A harmadik, egyben első teljes egészében svájci napunkat nem kezdtük túl korán. Vagy más szempontból nézve már egészen korán elkezdődött. Az idei nyaralásra ugyanis a civilizációs bázis luxus körülményeitől némiképp elbódulva a szokottnál is felkészületlenebbül vágtunk neki. Voltak pontok a térképünkön, meg nagyjából összekötöttük őket, hogy melyikek férnek bele viszonylag értelmesen egy napba, de aztán ennyi. Például hogy szerdán Bernbe megyünk, az megvolt, de hogy ott mégis mit illik, érdemes megnézni? Passz. Úgyhogy szerda reggel, meghackelve Sándor internet hozzáférését elővettem Mr. Google-t és Mrs. Wiki-t és elkezdtem bőszen kutatni. Szinte az első oldal első bekezdésénél eltört bennem valami. ... Bocsánat, még most is nehéz erről harag és könnyek nélkül beszélnem. Szóval tudom én, hogy nagyon sok fontos dolgot tanultunk az egyetemen földrajzi témakörben meg kiemelten. Tudom az egész európai gyümölcsös tálat (kék banán, lila dinnye és társai), (gyors utánanézéssel) tudok shift-share analízist végezni, megtanultam, hogy a kukoricát 20-as sortávval és 30-as tőtávval ültetik (gyakorlatból pedig azt is tudom, hogy minden kukoricatermesztő hülye, mert nem így csinálja) és persze egykor tudtam az Alpok összes ***** vonulatának, csúcsának és kőtörmelékének a nevét, magasságát és kőzettípusát, rétegzettségét milliméteres pontossággal. De mindezen tudás között valahol elsikkadt az a tény, hogy Svájcnak nincs fővárosa. Bern ugyanis "de facto capital of Switzerland" és ha megnézi bárki a város honlapját, soha, egyetlen helyen sem írnak magukról úgy, mint főváros. Mondják, hogy három közigazgatási szint egyszerre van jelen (szövetségi, kantoni és városi), de nem főváros. Egész egyszerűen mert nincs ilyen jogállása. Hogy éppen ott van a szövetségi parlament, az egy adottság, de ez nem jogosítja fel semmire. Szóval ezzel a sokkal kezdődött a szerda reggel. Beültünk a Kisautóba és irány a de facto főváros.

Korábban már leírtam a parkolási taktikánkat, ez itt olyannyira jól bejött, hogy a Rathaus parkolóházban álltunk meg és kapásból a sétálóutcára értünk fel. Ha idegen városba érkezek, akkor geográfus hülyegyerekként (bár ekkor éppen geográfiai egzisztenciám válságát éltem a főváros kérdés miatt) szeretek egy valami térképszerűséget megkaparintani mondjuk a TourInform irodából és azzal csatangolni. Így aztán elkezdtük követni a TourInform felé mutató jelzéseket, közben azért felfedeztem pár látványosságot, amit az Internet szerint meg szoktak nézni az emberek Bernben. Először is ott van a sétálóutca, aminek a közepén egy csomó szökőkút van, a tetejükön viccesebbnél viccesebb szobrokkal.

Két oldalt nagyon hosszú árkádsor húzódik (az Internet szerint ezersok árkádjával Európa legnagyobb területű fedett bevásárlóutcáját alkotják... mondjuk ebben a ligában sok induló azért nem lehet).

A szökőkutak alatt folyik egy alapvetően fedett árokban víz, begyűjtve a szökőkutak vizét is. Az kimondottan tetszett, hogy ezt a ráccsal fedett árkot csak a szökőkutak előtt és után nem fedik két-két méter hosszan, de pont olyan távolságban, ahonnan szerintem a bamba turisták fotóznának, Lehet, hogy ez valami városüzemeltetős poén ("megint beleesett egy bamba, nézd!") vagy egy agyafúrt csapda, hogy így ejtsenek foglyul embereket, nem tudom.

Mi azért vigyáztunk, hagytuk, hogy a mindenfelé lézengő ázsiaiaké legyen a dicsőség. [Betti: A Kedves Férjem épp most felejtette el megemlíteni, hogy nemcsak a szökőkutak viccesebbnél viccesebbek, hanem a házakon is előfordulnak figurák. Vannak majmok, meg mindenféle állatságok, és azért néhány emberalak is előbukkan. Van például egy olyan, amit oldalról szúrtunk ki, Zsolt közölte, hogy mennyire hasonlít rám, aztán kiderült, hogy egy pasi az illető.] [Zsolt: Azért ha azt a bárdot megnézem, látok némi hasonlóságot. Amúgy meg miért jár egy férfi szoknyában és blúzban?!?!]

A sétáló utcán továbbá mindenfelé lehetett pincelejárókat is látni. Egyik-másik üzletként vagy vendéglátóhelyként is üzemelt, de ezeket csak kintről nézegettük meg. Merthogy a felszínen még voltak mindenféle furára festett kutyaszobrok. Berni pásztorok vagy bernáthegyik, ennek eldöntéséhez nem vagyok elég kutyás. Egyik nagyon megtetszett a Gonosz Szürke Egérnek és rá is trónolt a fejére. [Betti: Ezek az ijesztően megfestett jószágok valamiért az egész országban random felbukkantak. Őszintén szólva szerintem ez borzasztóbb a tehénfestős őrületnél is.]

A sétáló utca (felső) végében egy kapu díszelgett, óratoronnyal és bonyolult óraszerkezettel.

Aztán persze kiderült, hogy ez még nem a sétálóutca vége, mert át lehet menni a torony alatt és az utca még hosszan-hosszan folytatódik. Sétálgattunk hát rajta tovább, egyre inkább az árkádok alá terelődve az autós és buszforgalom elől. Ott is kerülgettünk mozgó sushi árust, hajléktalanokat, vásárolgatókat és mindenféle más népeket. A vasúti pályaudvarhoz közeledve aztán találtunk még utcai zenészeket, akik valami nagyon fura hangszerek játszottak, aminek biztos van valami frappáns és saját neve, de mivel leginkább a xilofon és az orgonasípok sajátos kombinációjának tűnt, én csak xilorgonának hívom. Nagyon kellemes hangja volt, Bettinek olyannyira tetszett, hogy még videót is készített a performanszról.

Aztán kicsit elmerültünk a pályaudvar útvesztőjében, ahol szerintem körbe-körbe küldtek a jelek a Tourinform-hoz, ami persze véletlenül sem volt sehol. Végül bepöccentünk, az állomás előtti tájékoztató térképről készítettem egy fotót, illetve megnéztem, merre menjünk (az utóbbi persze elég volt, a térkép-fényképet elő se vettem) és mentünk tovább. A parlament felé kanyarodtunk viszonylag hamarost, ami 1) sokkal nagyobb, mint a miénk, 2) a körülötte lévő összes terület - legyen szó parkról vagy burkolt teraszról - közösségi tér, amit a berniek használnak is. A parkban többen ebédeltek ekkortájt, piknikeztek, játszottak, a teraszon pedig szabadtéri sakkhoz volt "tábla" és bábuk és persze játékosok is. [Betti: Kihangsúlyoznám, hogy egy bábu sem hiányzott a készletből.] Persze a parlamentet is éppen felújították, ebben sosincs szerencsénk, itt viszont valóban történtek is dolgok, festék- és aszfaltszag és munka zaja türemkedett elő a munkaterületet lezáró paravánok mögül. Fura is volt.

A parlament után találkoztunk egy maci szoborral, ami nagyon jófej volt, megengedte a Kisegérnek, hogy lovagoljon a hátán.

Utána átmentünk egy hídon, mert a túloldalon egy zöldebb részt jelölt a térkép, ahol lehet egy kicsit sétálgatni az Aare partján. [Betti: És ha már adódott a lehetőség, akkor bele is mártottam magam ebbe a vízbe is.] A hídról aláereszkedve pont egy zsilipes szakaszhoz érkeztünk, ahol vadul dübörgött a víz.

A folyóparti erdősávban sokan sétáltak, kutyust futtattak, kocogtak, kicsit Margitsziget hangulata volt és szép kilátás nyílt a folyókanyarulatban emelkedő belvárosra. Követtük a folyót folyásiránnyal szemben és teljesen véletlenül futottunk bele a kis macikertbe, amiről olvastam korábban, de fogalmam sem volt, merre található. Mivel a medve egy fontos jelkép a város számára, három macinak egy hatalmas kifutót rendeztek be, amiben ők igen lelkesen garázdálkodtak. Egyikük gőzerővel rótta az utat fel és alá, a második egy kényelmes gödörben üldögélve mosakodott, a harmadik pedig az árnyékben kiterülve nézegette a szeme sarkából a kerítésnek feszülő turistákat, akik majd beestek szelfizés és fotózás közben. Ahogy az arcát elnéztem, erősen elgondolkodott, hogy az a kerítés vajon kit is véd és az állatkertben ő most látványosság vagy látogató?

Itt amúgy volt végre egy TourInform is, ahol (a városnézés végére) szereztem valami térképszerűséget. A hídon, ami a folyókanyarulat inflexiós pontjában szelte át a vizet, visszasétáltunk a belvárosba és most kis utcákban csatangolva mentünk vissza a parkolóház felé. Ezekben sokkal kisebb volt a forgalom és így számomra egy kicsit hangulatosabbak is voltak, mint a sétálóutca, bár tény, hogy nem voltak olyan monumentálisak. [Betti: Szintén ezen a környéken futottunk össze Dödölle egyik kollegájával is. A vörös micmók csak békésen szendergett a járda melletti árokba, le sem szarva az arra hömpölygő turistahadat.]

Aztán bevágódtunk az autóba és elindultunk a franciáktól átnyúló Jura-hegység svájci vonulatai felé. Az autópálya ezen a részen ugyan a Lac de Neuchâtel közelében halad, de a zajvédő falak és az alagutak miatt szinte semmit sem láttunk belőle, míg el nem kezdtünk felfelé kaptatni a hegységbe.

Először azt hittem, Igor vicceskedett velünk, mikor beértünk az első kicsit faluba, ahol 30-al kellett végigaraszolnunk a meredek és legalább szűk utcákon, de utólag be kellett látnom, hogy valóban arra vezetett a legjobb út. Ahogy közeledtünk a fennsíkhoz, egyszer csak megjelentek az úttestbe épített vasrácsok, melyek a kerítésekkel együtt a teheneket hivatottak a saját legelőjükön tartani, de az autósok is többé-kevésbé zavartalanul haladhattak céljuk felé. Ránk a kevésbé volt igaz, mert eleinte csak az út szélén legelésztek és bámultak ránk a jámbor jószágok, de később egy helyen 3 bandita az út kellős közepén ácsorgott.

A három tehén akkor már egy-egy autót feltartott mindkét irányból. Aztán kiderült, hogy a háromból legalább egy nem tehén, hanem bika, akinek épp akkor jutott eszébe boci készítésre alkalmas méretes szerszámát használni. Ehhez szerencsére oldalt lépdelt a gyanútlan tehén mögé és a szembesávban kezdték el az aktust, így a mi sávunk el tudott haladni. A szembe sávban álldogáló autóban az anyósülésen utazó néni láthatóan nagyokat nevetett a rögtönzött biológia órán. Aztán már különösebb atrocitások nélkül elértük a kiszemelt parkolót, ahol megálltunk, kiszálltunk a Kisautóból és kb. fél másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy 1) milyen csend van itt, 2) nincs is teljes csend, a természetre jellemző madárcsicsergés hallatszik, 3) nem is madárcsicsergés ez, hanem távoli, sok kis kolomp hangja. És amúgy tényleg, a környező legelőkön minden egyes tehén nyakában kolomp vagy csengő lógott és ők minden mozdulatnál megszólaltatták, számomra nagyon kellemes hangokat és hangulatot varázsolva a vidékre.

Kb. 1,5 kilométeres séta várt ránk a Restaurant Le Soliat parkolójáig, majd ott még ki kellett sétálnunk utunk végső céljához, a Creux du Van sziklaformációhoz. Ez egy szép íves sziklafal, glaciális eredettel és gyönyörű kilátással.

[Betti: Már-már hagyomány lesz, hogy fura képek készülnek rólam, Tavaly Írországban kétszer voltam rajta ugyanazon a panorámaképen. Idén pedig kicsit szaggatott lett a karom:]

A peremén hosszan lehet sétálni, el is mentünk elég messzire az egyik irányba, majd visszasétáltunk.

A peremtől nem messze kőkerítés futott, sokan annak túloldalán, mezőkön és kis erdőfoltokon keresztül jöttek vissza, de mi oda és vissza is a peremen haladtunk.

Nagyjából itt tudtam egyedül, hogy a környező hegyeket milyen kőzet alkotja (jura mészkő), de amúgy Svájcban (és gondolom, Franciaországban is) a Jura egy egészen komoly brand, gyönyörű formái sok látogatót vonzhatnak, itt is voltak rengetegen kocsival, busszal, kerékpárral és gyalog is. Találkoztunk pár jószággal is, bár azt nem értettem, hogy egy apuka miért biztatja a gyerekeit, hogy menjenek oda a szamárhoz és piszkálják csak. Esetleg menjenek még mögé is. Épp csak a farkát nem ráncigálták meg. Szerencsére nem lett bajuk a gyerekeknek, aztán mikor az apuka útbaigazítást kért tőlünk, rájöttem, hogy franciák és hát ez ugye mindent megmagyaráz. Betti nagyon szemét volt, mert rákényszerítette, hogy angolul is szólaljon meg. [Betti: Mu-ha-ha.] Meglepetésemre, annyira azért ment neki, mint nekünk, így jófejek voltunk és útbaigazítottuk őket.

Aztán már csak visszasétáltunk az autóhoz, ahol gyors műszaki ellenőrzéssel megállapítottam, hogy 1) az olajszint nem megfelelő 2) a hűtővíz mennyisége sem megfelelő. Utóbbiból volt a kocsiban, így azt feltöltöttem szintig, olaj viszont nem volt a kocsiban. Mondjuk nem álltunk vízszintesen, így az olaj miatti ijedelmem és a szervizre zúdított szitoközönöm (ti. februárban volt műszakin a Kisautó és cseréltettem olajat) nagyobb volt az indokoltnál, de azért kitűztük célul, hogy az első útba eső benzinkútnál szerzünk olajat. Ez nem volt olyan egyszerű, mint hittük, mert a közelben csak kis települések és így kis benzinkutak voltak. Biel településen egy hegymenet [és egy vaskos traffic jam] után jutottunk el a kiszemelt kútig, ahol csak másodikra találtam meg az olajat. Persze aranyárban mérték, de a Kisautó épsége fontosabb volt, hát nem hezitáltunk. Kapott egy liter olajat és utána már hazafelé fordultunk. Semmi gond nem volt, de azért leszögeztük, hogy gyakrabban nézünk rá a Kisautó műszaki dolgaira.

Este gyorsan elvackoltunk, mert másnap korai indulást terveztünk, csütörtökön várt ránk a leghosszabb út.

A harmadik nap mérlege: kb. 370 km, egy ország, 6 kanton, rengeteg alagút, sok-sok maci. [Betti: És persze a biológia óra.]