Az első Írországban töltött autós éjszakánkkal jól bele is csaptunk a lecsóba. Vagyis inkább a hidegbe, mert a lecsó meleg. Szóval a lényeg, hogy amíg Zsolt - állítása szerint - egészen jól aludt, addig én a komfortzónám határait inkább már a túloldalról feszegettem. [Zsolt: A hőfok hálózsákon kívül nem volt kellemes, belül igen. Túl jó azért nem volt az alvás, be kellett még törni a kocsit.] Nagyon szép volt a csillagos égbolt, amely ránk borult éjjel, és elég romantikus az autót a százméteres morajló mélységtől egy korláttal elválasztva tudni, de valljuk be, hogy melegebb ettől nem lesz. Viszont a hálózsákok átmentek a próbán és hivatalosan is jó befektetésnek bizonyultak.
Amúgy irtó jófejek voltunk, mert este mi értünk legkésőbb a parkolóba és még pakoltunk, ajtót nyitogattunk, csukogattunk, beszélgettünk, ettünk, egy szóval zajongtunk, és reggel hatkor már szólt az ébresztő, így a kukorékolást is mi vezettük. [Zsolt: Hogy ettől miért vagyunk jófejek, azt nem tudom, de ám legyen!] A Nap nagyon későn kel. Majdnem egy óra szundi után is éppen derengett még csak a láthatár, de ez kihívás, hiszen enélkül túl könnyű lenne dokumentálni, milyen ocsmány helyen virradt ránk a reggel.

Utunk első állomása a két szirttel odébb található Dunluce kastély volt. Mivel reggel fél kilenckor Észak-Írországban még csak a szemétszedő munkások és a gyapjas tehenek vannak ébren, így a kastélyt, illetve azt, ami maradt belőle, csak kívülről csodáltuk meg, de szerencsére arrafelé olyan népek laknak, akik megengedik, hogy jegy és minden nélkül nyitvatartási időn kívül is bemenj az udvarra és körülnézz. Volt ott minden, például egykori piactérnek mondott 4*5 méteres dagonya, meg zárt kapuk. Nem körültekintő emberek biztos, hogy tehénszart is visznek haza ajándékba, mert itt szokás a történelmi műremekeket is körbetrágyázni. Biztos azért ilyen tartós náluk a zöld és a kő. [Zsolt: Persze a gyapjasmarhák pottyantási szokásaiba az is belejátszhat, hogy mindenféle koránkelő, idegenül vartyogó népek akarják őket jól megbámulni meg lefotózni már korán reggel. A kastély parkolójának másik oldalán legelésző tinimarhák mindenesetre csak addig mutattak élénk érdeklődést irányunkba, amíg nem akartuk megközelíteni őket. Utána elügettek, majdnem vágtattak. Magyar földön nem szoktam hozzá a cammogásnál gyorsabb tehén mozgáshoz, így igen komikus élménnyel gazdagodtunk már korán reggel.]

Természetesen mint az várható volt, a kastély egy része erősen fel volt állványozva. Mindezt nyilván csak azért csinálták, mert tudták, hogy megyünk látogatóba. Tavaly már bebizonyosodott, hogy ezek a nyugati vendéglátó népek igencsak odafigyelnek erre.
A kastély mellett volt egy kicsike lépcső, ami a tenger irányába tartott. Szerencsére csak pont annyira csúszott, hogy enyhén életveszélyes legyen. Becsületükre legyen mondva, kétoldali korlát is volt - olyan hideg, hogy mire leértünk, korlát alakú görcsbe állt a kezünk kabátostul. Viszont ká szépen nézett ki az öböl és a magaspart. Találtunk egy barlangot is, de nem másztunk le, mert hittünk a táblának, miszerint ha mégis bemerészkedünk, akkor esetleg hiányosan, vagy egyáltalán nem is térünk vissza. (A jegyzőkönyv miatt megjegyezném, hogy ez úgy általában igaz a sziget necsináldmertmeghalsz típusú tábláira. A jegyzőkönyv miatt azonban azt is hozzátenném, hogy vannak kevésbé komolyan vehető tábláik is, de erről később értekezünk.)

A Dunluce kastély tanulmányozása után még egy kicsit haladtunk visszafelé a térképen egészen az Óriások Útjáig. A Giant's Causeway minden valamire való földrajzos lelkületű ember bakancslistáján szerepel onnantól kezdve, hogy tud a létezéséről. (Az ebbe a kategóriába nem beletartozó emberek viszont általában nem is tudnak a létezéséről.) Sikerült ide is még annyira korán érkezni, hogy a parkolóban a megengedettel ellentétes irányban sem zavartunk senkit és még a Visitor Centre sem volt nyitva, hogy jegyet vegyünk, amiben a parkolás is benne foglaltatik. Ki van ez találva. [Zsolt: Maga az Óriások útja azonban VisitorCentre-tlenül is látogatható, turistautak kísérnek végig. Számunkra a parkolás és a "civilizációs bázis" miatt azonban igencsak kapóra jött. Különösen tetszett az a gondolat, hogy ha nem kocsival jössz, hanem a faluból busszal vagy gyalog, akkor a látogatásod által hagyott ökológiai lábnyommal fordítottan arányos a belépti díjad mértéke.]
Az egész Ír-szigeten egyébként tombol a Visitor Centre mánia. Tele vannak velük. Mindennek saját látogatóközpontja van a természeti látnivalóktól a templomig. Hihetetlen. Gyakorlatilag egy komplett iparágat építettek ki erre, majd tökélyre fejlesztették. Az itteni központ alapterületre egészen hatalmas, viszont ha nem abból a harminc fokos látószögből nézed, ami a parkoló bejáratát jelenti, akkor fogalmad sincs, hol van a létesítmény, úgy beépítették a környezetbe.
Kis várakozást követően végül azért csak eljött a nyitás időpontja, kaptunk jegyet és körbecsodáltuk magát a központot. Volt ott egy család, a gyerekek puszta szórakozásból saccperkábé negyvenhétszer rohantak oda a barlangot imitáló lyukhoz, hogy az óriás rájuk förmedjen, mert az olyan vicces. Cukik voltak... :) Volt egyébként 3D fénykép, meg párosítós-találós kérdéses, meg mikroszpókos, meg képeslapos, meg vonatos, meg csónakázós, meg filmvetítős meg minden. Mindez egy nagy légtérben, úgyhogy a végére erősen zsongó fejjel mentünk ki a túraösvény felé. Kaptunk audio guide-ot, nyakba akasztós, riasztós, érintőképernyős, amit már annyiszor érintettek, hogy van rajta egy fekete folt és angolosan udvariasan meg is kér, hogy ne foglalkozz vele. A helyről magáról egészen érdekes dolgokat mondott el, viszont a legjobb az a hamisítatlan angol humorral átszőtt és előadott történet volt, mikor Finn, az óriás hazamegy teára a feleségéhez Humphrey-n, a tevén. Mert mi máson közlekedne egy óriás, mint tevén. 

Humphrey egyébként tényleg létezik, van egy "The Camel" elnevezésű sziklaképződmény az egyik öbölben. Humphrey ott éppen pihen.

Az óriások (meg gondolom a teve is) esznek egyébként hagymát is ("Onion rocks"), és Finn levetette a cipőjét is. (Mivel pasiból van, ezért nyilván szerte szét hever páratlanul. 

A világnak ezen a felén az óriások olyannyira entellektüellek, hogy tudnak orgonázni is ("The Organ Pipes"). Valljuk be őszintén, ez azért el is várható, elvégre a hely arról híres, hogy a bazalt öt/hat/hétszög alapú oszlopokban, úgynevezett orgonákban szilárdult meg. [Ha Zsolt szeretne, akkor majd itt tart egy gyorstalpalót a bazaltvulkanizmusról.] [Zsolt: Vulkán, láva, kihűlt, eltört, kopott, kész. Magyarországon a Hegyestű ilyen, tessék (újból) meglátogatni.]

[Zsolt: Az audio guide szerintem legjobb része az volt, amikor előadta a legendát, hogy miért és hogyan alakult ki a causeway, ami a Google Translate szerint "töltésút mocsáron át". A legenda úgy szólt, hogy Finn (az ír óriás) viszálykodott nagy riválisával, aki Skóciában élt, s mindig csak átordibált Finn-nek. Finn barátunk elunta, gondolta, meg kéne már agyalni. S bár az óriások hatalmasat tudnak lépni, nem szeretik, ha vizes lesz a lábuk. (Ezt pl. nem tudtam az óriásokról.) Ezért építette az utat. Át is ment, de aztán megrémült, mert a skót óriás még nála is hatalmasabb volt. Haza is szaladt a feleségéhez, akinek elpanaszolta (a legjobb ír ákcentussal), hogy "That scottish giant is... GIANT!". Ezen a ponton annyira elkezdtem röhögni, hogy nem igazán tudom, mit mondott az asszony, de a végén szétzúzták az utat, hogy a skót ne jöhessen át, ezért látható ma már csak az eleje.]

Kicsiny családom ismerőinek lehet fontos az információ, de mivel az utókornak írunk, ezért mindenképp szót kell pazarolni arra, hogy van oroszlán alakú sziklájuk is. Mármint oldalnézetből a szikla kiköpött olyan, mintha egy oroszlán feje lenne. [Zsolt: Csak mondom, hogy az az oroszlánfej bitang jól nézett ki. És nem vagyok benne teljesen biztos, de lehet, hogy miattam említette meg Betti.] [Betti: Biztos lehetsz benne.]
És habár a leírásból talán nem tűnik olyan gáznak a hely, azért elég veszélyes. Kis mennyiségű víz segítségével könnyen kitörheti bárki a nyakát, annyira csúszós a terep. Észak-ír barátaink ennek megfelelően állandó, több személyből álló, fényvisszaverő mellényes alakulattal vannak jelen, hogy megakadályozzák a hülyeségedet, vagy ha már megtörtént, próbáljanak érdemeiden felül megsegíteni.
A hely egyébként három ösvényen járható be. Az egyes a puhap*csöknek való, le sem visz a tengerpartra, csak fentről láthat valamit az ember abból, amit kihagy lent. A közepes ösvény majdnem mindent megmutat, de ebben már benne foglaltatik a csúszós parti rész, és ezzel együtt grátiszban a vágott szemű, mindig rohanó turistahordák elől való hirtelen kitérést is elsajátíthatjuk. [Zsolt: Ki tudja miért, de itt még csak szelfibottal fel nem szerelt csürhével találkoztunk. Később azért előkerültek a botosok is, helyre állt a világ rendje.] És aztán van a piros ösvény, ami csak a vagányaknak ajánlott, amúgy annyira nehéz, hogy még én is végigmentem rajta, sőt, a kétszer ennyi idősek is. Ezen lemész, aztán csúszkálsz, aztán felmész, majd sétálsz szintben az út végéig. Az út végén van egy betonkapu, amin átmehetsz, de ki van írva, hogy necsináldveszélyes, és mivel arra mindenki jól nevelt, ezért tényleg nem mennek tovább, hanem szintben visszamennek, majd egy ponton eldöntik, hogy visszafelé is arra haladnak-e, amerre lejöttek a partra, csak ugyanott most felfelé kell menni, vagy nekimennek a csúszós lépcsősornak, és gyúrnak egyet acélpopóra. A mienk már kemény. Cserébe fentről még magasabbról is megnézhettünk mindent. 
Visszatérve a látogatóközpontba kétszer átfésültük a csetreszboltot, aztán kifizettük a legszükségesebbnek és otthagyhatatlannak minősített produktumokat (és közben tanulmányoztuk, hogy ott a bögrecsomagolás sem szarral gurigázás), majd úgy döntöttünk, hogy megérdemeljük a giga lattét és hotcsoklitot, elvégre csak eltekeregtünk három órát. [Zsolt: Megküzdöttünk a wifivel, mert hogy a free wifi valóban free, csak kér egy olyan extra OK-zást böngészőben (ki tudja, milyen célból), ami nálunk nem divat. Nyertünk, életjelet adtunk.]

[Zsolt: Fontos még kiemelnem, hogy a design mennyire fontos része a helynek. A logójuk nekem speciel nagyon tetszett, de az épület is zseniális, ahogy Betti is utalt rá. A part és a Causeway felől zöld, a zöldtető miatt konkrétan nem is látni. A civilizáció felől pedig olyasmit formál, mint a bazaltoszlopok. De még a parkoló térkövezése is hatszöges lapokból került kialakításra.]

Így már újult erővel vágtunk neki a hátralévő másfélezer kilométernek (melynek egy része természetesen mérföldben mérendő, csak hogy ne unatkozzunk). Olyannyira messze jutottunk, hogy visszamentünk az alvóhelyre és megnéztük, hogy mit nem láttunk hajnalban. Például a Dunluce kastély már látszódott onnan is. És mivel nem tudunk betelni a természettel, ezért (és még azért, hogy elmondhassuk magunkról, hogy ott jártunk) elindultunk a sziget legészakibb pontja, a Malin Head/Banba's Crown felé. [Itt Zsolttól kérünk magyarázatot arra vonatkozóan, hogy mi a különbség, mert nekem még nem teljesen tiszta.][Zsolt: Nem ciki, végülis ott is le volt ám írva szép táblákon... A Malin Head a földrajzi hely, a félsziget, a legészakibb pont. A Banba's Crown a torony, amit a magaslatra építettek és rádiótoronyként használtak sokáig.]

Mivel az emberek tömegesen szeretnek sokat utazni azért, hogy elmenjenek valaminek a végére, majd visszaforduljanak, így a Malin Head annyira nem egy tipikusan nagy látogatottságú hely. Ennek ellenére mikor mi mentünk, nyilván mások is akkor mentek pont oda. Például előttünk a Skoda [Zsolt: Rádióból megtanultuk, hogy ejtése: szkóda.], amiről kiderült, hogy két mamlasz nőszemély bitorolja és nem az útviszonyoknak megfelelően vezeti. Aztán alig találtunk parkolóhelyet (a saccperkábé max nyolc hely egyikén).

És akkor egyszercsak ott voltunk az eddig ismert világ végén. Merthogy büszkeséggel tölt el a tudat, és ezennel hivatalosan is bejelentem, hogy ez volt eddigi létünk legészakibb pontja. {pezsgőpukk, pohárcsiling}
A Malin Head egyébként gyönyörű hely, rám az egész hét alatt ez tette a legnagyobb benyomást. Kicsit le kellett mászni a vizes süppedős fűcsomókon a sziklákhoz. Oda, ahova rajtunk kívül abban az időben senki más nem ment le. Csak egy család jutott félútig, hogy belenyomorgassák magukat egy szölfibe, majd elindultak visszafelé, és apa bátorkodta a meredekebb utat javasolni felfelé, mire anya csak annyit mondott neki erősen lesújtó pillantással és hangsúllyal kísérve, hogy "You go first." Ezzel fel is iratkozott a Szimpatikus Turisták, Akikkel Valaha Találkoztam listámra, amin rajta kívül kábé még négy ember lehet... :)

Visszatérve a helyre és a nagy benyomásra: a tengervíz és az erős szél irtózatos erővel pusztítja nagyon régóta azokat a mészkőszirteket. Ennek, valamint magának a mészkő vékony rétegződésének köszönhetően egészen félelmetes látványt nyújt. Körbenézve helyenként nekem olyannak tűnt, mintha a jégvarázsos Elsa járt volna ott, csak jég helyett mészkövet növesztett volna tüskésre a földből. A víz nagyon hangosan morajlik, és egy akkora hasadék van keresztben a sziklák között, hogy nyolcvanszor belehalok. Ennek ellenére órákig el lehet hallgatni ezt a helyet. A mészkőben vannak kisebb kalcittelérek is, és mi meg szeretünk mindenhonnan geoszuvenírt is hazavinni, így Zsolt kitalálta, hogy majd ő lekalapál egy marokravaló mészkődarabbal egy pici kalcitot a széléről. Szépen le is guggolt, neki is feküdt a nehéz fizikai munkának velem szemben. Én meg hápogva annyit tudtam mondani, hogy hagydabbakeljlfölmostazonnalfelejtsdelnemkelltetisztahülyevagy. Életem párja ugyanis a mögötte néhány méterre kezdődő szakadéknak háttal guggolva állt neki mindeme mutatványnak. Ő persze nem látta ilyen drasztikusnak a helyzetet, de majd biztos mindjárt meg is magyarázza. [Zsolt: Nincs ezen mit magyarázni. Nem volt ott semmi veszély, de vállalom, hogy én vagyok a hülye, mert így már csak 1,5 örökkévalóságig fogja a fejemhez vágni ezt a dolgot valaki, akit nem nevezünk nevén. Voldemort. Hopsz!] [Betti: Annál azért szebb orrom van!]

Kicsit feljebb mászva szabadott még sétálgatni a kiépített ösvényen a Hell's Hole felé, de annyi ilyen ördögliknak beillő hely volt ott, hogy nem tudjuk, melyik is volt az ténylegesen, bár Wiki képe alapján feltételezhetően csináltunk róla saját fotót is. Amúgy meg se az, sem a többi hasadék nem volt olyan ijesztő, mint amihez a legelején közelítettünk. [Zsolt: Egyetértek. Sok helyen próbáltam meglesni az első hasadék alját, de ameddig az életösztön és a józan ész közösen engedtek, onnan sehol nem láttam. Amit ezek Hell's Hole-nak hívtak, ahhoz képest egy wellness.]
Az autóhoz visszasétálva két lábcirkáló majdnem leugatott minket az ösvényről, aztán a csomagtartónál még rendbe tettük Zsolt egyébként kalapálás közben megsérült ujját, majd elindultunk vissza a sziget belseje felé.

Estefelé megérkeztünk Letterkennybe, ahol belefutottunk az első nagy stauba (ja nem, bocs, az itt traffic jam), de kétszer is átmentünk rajta, mármint a dugón, hogy aztán feljussunk a Church Square-re, ami méltán kapta nevét, mert volt két egyházi intézmény is a téren. Az egyik St. Eunan katedrálisa, a másik pedig egy kisebb plébánia volt. Utóbbi esetén külön kiemelendő a kiscica, aki a kertben kuporgott az egyik sír tövében. 
Kinn egészen más az egyházi építészet és a díszítés. Barokkos magyar templomdömpinghez szokott szemünknek általában jól esett az írhonban tapasztalt egyszerűség, letisztultság. Nem volt túlcsicsázva, nem volt ázottsárga színű, hanem inkább minden célratörő. 

Az Írországban eltöltött héten egyébként megdöntöttünk minden eddig temetőlátogatási rekordot is, amit magunkénak tudhattunk eleddig. A végén már-már olyan természetességgel mászkáltunk a több száz évestől néhány évesig terjedő sírkövek között, mintha csak a hátsó kert volna. Ennek egyébként az lehet az oka, hogy nekik kábé tényleg az. A régi olvashatatlan sírköveket számtalan módon újrahasznosítják (később láthattuk őket kisebb domb megtámasztójaként, mozgássérültek részére rámpaként, stb.), és a temetők szomszédságában gyakran legelnek állatok. Ez meg nyilván az ország sajátossága.

Habár már Letterkennyben is sötét volt, mi azért még elmentünk Donegalba is. Autós túrákon mindig jól jön egy esti városnézés, ha nem akarsz túl hamar a kiszemelt alvóhelyre érkezni. Így hát megnéztük Donegalban a hatalmas városi forgatagot, ami úgy húsz civilből és az indokoltnál sokkal nagyobb járműforgalomból állt. A város közepén lévő szögletforgalmon (biztos, hogy nem körforgalom volt) kívül csak az öblöt tudom felidézni, ahol kócsagszerű madarak matattak a poshadt szagú vízben, ami mellett amúgy ott volt a temető. Ez szerintem irtó fura. [Zsolt: A temetőn túl ott volt egy apátság romja is, amelyről lőttünk néhány olyan képet, amin még mi is csak az időrend miatt tudjuk, hogy mi szerepel.] Azért elsétálgattunk, megcsodáltuk az összes helovín-kirakatot, de hát ezt is el lehet unni, úgyhogy visszacsattogtunk a tütühöz, és felkerekedtünk a második alvóhelyünk felé.

A második alvóhelyünk egy tó partján volt egy nagy parkolóban, és a túloldalon egy batár nagy sziklás hegy feküdt - bár ezt beigazolni már csak reggel volt várható. (Na ez milyen igeidő, azt mondja meg valaki.)

A második nap mérlege: hajnalban nettó 5°C, egy pipa a bakancslistán, eljutás a legészakabbra eddigi életünkben, kb. 320 km.