Ravensburger kirakót, de azért van bizonyíték arról, hogy ott jártunk:

Egyébként tényleg tele vannak tornyokkal, és egy cuki kisváros, és lehet benne pici ösvényeken lépcsőzni, de sajnos sem a könyvesboltban (roppant találékonyan Ravensbuch), sem a Müllerben nem árultak kirakót, ez pedig örök tüske marad lelkemben.

Ravensburg után annyi volt a feladat, hogy minél közelebb jussunk Füssenhez. Kicsit nehezen találtunk szálláshelynek valót, de végül akadt egy parkoló Füssen közelében a Weissensee partján, ahol már mások is ott tanyáztak. Volt ott egy Transit befüggönyözve, egy Partner, aminek túl lelkes lakói voltak [Rendesen tesztelték a lengéscsillapító rugókat az álló autóban.], meg egy lakókocsi annak ellenére, hogy az nem parkolhatott volna ott.

A kilencedik nap mérlege: nulla kirakó, négy ország, sok boci, kb. 320 km.